Michel Peraldi
Isztambul, a világváros
 

A szó modern értelmében egy várost akkor nevezünk globálisnak, ha jelentős számú olyan eszközt és szereplőt koncentrál, akik világméretekben gyakorolnak gazdasági és politikai hatalmat. A globális városokban megtaláljuk a multinacionális cégek székhelyeit és stratégiai logisztikáit, a nagy bankok és a nemzetközi politikai szervezetek székhelyeit. New York minden kétséget kizáróan a mai globalizált városok leghatalmasabbika. Egyébként ő szolgált modellként magához a definícióhoz is. A fogalom szociológiai változatában egy várost azért nevezünk globálisnak, mert – túl a gazdasági hatalmon – kaleidoszkópszerűen gyűjti magába azokat az embereket, akik éppen a globalizáció konkrét szereplőinek szolgálatában válnak „alárendeltté”. „A nagyvárosokban egyfelől aránytalanul nagy koncentrációban van jelen a vállalati hatalom, így kulcsfontosságú helyszínei a vállalatgazdaság túlértékelésének; másfelől aránytalan mértékben tömöríti a hátrányos helyzetűeket, így kulcsfontosságú helyszínei az ő leértékelésüknek”. A globalizált város ugyanakkor „idegvégződések” központja is, amelyek egy egész szatellitváros-hálózattal kötik össze. Ezek a központi város tevékenységeinek függvényei, közvetlenül hozzájuk kapcsolódnak. Végül a globális város, a benne koncentrálódó hatalom révén – s ez olykor azét az államét is meghaladja, amely „otthont ad” neki –, illetve kapcsolódásai és hálózatai révén erőteljesen kivonja magát a nemzeti elv alól. Ebben az értelemben a globális város a másik kulcsfogalom, a „transznacionális” – a globalizáció folyamatát ma már ezzel a fogalommal gondoljuk el – igencsak valóságos konkretizációja. Vázlatosan összefoglalva: globális város az a város, amely uralja a világot vagy a világ valamely fontos részét, odafent hangosan beszél, miközben halkan magába szippantja a lenti sokféleséget.
 
Isztambul kétségkívül „megapolisz”. Növekedése folyamatos, épp ebben áll demográfiai összetételének bizonytalansága (tizenkét, tizenöt millió lakos? Hogyan lehet felfogni, hogy a mi európai városaink egyikénél sincs meg az a bizonytalanság, amely fogva tartja Isztambul, Kairó vagy Mexikó lakosságát?) Emlékszem arra a fiatal kurd koldusra – az Istiklal sugárúton, egy kapualjba húzódva élt –, akinek a távoli külváros, ahol a családja lakott, noha Isztambul közigazgatási határán belül volt, éppoly távolinak tűnt, mint szülővárosa, Diyarbakir.

Isztambul egészen biztosan hatalmas gazdasági fővárosa a világ ezen szeletének, összekötő pontja, csomópontja azoknak a tömböknek, amelyeket egykor átjárhatatlan határok választottak el egymástól. Az is biztos, hogy a mai Isztambult, a raki és a sárga taxik városát még mindig körüllengik ama főváros dicsőségének foszlányai, amely az oszmán birodalom fővárosa volt, a világ hatalmasságainak egyikéé, „azé a zsúfolt földdarabé, amely a tengerek betolakodó vizét fogságba ejti”, ahogy Braudel mondta. Tényleg nem könnyű elképzelni ezt a várost, na nem a két kontinenst elválasztó szűk szoros elkoptatott közhelye alapján, hanem olyan neuralgikus pontként, ahol utak végeláthatatlan hálózata kezdődik, amelyek az európai fővárosoktól Kína belsejéig vihetnek el. Kevés metropolisz (Peking? Mexikó? New York?) tudhat maga mögött és előtt ilyen mélységű területeket.

Isztambul tehát olyan iparkodó és kereskedő város, amely léptékében, persze, mindig jobban szeretette kontinentálisnak, mint nemzetinek tekinteni önmagát. De vajon globális város-e? Látni fogjuk, hogy a kérdés itt nem pusztán akadémikus, és a tét sem egyszerűen megnevezésbeli. Valóban arról van szó, hogy képet kell alkotnunk (csak egy képet) arról a kategóriáról, amelybe Isztambul tartozik. Minden álnokság nélkül: London vagy inkább Kairó csoportjába tartozik-e, vagy egymagában megtestesíti a városi sors egy harmadik osztályát? Isztambult az önfelfaló városok fiókjába helyezzük-e el, amelyek egyszerre olyan hatalmasak és olyan szegények, hogy nem telik tőlük több, mint hogy önmaguk számára termeljenek, s apránként elnyeljék azt az országot, amelyben születtek? Mexikóváros felfalja Mexikót. Kairó apránként elfogyasztja Egyiptomot. Isztambul vajon épp most falja-e fel Törökországot? Vagy Isztambult csak úgy letették erre a földre, mint egy hatalmas, mindenfélével megrakott hajót? Nincs-e már most is jobban megrakva, mint azt a birodalmi véletlenek indokolnák, nem alkot-e már most is hatalmas hálózatot az az ezernyi idegen világ, amely lakja, diaszpórákkal és átutazó nomádokkal együtt?

Mert igen, Isztambul megfelel a globális város egyik kritériumának: összegyűjt – és ez a szó kevés a jelenség leírásához. A szomszédos népek, amelyeket a közelmúlt történelme mozgásba hozott, lassanként, szinte észrevétlenül kezdtek gyülekezni, mint megannyi lehullott levél, a központjában és a külső területein. Mert bár Isztambulnak nagyjából tizenkét millió lakosa van (talán tizenöt, de megismételjük, a mai megapolisz a folyamatos változás állapotában van, és nem a pontosan megszámlált népesség nyers adatai miatt él demográfiai feszültségben, ezért, minthogy a népszámlálás lenne az első lépés a helyzet uralása felé, bizonytalan politikai térben lebeg), ehhez még hozzá lehet számolni legalább ennyi átutazót, közel tizennégy millió embert, akiket nem merünk általában „turistának” nevezni, annyira különböznek átutazásuk indítékai: zarándokok, mert a prófétai relikviák miatt, amelyeket őriz, Isztambul tulajdonképpen az iszlám szent városa. Emlékszem azokra a katari asszonyokra a nyolcvanas évekből – nem hidzsábot viseltek, hanem valamiféle bőrmaszkot az arcukon –, akik tucatszám, fürtökben érkeztek a Topkapi palotához, fekete limuzinokból bukkantak elő; nők, akiket legalább annyira elrejtettek a limuzinok sötét üvegei, mint az arcukon viselt commedia dell’arte-maszkok; aztán más nők, „turisták”, igaziak, globalizáltak, mert egyforma öltözéküket ugyanabban a nagy sportáruházban vásárolták, és mert mindannyian ugyanazt az útikönyvet szorongatták a hónuk alá (melyik a kedvenced? Lonely Planet vagy Berlitz?), alapjában európaiak, akik csodálkozva-csalódva, gyakran döbbenten fedezték fel, hogy ez a város nemcsak egy bazárra nyíló rommező, hanem igazi kozmopolita metropolisz; végül a celnoki, akiket másutt „cabas”-nak neveznek, mert ugyanazt a nagy fonott kínai műanyagszatyrot hordják magukkal, a feketézők vagy trabendos (csempészek), ha Algériából érkeznek, vagy kisebb-nagyobb házalók, akik kereskedni jönnek; átutazók és menekültek, akik az Eminonü-negyed rakpartjait keresik, Európába tartva. Azoknak a népeknek a listája, amelyek mindezen okokból Isztambulban tartózkodnak, nagyon hosszú, legalább száz nemzetiség van ily módon jelen, ám többségük mégiscsak a szomszédságból jön – ha szabad így nevezni azt a területet, amely Kabyliától az Uralig és Kína partjaiig tart, és átvezet azokon az apró államokon, amelyek a szovjet birodalom felbomlása után keletkeztek. Az Isztambulban honos algériai kereskedés egyik úttörője elmagyarázta nekem, hogy élő emlékként őrzi a török nyelvet, amelyet otthon, a családban beszéltek, annak a polgárságnak a tagjaként, amely Constantine-ban, Algéria ritka „ottomanizált” városainak egyikében élt, és számára az a képzeletbeli családias hangulat éppúgy, mint annak a bajuszos nagypapának az arca, akiben képzeletbeli unokatestvéreit vélte felismerni Lalelli utcáin, bátorítást jelentett ahhoz, hogy visszatérjen Isztambulba. Egy birodalom porai gyűltek itt össze, és e tekintetben Isztambul Londonhoz hasonlít: nem elsősorban az állampolgári mivolt alapozza meg a Commonwealth-hez tartozást. Isztambul alkalmi, átutazó városlakói valóban messze vannak az állampolgárságtól. Azoknak, akiket ez a kozmopolitizmus elbűvöl, mert egy magasrendű civilizáció nyilvánvaló bizonyítékát látják benne, meg kell mondani, hogy az ideiglenes városlakók közül sokan elrejtőznek, mert remegnek félelmükben arra a gondolatra, hogy összefutnak egy rendőrjárőrrel; úgy kereskednek, hogy rövid időkre, már-már rajtaütésszerűen bemerészkednek a városba; lepusztult szállókban vagy egészségtelen szobákban laknak, és ott is csak ágyrajárók. Én végigjártam tucatnyi ilyen szállót, amelyek látszólag modernek és tiszták, de mocskos hátsó udvarokat és nem túl tiszta szobákat rejtenek. Emlékszem az egyikre az Ordu Cadesin, amelyet szinte kizárólag tadzsikok látogattak, akik azért jöttek Isztambulba, hogy otthon, a varrodáikban készült termékeket eladják. A parányi szobák a klasszikus karavánszerájéhoz hasonló hátsó udvarra néztek. Női ruhák tucatjai lógtak a plafonra, a falakra akasztva, mindenféle ruhadarabok hevertek rakásban az ágyakon, a szobában lakó család meg spirituszfőzőn készítette az ételt, közvetlenül a ruhák alatt, így aztán a ruhákba minden létező konyhaszag befészkelte magát. Emlékszem, a tadzsikok imádják a kolbászt. Így aztán a járdákon vagy a Lalleli pultjain eladásra kínált ruháik szagáról pontosabban fel lehetett ismerni őket, mint az ujjlenyomatukról. A nyomkövetés kanyargós útjai, bazár módra.

Az „úttörők” kétségkívül az afgánok voltak, a szovjet birodalom rájuk kényszerített háborúja idején; velük csaknem egyidejűleg jelentek meg a mollahok által elüldözött irániak, a nyolcvanas évektől pedig a saját rendőrségükkel dacoló, felfedezőútra induló lengyelek és románok. Ennek ellenére a nyolcvanas évek elején Isztambul még csipkerózsika álmát aludta. Az európai turisták akkoriban még Pierre Lotinak vélhették magukat, azt az illúziót dédelgetve, hogy Pompejit fedezték fel. A nagy tömegmozgások csak a kilencvenes évek elején kezdődtek. Az Isztambult elözönlő első tömegek Oroszországból és Ukrajnából jöttek, hajóval Odesszából, buszokkal Moldáviából, dacolva a kalózokkal, akik út közben lecsaptak rájuk, és chartergépekkel, olyan tömegben, hogy új repülőteret kellett építeni a fogadásukra; azután a lengyelek, a románok, a moldávok. Főként sok román és moldáv; közülük sokan eladónak álltak be a kis üzletekbe, hogy oroszul szolgálják ki azt a vevőkört, amelyiknek eszébe sem volt, hogy megtanuljon bármilyen nyelvet, és még kevésbé a bazárok kereskedelmi etikáját. Aztán, amikor végeztek a maguk kezdetleges, bőröndönkénti felhalmozási ciklusával, hazamentek, egy talicskányi begyűjtött török lírával, egy olyan időszakban, amikor még egy doboz gyufát is egy rakás bankjegyért lehetett venni. A kétezres évek közepén érkeztek a tádzsikok, türkmének, kazahok, üzbégek, gyönyörű kézműves munkáikkal kitömött buszokon, rengeteg szőnyeg, kelme, mintha hosszú ideig csak azért dolgoztak volna, hogy felhalmozott áruikat majd itt adják el; bizonyára a rokonok riasztották őket, azok az úttörők, akik észrevétlenül befészkelték magukat a bazár egyik sarkába, és mintha csak rájuk vártak volna, miközben az indiai vagy pakisztáni kézműves munkákat adták el a rajongó turistáknak. Mert ez is a kozmopolita város egyik szabálya: nem egyetlen generáció spontán bevándorlásáról van szó, hanem olykor igen hosszú, néha évszázados kapcsolati láncolatról, amely rokontól rokonig vezet. Mikor telepedtek meg az üzbégek a nagybazárban? Aztán jöttek az irakiak, amikor kitört a háború Irán és Irak közt, majd megint az irakiak és újabb afgánok, akik ezúttal a talibán elől menekültek, a líbiaiak, tunéziaiak, algériaiak, egyiptomiak, jordániaiak és szíriaiak, de különös módon kevés marokkói (az a kevés, akivel én találkoztam, inkább zarándok volt, mint kereskedő), mintha itt is, megint, az oszmán birodalomhoz fűződő bizalmi kapcsolat, még ha csak képzeletbeli is, igazolná az isztambuli utazást (és ugyanúgy, ahogy a birodalom megállt a marokkói királyság kapuinál, a kereskedők toborzása is megáll ma Tlemcen környékén. Végül, utolsó csoportként, jöttek a kínai ujgurok, ezek a muzulmánok – némelyek közülük a törökhöz hasonló nyelvet beszéltek –, az egykori birodalom egyik legeldugottabb sarkából, amelyet akkoriban, mielőtt Hszincsiang lett volna belőle, keleti Turkesztánnak neveztek.

Az állandó mozgásban lévő népeknek ez a nagyon gyors leülepedése ma a város egyik, ha nem a legfontosabb gazdasági mozgatórugója. Mert óriási többségük tonnaszámra vásárolja és árusítja azokat az árucikkeket, amelyeket – a kínai ruhaneműk beözönlése előtt – itt helyben, a külvárosokban állítottak elő. A fordizmus végének kettős mozgása ez: egyfelől a bevándorlókra osztotta ki a fizikai munkát, másrészt a volt szocialista birodalom határainak békés megnyitása az utat is megnyitotta a nagy tömegű portéka előtt ebben a gazdagságbeli különbségek által tagolt a régióban, amikor az ipar és az államok összeomlása kényszerűen kihozta az emberekből a kereskedői hajlamot mint a csekély társadalmi előrelépés egyetlen esélyét. Ugyanez a mozgás játszódott le jóval korábban Marseille-ben, a szocialista Algéria miatt. De Marseille-től eltérően, ahol a kereskedők beérték az árusítással, itt a termelőgépezet is működésbe lépett, méghozzá gőzerővel. Íme egyik példája annak a termelőkapacitásnak, amelyet gyakran a semmiből hoztak létre, a szolidaritást és a kínálkozó lehetőségeket üstökön ragadva. A nyolcvanas évek közepén a bolgárok elfoglalják a helyüket a piacra termelő bőrös és cserző ágazatban. A legpiszkosabb szakmában, a bőrgyártásban kezdenek el dolgozni, olyan műhelyekben, amelyeket Isztambulból Tuzlába száműztek, később még délebbre. A kereskedés révén lassanként „szivárognak” vissza Isztambulba, főszerepet vállalva a zeytinburnui és merteri nagy bemutatótermek kialakításában. Ezek a „bolgárok” muzulmánok, török nyelvűek, és akkor űzték el Bulgáriából őket, amikor az elöregedő kommunista rezsim kigondolt egy nagy etnicizációs programot, és azt követelte a kisebbségeitől, hogy változtassák meg a nevüket és mondjanak le a vallásukról. Akkor kezdtek el tömegesen kivándorolni Isztambulba, hogy újrahasznosítsák a bőrkikészítésben szerzett technikai szaktudásukat. De nemcsak azt. Voltak köztük tanárok, tolmácsok, akik a nyelvtudásukat annak a hatalmas Bábelnek a szolgálatába állították, amivé Isztambul lett. Ismertem egy ilyen bolgárt, egykor Szófiában tanított franciát, aki könyvelőként dolgozott egy exporttal foglalkozó cégnél. Az ő franciája szolgált nemzetközi nyelvként az algériaiakkal és a tunéziaiakkal folytatott kereskedésben, ők alkották ugyanis a nagybani exportáló legjelentősebb ügyfélkörét. A bolgárok egyébként azt a lehetőséget használták ki, hogy a cserzőműhelyeket Tuzlába telepítették át, a nagyvárostól messze. Minthogy oroszul is beszélnek, ők lettek a közvetítők az orosz ügyfeleknél, akik a kemény orosz tél elviseléséhez szükséges hosszú bundákért érkeztek Isztambulba. A bolgárok beszivárogtak a nagy bazárba is, de elsősorban azokban a városrészekben telepedtek meg, Merterben és Zeytinburnuban, amelyekben a cserzőműhelyek kitelepítése miatt szabad helyek keletkeztek. Itt nyitották meg a nagy bemutatótermeiket, amelyek jobban elérhetők voltak a nyugati és szláv ügyfélkör számára, amelyet elriasztottak a bazár labirintusterei és kevéssé ismerték az ott működő kifinomult kódrendszert. Egyébként a bőrkikészítőket ezek a bemutatótermek közvetítették ki, előbb a párizsi Sentier negyed konfekcióárusaihoz, majd a nagy párizsi készruha-üzletláncokhoz, amelyek „bérmunkában” dolgoztatnak velük. A bolgár cserzők ekkor kezdtek el a világpiacra dolgozni, miközben továbbra is jelen vannak a helyi piacokon. Egy márkajelzéssel ellátott kabátmodellt hét vagy nyolc kategóriába soroltak be maguk a műhelyek. Az első osztályú árut a párizsi vagy londoni piacoknak tartják fenn, az összes többit Oroszországnak vagy Algériának – más célállomások mellett –, amelyeket a bazárban vagy a városi piacokon árusítanak. Jó eséllyel ezt a lehetőséget, hogy „lemásolják” az eredeti modellt, a francia megrendelő és a török kézműves ötölte ki, amikor megalkudtak a „bérmunka” áráról. Az eredeti terméknek tehát széles skálája található meg, amely a pontosan lemásolt – ugyanaz a szabás, ugyanaz a nyersbőr, ugyanazok a kiegészítők, csak éppen a márkanév hangzik olaszosan – és a bazárokban a francia árnál tízszer olcsóbban árusított eredeti modelltől a maradék bőrből előállított modellig terjed: ezeket a külvárosi piacokon a szegényebb celnokinak, a moldávoknak vagy románoknak adtál el a kilencvenes évek elején. Vissza kéne menni a helyszínre, és megnézni, hol tartanak ma ezek a szinte a semmiből induló kézművesek, gyűjtöttek-e vagyont, és ha igen, mit kezdtek vele. Feltéve, ha ezeknek a bizonytalansággal és viszontagságokkal teli ruhapiacoknak az állandó változásai nem kergették vissza őket kíméletlenül a kis boltjukba vagy műhelyükbe, ahonnan indultak, és nem ítélték őket örökös újrakezdésre.

Itt most érjük be azzal a megjegyzéssel, hogy a kereskedés és az ipar, az etnikai mobilizáció és a nemzetközi lehetőségek találkozási pontján létrehozott gazdasági feltételrendszer pontosan az, amit az amerikai kutatók leírnak, amikor a globális várost és a gazdasági rétegződést elemzik. Valóban ez az ilyen metropoliszok egyik rejtélye: a globális városok, mint New York is, amelyek korántsem olyan tiszták és biztonságosak, mint Lugano vagy Genf, egymásra gyűri a gazdasági tereket, így a hamisított ruhaneműket előállító titkos vagy nem hivatalos műhelyek és a házaló viszonteladók utcái békésen megférnek a bankok és a nagykereskedők székházaival. Már csak azért is, mondja Saskia Sassen, mert a nagykereskedőknek szükségük van erre a félelmetes kézműves-tározóra, ahonnan a bébiszittereket és a háztartási alkalmazottaikat is szerzik.

Ma tehát ezerszámra vannak kis műhelyek Isztambulban, amelyek bőrkabátokat, farmereket, fehérneműt, autóalkatrészeket, borsdarálókat gyártanak. Lehetetlen listát készíteni róluk, a számukat éppúgy lehetetlen megbecsülni, mint az általuk áruk mennyiségét. Mintha az esőcseppeket akarná megszámlálni az ember, mondta nekem egy nagyiparos, akit megkérdeztem erről. Az mindenesetre biztos, hogy ezek a műhelyek és a fejlődésük a város száguldó urbanizálódásának egyik stratégiai elemét jelentik.

A kereskedelem és az ipar elképesztő együttes mozgásában nyilvánvalóan keletkeznek nagy vagyonok is, talán vállalatbirodalmak is, amelyek terjeszkedés és áttelepülés révén aztán globalizálódnak is. Mindazonáltal sokkal több olyan vagyont láttam, amely szétolvadt a szerencse fordultával, esetleg valamilyen hiba, svindli folytán vagy a pókeren. Mint azé a mardinli kereskedőé, aki hatalmas vagyont vesztett a játékon, a sajátját és algériai társáét, akit földönfutóvá tett. Mint azé a merész tunéziai trabendoé, aki néhány sikeres húzásán felbátorodva vakon vásárolni kezdett egy illegális nápolyi árverésen, hatalmas tömegű „alsóneműt”, és végül ott állt két konténernyi 90C méretű, fuksziaszínű melltartóval. Egyszer majd mindenesetre érdemes lenne felvázolni a genealógiát; itt most érjük be annyival, hogy leszögezzük, a „hosszú járatú” kereskedelmi rakományok, a part menti nemzetközi „bőröndözés” és a kiterjedt informális ipar mindenütt a világon inkább a kalandoroknak van fenntartva, mintsem az „építőknek”. A világnak ez a része alkotja a páriakapitalizmust. És ebben térnek el egymástól az egyes városok. A nyugati országokban az államok felszálltak századunk kapitalista gépezetének vonatára, amely az ipari méretű pénzügyi nyerészkedés csúcstechnológiájával van megrakva. Mert az államok azzal, hogy beruháznak a kutatásba és a fejlesztésbe, fellendítik az oktatást, a termelésre alapozódó gazdasági hatalmat. A páriakapitalizmusban épp ellenkezőleg: itt az államok inkább ragadozóként viselkednek, elvesznek, kisajátítanak. Ezért indul meg a kirajzás, de minden szervezési logika nélkül, így minél jobban kiterjed a hatalom, annál jobban fragmentálódik, szétporlad. Az orosz és ukrán kereskedők sora, akik minden bizonnyal dollárszázmilliókat váltottak át, sohasem hoztak létre középosztálynál többet, legfeljebb néhány újgazdagot, mondja a pletyka; ezek beépültek a maffiahálózatokba, amelyek maguk is inkább megcsapolják a kereskedelmet, semmint hogy szerveznék. Egyszóval, ellentétben a világvárosokkal, az Isztambul típusú városok nem szerveznek semmit, inkább eltérítenek, szétszórnak, kihasználják és fellendítik a kereskedelmi ciklusokat, ahogy Braudel éppen a régi világvárosokról mondja. De nem teremtenek semmiféle vázat, nem hozzák létre a városhálózatok és városi szereplők architektúráját, amelyet az új világvárosok „kognitív kapitalizmusa” nagyon is mobilizál. Odessza, Kijev, Tunisz, Algír – hiába táplálja őket Isztambul és néhány újgazdag, aki sikeres lett ezekben a városokban – szoros függésben van a maga isztambuli hálózatától. Ám egyik várost sem tette csatlósává a török metropolisz. Egyszóval valamiféle molekuláris kapitalizmus formálódik itt, az informális ipar – amelynek szüksége van a bizonytalanságra és a diszkrécióra, hogy rentábilis legyen – meg a cabas- és bőröndkereskedelem metszéspontjában; hangyák, akiket veszni hagytak a végüket járó jóléti államok, és kénytelenek egyedül tovább járni a társadalmi felemelkedés kis ösvényeit, amelyen a gondoskodó állam védelme alatt indultak el.

Ebben az értelemben – és bocsánat, ha a kadencia kicsit hóbortosnak tűnik – olyan intenzitásról és olyan energiáról van itt szó, amely nem fakasztja dalra az embert. Az aksarayi Lalleli vagy Beyazit utcái nagyon csendesek éjszaka, és még ha találunk is szomorú kabarékat, amelyek a gürcölő algériai trabendók italozási kedvéért tartanak nyitva, ez az „üzleti szenvedély”, ez a nyereségvágy nem jut el odáig, hogy az ember hanyagul bandukoljon Istikal utcáin, bárról bárra járva, kéz a kézben, zenéről zenére, minden cél nélkül, pusztán a város ritmusának engedelmeskedve. A páriakapitalizmus, az általa mozgósított szenvedélyek ellenére (igen, igaza van Lepinay-nek, Latournak és Tarde-nak, nagy szükségünk van egy olyan ökonómiára, amely „a szenvedélyfűtötte érdekek tudományának” tartja magát, sokkal inkább, mint a hűvös ész matematikájának), sajnos, a szenvedő emberiség terméke.

        MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu