Németh Gábor
EGY MORMOTA NYARA
 

visszautaztam hát rómába, a lido sötétszürke homokja és pier paolo pasolini miatt, aki költő volt, költő és filmes, és agyonverték a lido homokján, valamelyest ismerve a környéket, ez utólag nem volt igazán meglepő, végig a sötétszürke homok mellett minimalista, hatvanas évekből származó villák sorakoztak, dísztelenül, már-már kietlenül, tehát rafinált artisztikumban,  mintha a sétányt lényegében aljas gyilkosságok helyszínéül építették volna, arra gondoltam, hátha ez lesz az igazi, végre megtalálom a megfelelő helyszínt, érje byront ott a végzetes napfelkelte, eldobált san pellegrinós és acqua pannás flakonok, parton felejtett gyékények és strandpapucsok között

hévvel vagy mivel kell kimenni a tengerhez

hosszú ciprussor, lepusztult állomások, leszálltam a lido di ostiánál, megittam egy gyors kávét az állomás büféjében, aztán átvágtam a kietlen parkon, a tenger irányába, valaha volt itt egy cirkusz is, de most már csak a porond alapjának repedezett betonköre emlékeztetett rá, kutyák rohangáltak, néhány fiú görkorcsolyázott, és egy részeg középkorú férfi civakodott a feleségével, a nőnél egy ritkás szövésű nejloncekker volt, amiből ütemesen csöpögött egy viszonylag nagy, furcsán félbehajlott hal kopoltyújából a rózsaszínné hígult vér, és a park kissé torzult négyzetét lassan körbejárta egy háromkerekű, apró teherautó, amilyennel a szemetet szokás errefelé összeszedni

két utcára voltam a tengertől, már érezni lehetett a szagát

nem volt különösebben szép nap, az a fajta, ami nem túl ritka errefelé, amikor fülledt meleg dől az egyenletesen szürke égből, de fogalmad sincs, merre járhat a nap, lementem a szabadstrandra, és egy uszadékfára ülve lehúztam a cipőmet meg a zoknimat, feltűrtem a nagrágomat térdig, és sétálni kezdtem a szelíd, partmenti hullámok között

nem éreztem semmit, pontosabban csak a bizonyosságot, hogy ez is csak egy félreértés, ez se lesz jó semmire, ez a kirándulás, a távolban kis hajó siklott, fekete pontját inkább csak kitaláltam a tekintetem szélén, hirtelen nevetés hallatszott, nagyobb lánycsapat érkezett formaruhában, nyilván egy közeli iskolából, sötét alj, világoskék blúz kendőcskével, térdzokni, sötétkék kardigán, babacipő

pasolinit állítólag alkalmi szeretője, egy fiatal fiú verte agyon, felindulásból, más elképzelések szerint valójában egy jól kitervelt politikai gyilkosságot lepleztek ezzel a szüzsével

ami jó volt pasolininek, nem lesz jó byronnak, ezt a mondatot hallottam a fejemben

visszamentem a szállodába, és foglaltam másnapra egy repülőjegyet, hogy végre hazamenjek, de kiderült, hogy valahol izlandon kitört egy vulkán, és a hamufelhő miatt nem kapnak a gépek fölszállási engedélyt, néztem a híreket a szállodai szobában, európai méretű pánik tört ki, a repterek éjszakai tömegszállásokra kezdtek hasonlítani, jó lesz nekem a vonat is, gondoltam, nagyjából négymillió európaival egy időben, a termini utasvárói megteltek hosszú távra berendezkedett családokkal, előkerültek a hálózsákok és a pokrócok, ásványvizes üvegek, mindenütt szemét, azért megpróbáltam a lehetetlent, jegyet szerezni budapestre, megpróbáltam átvágni magam a jegypénztárak felé, amikor hirtelen kitágult a tér, egy kisebb, forgatható emelvényen hatalmas, ezüstmetál mercédesz csillogott, mint valami bálvány,  körülötte, az autónak háttal, fehérturbános férfiak ültek, annyira valószínűtlen volt a kép, hogy egy pillanatra azt hittem, reklámfilm statisztái, öten voltak, megmagyarázhatatlanul tiszta dzsellabában, öt mozdulatlan szobor, törökülésben, lejjebb, a dobogó körül foglaltak helyet az asszonyaik, szó szerint, a csomagokkal mintegy oázist hasítva ki a pályaudvar teréből, ők viszont valamennyien folyamatos mozgásban voltak, többnyire a gyerekek dolgait intézték, etettek és itattak és nyugtattak és vigasztaltak, a felmerülő, hétköznapi igények szerint, nem nagyon érintkezve a dobogón ülő férfiak világával, amely talán a fölösleges beszéd tilalmából következő némaság és az önfegyelem szabályaival írható le a legpontosabban, olyan erős volt a kép, hogy egy percre elfelejtkeztem róla, valójában miért is jöttem ide

a csodával határos módon már másnapra kaptam egy jegyet velencéig, ahol majd néhány órás várakozás után átszállhatok a mistralra, a gondolat, hogy két napon belül hazajutok, megnyugtatott

másnap reggel kimentem a porta portese-re, hogy vegyek neked valamit, korán akartam elindulni, de elaludtam, és még össze is csomagoltam, hogy ki tudják takarítani a szobámat, úgyhogy teljes forgalmával hömpölygött a piac, mire odaértem, tulajdonképpen szükség volt minden erőmre, mintha csak egy zajló folyó partjára érkeztem volna, hogy belevessem magam, dai, dai, duemíííla, hallottam meg hirtelen a hangot a fejemben, pedig hát, már évtizedek óta euróban kiabálták az árakat, de nekem örökre ez a furcsa, keserűen agresszív kántálás jelenti a porta porteset, ahogy a mindenen túlról kiabálnak az árusok, valami ruhahalom közepén, az asztalon állva, újabb és újabb színes ruhacsomókat lökve a vásárlók örvényébe, a dallam, amit első római utunkon megtanultam, föltehetően örökre, elindultam hát, a belső hangnak engedelmeskedve a zokniárusok pultjai felé, és mintegy villámcsapásra eszembe jutott, hogy mit keressek, hogy milyen ajándékot vegyek neked, egy karkötő, amire évtizedekig vágytam, és amiről pontosan tudtam, hogy neked is tetszeni fog, karkötő fekete elefántszőrből, trükkös, csúsztatható csomókkal állítható, megvéd és szerencsét hoz, és először egy musztafa nevű algériai fiú csuklóján láttam meg, balatomáriafürdőn, párizsból jött a balatonhoz, a csajához, az úgynevezett gyűrűs menyasszonyához, aki az egyik barátom nővére volt, kábult augusztusi napon érkezett, mindenki szédelgett az állomáson, félálomban kászálódtak le, kivéve musztafát, aki könnyed volt, közvetlen és derűs, és valami érthetetlen szabadságot hozott magával, zúgáru párizsból, folyamatosan mosolygott, és minden mozdulata egy másik hangnemben volt a létező szocializmushoz képest, ahogy járt, a lustasága, az ételek, amiket esténként főzött, a ruhái és a tárgyai, minden egy fényévekre lévő, forró és titokzatos birodalom üzenetét, hozta, a legapróbb dolgok, is például, hogy nem naptejet használt, vagy boltban kapható krémeket, egy kis üvegben olívaolajat hozott magával, friss citromlével keverve, azzal kente be magát, lassan és alaposan, mintha egy szertartás része volna, ezért addig ismeretlen fanyar illat vette körül, körülbelül, mint a furcsa, érdes franciája, amikor a barátom nővérével beszélgetett, és közben egy pillanatra sem engedte el, hosszú ujjai közé vette a lány kezét, és, mintha csak azzal lett volna megbízva, hogy a legapróbb csontok épségét is ellenőrizze, folyamatosan játszott vele, akkor is, amikor velünk beszélgetett, a lány tolmácsolt, ha kérdezni akartunk tőle valamit, musztafa amúgy nemcsak másik hangnemben volt, hanem egy másik időben, soha nem sietett, órákig tudott mozdulatlanul napozni, pedig, amint az a homokkal felszórt futballpályán kiderült, természete szerint gyorsmozgású volt, gyors és könnyed, szellemes futballt játszott, igaz,  a legváratlanabb pillanatokban, akár egy ígéretes támadást tönkretéve is képes volt berohanni a hullámok közé, esztelen fejessel, hogy aztán újra visszatérjen a játékosok közé, musztafa csuklója jutott eszembe a porta portesén hömpölygő áradatban, az afrikai karkötővel, amit még algírből hozott magával, ahonnan tízévesen kellett eljönnie,  miért, kérdezte valaki a társaságból, musztafa elkomolyodott, és figyelmesen nézte a fiút, tényleg kíváncsi vagy, fordította a barátom nővére, azért kérdeztem, válaszolta a fiú, mire musztafa mesélni kezdett az algériai háborúról, kimért és szenvtelen hangon, olyan képekben, amiket a lány nem nagyon akart magyar képekké változtatni, a rosszullét kerülgette, és végül a legdurvábbnál, amit nem mesélek el, musztafa gyűrűs menyasszonya felugrott, és öklendezve elrohant a strandról

hogyan lehet, hogy megúszta ezt az egészet, kérdezte a barátom angolul, musztafa válaszképpen a karkötőjére mutatott, megkérdőjelezhetetlen komolysággal, really?, kérdezte a barátom, musztafa bólintott, és elfordult, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést, a tény, hogy nem érezte szükségét a magyarázatnak, nem hagyott kétséget afelől, hogy valóban a karkötő segítette, az tette észrevehetetlenné a farakás mögött, az intézte el, hogy megmeneküljön, kérdeztem volna tovább, de nem lehetett, pedig jó lett volna tudni, hogyan képes ezek után franciául beszélni, hogyan élhet párizsban, hogyan lehet túlélni egy ilyesmi látványt

karkötő, fekete elefántszőrből, durva és erős fonás, megvéd majd minden bajtól

egyszerűvé vált a feladat, most már csak ezt kellett megtalálnom, valahol a piac túlsó végén voltak az afrikai sátrak, úgy emlékeztem, mindössze néhány kilométer, de mintha sűrű olajban járnál, vagy mocsárban derékig, üvöltések és a legváratlanabb szagok között, a porta portesén mindent megkaphattál, a cserépedényeket, öngyújtót, takarót, hamisított órákat és bőrkabátot, könnyezőpálmát, képregényeket és motoralkatrészeket, falinaptárt mussoliniről, sajtot, fűszereket és műszálas futballtrikókat, farmert, ütvefúrót és bakelitlemezeket a harmincas évekből, teljes szobaberendezést, mosogatót és ruhafogast és nikkelezett hajómodelleket, a legdrámaibb színielőadások kíséretében, monodrámák és csatajelenetek váltották egymást, összeszokott párosok  mutatták be a legújabb zöldséghámozó fölülmúlhatatlan előnyeit, egy nő sírva kereste a szemüvegét, négykézláb araszolva a földresöpört nejlonharisnyák között, az utat kétoldalt,  egymás tetejére halmozott konténerlakások fala kerítette el a trastevere forgalmától, megálltam, hogy egy zacskó fenyőmagot vegyek, egy hirtelen tágulatban megláttam a játékosokat, azt az itt-a-piros-hol-a-piroshoz hasonló játékot játszották, valószínűleg nagyjából romulus és remus óta, ami mindig elvarázsol, tudtam, hogy sietnem kell, de tíz percet azért adtam nekik, vagyishát a perverz élvezetnek, három gyümölcsösláda, egy kendő, vörös bársonyból, három kis rézharang, meg egy golyó kell hozzá, a három ládából pillanatok alatt felállítják a bűvészpulthoz hasonlatos asztalkát, leterítik a vörös ronggyal, és felállítják a három rézharangot, és játszani kezdenek, a legszigorúbb formáció, a játékmester látványosan a középső harang alá teszi az agyaggolyót, és körkörös mozgással, a bársonyon csúsztatva cserélgetni kezdi a harangokat, aztán megáll, a zsebéből gyűrött pénzcsomót húz elő, és megkérdezi a körülötte álló bámészkodókat, akar-e valaki fogadni, dupla vagy semmi, mondja, és keresi a tekinteteket, egyszercsak foglyul ejti az egyik kibicet, és azt jól célzott mondatokkal asztalhoz kényszeríti, választani a harangok közül, az bizonytalanul rábök az egyikre, a mester többször is visszakérdez, egyre többen gyűlnek köréjük, akkor fölfordítja a kis harangot, és valóban, ott van a golyócska, bosszúsan lehúz egy tizest a pénzcsomóból, a játékos felé nyújtja, de megáll a mozdulatban, dupla vagy semmi?, kérdezi, az áldozat körülnéz, mintha  a köréjük verődött bámészkodóktól várná a megerősítést, aztán bólint, elindul az újabb menet, a finom, egyre gyosuló körözés, most a mester egy pillanatra megáll, megmutatja, hol van a golyó, de vad tempóban folytatja a játékot, amit ezúttal a vendég nyer, boldogan teszi el a két tízest, és beáll a nézők közé, új kör indul, a játékmester hangosan biztatja közönségét, mostmár vagy tízen vannak, jön a tizenegyedik, egy gyanútlan turista, valahonnan északról, a vállán fotóstáska, gondolom, minimum egy canon 500-assal, beáll, megnéz egy-két kört, a váltakozó sikerű fogadásokat hangos ciccegéssel, vagy helyeslő morgással véleményezi, a mester egy tökéletesen megválasztott pillanatban, amikor a dupla vagy semmik már nyolcvan euróra húzták fel a tétet, felé fordul, és mutogatással jelzi, hogy ha nem tetszik a játékos választása, ő is tippelhet, nyugodtan, a svéd a zsebébe nyúl, közelebb lép, megpróbálja előrángatni a nyolcvanast, de a mester ránevet, és egyetlen mozdulattal kihúz a tárcájából egy százast, melyikre tesz, kérdi a szemöldökével, a svéd határozottan rábök a balszélső harangra, a mester tovább hergeli a közönséget, előkerül valahonnan még egy százas, a harmadik harangra, a svéd magánkívül van, ezért egyáltalán nem veszi észre, hogy egy tizenöt év körüli lány áll mögötte, fiúsra vágott hajjal, bő, fekete trikóban, a legfinomabb ujjakkal babrál a fotóstáska zárján, a másik kezében egy bronz hamutartó, egyetlen pillanat, amíg kicseréli a gépre, jól sejtettem, canon eos 5d, a legújabb modell, ezzel már full hd-kat lehet csinálni, a lány a mellette álló két filippinónak dobja a gépet, akik lassan leválnak a bámészkodók gyűrűjéről, a mester felfordítja sorban a harangokat, a svéd nyer, büszkén körülnéz, de ekkor éles füttyszó hallatszik, a mester egyetlen mozdulattal markolja össze a harangokat, zsebregyűri a pénzt, az embergyűrű szétspriccel, az egyik kibic lerántja a kendőt, és a nyakába keríti, egy másik egyetlen rugással ártatlan szeméthalommá változtatja az asztalt, egy másodperc múlva már csak a svéd áll ott, a tömeg hirtelen támadt résében, kábán, értetlenül, mint aki rossz álomból ébred, csak majd később, mondjuk a santa maria in trastevere előtt, a téren fogja megtudni, hogy egy bronz hamutartó teljesen alkalmatlan a fényképezésre, azt pedig soha, hogy rajta kívül mindenki, a két filippinó, a két papírdzsekis, szotyizó kamasz, az a jóravaló házaspár tizenegy óránál, mindenki, aki körülvette, szerepet játszott, hogy amit a forgandó szerencse feszült drámájának hitt, valójában bohózat volt, pontosan kidolgozott dramaturgiával, hogy az ő szerencsétlen százasát kivéve, finoman szólva nem volt valódi pénzforgalom,  a tizesek és huszasok egyszerű kellékek voltak, mint a gazdálkodj okosanban, és hogy rosszul következtet, az éles sípszó nem a carabinierók közeledését jelezte, hanem az akció végét – azt, hogy a canonja már biztonságos helyre került

      (részlet egy készülő regényből)



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu