Kukorelly Endre
Scherter Judit interjúja
 

Hogy milyen lesz valaki – beszéljünk most egy nőről – a genetikai adottságain, élethelyzetén, családi, és más példaképein kívül, meggyőződésem, hogy az is belejátszik, milyen nőalakokkal találkozik olvasmányaiban. (Ha olvas egyáltalán, és nem csak a filmsztárok, modellek és celebek hatásának van kitéve.) Aliz unokám, amint a nevéből is következik, nőnemű lény. Kérdésem: ha kortárs irodalmat olvas, kikkel találkozik, milyen nőalakok hathatnak rá?

Jól teszi, ha kortársakat olvas. Kizárólag. Kizárni nem helyes, de hát miért ne a kortársait olvasná, egy indokot mondjon! Eleve azokat olvastatni vele, később majd, magától úgyis megkeresi az előzményeket, mivel hevesen érdekelni kezdi, úgymond, jé, ilyesmiket csináltak régen is, milyen érdekes! Szép régi, gondolja majd, nem csak Móráról vagy Benedek Elekről, de Weöresről meg 30-as vagy 60-as évek lányregényeiről. Természetes volna – nem normális, a norma épp az ellenkezője – a gyereket kortárs művészeti zajjal körülvenni. Az anyát, a nagymamát is. Normális, hogy mindent kortárs módon csinálsz, vásárolsz, táplálkozol, kommunikálsz és közlekedsz, nem mosószappant használsz stb., az oktatás is kvázi-naprakész, fizikát tanítanak, nem fizikatörténetet, nem a történelemtudomány történetét, hanem történelmet, kizárólag a művészetoktatás történeti diszciplína. Nem irodalom, hanem irodalomtörténet, az ókortól kezdik – és nem jutnak el máig. Egy-két divatos, a médiában megfuttatott figura, kész, feje tetején áll a dolog, ha nem fordítjuk meg, a kortárs kultúra végképp az elit privilégiuma marad. És ez az egészre végzetes. Az európai civilizáció véghanyatlása, hogy mondjak egy nagyot. Mondok még pár nagyot, jó? Ebben a fölállásban a gyerek eleve lebeszélődik arról, hogy majdan kultúrafogyasztó legyen. Elijesztik azzal, hogy számára nem érdekes szövegeket nyomnak le a torkán. Fárasztja, fűrészpornak érzi, altatópor, bealszik tőle. Nem érti, nem róla, nem hozzá, nem az ő nyelvén beszél. A lebutított tingli-tangli, negédes, felnőttek elgondolása szerinti gyerek-zenék lebontják eleve meglévő tudását a természetesről. Folyvást kiigazítva, kornyikálásnak nevezve „zenélésélt”, hablatynak a szájalását, bohóckodását idétlenkedésnek, rajzait firkálásnak, leparancsoljuk a maga természet(esség)éről, amit egyébként totális kreativitással folyvást produkál. Az elit régi, értsd klasszikus zenét hallgattat vele, amitől a legjobb esetben unatkozik, mert nem az övé. Kevésbé jó esetben menekülőre fogja, nem csupán a klasszikustól, hanem általában is az úgynevezett komoly, általa komornak megélt zenétől. A szomorúzenétől. Hogy, ez a maximum, ami kihozható, felnőtt korban majd ehhez térjen vissza, belátván, milyen jó, nagy és szép, amit gyerekkorába ráerőltettek, amire szocializálták, kiemelve őt a természetességből, ahová így már nem vágyik vissza, maga is valamiféle meghaladott kezdetlegességnek tartván azt. Az úgynevezett magaskultúra ebben az elrendezésben a kiváltságosoké marad. Pedig nem elit ügy! Végképp nem az elit ügye – a kultúra valóban közügy.

Én meg mindig a nőkre fogok visszatérni, bárhová is kanyarodjon el…

Azt jól teszi! Mind bírunk percepciós képességgel, megkülönbözetni finomat és nem finomat, képesek vagyunk nagyokat élvezni. Napfény és csillagos ég, sör és frissen sült étel élvezete, szex és sport, műalkotások élvezete nem intelligenciafüggő. Megtanulandó, meg kell tanítani, hogy mit élvezzek, hogyan és mitől élvezzek, legjobb tanár azonban a környezet. Nem szól bele, nem szól be, nem demonstrálja jobban-tudását, nem direkt korrigál, hanem csak úgy ott van. Körülvesz, visszajelez, megerősít. Ha a kortárs kulturális zajhoz szoksz, az elintézi a természetes művészeti szocializációt. Mondtam már, fogom mondani még.

Tehát: milyen nőalakokkal találkozik Aliz, ha kortárs irodalmat olvas?

Kortárs irodalom, ez túlságos fikció. A kortárs művészeknek egy része nem-kortárs szöveget állít elő. Belátván, mit bír alapból olvasni, egyáltalában elviselni a társadalom, ehhez alkalmazkodik, ezeket mozgatja. Jól bevált, minden középiskolát végzett számára hozzáférhető beszédmódokat, a múlt század eleji és a későbbi fejleményeket negligálva 19. századi poétikákhoz nyúlik vissza, azok mentén csinálja, amit csinál. Túlnyomórésze annak, amit kortárs irodalomnak nevezünk, avantgarde előtti poétikákat használ. Velünk egyidősekről, nálunk fiatalabbakról, sikeres művészekről beszélek.

Belenyugszom, hogy nem választ kaptam, hanem magyarázatot.

Bizonyos maiakat egyszerűen nem olvasok. Akkor Mikszáth. Tolsztoj, Balzac, Flaubert, Stendhal. Ha Jókai mesél, Tolsztoj kerüli, mint ördög a szenteltvizet, a szexualitást, Balzac rajzol „társadalmi tablót”, mosolygok, sőt élvezem. Normális. Az volt a norma, nem hágták át, ők teremtették. De ha kollégáim ilyen-olyan megfontolásból ebben maradnak benne, az bosszant. Durva, amit mondok, ha nemigen tudok referálni az úgynevezett kortárs irodalomban megjelenő nőalakokról, mert nem olvasom rendesen? Ha unom, és nem érdekel?

Ha senki nem jut eszébe, akit szívből ajánlana akár önmagának, akár Aliznak, akkor én ezen nem tudok segíteni.

Jobb Rakovszkyt olvasnia, mint Jókai leányalakjaitól ájuldozni. Pedagógiai szempontból. Tuti mai szerzők, van ilyen, szokjon hozzá, ehhez szokjon, ne a klasszikusokhoz. Garaczin vigyorogni fog. Závada, Grecsó. Hány éves? Mindegy, belenő, és számára legalább evidens lesz majd, hogy lehet élő szerzőket olvasni, nem muszáj kivárni, hogy meghaljanak az illetők. Nem fogja elhinni, amit a halott indián a jó indián mintájára a tananyag ezerrel sugall, hogy a halott költő az igazi. Nem mocorog, nem beszél vissza, nincs véleménye arról, ami van, hallgat, mert szobor és hülye. Lehet rá hivatkozni gátlástalanul, kiforgatni, tiszteletteljesen lesajnálni, áhítattal szegényezni, a róla elnevezett utcában lakni, elfelejtkezni róla. Valamit kezdeni vele. Bármit. Amúgy is poros, hadd porosodjon! Ha a nőkről akar olvasni, akkor az Ezer és 3 című könyvemet olvassa. És ne nevessen! (Nevet.) Aliztól elzárni!

Érdekes módon nem ezt a könyvét ajánlotta nekem, hogy a „nőiről” olvassak, hanem a TündérVölgyet. Hogy abban vannak nők. El is csodálkoztam, ugyanis ott csak kilenc nő van, ráadásul egynek álcázva, szemben az Ezer és 3 bő termésével. Vajon miért ezt mondta? 

Nem akartam halálra ijeszteni. Amikor a TündérVölgyet írtam, tizenhét évvel ezelőtt kezdtem, jó ötletnek látszott, hogy egyetlen név, inkább jel alatt kilenc különféle nő-karakter mozog. Jó ötlet, bár túlzottan művi, túlkeresett. Akkoriban veszettül kerestem, sőt keresgéltem, ez az első hosszú prózám. A mű eleve művi, a művészet mű-anyag, ezzel nincs baj, ezzel a könyvvel, azt hiszem, nincs nagy baj. A szöveg beszélője nem a szerző, és persze mindenki úgy veszi. Ez veszélyes, anyukám például ezért nem olvasta végig, mondván, még azt se tudom, mikor halt meg az apám. Ha nőkről beszélsz első személyben, egyenesen a fejedre olvassák az egészet. Művi, és úgy kell szólnia, mintha a Jóisten teremtette volna, akkor bújt volna ki a földből. Kikél a televényből egy mű anyag. Ez paradox. Előáll. Ez a paradoxon okoz akkora élvezetet jó esetben – és nagyon sok jó eset van. Abban az esetben, ha nagy művekkel találkozol, és nagyon föl vagy készülve rá. Plasztik, ezt teljesen világossá kell tenni, a művészet művi, nem természetes. Szintetikus kábítószer. A hatás viszont olyan, mint a természetes kábítószeré. Mint amikor orrba nyomnak. Ha ezt megoldom, csináltam valamit. A TündérVölgyben a nővonal – most, hogy rákérdezett, világos számomra –, puszta konstrukció, kilóg a koncepció lólába…

Nem mondok ellent! Különben rögtön rájöttem, hogy a Csábító naplójára utal a nő, azaz a nők neve a „C”. Cordélia. De számomra nem a TündérVölgy, hanem az Ezer és 3 – a mille e tre – a csábító naplója. A csábítás trükkje. Emlékszik a Csábítás trükkje című filmre? „Egy kis teát javallanék”, hangzott el benne a csábítás trükkjeként. Ezzel lehet a lányt felcsalni a lakásba.

Ez jó, el van lopva!

Mármint használja a trükköt, vagy megírja?

Beírom. (Behozza a noteszét, ír bele.) Az amúgy az irodalmi trükk trükkje az, hogy dacára a használhatatlanságnak, jól hangzik. Ez sem használható semmire azon kívül, hogy úgy hangzik, ahogy kell. Nyilván igazságtalan vagyok a kollégákkal, ott van például Forgách András – maga jól ismeri – női beszélője a Zehuzéban! Nagy figura a néni. Garaczinál hemzsegnek a csajok, akiket Lemúr nevű hőse vagy nem tud megbaszni, vagy meg tud baszni. Csaplár Momi lába című könyvének a figurája. Soroljam? Egressy Portugálokjában a lány. Korrekt, nők által, női szempontból megírt nők, ütős, fölkavaró dolgok. Brenzovics Marianna vagy Tallér Edina, ők szétütik az olvasót. Tóth Kriszta. Tompa Andrea regénye. A Három nővér. Vagy az nem kortárs magyar? Mert mindenki megnézi, mindig adják valahol, tényleg remek darab, semmi köze semmihez, elalél a közönség, háziasszonyok és gimis lányok, aztán a ruhatárban az jut eszükbe, lezárták-e a mosogatógépet. Vagy az lezár magától? Kihúzta-e a vasalót. Kipenderítik-e a hivatalból. Fölveszik-e költségtérítés nélkül. Na jó, viszont azok a maiakat, akik mindezen mai problémákról probléma nélkül beszélnek valamiféle följavított nőklapja-színvonalon, baromira nem inspirálnak arra, hogy olvassam őket. Akkor inkább Olga, Mása és Irina nyafogásra arról, hogy dolgozni kell, meg hogy miért nem utaznak már végre Moszkvába. Látom, hogyan használják a kollégák a már prímán és ezerszer beváltat, ügyesen megcsinálják, rendesen megírják meg minden, nem érdekel, és az jut eszembe ilyenkor, hogy de hát még nem olvastam Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt! Ami a technikát illeti, az akadémikus festők tudtak úgy festeni, mint Velázquez vagy Rembrandt, csakhogy akkor az már passzé volt. Nem érdekes. Hanem érdektelen. Késtek kétszáz évet. Történet, prímán elmesélve, ásítok.

Gombrowitz sorait nemcsak mottóként idézi, hanem saját szövegében is megismétli: „Eldöntöttem magamban (és már nagyon régen) hogy csak a saját valóságomról írok.” Egy interjúban pedig azt is mondja: „Csak arról tudok írni, ami velem esett meg.” Amennyiben ez valóban így van, kínosan érzem magam, hiszen óhatatlanul a magával megesett dolgokról, a magánéletéről kell kérdeznem. Különösen nehéz ez azért, mert bőven akadnak intim részletek, amikor a nőkről esik szó – például az Ezer és 3-ban –, és én éppen a nőalakjairól, hozzájuk való viszonyáról szeretném kérdezni. Hogy oldjuk meg ezt a problémát? Hogy tudnánk egy kicsit eltávolodni? Mondjuk azt, hogy X-szel történnek a dolgok?

Egyszerűen át kell vágni a csomókat. Egyszerűen vágni át. Semmi iksz, természetesen velem történnek a dolgok. Arról tudok legalább valamit, ami velem történik, azok a dolgok, amik velem történnek, velem történnek. Az írás más tészta, egy könyvben nem alakok vannak, nőalakok meg férfiak, hanem szavak meg mondatok. Magyar nyelvi alakzatok. Sőt számok nevek helyett, dupla zárójelben, ez duplán kivert pár biztosítékot. Ha ez vagy az történik velem, és az E/1-es beszélővel is ugyanaz az ez vagy az történik, az két dolog, semmi közük egymáshoz. Például én kapom a honoráriumot. Ő meg ki van találva. Minden műalkotás életanyagot hordoz, sőt hurcol, abból táplálkozik, az adja a testét, egy Bach-fuga is. Egy Schubert-trió is. A magam történéseit írom meg, ahogy Schubert, az életvilágomból merítek anyagot, mint Bach – ők nyilván jobban, de nem inkább –, viszont az nem esik egybe a konkrétan velem megtörténtekkel. Soha, semmi, véletlenül sem. A szöveg úgy alakul, ahogy ő kívánja, és egy idő után, bizonyos készültségi fokon már meg is mondja nekem, hogy mi lesz, miféle anyagot kér, mit nem kér. Organizmus, eltávolítja, kidobja magából, ami ne kell, és akkor járok el jól, ha hagyom, hogy szervesen alakuljon. Ha túlzottan bele akarok szólni, erőltetem, azt köszi, de nem kéri. Tiltakozik, behal, bemondja az unalmast. Unalmas lesz. Ha később, már lehűlve, valamilyen szinten elfelejtve olvasom, kezd istenien látszani. Mintha más színnel lenne leírva, kirí, ami idegen, forszírozott. Nem a magánéletemben vájkál, amikor erről kérdez, hanem a szövegemben vájkál. Jól megoldott és elrontott dolgok között. Ennyiben, tényleg, akár az élet. Az írás nem magánélet-kiteregetés, hanem közügy. Politika. Akkor sem magánjellegű, ha megoldható volna, hogy az írás, sőt leírás megfeleljen annak, ami a leíróval történt. Megfelel, nem felel meg, mondjuk egy részlet referál a valóságról, illetve arról, ami történt, ez azért nincs így, mert egyrészt konkrétan semmi nem referál semmiről eléggé, másrészt a művek referálnak. Attól azok. Az egészről, ami van. Lerántják a leplet. A sztori meg, hát, sokszor már magam sem tudom, vajon megtörtént-e vagy hallottam. Álmodtam, találtam, mesélte az anyukám. Mivel annyit dolgoztam vele meg magammal, immanensé vált, belém került. Visszaíródik. Azt se mondom, hogy egyáltalán nem volt semmi, hogy nem úgy volt, leginkább el szoktam bizonytalanodni, hogy tényleg így volt-e úgy. A legjobb erre anyukámat használni, aki, mikor a TündérVölgy megjelent, és nagy lelkesen odaadtam neki, egy-két nap múlva visszaadta, mondván, ő ezt nem olvassa tovább, semmi se stimmel benne. Még azt se tudod, hogy mikor halt meg az apád, közölte. Okos nő, sok mindent olvasott, látott már karón varjút, de ezt a distinkciót nem tudja megtenni. Ahogy amúgy igazából senki. Én se. Mi, vájtfülűek sem tudunk eltekinteni a referenciális olvasattól, akkor nem izgulnánk izgalmas, és nem érzékenyednénk el érzelmes szcénéken. Beleélem magam, hiába tudom, hogy nem élet, hanem szöveg. Mert az idegrendszerem nem tudja. Hogy élet és irodalom, az két külön dolog.

Mit szól az édesanyja, a „budai úrilány” azokhoz a legkevésbé sem szalonképes szavakhoz, amelyeket maga például, az Ezer és 3-ban használ? Amin különben, mintha maga is elcsodálkozna. „Ilyen szavakat használok” – írja. 

Semmit nem szól. Nem olvasta. Kilencven múlt, jól van, rosszul lát, nemigen olvas, és engem amúgy sem szokott volt. Életvidám. Energiagubanc. Nagy figura az anyám, aki ismeri, imádja, nagyon jóban vagyunk, ennél jobb kapcsolat nincs, csöppet sem elolvadós fajta, nem anyatigris. A TündérVölgy bosszantotta, nem stimmel semmi, és ő is benne van, az apám is, satöbbi, akkor meg miért nem rendesen van benne. Ő és az apu, ezek persze idézőjelben volnának, de azt ő nem látja. Tökéletesen megértem. De akkor hogyan volt, kérdezem, és mondja is. Így és így, punktum. Kicsit, minden megértésem dacára, meg voltam sértve, végül mégis jobb, hogy nem olvasta, mert az úgynevezett csúnya szavakat tényleg nem bírja. Illetve bonyolult az anyám, mert sokkal kevésbé prűd, mint például én, hogy egyet mondjak. Én igazán prűd vagyok. Ő budai úrilány. Keresztény és közép.

Ez komoly? Prűdnek tartja magát?

Komoly. Elkanyarítom magam, meg minden, de a lányokkal való kapcsolatomat leönti a szégyenlősség. Úrfi koromban beszari voltam, és van bennem ma is egy adag. Megmarad, hiába, az ember úgy marad. Igaz, prímán kezelem, az ellenkezőjébe fordítom, játszom vele, szórakoztat, hogy elpirulok. Szórakoztat, hogy ez tetszést arat.

Nem derül ki az írásaiból!

Mondom: élet és irodalom. És van egy átmenet, a szereplés. Szerepjátszás.

Nem lehet ezt azért ilyen sarkosan különválasztani. Az ember teljes lény. Az író is ember, remélhetőleg. És ő még az is, amit ír.

Még tovább is mennék, mondanám, hogy én nem vagyok ez a prűd, jólnevelt úrifiú, ez nem az én – ha volna ennek bármi haszna, tehát értelme. Ha beljebb megyek, ott ugyanis minden van, ráadásul nagyjából egyformák vagyunk, „csak” a génállomány meg a szocializáció különböztet meg. Eléggé egyszerű az ember az irgalmatlan bonyolultságával együtt: mint minden élő, élni akar, ez ilyen egyszerű. Ha nagyon bemegyek ebbe a szerkezetbe, lehagyok mindenfélét, ez marad. Élni jó. Franc tudja, hogy jó-e, vagyis Isten tudja, jó-e vagy nem, minek, hogyan, mitől, ez így nincs föltéve. Az írás teszi föl mindezeket. Prezentálja az én-t, eligazít, kisegít, beindít, megtisztít, megváltoztat, megvált. Az írás esélye brutálisa, totálisan őszintesége. Az művileg, hidegen és pénzért előállított autentikus esélyes, mert leírhatatlan hiánycikk.

És azt az énjét akarja megírni? Egyáltalán, mit akar megírni?

Semmit. Kíváncsi vagyok, azért írok. Meg a hiúság. Leginkább kíváncsi vagyok. Vagyis leginkább hiú. Ha időrendben nézzük, nem a kíváncsiság miatt kezdtem el, hanem hiúságból. Hogy bejöjjek a lányoknak. Egyszerűen fogalmazva, hogy én legyek a legjobb.

Ír is erről valamelyik könyvében. Mit mondok neki, ki vagyok én? Mondom a nevemet, és utána mit mondok, ki vagyok? Valahogy így írja.

Igen, ebben ki vagyok segítve, és az írás segített ki. Az írásaimra kapott, engem amúgy totálisan zavarba ejtő visszajelzések. Hogy jó, jó, én tudom, de más honnan tudja? Az a kérdés van, hogy igazából mi van, mire föl ez az egész. Ezért írok, hipotézisem szerint így fogok rájönni… Hogy mire, a mellékes. Tévedés, naivitás, ezek tetszenek a legjobban, ez a királyi útja annak, hogy valamire jussak. Ezek filozófiai kérdések, a filozófia stoppolta le, okoskodik körülöttük, de a zsigeri idegrendszer sokkalta régebbi, jobb, erősebb szövetű háló. Nem mintha nem nyilván épp a lényeg áramlana át a lyukakon – legálabbis mintha azt tartanám mindig lényegesnek, amit nem bírok kifogni. A tudás, annak érdekében, hogy legalább valamit megtudjon, kis szerkezeteket végletekig szétszerel. Szétvizsgál. Atomfizika, csillagászat, befelé vagy kifelé, annyira szétszedi, amennyire lehet, annyira megismeri, amennyire már nem is lehet. Az emberi lélek analóg szerkezet ezzel az asztallal, egy futballmérkőzés struktúrájával, egy elefánttal, tehát ha egyet megértek vagy ráérzek, megvan a többi. Jó, de ez egyrészt megnyugtatóan, kimerítően nem fog menni, másrészt én egyszerre és vegetatíve akarom az egészet. Ezért kezdtem írni. Vagyis ezért csinálom, mert a csajok miatt kezdtem. Ezt már mondtam, de én is, mint Maga, visszakanyarodom a nőkhöz. Magamra ismerve más dolgokhoz hozzáférni, inkluzíve a nők. (Mosolyog.) Ennek megfelelően másodrendű – bár érdekes –, hogy miről ír, aki ír. Mondjuk a cserebogarak halhatatlanságáról, ahogy anyukám mondogatja, vagy férfi-nő viszonylatokról, mint én. Viszont mégiscsak jobban érdekelnek bizonyos dolgok másoknál, tehát nem mindegy. Sorrend van, kiválasztod, és más rovására azzal foglalkozol, és kész.

Egy ellenvetésem lenne. Az én olvasatomban magát nem a férfi-nő reláció, hanem egy bizonyos férfi – történetesen önmaga – és a nők relációja érdekli. Persze, gondol, amit gondol, és én olvasom, ahogy olvasom. Egy férfi és sok nő. 

Mivel máshogy nem jutok hozzá. Egyből általánosítok, és ez az egy-férfi sem egységes – hanem kétséges –, mert mindenben megvan minden. Az Ezer és 3-ban, Tolsztojtól, az Anna Kareninából lopva, három férfistratégiáról írok – Karenin a negyedik, de vele igazságtalan vagyok, ebből a szempontból nem érdekel. Vronszkij, a köznapi, normál’ Don Juan. Mozart Don Giovannija nem normális – hanem paranoid skizofrén vagy mániás depressziós...

Depressziós mindenképpen, mert mérhetetlen unalom lengi körül.

Mániája, hogy az unalom ellen egyetlen orvosság a nő, és ráadásul igaza van, de csak tételesen: ő tétel. Tiszta képlet, és olyan nincs. A matematikában talán, fogalmam sincs. Nem is lehet komolyan venni, paradigma, jel, jelkép, az abszolút férfi(as) jele, nem ember, ilyen ember nincs. Gáláns, művelt, udvarias úri hímivarsejt. Viszont Vronszkij normális csávó, leginkább villogni szeret a nők előtt, imponál neki, tetszik neki, hogy minden nőnek teszik, noha alacsony és kopaszodik. Rosszul kopaszodik, nem úgy, mint… (Nevet.)

Milyen az, ha valaki „rosszul kopaszodik”?

Tonzúrája van.

Igen, szerintem is. De folytassa Vronszkijt!

Alacsony, kopaszodik, mégis – ahogy anyám mondta apámról – olajat pisilnek tőle a nők. Úgy tudja, hogy el kell csábítani a nőket, jobb – nekik –, ha ő teszi velük, mintha a Józsi. Vagy bárki, mert hozzá képest bárki Józsi. Korrekt férfistratégia, nő- és életpárti, minden nőnek ilyet kívánok, nem Józsikat. Vronszkij nem érti – ez is példaszerű –, hogy csak mert tetszik neki egy kislány, és a kislánynak ő, miért kéne feltétlenül feleségül is vennie. Ezt gondolja Kittyvel kapcsolatban. Az egyik paradigma tehát a normálisra visszaírt Don Juan. A másik Anna testvére, Oblonszkij, aki bizonytalan. Bizonytalankodik. Egyrészt gyorsan megházasodott, lett vagy hat gyereke, másrészt szeretne szabadulni. Szabad lenni, Don Juannal együtt énekelni: Viva la libertá! Nők, meghódítani őket, ott van mindjárt kéznél a mademoiselle, meg akárki, viszont ott a feleség, hogy úgy mondjam, láb alatt, és most mit tegyen! A harmadik Levin. Akit ez egyáltalán nem érdekel, mármint az előző két úr problémája, nem is érti őket, csak és kizárólag A Nagy Nőt szeretné. Megkapni. Ha megkapta, boldog lenni vele. Három stratégia, ezek minden normális férfiban benne vannak. Oszcillálunk közöttük, vagy kikötünk az egyik mellett, és a többit frusztráljuk, a tudattalanba nyomjuk.

Érdekes, azt éreztem, mintha Levinnel szimpatizálna.

Mert ő áll a legtávolabb. Arra vágyom leginkább. Csodálom. Családi boldoság, jaj, de jó, Istenem, gyerekszag, kis feleségem sürgölődik meg ilyesmi. Vágyom rá, sivítva menekülnék. Látom a szépségét, gemütlich báját, irigykedem rá valamilyen értelemben. Ha két életed volna, így élnél. Hogy kellő pillanatban kijöhess belőle. Kijönni, és vissza. Csakhogy nem lehet kijönni kataklizma nélkül. A keresztény európai morál teljesen félreérti, mindenképp félrekezeli-szabályozza. Félretörvénykezi. Itt, tudva van, egy férfihez egyetlen nő tartozik, ásó-kapa – noha senki nem így csinálja, mert egyszerűen ez így nem… Szóval nem! Hanem mennek a dolgok mindettől függetlenül, hazugság, képmutatás, saját maguknak is hazudunk. Ez a kultúra ebből a szempontból van aláásva, mert, mint minden hazugság, az egy férfihez egy nő nem versenyképes. Elválnak. Mind. Látja, nem? Nem elválnak csendben, hanem a férfiak előbb-utóbb cserélnek. Lecserélnek, az ötven körüli asszony ki lesz penderítve. A férfi lelép, ha tud és ha nem tud, marad, de az nem sokkal jobb. Sokkal rosszabb. A gyengének bizonyult férfi pedig ott lesz hagyva: harc és helyezkedés, sok véletlen és esetlegesség, végül a nők elképesztő arányú veresége. Egyedül maradni és dolgozni rajta, földolgozni, ez női munka. Ha férfi kényszerül rá, akkor is női munka. A férfi is vesztes, hazudnia kell és szégyenkeznie, mert nincs megengedve, hogy kilenc felesége legyen. Legalább nyugodtan utánagondolhatna egy nőnek az utcán!

Nem hinném, hogy ez megoldás lenne a problémára. Egy okos és tapasztalt barátom úgy tartja, hogy a férfiak genetikusan gyávák. A gyávaság pedig kézenfogva jár a hazugsággal. Látom is magam előtt, ahogy összeborulva sétafikálnak. De én most nem férfiakról szeretnék beszélgetni, hanem nőkről. Tehát: ha nem olvastam volna a könyveit és megkérdezném, hogy mi történik a prózai szövegeiben a nőkkel és mi a verseiben, mit válaszolna?

Nők a verseimben, nem is tudom – írtam néhány szenvedőset és nyafogósat, néhány szakítás után. De nem róluk, azokról a nőkről van szó, hanem inkább ez a nem is tudom van. Szó van, a költészet eléggé tisztán szó. A próza is – az enyém, meg ami nekem tetszik – mégis, mivel a férfi-nő viszonylatok érdekelnek, ez a témám. Van témám! Erre nem is gondoltam még így.

Mit csinálnak a maga női? És milyenek?

Mindent. Mindenfélét. Mint minden ember. Azt se tudom, én mit csinálok, annak is komolyan utána kellene gondolni, például tegnap… dolgoztam ezen az interjún, olvastam a Kalligram új számát, délután fociztam, este a Farkas Zsolttal beszélgettünk, aztán… szóval ilyesmi. A nők nem fociznak, ennyi a különbség. Meg még, hogy nem értem őket. Nem látom át, mert például itt van rögtön, hogy nem fociznak, sőt ez bosszantja is őket. Mert ellenérdekeltek, lévén mindenfajta háborús konfliktus áldozatai. Hogy mit csinálnak és hogyan, csak hosszan elmesélhető, és ez a regény. Vagyis ha hosszan mesélek róla, értem meg lassan, vagy értem félre, ami a megértés egy élvezetes és termékeny fajtája. Amit ráadásul csak a műalkotások engedhetnek meg maguknak, a tudományban ezért nem fizetnek. Értek vagy félreértek, nagyjából mindegy, nem ettől jó vagy rossz a regény, egy tudós viszont zéró összegű játékot játszik, abból profitál, hogy mások előtte már tévedtek. Az érdekel, hogy amit csinálok, és ahogy csinálom, az legyen, amilyen vagyok. Azért kezdtem el írni a nőkről, mert arra jutottam, hogy nem értem őket, akármilyen hülyén is hangzik, és, gondoltam, ha leírom, jobban értem. A legkisebb dolgokat is. Egy mozdulat, nézés, mi miért van így vagy úgy. Amit csinálnak, nem érdekes, illetve annyiban, hogy mindenfélét csinálnak, gondolom pisilnek meg alszanak, és ez nem önmagában érdekes, csak az én nem-értésem miatt. Nekem. Izgulok. És úgy írom, hogy más is izguljon. És ha az izgalom beáll, nem számít, hogy aztán majd jobban fogom-e érteni, vagy totálisan mellé megy minden.

Van pár idézetem, hogy mit mond róluk. Rólunk. „A nők naplót írnak, és nem a férfiakat fenyegetik. Az intelligensebb és érzékenyebb lányok legalább.” „A lányokat időnként, ezt nem lehet kiszámítani, elönti az anyaság lekvárja.”„A nők hamar magukhoz térnek az idegrohamukból, pedig mintha messzebbről jönnének vissza. Mert közelebb kerülnek saját magukhoz, ebben is lényegesen jobbak.”” „A nők végzetesen féltékenyek bírnak lenni más nőkre…” „Nincs lelke. Ugyanis neki.” „A nők intelligenciája szerencsésebb, nem az működteti, ami engem” „Az istennők ugyanis habok.” Olvasói kérdésem, mert nem derül ki számomra: milyen hab az istennő? Mert nagyon sokfajta hab van. Fehér habtaréj a tenger hullámain, barnás hab az áradó folyón, apadt sörhab, gyöngyöző pezsgőhab, borotvahab női lábon, borotvahab férfiarcon, és így tovább…

Fincsi, édes, túl édes, fehér.

Sütihab! Köszönöm! Erre nem gondoltam!

Süti és tejszínhab. Tökéletes sütik. Édes, könnyűnek látszó tonnás súly, habzik, betölt. Én nagyon… odavagyok. Csordultig telek. És nagyon el tudok telni. Sokkal jobbak, mint a férfiak. Mindenben. Ezt tapasztalatom, látom nap mint nap. Jobban vannak összerakva genetikailag, közismert, a férfi Y kromoszóma sérülés, hiány. Memória, nyelvérzék. Finomabbak, sokkal közelebb kerülnek a dolgokhoz, sokkalta jobban bírják a fájdalmat, a betegséget, a strapát, szignifikánsan tovább élnek. Jobban lettek beállítva. És kilencvennyolc százalékban a férfiak uralják a terepet, az alkotás és rombolás miattuk van. Nem a testi erő, a gyorsaság-robbanékonyság miatt, bár ez alap. Ebben háromszor-négyszer jobbak, ezért nevetséges, szánalmas, és még bírnék jelzőket halmozni, a női versenysport, mely a legrosszabbat teszi túl azon, hogy tönkrevágja a szervezetüket: kihozza a nőkből a férfit. A döntő azonban, amit hipokrita szégyenlősséggel akaratnak, ambíciónak nevezünk, a Wille zur Macht. Elérni, megragadni, elfoglalni, megerőszakolni, megbaszni. Az első hely. Az erőszak-cucc. Az aktivitás erőszak, nélküle be se tudsz jönni az ajtón. Ha fölszállsz a 6-os villamosra, odébb tolódik mindenki más, tőled, és ha nem, nem bírsz fölszállni. Odébb húzódnak, mondhatni maguktól: de nem maguktól teszik, hanem miattad, magukban nem húzódnának odébb. Ez a természet, a természet így alakította ki, ez a döntő abban, ami alakul, létrejön és pusztul. Mindez azért történik, mert a férfiambíció működtet. A petesejt totálisan passzivitása, hímivarsejtek milliárdjainak aktivitása mint metafora. Az egy győztes. A győztes termékeny, a többi fölösleges. A férfiak fölöslegesek, nem kár értük. A női bölcs pozíció, a férfiak az öregedéssel válnak bölccsé, mikor a tesztoszteron már kevésbé játszik, a kakasnak-lenni ambíció szépen elpárolog, és, ez riasztóan hangzik, beáll a nyugalom. A nőkben eleve ez a nyugalom van. Nyugi, jó ülni a melegben, minek menjen ki. Harcolni. Kiszámíthatatlan. El is tévedne! Ez mind stimmel, ennek megfelelően ilyen érdekesek, bámulom őket, mennyire zseniálisak és mennyire nem csinálnak semmit! Fájdalmasan sok zseniális, semmit nem csináló nővel hozott össze a sors. Ötször jobb, mint én, labdába nem rúghatnék mellette, ha akarná. Nem akarja. Csak kicsit. Aztán már kicsit se, kap két pofont a ringben, elszáll az a kevés kedv. Az a terep, ahol komoly pénzek vannak, nagy a presztízse, pozícióba kerülhetsz, ha kivívod magadnak, férfiak terepe. Nyomakodnak, és ha egy nő beszáll, fiúsítja magát, hát ne csodálja, ha nemigen előzékenykednek vele, hanem azonnal megütik.

Így aztán maga nézheti a nőt, abban gyönyörködhet, hogy lakkozza a körmét, fésülködik, jön-megy, keresi a bugyiját.

És közben olyanokat mond, hogy lehidalok tőle. Folyamatosan. Ingyen. Nem adja el, nem is tudja, miket nyom el, bele a levegőbe. Csak úgy mondja, és nem csinál semmit vele. Sokkal jobb bármelyik férfinál. Nem festő, nem szerez zenét, nem ír. Bróker? Karmester? Női csapatoknak is férfi edzőjük van. Amíg tekintélyes volt egy gimnáziumi tanári állás, férfiak tanítottak. Női kvóta… Nincs más, bevezetni a női kvótát!

Vannak nagyon jó írók a nők között!

Az író státus presztízse lesüllyedt. Ahol a presztízs csökken, megjelennek és aratnak a nők. Ha ne azt tapasztalják, hogy a diskurzusba lépve egyből szájon vágják őket. És akkor produkálnak, nem pazarolják az energiájukat konkurálással. Ha ring van, harc, kocsma, ahová belépve rögtön lecsapnak, ott kiáltó a különbség, a férfiak jobban bírják. Gyárilag. Foci, verekedés a téren, ilyesmi, megkapták gyerekkorukban a kiképzést. Ha egy lány kap egyet, sikoltva elrohan. Vagy följelenti azt, aki megpofozta. Egy férfi lehülyézte! Sőt megnézte! Ha nem vagy észnél, bármit teszel, szexuális zaklatásnak számít. Odamegy, riszál, beszól, ha reagálsz, halálra sértődik, ha meg olyan helyzetbe kerül, hogy brutálisan kell viselkednie, nem tudja, hol a határ. A hímek addig harcolnak, míg az egyik el nem ismeri a másikat, a nőstény galambok halálra csipkedik egymást, ha összeakadnak. Nem kis különbség.

Ír Levinről, Oblonszkíjról, Vronszkijról. Annát, Kittyt alig említi. 

Nem Annáról írok, mert magamon akarok elmenni. Megismerni, kiismerni. Ezt azért hangsúlyozom, mert, azt hiszem, rosszul hangzik, és arra várok, hogy így jobban jön ki talán. Az ént valami módon megfogni. Körülírni. A nők számomra a legérdekesebb, ebben az összefüggésben arra vannak, sőt szolgálnak, hogy a velük való kapcsolatomban ismerjem ki magamat. Én viszonyulok, és mandinerből visszajön, ami visszajön. Visszapattan – vagy visszapattanok. Visszajelez, és ez fog engem remélhetőleg valamilyen szinten leírni azzal, hogy leírom.

Talán most következhet az obligát kérdésem: gyerekkorától kezdve milyen nőalakokra emlékszik?

Csupa izgalomra. Minden nő nagyon izgalmas volt. A mellékalakok is, alig vártam, hogy végre fölbukkanjanak megint. Fölizgattak. Mit tudom én, az Ivanhoe-ban Rebecca és Lady nem tudom kicsoda, (Rowena), az Egri csillagokban a kislány. Összehasonlíthatatlanul érdekesebbek voltak. Mindennél. Mert beláthatatlanok voltak. Egyáltalán, a nők beláthatatlanok. Most is. Én nem ismertem lányokat, fiúosztályba jártam.

Van húga.

A húgát egy fiú egyáltalán nem képes nőnek tekinteni. Az osztálytársaival elfogódott voltam, és amikor az iskolában megjelentek a lányok, nem mertem hozzájuk szólni. Tulajdonképpen most is ez van, simán belemegyek bármibe, ez a nulla gátoltság az abszolút gátlásosság pandanja. Hab Istennők, igazából istenszerűségek, hogy jövök én hozzá. Hogy egyáltalán megszólítsam. Így nézem, tátott szájjal, hogy ők egyáltalán vannak. Pisilnek állítólag. Nem beszélve arról, hogy kakilnak. Nem ironizálok. Komoly.

Én elhiszem!

Ez alapvető bennem. Vagy nálam. Minden van bennem, de a legmélyén ez van bennem, legbelül az a gyerek vagyok. Elfogódott, a lányokkal kapcsolatban beszari kisfiú, és mindez van kezelve, ha nem látszik, az nem változtat semmin.

Mennyasszonyokról többször is ír, elementáris irtózással. És ezt is írja: „Megpillantok egy nőt és rögtön nekifogok a válásnak.” Kedvelem ezt a mondatát.

Talán a legjobb, amit leírtam. Szóval én nem hogy nem irtózom egy menyasszonytól, hanem élvezettel bámulom. Van ilyen, hihetetlen! Mint parasztbácsi az állatkerti zsiráfot. De szeretettel nézem, és az jut eszembe róla, hogy valahol szúrja, szorítja a tüll vagy micsoda, nem létezik, hogy ne dörzsölné ki a bőrét, és bárhogy dörzsöli is, bőven megéri neki.

Van egy hasonlata a Memória-partban: „Mint aki evés közben is éhezik”. Ezt a nőkkel való viszonyára is jellemzőnek találom. Mármint a könyveiben. Igaznak tartom. Túlzok, belemagyarázok valamit, vagy van némi igazságom?

Nem túloz. Nem lehet betelni, annyira változatos ez az egyformaság, amit, nevezzük így, az élet produkál számomra, pusztán hogy én fönntartsam őt. Nővel kapcsolatban – eggyel kapcsolatban is – mindig minden másképp van, aztán egy másik nővel kapcsolatban is másképp van, tehát igazából minden nőt kéne ismerni egyszerre, állandóan és örökre ahhoz, hogy elég legyen csak egy. Jóisten! Neki könnyű, megoldotta, hogy mindig minden nőt minden egyes pillanatban bámuljon. Ha akarja. Ha meg belefárad, átkapcsol egy sportcsatornára, vagy megpróbálja kiismerni végre-valahára Hölderlint.

Azt írtam fel magamnak: mintha nem jutna előbbre a nőkről való tudásban, hiába írja meg őket. Illetve, ahogy előbbre jut, úgy lesznek a nők máris egyre unnivalóbbak. Az unalom folyton felüti a fejét a nők körül a könyveiben. „Nem maradt, nincs már rajtad semmi néznivaló, kicsi.” „…nekem pedig muszáj újra és újra odapillantanom, mert, ha elfordulok, rögtön elfelejtem az arcát. Unom.”„Én pedig villámgyorsan és kijavíthatatlanul megunok egy nőt.” És még folytathatnám. Unalom, folyton csak unalom. 

Azt unom – sok mindent egyébként –, hogy nem tudok, nem lehet a végére járni semminek. Unom és idegesít, hogy nem lesz időm. Energiám, de hogy mire, az konkrétan nincs megadva. Ha tehát még egyszer és még egyszer ugyanazt kell, sőt lehet néznem, ami megvan, az nem. Már nem akarom nézni. Ha még nem voltál Indiában, joggal vagy ideges attól, hogy újfent a Szondy utcán gyalogolsz. Ugyanakkor meg az is van, hogy én hűséges vagyok, és nem tudok kiszeretni. Nem tudok otthagyni. Azért hagyom ott, hogy máshol is legyek, mert nem lehetek egyszerre ott és máshol, de összeszorul a szívem. Mert tudom, hogy nem lesz majd jó az élete. Miattam nem jó. Azért mert én otthagytam volna.

Szép ez az otthagytam volna.

Nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. De beáll az unalom, és ha beáll, akkor beáll. Agyilag megoldható, maradhatnék, de nem maradok, nem látom be, hogy miért maradjak. Miért kéne nekem ott maradnom. Túl minden szívfájdalmon. Az lenne jó, ha ő…

…nem lenne olyan unalmas.

De ő nem tud nem unalmas lenni, mert akkor nem ő lenne. Illetve akkor nem lenne unalmas, ha nem ő lenne, hanem más. Megoldhatatlan.

Mindenki unalmas! Mindenki dögunalom!

Mindenki kurvára unalmas, mindenki dögunalom, ezért kell a sok egyszerre. Az, ami nincs. Hogy ne legyen időm és helyem rá, hogy elegem legyen belőle. Leginkább az unalmas, hogy ez így nincs, hogy nem ez van. Eltelsz vele… ez nagyon durván hangzik, olyan töltött káposzta szagú. Töltött káposztától eltelni. Kissé őszintén beszélek, nem? Szeretjük, de már egy kicsit mást is szeretnénk, a maradék majd jó lesz két nap múlva, nagyon jó, de most most van, most nem két nap múlva van. Állandóra beállni, az nagy vállalkozás. Nem halsz éhen, megoldod, de miért oldod meg, ez a kérdés merül föl, jó esetben. Alig van jó eset, általában katasztrofális esetekről hallunk ez ügyben. Ez a miért férfi-kérdés, nők nem is értik. Nem találkoztam nővel, aki igazán értette volna. Érti, amit mondok, és amit válaszol rá, az maga a nem-értés. Ugye ez a kis baj van. Érti?

Értem. Meg is értem, ha épp nem engem hagynak el.

Erről szól, ami van. Ha szól valamiről. Elhagyni bármit, az anyámat, egy lakást, Berlint, fél pár kesztyűt, a szokásaimat, saját magamat. A férfi kényszerül otthagyni az asszonyt, ha egy másik kell neki, mert olyan nincs, hogy az is kell, meg ez is. Nem, erről tényleg szól, beszél, sőt üvölt, ami van, az emberi történelem. Hallható – kivéve az utolsó százötven-kétszáz év európai civilizációját, amely akkora zajt csinál, zörög és csapkod, hogy nem hallasz semmit. Vagy annyira muszáj fülelni, olyan apró – és csodálatos – részletekre, hogy az egész nem hallik. Itt megkísérlik lebeszélni az embert, hogy a természetnek megfelelve, arra figyelmezve éljen. A mitológiák erről szólnak. Van Zeusz. Wotan. Mindene megvan, Olümposz, Walhalla, a legtökéletesebb feleség, mind körülugrálják és benyalnak neki, mégis elmegy otthonról, sokkal szarabb helyekre. Megtermékenyíteni a világegyetemet, konkrétan minden nőt, ha lehetséges. Nem lehet, oké, az viszont végképp nem lehet, képtelenség, hihetetlennek, méltatlannak tartja, hogy ne ő kapja meg azt a nőt, hanem a Józsi. Ennek a képtelenségnek megfelelően ül otthon ez a Zeusz, és így csinál...? (Maga elé mered, sóhajt.) – sóhajtozik. Mikor bejön Héra a konyhából, kissé behúzza a nyakát, mert iszonyú frusztrált, bűntudatos a csávó, meg van ijedve. Van is miért, Héra jól odacsördít, meg hatalmas pankrációt csinál a világban, mivel az ura fűvel-fával kefélt, és ezt nem tűrheti. Persze a Zeusz egy idő után, mindezek dacára egyszer csak feláll és elmegy. Ami nem azt jelenti, hogy elmegy és passz, hanem elmegy és visszatér, ha már elege lett abból a sok másból, mert azért otthon sokkal jobb a helyzet. Jobb a kaja, jobb a légkör, jobban szeretik őt, egyáltalán – szeretik, és a legjobb csak mégiscsak a felesége. De ha nem hagyja elmenni, márpedig nem hagyja, az katasztrófa. A mostani leosztásban ha elmész, kész, fölégeted a hidat, és ezt nem kérném szépen. Illetve, mivel hogy én is ebben a kultúrában szocializálódtam, normálisnak veszem. Csak nem természetesnek. Hanem természetellenesnek. Mindenem tiltakozik. Ha tehát fölállok és kimegyek a szobából sokszor magam számára is váratlanul, nem azt jelenti, hogy nem szeretem azt a valakit, akire rácsuktam az ajtón. Szeretem, és nem feltétlenül őt unom személy szerint, hanem a helyzetet unom, meg magamat unom. Azt, hogy benne vagyok, és miért nem húzok már innen egy ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyre. És ezzel mindenki így van, mert ha nem így volna, nem Wotan lenne a főnök a mitológiában. Így vagyunk vele, csak letiltjuk, nem valljuk be, nem gondoljuk át, nem gondolunk bele, lusták vagyunk, tespedtek. Az unalmunkat is unjuk, mondván, jó, rendben van, adott esetben nyilván majd én is előbb utóbb ilyen leszek, meg hasonlók. Brutálisan hangzik, hogy magadért vagy felelős elsősorban, azért, hogy amennyire lehet, ne érezd magad rosszul, de ennél is brutálisabb, ha nem így teszel.

Múzsa?

Egy nő?

Egy nő!

Egyetlen múzsa nincs. 7 múzsa, 9 walkür. Hszi-men Csing nem is emlékszem, mennyi neje és ágyasa, Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király 365, Bölcs Salamon ezer felesége. Nem 1 nő, nem a nő, hanem a nőiség. Ewiges Weiblichkeit, örök asszonyi, konkrét testben. Lélekben, szellemben. Amúgy meg se mozdulnék.



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu