Fejős Zoltán, Görög-Karády Veronika, Kelemen János, Losonczy Anna,
Lévai Balázs
Lévi-Strauss kerekasztal – Mindenkinek máshol van a világ közepe
LOSONCZY ANNA: Nekem több lépcsőben történt a Lévi-Strausshoz való közelítésem.
Először elolvastam a Szomorú trópusokat franciául (én francia szakos voltam
itt az ELTÉ-n), számomra ez abszolút döntő élmény volt, ami egy másik könyvvel
együtt az életemet gyakorlatilag megváltoztatta. Az életemet, a szakmai
orientációmat, és azt hiszem a világlátásomat is. Erre talán később még
vissza lehet térni. Utána elolvastam Kelemen János könyvét, természetesen,
ami akkor tényleg egy óriási nyitás volt, nem csak Lévi-Strauss-ra, hanem
erre az egész világra, ami akkor a francia intellektuális világ volt.
LÉVAI BALÁZS: Ez volt a „Mi a strukturalizmus?”
LOSONCZY ANNA: Igen, ez volt a „Mi a strukturalizmus?”, és nem csak
őróla szólt, hanem erről az egész világról. Ezután évek múltak el,
amelyek számomra azzal teltek, hogy elhagytam Magyarországot, elkezdtem
a kultúrantropológiai tanulmányaimat Brüsszelben és Párizsban egyszerre.
Elmentem első terepmunkámra, 1975. november 1-én Columbiába, a Csendes-óceáni
partvidékre, ahol eltöltöttem gyakorlatilag egy évet, a rabszolgaság
néger leszármazottjainak csoportjai és a helyi indián közösségek
interetnikus kapcsolatainak és a nemzeti társadalommal való kapcsolatainak
háromszögletü vizsgálatával, ami ott állt össze a terepen már kutatási
tervvé, mert az eredeti kutatási terveim, valami sokkal klasszikusabb kutatási
terv volt, és mikor visszajöttem onnan, azt hiszem, hogy 79-ben, ha jól
emlékszem, akkor egy kolleganőm révén hirtelen, valami, nem tudom pontosan
mi történt de tény az, hogy Lévi-Strauss-nak volt ebben az időben
egy szemináriuma az azonosságról, „De l’identité” címen, a Coll?ge de France-ban,
ahová hirtelen meg lettem híva, hogy egy terepbeszámolót tartsak, ami egy
irtózatos, leírhatatlan szorongást keltett bennem, amit nem tudok most
itt visszaadni, de hát mindenki, aki ilyesmit megélt, az érti.
LÉVAI BALÁZS: Nyilván örömmel teli szorongás volt.
LOSONCZY ANNA: A szorongás dominált, abszolút módon. Ott szintén egy
rendkívül fantasztikus teremben, akkor én 27 év körül lehettem, tehát a
fölöttem lévő, már ismertebb etnológus generáció általam ismert
tagjai, stb. ültek. És ez az előadás egy fantasztikus élmény volt nekem,
abból a szempontból, hogy túl ezen a szorongáson, ami
iszonyú volt, de szintén azért hozzá tartozik, egy ilyen beavattatási szorongás
volt, ami valamilyen módon a szakmához hozzátartozik, de ami a legnagyobb
élmény volt számomra, látni és hallani ezt a tudóst, és hát tárgyává és
alanyává válni annak a mérhetetlen, hihetetlen precizitásnak, egy abszolút
régi típusú udvariasságba burkolt, hihetetlen etnográfiai precizitásnak,
amivel ez a hatalmas tudós olyan kérdéseket tett fel az összes előadónak,
amiknek legalább a felére egy évi terepmunka után nem tudtam
válaszolni, és amiken kb. 2 évig gondolkodtam, a kérdéseken, és 2
év kellett ahhoz, hogy a 4-5 ilyen precíziós kérdésének az abszolút fontosságát
az anyagom szempontjából, és a két társadalom kapcsolatának megértése szempontjából
fölfogjam.
A legkisebb részletben, a cseppben megláttatni, vibráltatni a tengert
LÉVAI BALÁZS: Voltaképpen kutatási területeket jelölt ki, vagy inkább
fókuszpontokat a saját kutatási területén belül?
LOSONCZY ANNA: Ezek a kérdések olyanok voltak, amiket az ember,
azt hiszem, mint etnográfus soha az életben nem tud elfelejteni, ezekben
a kérdésekben megfogalmazódott implicit módon egy olyan követelmény,
ami számomra azóta is egy ideál, amit természetesen soha nem értem el azóta
sem, a szinte megszállott és mániákus tisztelete a tényeknek, a legkisebb
részletnek, a legkisebb részletben, a cseppben, állandóan láttatni, és
valahogy vibráltatni a tengert, az óceánt, ami a társadalmi, kulturális
totalitás, és azt tanítani meg ezekkel a kérdésekkel, hogy hogyan kell,
hogyan kéne dolgozni, milyen figyelemmel kéne dolgozni, tehát azt az ideált
mutatni be ezekkel a kérdésekkel és arra serkenteni a fiatal kutatót, a
legnagyobb udvariassággal és tisztelettel a kutatónak a fiatalsága, tapasztalatlansága,
egyebek iránt, ami valahol az európai értelmiségi hagyomány legnemesebb,
egyik legnemesebb vonulatát terjeszti ki más kultúrákra, tehát azt, ami
az európai intellektuális hagyományban a szöveg tisztelete,
a tudós szöveg tisztelete. Ezt a tiszteletet, ezt a rendkívüli pontosság-követelményt
terjeszti ki más kultúráknak a legjelentéktelenebb kis tényeire.
Az én számomra ez egy olyan élmény volt, amit remélem, hogy sosem
árultam el, és sosem felejtettem el.
És aztán az utolsó élményem, utolsó, hát szóval, örök olvasója
voltam, vagyok, újra olvasom. Lévi-Strauss olyan valaki, akit az ember
minden egyes újraolvasásnál másképp élt meg. Egy cikket írtam én az embéra
sámánizmusról, az embéra sámánisztikus rendszerről, vallási-rituális
rendszerről a 80-as évek végén. Tudtam azt, hogy ő ebben az időben érdeklődött
ezek iránt a kérdések iránt, ezt elküldtem neki, tisztelettel, hogy az
ő dokumentációját gazdagítsa. Egy gyönyörű levelet kaptam, gyönyörű,
rendkívüli, azt a fajta régi stílusú levelet, amit Veronika olyan szépen
jellemzett az előbb, egy abszolút kimért, de ugyanakkor rendkívül
udvarias levelet, amiben megköszönte, és közölte, hogy átadta a L’Homme
nevű folyóirat szerkesztőbizottságának a szöveget, hogy nagyon köszöni
nekem, reméli, hogy –, és további sikert kíván. Ezt a levelet természetesen
máig is őrzöm.
LÉVAI BALÁZS: Zoltán, olvasmányélményekkel kezdtük.
FEJŐS ZOLTÁN: Igen. Az élményeimre visszatérve: azért is javasoltam,
hogy Kelemen János kezdje előbb – Losonczy Anna lelőtte a poént –, mert
az lett volna a mondandóm, hogy én nem Lévi-Strausst, hanem Kelemen Jánost
olvastam. Ami elég sok mindent jelez. Azt is tudni kell, hogy én egy vidéki
egyetemre jártam, Debrecenben. Három olyan élményt is elmesélnék, ami konkrétan
kapcsolódik ahhoz, amiről itt most beszélünk, a találkozásról.
Az első az, hogy én 1974-ben kezdtem el az egyetemet, és akkor egy
évvel korábban, 1973-ban jelent meg magyarul a Szomorú trópusok. Akkor
én még azt természetesen nem tudtam, csak később lett világos. Tehát nem
így, hanem kerülő úton keresztül jutottam Lévi-Strauss nevéhez, egy – az
idősebbek talán ismerik, a fiatalabbak nyilván nem – egy elég különös kiadvány
révén. Ez volt, amit Budapest–Szolnok megjelenéssel jegyeztek, a Strukturális
folklorisztika című szöveggyűjtemény. Ez egy roppant különös kiadvány volt,
amit Voigt Vilmos és Hoppál Mihály szerkesztett, amiben Lévi-Straussnak
a mítoszelemzésről írt klasszikus tanulmánya benne volt magyar fordításban,
bár kivonatosan. És nem teljesen ugyanazzal a szöveggel, mint ahogy ugyanez
az írás megjelent a Hankiss-féle Strukturalizmus-kötetben, ami egyébként
még rövidebb volt. Tehát amolyan esszencia volt, amit olvasni lehetett.
Ebben a szöveggyűjteményben szerepelt még egy rövidebb részlet is egy vele
készült beszélgetésből.
Ez a szöveg valahogy engem inspirált. Azon túl, hogy túl sokat nem
értettem belőle – ezt azért szeretném a tények tisztelete miatt hangsúlyozni.
Egy valami azonban nagyon foglalkoztatott: az a hihetetlen távolság ebben
a szövegben attól, amit mi tanultunk a debreceni néprajz tanszéken. Tehát
az elemi tényektől, a hiedelem-mondáktól például, mert ilyen folklór iránt
érdeklődő ember voltam. Tehát még az is a kontextus egyik vonása, hogy
én nem etnológus vagyok. Azok a törmelék-adatok, amikre az ember egyrészt
kezdőként úgy figyel fel, hogy jaj, hát ez de érdekes, ezt én találtam,
de másrészt igazán nem tud vele mit kezdeni – ez volt a nagy dilemma. Így
visszatekintve, ott azokban az egyetemi években, olyan túl sok kész recept
nem is volt, hogy mit lehet ezekkel kezdeni. És akkor ehhez jött valahogy
ez az olvasmányélmény. Atyaúristen, ezek mítosz szövegek, amit, ha nagyon
leegyszerűsítünk, akkor ezek is hiedelmekről szólnak, csak egy kicsit másképp
vannak megszövegezve, és hát erről így is lehet beszélni! De hozzátenném:
olyan túl sokat ekkor nem értettem belőle. És ezután vettem kézbe a Szomorú
trópusokat. Ez aztán megint szinte egy blaszfémia, mert hát baromi dühös
voltam. Azért voltam dühös, hogy hát ha végre valamit lefordítanak, akkor
miért pont ezt a „vacak útleírást” fordítják le.
Tényleg valami ilyesmi volt az első élményem. Azt hiszem, hogy abban
a szellemi állapotban, az olvasás pillanatában a könyv hihetetlen mélységeit,
amik ennek a könyvnek a fölfejthető rétegeit alkotják, ennek csak töredékét
érzékeltem. De azt hiszem azért, mert nagyon rá voltam arra hangolódva,
hogy mi is ez a szemlélet, ez a metodika, ez a strukturális elemzés. Nyilván
már tudtam, akkor még valamiféle francia szakos is voltam az egyetemen,
amíg a kedves tanárom el nem riasztott onnét, tehát nyilván tudtam, hogy
milyen más kiadványok léteznek, mint a Strukturális antropológia stb. Azt
reméltem volna, hogy végre azt kézbe lehet venni. Ezzel szemben nagy csalódás
volt, hogy ehelyett hát egy ilyen élménybeszámoló jelenik csak meg.
A harmadik konkrétum szintén nincs teljesen tanulságok nélkül. Ez a
Lévi-Strauss-nak a Coll?ge de France-ban tartott székfoglaló előadása,
amit én angolul olvastam, a The Scope of Anthropology. Ennek a szövegnek
megint van egy története, már mint, hogy hogyan jutott hozzám. Fiatal egyetemistaként
Ljubljanába hívtak meg szlovén egyetemisták néhányunkat. Abban az időben
idegen nyelvű könyvekhez Magyarországon nem lehetett hozzájutni, az idegennyelvű
könyvesboltban Lévi-Strausst nem árusítottak. Nyilván te sem ott vásároltad
őket. Ilyen kiéhezettség volt, hogy lehet ezekhez hozzájutni. A debreceni
egyetemen nem léteztek az egyetemi könyvtárban ezek a kiadványok. A néprajzi
tanszékre a L’Homme című folyóirat járt, azt nagy buzgón lapozgattam, és
nyilván minimálisan vettem ki belőle a hasznosítható dolgokat.
Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, de Ljubljanában óriási élmény
volt, hogy ott lehet nyugati könyveket venni. Hú, ezt ki kellene használni!
Aztán az ottani vendéglátónk megajándékozott egy Lévi-Strauss kötettel.
Ezzel, a külön füzetben kiadott, Az antropológia horizontjai c. székfoglalójával.
Ennek a szövegnek a folyamatos olvasása tett rám olyan hatást, amit olyan
örömmel hallottam Annától, ahogy ezt összefoglalta. Valahol ott a vége
felé van egy olyan passzus, ami bennem nagyon erősen megmaradt. Az a vibráció,
amit az antropológia tud adni az empirikus, az egyedi tények és az elméletalkotás
között. Ez az oda-vissza való mozgás. Hogy a kis tényeimet is abból a nagyobból
értem meg. Ez valahogy nagyon finoman van ott leírva. Akárhányszor ezt
a szöveget újraolvastam, valahogy mindig egy kicsit másként is értettem.
De azt tudom, hogy ez valóban már akkor ilyen revelációként hatott rám.
Ezt a vonalat persze lehet tovább vinni, hogy aztán milyen szövegek és
hogyan kerültek még a birtokomba, vagy miket tudtam elolvasni. De az biztos,
hogy az én generációmnak – és hozzáteszem, egy nem fővárosi egyetemen felnőve
–, a bevezetést, a nagy teóriával való találkozást a Kelemen Jánosék generációjának
köszönhetem. Nevezetesen ez hozzád kapcsolódik, tehát rajtad, rajtatok
keresztül ismertem, ismertük meg Lévi-Strausst. És csak nagyon szórványosan
a művekből. Én soha nem hallgattam őt, nem találkoztam a nagy emberrel.
Tehát én egy ilyen fajta kontextuális eset vagyok.
A cogito elvetése és a „Másik” kutatása
KELEMEN JÁNOS: Nem akarom magamhoz ragadni a szót, de a nevem elhangzott
egyszer-kétszer, és le kell szögeznem azt, amit egyébként mindenki tud,
hogy én nem vagyok etnológus, sem etnográfus, nincs sok közöm az empirikus
tudományhoz semmilyen mértékben sem, vagyis kakukktojás vagyok ebben a
beszélgetésben.
LÉVAI BALÁZS:: Hát ahogy a strukturalizmus átszivárgott minden más
tudományágba...
KELEMEN JÁNOS: Igen. Tehát ebből az alapállásból merem azt mondani,
hogy valószínűleg Lévi-Strauss varázsának, hatalmas varázsának, ő a század
egyik legnagyobb tudósa, ennek az egyik oka az, amit Anna mondott az előbb,
hogy valóban hihetetlen ennek a tudósnak a tények iránti abszolút elkötelezettsége,
akinek, hallottuk a másik oldalról, van egy óriási nagyvíziója a világról.
És azt kell mondanom, hogy a század egyik nagy filozófusa is és egyik legnagyobb
tudósa. Miért mondom ezt? Azért, mert itt van ez a kiállítás, A Másik
címmel, önmagától adódott ez a cím persze, de ugyanakkor óriási jó cím,
éppen, mert önmagától adódott, mert az emberiség problémája, és nemcsak
Lévi-Straussnak problémája persze, az antropológusnak a problémája,
de a 20. századi francia filozófia történetét is ennek a címnek az alapján
lehet megírni.
Úgy adódott, elnézést, hogy még néhány percig visszarévedek ezekre
a régi szép időkre, úgy adódott, hogy én francia szakos, voltam, de az
első szöveget, amit Lévi-Strausstól olvastam, hogy az első kérdésre válaszoljak,
én olaszul olvastam, az az Anthropologie structurale I., akkor már régen
létezett olasz fordításban, és hát én elsősorban olasz szakos voltam. Ma
is az vagyok.
Úgy adódott, hogy az ember öreg korában visszatér a fiatalkori bűntetteinek
a színterére, és egy-két év óta én ismét a francia filozófia történetét
tanulmányozom. Rendeztünk is két évvel ezelőtt egy konferenciát. Létezik
egy olyan, hogy a francia nyelvű filozófiai társaságok nemzetközi szövetsége,
és a 31. kongresszusukat itt rendeztük Pesten. És úgy volt, hogy
Lévi-Strauss el fog jönni. Volt egy levelezés vele erről. 3-4 évvel ezelőtt
kezdődött a szervezés, és élt a remény, hogy el fog tudni jönni. Úgy volt,
hogy Paul Ricoeur is el fog jönni, ő sajnos meghalt közben. Hál’ Isten
Lévi-Straussnak most ünnepeljük a századik születésnapját.
Visszatérve a Másikhoz: a Szomorú trópusok egyik bevezető fejezetében
olvashatunk egy polémiát Bergsonnal szemben, a fenomenológiával szemben
és a cogitóval szemben. Az egyik legnagyobb európai és francia hagyománnyal,
a gondolkodom, tehát vagyok tétellel szemben. Mindezeknek a polémiáknak
a mondanivalója az, hogy az emberi realitás magyarázata, mindig valamilyen
mélyebb szinten érhető el, nem a közvetlenül adott élményben. No tehát,
a nagy teória itt van, és itt van a strukturalizmus, hogy valamilyen mélyebb
szinten, a megértés mindenkori szintje mögött van egy még mélyebb szint,
és hát ez ragadta meg az embert akkoriban, a hatvanas évek végén,
amikor olvastam a Lévi-Strausst.
A Másik, a kiállítás problémája innen fakad, mert a cogito
elvetése abból adódik, hogy az emberi realitás megragadása nem az introspekció,
nem a magamba tekintés, nem az önmagam evidenciája, a belső élményeimnek
az evidenciája, hanem önmagamat meg akarom érteni, önmagamat már mint egy
másikat értem meg, ugye a moi m?me comme un autre, tehát ez a tétel, ez
a Lévi-Strauss gondolata, de nemcsak az övé, az első világháború utáni
francia filozófiának Bergsontól Levinasig ez a fő motívuma.
Ez a kiállítási cím az egész francia gondolkodás foglalata.
LÉVAI BALÁZS Lévi-Straussnak van egy direkt analógiája, a különböző
kultúrák, ill. hogy a kultúrákat vonatokként képzeli el, amelyek folyamatosan
mozognak, ami által nincs egy abszolút nézőpont, ami kultúrán kívüli
nézőpont, ahonnan tekinthetnénk, és ahonnan bármilyen objektív általánosítást,
bármilyen igazságot tudnánk nyerni. Engem az érdekelne, hogy kutatóként
vagy tudósként, akkor mi a megfelelő attitűd a megfigyelésre. Tehát
Lévi-Strauss milyen elveket, milyen megközelítéseket javasol a vizsgálandó
tárgyunkkal szemben, tehát milyen legyen a kutatói attitűdünk.
KELEMEN JÁNOS: Tehát a relativitás-elmélet van alkalmazva, hogy banalizáljam
a dolgot, a társadalmi és az emberi világra. Itt az attitűd
az, hogy van egy biztos pont, de a felszínen túl és az élményeken túl,
a cogiton túl, egy közös, emberi valóság, egy univerzális emberi valóság,
ami azonban tudattalan, ami azonban nem a megfigyelő tudatában, és nem
a megfigyelt tudatában van jelen, tehát van valami közös, ahol a megfigyelt
és a megfigyelő találkozhat. Erről aztán bárki vitatkozhat, hogy mennyire
alkalmazható, vagy mennyire nem alkalmazható, de a legvégső szemlélete
ez.
A lerakódott rétegek egymás mellett és rendszerként megragadhatóan
FEJŐS ZOLTÁN: Egy másik aspektust tennék hozzá. A kedvenc fordulata
a geológia, amelyben tulajdonképpen a másik szemléleti attitűd van benne.
A lerakódott rétegek, és az egymás mellettiség, amit egy rendszerként tudunk
leképezni vagy megragadni. Amennyire én tudom, nagyon sokan kritizálták
ezeket az elképzeléseit, hogy hogyan jön a társadalomkutatásba, egyáltalán
az ember filozófiai szintű megismerésébe egy ilyen analógia, hogy a geológia.
Én azt hiszem, hogy ez inkább egy metaforikus értelem, és az egymás mellé
rendelt tényeknek a nyalábjai, és a tények rendszert alkotó jellege az,
amit ő ebben hangsúlyozott. Így számomra ez valahogy egy megismerési modellként
jelentkezik.
GÖRÖG-KARÁDY VERONIKA: Ehhez kapcsolódnék. Úgy gondolom, hogy Lévi-Straussnál
ez kimondatlanul nyilvánvaló a freudi eszmének, a tudatalattinak a nagy
szerepe. Biztos, hogy hatott valamilyen módon Freud rá. Bár az az érdekes,
hogy én mindig kerestem, hogy hivatkozik-e valahol Freudra, és nem hivatkozik,
pedig a tudatalattinak a bevitele, hogy úgy mondjam a 20. század
gondolkodásába Freud által kezdődött. De valóban Lévi-Strauss nagyon hangsúlyozza,
hogy más anyagon dolgozik:, a megismerésnek és az értelmezésnek a metodikáját
ahogy kidolgozta, abban nagyon nagy szerepet ad a nyelvészeti modellnek,
tehát az az ő egyik modellje, mert ott kimutatható a struktúrák jelentősége.
És utána, amikor a mítoszokról beszél, ez a másik nagy témája, ott pedig
megint azt hangsúlyozza, és itt kapcsolódom Fejős Zolihoz, hogy a rendszer,
a rendszerek, hogy nem szabad, nem lehet egy mítoszt tanulmányozni,
hanem a mítoszoknak az alapegysége az összes megismerhető változat, és
az az anyag, és amivel hasonlítjuk, tehát a hasonlati anyagnak szintén
egy másik egységnek kell lenni. Tehát ezek nagyon fontosak, és soha nem
szabad értelmezni egy mítoszt, sem egy mítosz csoportot önmagában, hanem
mindig csak vonatkoztatva egy másik, vagy több másik csoporttal, és az
etnológiai alapra, a maximálisan rendelkezésre álló etnológiai anyagra.
Állandóan vonatkoztatta egyik mítoszt a másikra, úgy is mutatta be az anyagát,
hogy elmondta a mítoszokat, utána elmondta, hogy ezek a mítoszok milyen
társadalmi közegben működnek, élnek, és akkor ezek között zsonglőrködött,
ezeket manipulálta a szó jó értelmében, ezeket hozta kapcsolatba egymással,
és láncszerűen kifejtett számtalan alkapcsolatot közöttük.
LÉVAI BALÁZS::....ugyanaz a gondolat, ha jól értem: egyetlen
kultúrát sem lehet elszigetelten vizsgálni, csak a kultúrák inter-akciójában
vagy kölcsönhatásában.
KELEMEN JÁNOS: Na most Freudhoz. Mindennek óriási jelentősége van Lévi-Strauss
életművében is. Egy kis filológia: Tehát 1928-29-ben jelentkezik először
ténylegesen a pszichoanalízis Franciaországban, amikor megalakítja a görög
trónörökös felesége, Marie Bonaparte a pszichoanalitikus társaságot. Akkoriban
kezdik Franciaországban megismerni Freudot,.és azért Lévi-Strauss
egy- két helyen emlékeztet arra, hogy amikor ő az École Normale-ba járt,
milyen megütközéssel fogadta, hogy se Saussure-ről, se Freudról, senkiről
nem lehet ott hallani egy kukkot sem – mintha mi a néhány évtizeddel ezelőtti
magyar egyetemre gondolunk vissza. Míg őt nagyon megihlette a geológia
hasonlata, az is ide kapcsolható, meg Marx, ez a három terület, ami számára
ugyanazt a tanulságot hozta, tudniillik, a cogito elvetését, és a Másiknak
a kutatását, egy közös struktúrát, óriási a jelentősége mindamellett Freudnak.
LOSONCZY ANNA: Hát, ahogy én olvastam Lévi-Strausst, és semmiképpen
nem azt akarom ezzel mondani, hogy az én olvasatom nagyon eredeti. Tehát
én mint terep-etnográfus olvastam Lévi-Strauss-t és olvasom ma is, és számomra
ezen a valahol egyszerre humanista és tudósi attitűdön túl – amiről az
előbb beszéltünk –, a tényeknek, a legkisebb tényeknek az abszolút és teljes
tisztelete a legfontosabb. Itt szeretnék visszautalni Zolira is, mert a
mi diszciplínánk, az antropológia valahogy tényleg úgy működik, hogy valamifajta
hidakat teremt, amin állandó jövés-menés van egy ilyen általános,
sőt mi több, néha egyetemes horizont és a legkisebb tények között.
Ezen túl, az én olvasatomban egy terep-etnográfus számára ami abszolút
maradandó a Lévi-Strauss-i életműből, az a viszony, a kapcsolat elsőbbsége
az elemek, a kapcsolatot alkotó elemek fölött, a kapcsolat sajátossága,
és az a státusza a kapcsolatnak, ami egyedül az, ami a különböző elemeknek
értelmet ad. Ez módszertanilag azt hiszem, hogy hatalmas felfedezés, ezt
ilyen egyszerűen el lehet mondani, de egy etnográfiai kutatásban rendkívül
nagy segítségére van az embernek. Ez az egyik. A másik pedig, én azt
gondolom mint etnográfus – hisz természetesen nekem egy kicsit más a perspektívám,
mint a filozófusnak, ugye –, hogy a strukturalizmus, a Lévi-Strauss-i,
és a Lévi-Strauss utáni antropológiában, ami maradandó benne, az egy módszer.
Egy módszer. Ez egy módszer, ami természetesen megengedi ennek a nyugati
hagyományú cogitónak az elvetését, tehát annak az elutasítását, hogy mindent
magamból eredményeztessek és magamra hozzak vissza, az ettől való távolítást
megengedi. Tehát a cogitónak ezt a projektiv jellegét, hogy én mindent
magamhoz képest, és a saját kulturális bizonyosságaimhoz képest nézek,
ahhoz képest megengedi egy távolságnak a konstruálását, ami a Lévi-Strauss-i
metodológiában nagyon fontos. Ez a jó távolság.
LÉVAI BALÁZS: Ha jól értem, az etnocentrizmus ellen irányuló
és abból kimozdító módszerről van szó.
LOSONCZY ANNA: Igen, és ezzel akarok visszatérni a kérdésekhez, ami
megindította itt a mi gondolatainkat. Én azt gondolom, hogy talán
a harmadik vonulata ennek, hogy milyen legyen a tudósi attitűd, vagy hát
az etnográfusi attitűd. Én azt gondolom, hogy ennek a jó távolságnak a
megkonstruálása, ennek a távolságnak a hangsúlyozása, ami valamilyen módon
a saját bizonyosságaihoz képest való távolság megkonstruálása, tehát egy
olyan pozíciónak a megkonstruálása, ami egy másik kultúrát figyel kívülről,
a mezsgyén, a kívül és a belül közti mezsgyén. De ehhez, hogy erre a mezsgyére
tudjon helyezkedni egy etnográfus, a saját kulturális bizonyosságaitól
is el kell távolodnia. Ezen az áron válhatnak érthetővé, világosodhatnak
meg a koherenciájukban azok a viszonyrendszerek, amik a kultúrának azt
a tulajdonságát adják, amit Lévi-Strauss olyan szépen kulturális stílusnak
nevez.
LÉVAY BALÁZS: Köszönöm szépen, hogy eljöttek, és beszélgethettünk erről
a fontos alkotóról, Ne mulasszák el megnézni a kiállítást itt a Néprajzi
Múzeumban, amelynek egyik mottója az, hogy mindenkinek máshol van a világ
közepe.
(A Néprajzi Múzeumban Claude Lévi-Strauss születésének 100. évfordulóján
elhangzott beszélgetés egy részének szerkesztett változata)
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|