Fejős Zoltán, Görög-Karády Veronika, Kelemen János, Losonczy Anna,
Lévai Balázs 
Lévi-Strauss kerekasztal – Mindenkinek máshol van a világ közepe
 

LOSONCZY ANNA: Nekem több lépcsőben történt a Lévi-Strausshoz való közelítésem. Először elolvastam a Szomorú trópusokat franciául (én francia szakos voltam itt az ELTÉ-n), számomra ez abszolút döntő élmény volt, ami egy másik könyvvel együtt az életemet gyakorlatilag megváltoztatta. Az életemet,  a szakmai orientációmat, és azt hiszem a világlátásomat is. Erre talán később még vissza lehet térni. Utána elolvastam Kelemen János könyvét, természetesen, ami akkor tényleg egy óriási nyitás volt, nem csak Lévi-Strauss-ra, hanem erre az egész világra, ami akkor a francia intellektuális világ volt.
LÉVAI BALÁZS: Ez volt a „Mi a strukturalizmus?”
LOSONCZY ANNA: Igen, ez volt a „Mi a strukturalizmus?”, és nem csak őróla szólt, hanem erről az egész világról. Ezután  évek múltak el, amelyek számomra azzal teltek, hogy elhagytam Magyarországot, elkezdtem a kultúrantropológiai tanulmányaimat Brüsszelben és Párizsban egyszerre. Elmentem első  terepmunkámra, 1975. november 1-én Columbiába, a Csendes-óceáni   partvidékre, ahol eltöltöttem gyakorlatilag  egy évet, a rabszolgaság néger leszármazottjainak csoportjai és a helyi indián közösségek  interetnikus kapcsolatainak és a nemzeti társadalommal való kapcsolatainak háromszögletü vizsgálatával, ami ott állt össze a terepen már kutatási tervvé, mert az eredeti kutatási terveim, valami sokkal klasszikusabb kutatási terv volt, és mikor visszajöttem onnan, azt hiszem, hogy 79-ben, ha jól emlékszem, akkor egy kolleganőm révén hirtelen, valami, nem tudom pontosan mi történt de tény az, hogy Lévi-Strauss-nak  volt ebben az időben egy szemináriuma az azonosságról, „De l’identité” címen, a Coll?ge de France-ban, ahová hirtelen meg lettem híva, hogy egy terepbeszámolót tartsak, ami egy irtózatos, leírhatatlan szorongást keltett bennem, amit nem tudok most itt visszaadni, de hát mindenki, aki ilyesmit  megélt, az érti.
LÉVAI BALÁZS: Nyilván örömmel teli szorongás volt. 
LOSONCZY ANNA: A szorongás dominált, abszolút módon. Ott szintén egy rendkívül fantasztikus teremben, akkor én 27 év körül lehettem, tehát a fölöttem lévő, már ismertebb etnológus generáció  általam ismert  tagjai, stb. ültek. És ez az előadás egy fantasztikus élmény volt nekem, abból  a szempontból, hogy  túl  ezen a szorongáson, ami iszonyú volt, de szintén azért hozzá tartozik, egy ilyen beavattatási szorongás volt, ami valamilyen módon a szakmához hozzátartozik, de ami a legnagyobb élmény volt számomra, látni és hallani ezt a tudóst, és hát tárgyává és alanyává válni annak a mérhetetlen, hihetetlen precizitásnak, egy abszolút régi típusú udvariasságba  burkolt, hihetetlen etnográfiai precizitásnak, amivel ez a hatalmas tudós olyan kérdéseket  tett fel az összes előadónak, amiknek legalább  a felére egy évi terepmunka után  nem tudtam  válaszolni,  és amiken kb. 2 évig gondolkodtam, a kérdéseken, és 2 év kellett ahhoz, hogy a 4-5 ilyen precíziós kérdésének az abszolút fontosságát az anyagom szempontjából, és a két társadalom kapcsolatának megértése szempontjából fölfogjam.  
A legkisebb részletben, a cseppben megláttatni, vibráltatni a tengert
LÉVAI BALÁZS: Voltaképpen kutatási területeket jelölt ki, vagy inkább fókuszpontokat a saját kutatási területén belül? 
LOSONCZY ANNA: Ezek a kérdések  olyanok voltak, amiket az ember, azt hiszem, mint etnográfus soha az életben nem tud elfelejteni, ezekben a kérdésekben megfogalmazódott implicit módon egy olyan  követelmény, ami számomra azóta is egy ideál, amit természetesen soha nem értem el azóta sem, a szinte megszállott és mániákus tisztelete a tényeknek, a legkisebb részletnek, a legkisebb részletben, a cseppben, állandóan láttatni, és valahogy vibráltatni a tengert, az óceánt, ami a társadalmi, kulturális totalitás, és azt tanítani meg ezekkel a kérdésekkel, hogy hogyan kell, hogyan kéne dolgozni, milyen figyelemmel kéne dolgozni, tehát azt az ideált mutatni be ezekkel a kérdésekkel és arra serkenteni a fiatal kutatót, a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel a kutatónak a fiatalsága, tapasztalatlansága, egyebek iránt, ami valahol az európai értelmiségi hagyomány legnemesebb, egyik legnemesebb vonulatát terjeszti ki más kultúrákra, tehát azt, ami az  európai  intellektuális hagyományban a szöveg tisztelete, a tudós szöveg tisztelete.  Ezt a tiszteletet, ezt a rendkívüli pontosság-követelményt terjeszti ki más kultúráknak a  legjelentéktelenebb kis tényeire.  Az én számomra ez egy olyan élmény volt, amit remélem, hogy  sosem árultam el, és sosem felejtettem el.
És aztán az utolsó  élményem, utolsó, hát szóval,  örök olvasója voltam, vagyok, újra olvasom. Lévi-Strauss olyan valaki, akit az ember minden egyes újraolvasásnál másképp élt meg. Egy cikket írtam én az embéra sámánizmusról, az  embéra sámánisztikus rendszerről, vallási-rituális rendszerről a 80-as évek végén. Tudtam azt, hogy ő ebben az időben érdeklődött ezek iránt a kérdések iránt, ezt elküldtem neki, tisztelettel, hogy az ő dokumentációját gazdagítsa. Egy gyönyörű  levelet kaptam, gyönyörű, rendkívüli, azt a fajta régi stílusú levelet, amit Veronika olyan szépen jellemzett az előbb, egy abszolút kimért, de ugyanakkor rendkívül  udvarias levelet, amiben megköszönte, és közölte, hogy átadta a L’Homme nevű folyóirat szerkesztőbizottságának a szöveget, hogy nagyon köszöni nekem, reméli, hogy –, és  további sikert kíván. Ezt a levelet természetesen máig is őrzöm. 
LÉVAI BALÁZS: Zoltán, olvasmányélményekkel kezdtük. 
FEJŐS ZOLTÁN: Igen. Az élményeimre visszatérve: azért is javasoltam, hogy Kelemen János kezdje előbb – Losonczy Anna lelőtte a poént –, mert az lett volna a mondandóm, hogy én nem Lévi-Strausst, hanem Kelemen Jánost olvastam. Ami elég sok mindent jelez. Azt is tudni kell, hogy én egy vidéki egyetemre jártam, Debrecenben. Három olyan élményt is elmesélnék, ami konkrétan kapcsolódik ahhoz, amiről itt most beszélünk, a találkozásról.
Az első az, hogy én 1974-ben kezdtem el az egyetemet, és akkor egy évvel korábban, 1973-ban jelent meg magyarul a Szomorú trópusok. Akkor én még azt természetesen nem tudtam, csak később lett világos. Tehát nem így, hanem kerülő úton keresztül jutottam Lévi-Strauss nevéhez, egy – az idősebbek talán ismerik, a fiatalabbak nyilván nem – egy elég különös kiadvány révén. Ez volt, amit Budapest–Szolnok megjelenéssel jegyeztek, a Strukturális folklorisztika című szöveggyűjtemény. Ez egy roppant különös kiadvány volt, amit Voigt Vilmos és Hoppál Mihály szerkesztett, amiben Lévi-Straussnak a mítoszelemzésről írt klasszikus tanulmánya benne volt magyar fordításban, bár kivonatosan. És nem teljesen ugyanazzal a szöveggel, mint ahogy ugyanez az írás megjelent a Hankiss-féle Strukturalizmus-kötetben, ami egyébként még rövidebb volt. Tehát amolyan esszencia volt, amit olvasni lehetett. Ebben a szöveggyűjteményben szerepelt még egy rövidebb részlet is egy vele készült beszélgetésből.
Ez a szöveg valahogy engem inspirált. Azon túl, hogy túl sokat nem értettem belőle – ezt azért szeretném a tények tisztelete miatt hangsúlyozni. Egy valami azonban nagyon foglalkoztatott: az a hihetetlen távolság ebben a szövegben attól, amit mi tanultunk a debreceni néprajz tanszéken. Tehát az elemi tényektől, a hiedelem-mondáktól például, mert ilyen folklór iránt érdeklődő ember voltam. Tehát még az is a kontextus egyik vonása, hogy én nem etnológus vagyok. Azok a törmelék-adatok, amikre az ember egyrészt kezdőként úgy figyel fel, hogy jaj, hát ez de érdekes, ezt én találtam, de másrészt igazán nem tud vele mit kezdeni – ez volt a nagy dilemma. Így visszatekintve, ott azokban az egyetemi években, olyan túl sok kész recept nem is volt, hogy mit lehet ezekkel kezdeni. És akkor ehhez jött valahogy ez az olvasmányélmény. Atyaúristen, ezek mítosz szövegek, amit, ha nagyon leegyszerűsítünk, akkor ezek is hiedelmekről szólnak, csak egy kicsit másképp vannak megszövegezve, és hát erről így is lehet beszélni! De hozzátenném: olyan túl sokat ekkor nem értettem belőle. És ezután vettem kézbe a Szomorú trópusokat. Ez aztán megint szinte egy blaszfémia, mert hát baromi dühös voltam. Azért voltam dühös, hogy hát ha végre valamit lefordítanak, akkor miért pont ezt a „vacak útleírást” fordítják le. 
Tényleg valami ilyesmi volt az első élményem. Azt hiszem, hogy abban a szellemi állapotban, az olvasás pillanatában a könyv hihetetlen mélységeit, amik ennek a könyvnek a fölfejthető rétegeit alkotják, ennek csak töredékét érzékeltem. De azt hiszem azért, mert nagyon rá voltam arra hangolódva, hogy mi is ez a szemlélet, ez a metodika, ez a strukturális elemzés. Nyilván már tudtam, akkor még valamiféle francia szakos is voltam az egyetemen, amíg a kedves tanárom el nem riasztott onnét, tehát nyilván tudtam, hogy milyen más kiadványok léteznek, mint a Strukturális antropológia stb. Azt reméltem volna, hogy végre azt kézbe lehet venni. Ezzel szemben nagy csalódás volt, hogy ehelyett hát egy ilyen élménybeszámoló jelenik csak meg.
A harmadik konkrétum szintén nincs teljesen tanulságok nélkül. Ez a Lévi-Strauss-nak a Coll?ge de France-ban tartott székfoglaló előadása, amit én angolul olvastam, a The Scope of Anthropology. Ennek a szövegnek megint van egy története, már mint, hogy hogyan jutott hozzám. Fiatal egyetemistaként Ljubljanába hívtak meg szlovén egyetemisták néhányunkat. Abban az időben idegen nyelvű könyvekhez Magyarországon nem lehetett hozzájutni, az idegennyelvű könyvesboltban Lévi-Strausst nem árusítottak. Nyilván te sem ott vásároltad őket. Ilyen kiéhezettség volt, hogy lehet ezekhez hozzájutni. A debreceni egyetemen nem léteztek az egyetemi könyvtárban ezek a kiadványok. A néprajzi tanszékre a L’Homme című folyóirat járt, azt nagy buzgón lapozgattam, és nyilván minimálisan vettem ki belőle a hasznosítható dolgokat.
Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, de Ljubljanában óriási élmény volt, hogy ott lehet nyugati könyveket venni. Hú, ezt ki kellene használni! Aztán az ottani vendéglátónk megajándékozott egy Lévi-Strauss kötettel. Ezzel, a külön füzetben kiadott, Az antropológia horizontjai c. székfoglalójával. Ennek a szövegnek a folyamatos olvasása tett rám olyan hatást, amit olyan örömmel hallottam Annától, ahogy ezt összefoglalta. Valahol ott a vége felé van egy olyan passzus, ami bennem nagyon erősen megmaradt. Az a vibráció, amit az antropológia tud adni az empirikus, az egyedi tények és az elméletalkotás között. Ez az oda-vissza való mozgás. Hogy a kis tényeimet is abból a nagyobból értem meg. Ez valahogy nagyon finoman van ott leírva. Akárhányszor ezt a szöveget újraolvastam, valahogy mindig egy kicsit másként is értettem. De azt tudom, hogy ez valóban már akkor ilyen revelációként hatott rám. Ezt a vonalat persze lehet tovább vinni, hogy aztán milyen szövegek és hogyan kerültek még a birtokomba, vagy miket tudtam elolvasni. De az biztos, hogy az én generációmnak – és hozzáteszem, egy nem fővárosi egyetemen felnőve –, a bevezetést, a nagy teóriával való találkozást a Kelemen Jánosék generációjának köszönhetem. Nevezetesen ez hozzád kapcsolódik, tehát rajtad, rajtatok keresztül ismertem, ismertük meg Lévi-Strausst. És csak nagyon szórványosan a művekből. Én soha nem hallgattam őt, nem találkoztam a nagy emberrel. Tehát én egy ilyen fajta kontextuális eset vagyok.

A cogito elvetése és a „Másik” kutatása
KELEMEN JÁNOS: Nem akarom magamhoz ragadni a szót, de a nevem elhangzott egyszer-kétszer, és le kell szögeznem azt, amit egyébként mindenki tud, hogy én nem vagyok etnológus, sem etnográfus, nincs sok közöm az empirikus tudományhoz semmilyen mértékben sem, vagyis kakukktojás vagyok ebben a beszélgetésben. 
LÉVAI BALÁZS:: Hát ahogy a strukturalizmus átszivárgott minden más tudományágba... 
KELEMEN JÁNOS: Igen. Tehát ebből az alapállásból merem azt mondani, hogy valószínűleg Lévi-Strauss varázsának, hatalmas varázsának, ő a század egyik legnagyobb tudósa, ennek az egyik oka az, amit Anna mondott az előbb, hogy valóban hihetetlen ennek a tudósnak a tények iránti abszolút elkötelezettsége, akinek, hallottuk a másik oldalról, van egy óriási nagyvíziója a világról. És azt kell mondanom, hogy a század egyik nagy filozófusa is és egyik legnagyobb tudósa. Miért mondom ezt? Azért, mert itt  van ez a kiállítás, A Másik címmel, önmagától adódott ez a cím persze, de ugyanakkor óriási jó cím, éppen, mert önmagától  adódott, mert az emberiség problémája, és nemcsak Lévi-Straussnak problémája persze, az antropológusnak a  problémája, de a 20. századi francia filozófia történetét is ennek a címnek az alapján lehet megírni.
Úgy adódott, elnézést, hogy még néhány percig visszarévedek ezekre a régi szép időkre, úgy adódott, hogy én francia szakos, voltam, de az első szöveget, amit Lévi-Strausstól olvastam, hogy az első kérdésre válaszoljak, én olaszul olvastam, az az Anthropologie structurale I., akkor már régen létezett olasz fordításban, és hát én elsősorban olasz szakos voltam. Ma is az vagyok.
Úgy adódott, hogy az ember öreg korában visszatér a fiatalkori bűntetteinek a színterére, és egy-két év óta én ismét a francia filozófia történetét tanulmányozom. Rendeztünk is két évvel ezelőtt egy konferenciát. Létezik egy olyan, hogy a francia nyelvű filozófiai társaságok nemzetközi szövetsége, és a 31. kongresszusukat itt rendeztük Pesten. És úgy volt, hogy  Lévi-Strauss el fog jönni. Volt egy levelezés vele erről. 3-4 évvel ezelőtt kezdődött a szervezés, és élt a remény, hogy el fog tudni jönni. Úgy volt, hogy Paul Ricoeur is el fog jönni, ő sajnos meghalt közben. Hál’ Isten Lévi-Straussnak most ünnepeljük a századik születésnapját. 
Visszatérve a Másikhoz:  a Szomorú trópusok egyik bevezető fejezetében olvashatunk egy polémiát Bergsonnal szemben, a fenomenológiával szemben és a cogitóval szemben. Az egyik legnagyobb európai és francia hagyománnyal, a  gondolkodom, tehát vagyok tétellel szemben. Mindezeknek a polémiáknak a mondanivalója az, hogy az emberi realitás magyarázata, mindig valamilyen mélyebb szinten érhető el, nem a közvetlenül adott élményben. No tehát, a nagy teória itt van, és itt van a strukturalizmus, hogy valamilyen mélyebb szinten, a megértés mindenkori szintje mögött van egy még mélyebb szint, és hát ez ragadta meg az embert  akkoriban, a hatvanas évek végén, amikor olvastam a Lévi-Strausst. 
A Másik, a kiállítás problémája innen   fakad, mert a cogito elvetése abból adódik, hogy az emberi realitás megragadása nem az introspekció, nem a magamba tekintés, nem az önmagam evidenciája, a belső élményeimnek az evidenciája, hanem önmagamat meg akarom érteni, önmagamat már mint egy másikat értem meg, ugye a moi m?me comme un autre, tehát ez a tétel, ez a Lévi-Strauss gondolata, de nemcsak az övé, az első világháború utáni francia filozófiának Bergsontól Levinasig ez a fő motívuma.
Ez a kiállítási cím az egész francia gondolkodás foglalata.
LÉVAI BALÁZS Lévi-Straussnak van egy direkt analógiája, a különböző kultúrák, ill. hogy a kultúrákat vonatokként képzeli el, amelyek folyamatosan mozognak, ami által  nincs egy abszolút nézőpont, ami kultúrán kívüli nézőpont, ahonnan tekinthetnénk, és ahonnan bármilyen objektív általánosítást, bármilyen igazságot tudnánk nyerni. Engem az érdekelne, hogy kutatóként vagy  tudósként, akkor mi a megfelelő attitűd a megfigyelésre. Tehát Lévi-Strauss milyen elveket, milyen megközelítéseket javasol a vizsgálandó tárgyunkkal szemben, tehát milyen legyen  a kutatói attitűdünk. 
KELEMEN JÁNOS: Tehát a relativitás-elmélet van alkalmazva, hogy banalizáljam a dolgot,  a társadalmi és az emberi világra.  Itt az attitűd az, hogy van egy biztos pont, de a felszínen túl és az élményeken túl, a cogiton túl, egy közös, emberi valóság, egy univerzális emberi valóság, ami azonban tudattalan, ami azonban nem a megfigyelő tudatában, és nem a megfigyelt tudatában van jelen, tehát van valami közös, ahol a megfigyelt és a megfigyelő találkozhat. Erről aztán bárki vitatkozhat, hogy mennyire alkalmazható, vagy mennyire nem alkalmazható, de a legvégső szemlélete ez. 
A lerakódott rétegek egymás mellett és rendszerként megragadhatóan
FEJŐS ZOLTÁN: Egy másik aspektust tennék hozzá. A kedvenc fordulata a geológia, amelyben tulajdonképpen a másik szemléleti attitűd van benne. A lerakódott rétegek, és az egymás mellettiség, amit egy rendszerként tudunk leképezni vagy megragadni. Amennyire én tudom, nagyon sokan  kritizálták  ezeket az elképzeléseit, hogy hogyan jön a társadalomkutatásba, egyáltalán az ember filozófiai szintű megismerésébe egy ilyen analógia, hogy a geológia. Én azt hiszem, hogy ez inkább egy metaforikus értelem, és az egymás mellé rendelt tényeknek a nyalábjai, és a tények rendszert alkotó jellege az, amit ő ebben hangsúlyozott. Így számomra ez valahogy egy megismerési modellként jelentkezik.
GÖRÖG-KARÁDY VERONIKA: Ehhez kapcsolódnék. Úgy gondolom, hogy Lévi-Straussnál ez kimondatlanul nyilvánvaló a freudi eszmének, a tudatalattinak a nagy szerepe. Biztos, hogy hatott valamilyen módon Freud rá. Bár az az érdekes, hogy én mindig kerestem, hogy hivatkozik-e valahol Freudra, és nem hivatkozik,  pedig a tudatalattinak a bevitele, hogy úgy mondjam  a 20. század gondolkodásába Freud által kezdődött. De valóban Lévi-Strauss nagyon hangsúlyozza, hogy más anyagon dolgozik:, a megismerésnek és az értelmezésnek a metodikáját ahogy kidolgozta, abban nagyon nagy szerepet ad a nyelvészeti modellnek, tehát az az ő egyik modellje, mert ott kimutatható a struktúrák jelentősége. És utána, amikor a mítoszokról beszél, ez a másik nagy témája, ott pedig megint azt hangsúlyozza, és itt kapcsolódom Fejős Zolihoz, hogy a rendszer, a rendszerek,  hogy nem szabad, nem lehet egy mítoszt tanulmányozni, hanem a mítoszoknak az alapegysége az összes megismerhető változat, és az az anyag, és amivel hasonlítjuk, tehát a hasonlati anyagnak szintén egy másik egységnek kell lenni. Tehát ezek nagyon fontosak, és soha nem szabad értelmezni egy mítoszt, sem egy mítosz csoportot önmagában, hanem mindig csak vonatkoztatva egy másik, vagy több másik csoporttal, és az etnológiai alapra, a maximálisan rendelkezésre álló etnológiai anyagra. Állandóan vonatkoztatta egyik mítoszt a másikra, úgy is mutatta be az anyagát, hogy elmondta a mítoszokat, utána elmondta, hogy ezek a mítoszok milyen társadalmi közegben működnek, élnek, és akkor ezek között zsonglőrködött, ezeket manipulálta a szó jó értelmében, ezeket hozta kapcsolatba egymással,  és láncszerűen kifejtett számtalan alkapcsolatot közöttük. 
LÉVAI BALÁZS::....ugyanaz a gondolat, ha jól  értem: egyetlen kultúrát sem lehet elszigetelten  vizsgálni, csak a kultúrák inter-akciójában vagy kölcsönhatásában. 
KELEMEN JÁNOS: Na most Freudhoz. Mindennek óriási jelentősége van Lévi-Strauss életművében is. Egy kis filológia: Tehát 1928-29-ben jelentkezik először ténylegesen a pszichoanalízis Franciaországban, amikor megalakítja a görög trónörökös felesége, Marie Bonaparte a pszichoanalitikus társaságot. Akkoriban kezdik Franciaországban megismerni Freudot,.és azért Lévi-Strauss  egy- két helyen emlékeztet arra, hogy amikor ő az École Normale-ba járt, milyen megütközéssel fogadta, hogy se Saussure-ről, se Freudról, senkiről nem lehet ott hallani egy kukkot sem – mintha mi a néhány évtizeddel ezelőtti magyar egyetemre gondolunk vissza. Míg őt nagyon megihlette a geológia hasonlata, az is ide kapcsolható, meg Marx, ez a három terület, ami számára ugyanazt a tanulságot hozta, tudniillik, a cogito elvetését, és a Másiknak a kutatását, egy közös struktúrát, óriási a jelentősége mindamellett Freudnak. 
LOSONCZY ANNA: Hát, ahogy én olvastam Lévi-Strausst, és semmiképpen nem azt akarom ezzel mondani, hogy az én olvasatom nagyon eredeti. Tehát én mint terep-etnográfus olvastam Lévi-Strauss-t és olvasom ma is, és számomra ezen a valahol egyszerre humanista és tudósi attitűdön túl – amiről az előbb beszéltünk –, a tényeknek, a legkisebb tényeknek az abszolút és teljes tisztelete a legfontosabb. Itt szeretnék visszautalni Zolira is, mert a mi diszciplínánk, az antropológia valahogy tényleg úgy működik, hogy valamifajta hidakat teremt, amin  állandó  jövés-menés van egy ilyen általános, sőt mi több, néha egyetemes horizont és a legkisebb tények között.
Ezen túl, az én olvasatomban egy terep-etnográfus számára ami abszolút maradandó a Lévi-Strauss-i életműből, az a viszony,  a kapcsolat elsőbbsége az elemek, a kapcsolatot alkotó elemek fölött, a kapcsolat sajátossága, és az a státusza a kapcsolatnak, ami egyedül az, ami a különböző elemeknek értelmet ad. Ez módszertanilag azt hiszem, hogy hatalmas felfedezés, ezt ilyen egyszerűen el lehet mondani, de egy etnográfiai kutatásban rendkívül nagy segítségére van az embernek. Ez az egyik. A másik pedig, én azt  gondolom mint etnográfus – hisz természetesen nekem egy kicsit más a perspektívám, mint a filozófusnak, ugye –, hogy a strukturalizmus, a Lévi-Strauss-i, és a Lévi-Strauss utáni antropológiában, ami maradandó benne, az egy módszer. Egy módszer. Ez egy módszer, ami természetesen megengedi ennek a nyugati hagyományú cogitónak az elvetését, tehát annak az elutasítását, hogy mindent magamból eredményeztessek és magamra hozzak vissza, az ettől való távolítást megengedi. Tehát a cogitónak ezt a projektiv jellegét, hogy én mindent magamhoz képest, és a saját kulturális bizonyosságaimhoz  képest nézek, ahhoz képest megengedi egy távolságnak a konstruálását, ami a Lévi-Strauss-i metodológiában nagyon fontos. Ez a jó távolság. 
LÉVAI BALÁZS:  Ha jól  értem, az etnocentrizmus ellen irányuló és abból kimozdító módszerről van szó. 
LOSONCZY ANNA: Igen, és ezzel akarok visszatérni a kérdésekhez, ami megindította itt a mi  gondolatainkat. Én azt gondolom, hogy talán a harmadik vonulata ennek, hogy milyen legyen a tudósi attitűd, vagy hát az etnográfusi attitűd. Én azt gondolom, hogy ennek a jó távolságnak a megkonstruálása, ennek a távolságnak a hangsúlyozása, ami valamilyen módon a saját bizonyosságaihoz képest való távolság megkonstruálása, tehát egy olyan pozíciónak a megkonstruálása, ami egy másik kultúrát figyel kívülről, a mezsgyén, a kívül és a belül közti mezsgyén. De ehhez, hogy erre a mezsgyére  tudjon helyezkedni egy etnográfus, a saját kulturális bizonyosságaitól is el kell távolodnia. Ezen az áron válhatnak érthetővé, világosodhatnak meg a koherenciájukban azok a viszonyrendszerek, amik a kultúrának azt a tulajdonságát adják, amit Lévi-Strauss olyan szépen kulturális stílusnak nevez. 
LÉVAY BALÁZS: Köszönöm szépen, hogy eljöttek, és beszélgethettünk erről a fontos alkotóról, Ne mulasszák el megnézni a kiállítást itt a Néprajzi Múzeumban, amelynek egyik mottója az, hogy mindenkinek máshol van a világ közepe. 

(A Néprajzi Múzeumban Claude Lévi-Strauss születésének 100. évfordulóján elhangzott beszélgetés egy részének szerkesztett változata)
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu