Örmények Magyarországon – diaszpóra-rétegek

Magyarországon 1993 után a kisebbségi önkormányzatiság kedvezett a nemzeti kisebbségi könyvkiadásnak – most főleg két örmény halottkultusz-tematikájú könyvről lesz szó, amelyek az itteni örmény diaszpóra körében láttak napvilágot. Azonban, hogy eme könyvek kiadásának társadalmi háttere, mozgatórugói jobban átláthatók legyenek, előbb vázlatosan szólnunk kell a magyarországi örmény kisebbségről, annak két nagy történeti rétegéről.
Az első diaszpórát azon egykori örmény kereskedők, nagyállattartók leszármazottjai, családjai alkotják, akik a 18. században tömegesen települtek át az erdélyi örmény központokból /1/ – ahova a 17. század folyamán érkeztek egy nagyobb migrációs hullámmal, többnyire Moldván keresztül, – éspedig gazdasági célzattal, a Nagy Alföld kínálta új lehetőségek vonzásában. Az asszimiláció folytán mára már beolvadtak a magyar nemzettestbe, az örmény nyelvet nem beszélik, de valamiképpen él még bennük az örmény származás tudata: önmagukat magyar-örményeknek nevezik, akárcsak az Erdélyben maradt örmény telepesek leszármazottjai. 
  A második diaszpórát az 1915-17-es törökországi genocídium eredményezte – valamint az azt megelőző történelmi események. A kényszerű emigrációs hullámot II. Abdul Hamid, a Vörös Szultán 1894-1896 közötti véres, örményellenes intézkedései indították el: a hamidijék, a szultán kurd bérgyilkos-zsoldosainak örménymészárlásai Anatóliában /2/; néhány évvel később pedig a hatalomra kerülő ifjútörökök ultranacionalista ágának egyre brutálisabb intézkedései, melyek lehetővé tették a szabad rablást, fosztogatást, gyilkolást a török lakosság számára, s rendszerint általános örménylincselésekbe torkollottak; később a pogromok, a szisztematikus deportálások és kivégzések elől megmenekülők, majd pedig a népirtást túlélők is szétszóródtak a világban. A Metz Jeghern  /3/ túlélői értelemszerűen olyan országokat céloztak meg új hazájukként, ahol az örménység múlttal rendelkezett – így a menekülőhullámmal érkezők egy része Magyarországra (és Erdélybe) telepedett be, a régi diaszpórához csatlakozván. Ezekhez az emigráns-csoportokhoz később azok az örmény kivándorló családok is csatlakoztak, amelyek az 1988-’91-es években, Örményországban és a Kaukázusban lezajlott események (karabahi helyzet és háború, általában a polgárháborúk a kaukázusi térségben, az örményországi földrengés, Szovjetunió szétesése, a gazdaság általános hanyatlása) hatására kerestek menedéket Magyarországon. /4/ Az örménységnek ezt a (többé-kevésbé homogén) csoportját a diaszpóra első rétegének tagjai keleti örményeknek nevezik. Ezek a családok beszélik az örmény nyelvet, második-harmadik generációs leszármazottjaik is; többnyire az Örmény Apostoli Egyházhoz tartoznak, és magyarországi létükben is jobbára örmény hétköznapokat élnek meg a családon belül.  /5/
Az 1993-as magyarországi kisebbségi törvénynek megfelelően ez a két igen különböző történelmi diaszpórához tartozó csoport egyesült örmény kisebbséggé. Az így keletkezett névleges csoport azonban sohasem lehet homogén: a lényegi különbségek, mint például az örmény nyelv birtoklása, az Örmény Apostoli Egyházhoz, illetve az Örmény Katolikus Egyházhoz való tartozás, a genocídiumban való érintettség húzzák meg a határokat a két réteg között – amelyek sok esetben a csoportok közti érdekellentétben fejeződnek ki.
 

Közelebbről – az érdekellentét oka a diaszpóra-rétegek között

Az 1672-ben I. Apafi Mihály fejedelem által Erdélyben letelepített örményeket a magyar törvény egy évszázadon át különleges jogállású idegenekként kezelte; azonban egyre inkább elmosódott a különállás a kereskedő elemek és a rendek között. Kezdetben ugyan nem vásárolhattak földbirtokot és állami hivatalokat sem tölthettek be, de Magyarországon 1776-ban sor került jogi integrációjukra, az örmények ettől kezdve rendelkezhettek a közhivatal-viselés jogával, tehát ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, mint a magyarok. Mindezt győzelemként élték meg, igyekeztek minél jobb magyarrá lenni – új foglalkozási ágakban próbáltak elhelyezkedni, ami megrendítette a családi tradíciókat. A 19. század elején a modernizáció beindította a nyelvvesztést; a fiatalabb generáció Erdély és Magyarország nagyobb városaiba rajzott szét; az örmények nemességet, birtokokat szereztek, s már az 1840-es években büszkén vállalták magyarságukat: sőt magyar neveket vettek fel. Magyarok akartak lenni – a hagyományőrzés háttérbe szorult a társadalmi értékpreferenciák sorában. 
A beolvadás folytán megtörtént nyelvvesztés, a hagyományok háttérbe szorulása ahhoz vezetett, hogy mára már a magyarországi magyar-örmények (akárcsak az erdélyi magyar-örmények is) elsősorban magyarnak vallják magukat. Örménységük szituatív, csupán bizonyos helyzetben kerül elő, identitásuk a környezettől függő, viszonylagos – s míg a 19. század fordulóján identitásuk még plurálisnak volt nevezhető (kulturálisan örmény, politikailag magyar), ma már pozicionálisnak mondható inkább: az emlékeztetéstől függően kerül előtérbe az örmény mivolt, a nagy egyházi ünnepek, örménységgel kapcsolatos megemlékezések köré fókuszálódik, egyszóval helyzetfüggő.  /6/
Az adott feltételek mellett a Magyarországra települt keleti örmény csoport, a második diaszpóra tagjai defenzív gesztussal hárítják el az asszimiláció (számukra negatívként megélt) példáját, és inkább befogadó társadalomként azonosítják a magyar-örmények csoportját, semmint valamiképpen hozzájuk tartozó örmény diaszpóraként: hiszen az őshaza-élményük is különböző. Mivel a magyar-örmények nem rendelkeznek számukra egyértelmű „örmény világgal”, illetve ez a világ nem válik el egyértelműen a magyartól, ezért az ún. keleti örmények egyre nyíltabban nem fogadják el az örmény diaszpóra részeként őket, a kisebbségi törvény értelmében létrejött névleges közösség ellenére sem: nem vállalnak velük szinte semmiféle közösséget, sem interakciót. Mindezért az örmény kisebbség számszerűsítése Magyarországon (is) nehézségekbe ütközik: mindkét csoportnak más és más a becsült értéke az országban élő örmények számát illetőleg.  /7/
Míg a keleti örmények csoportja kívülről reprodukálódik, az Örményországból, Karabahból újonnan érkezők csatlakozásával, addig a magyarországi és erdélyi magyar-örmények csoportja nem várhatja kívülről a reprodukciót, hanem csoporton belül igyekszik megoldani azt, a csoport potenciális tagjainak örménység-tudatát felerősítve, országhatárokon is átnyúlva. A magyarországi magyar-örmények intenzívebb kapcsolatot tartanak fenn az erdélyi magyar-örményekkel, mint adott esetben a velük egy városban lakó, genocídium utáni betelepülő-hullámmal érkezett, az örmény nyelvet beszélő törökországi, örményországi vagy akár karabahi, szíriai, libanoni örményekkel. 
A magyar-örmények esetében sajátos „transznacionalitásnak” lehetünk tanúi: a közös származás tudatán túl főleg az önigazolás (és egymás visszaigazolása) köti össze a magyarországi és erdélyi közösséget, a mitikus-szentimentális kapcsolat a kis őshazával, Erdéllyel – Örményországgal való kapcsolatuk inkább csak referenciális. Ez a geográfiailag kiterjesztett, transznacionális közösség sokkal homogénebb, mint amit a (törvény által) magyarországi örmény kisebbségként aposztrofált laza kohéziójú „csoport” esetében tapasztalhatunk.
Az identitásreprodukció különböző irányai a magyarországi örmény diaszpóra két nagy történeti rétegének könyv- és lapkiadása esetében is határozottan megfigyelhetők: míg a keleti örményeknek nevezett csoport inkább az örmény mondavilág, örmény történelem témái felé fordul – különös hangsúlyt fektetve az 1915-17-es örmény genocídiumra; /8/ – addig a magyar-örmények csoportja esetében, érthető módon, főként az „erdélyi örmény őshaza” örmény vonatkozásainak feldolgozása gyakoribb.  /9/ A kisebbségi törvény elfogadása után sürgetővé vált számukra az örmény mivolt újrafogalmazása is: meg akarják magyarázni az örmény népnek a magyar történelemben elfoglalt kivételes helyét, racionalizálják a nyelv elvesztését. A megemlékezés minden ilyetén aktusával tehát a magyar-örmények csoportja az örményeknek a magyar történelembe ágyazottságáról is megemlékezik.

Lélekétel – két erdélyi örmény temető monográfiájáról

Ebben az írásban azonban két könyvről lesz szó, végre kissé bővebben: éspedig két temetőmonográfiáról. A műfaj elsőre meghökkentő talán, ráadásul a két említett munka nem is feltétlenül elégíti ki a monográfia-besorolást a maga helyenként nosztalgikus-szubjektív mivoltában – azonban a magyar-örmény csoport életében igencsak jelentős és hasznos könyvkiadási tényről van szó, ezért e könyvek kiadását mintegy a neoarmenista törekvések mozgalmi aktusaként is értelmezhetjük:  /10/ egyszersmind az örmény ősökre való kollektív emlékezésként.
Az Örmény halottkultusz és temetkezés. Erzsébetváros és örmény katolikus temetője című, több tanulmányt egybegyűjtő kötet az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület Erdélyi Örmény Múzeum sorozatában látott napvilágot 2009-ben, dr. Issekutz Sarolta szerkesztésében. Leginkább kevert műfajú könyvnek mondható, mivel első része tanulmánykötet, második része pedig inkább a város- és temetőmonográfiaként határozható meg. A kötet egyetlen kimerítő kronológiai előzménye egy hasonló tematikájú munka: Balázs-Bécsi Attilának A szamosújvári magyar-örmény katolikus temető monográfiája című könyvecskéje, amely a Budapest Főváros XI. kerületi Örmény Kisebbségi Önkormányzata jóvoltából látott napvilágot 2002-ben, Szongoth Gábor gondozásában. Előbbi kötet részben ez utóbbi metodológiáját követi, erre támaszkodik: következménye, egyszersmind valamiképpen folytatása, mozgalommá teljesítése.
Egyik munka sem tűzi ki céljául a teljességre való törekvést: bevezetőjükben egyaránt megemlíttetik, nem tudományos célzattal, nem is a teljesség igényével íródtak (mindennek ellenére mindkettő monográfiaként jelöltetik) – mindkét esetben inkább a mozgósítás a cél, a figyelemfelkeltés, az örmény múlt felé fordulás az ősökre való emlékezés által, az örmény kegyhelyek tárgyi reminiszcenciáinak megmentésére való felszólítás, aktivizálás. E célkitűzés nagy valószínűséggel sikeresen meg is valósult, hiszen már a monográfiák előmunkálatai is valóságos temetőmentő-mozgalmat indítottak el mind Szamosújváron, mind Erzsébetvároson, többek között az iskolai tanulók bevonásával. /11/
Míg Balázs-Bécsi Attila szamosújvári örmény temetkezést feldolgozó munkája kizárólagosan temetőmonográfia, rövidke várostörténeti bevezetővel, illetve logikus rendszerbe foglalt művészettörténeti megállapítások sorával, addig a dr. Issekutz Sarolta által szerkesztett erzsébetvárosi kötet ennél jóval szélesebb spektrummal dolgozik, távolabbról közelít a halottkultusz-téma részleteire. Mindkét kötet monografikus precizitással dolgozza fel az örmény temetőkben napjainkban még fellelhető örmény sírhelyek tárgyi maradványait: temetőparcellánként sorra véve a sírokat, a jobb eligazodás végett térképeket is közölve – valamint a sírkövek, fejfák még kiolvasható feliratait is. A szamosújvári temető monográfiája színes fényképes anyagot közöl minden egyes sírról és kripta-tábláról – ugyanis e munka nemcsak az örmény temető sírhelyeit, de a főtéri örmény katolikus székesegyház, valamint a Salamon-templom kriptáit is felsorolja, feliratukat is külön feltüntetve. Az erzsébetvárosi temetőmonográfia azonban csak bizonyos sírokról és sírkövekről közöl színes fotográfiát: a műemlék-jellegű örmény katolikus sírokat örökíti meg, ugyancsak közreadva a részben rekonstruált feliratokat. Viszont ez utóbbinál a könyvhöz tartozó DVD-mellékletben fellelhető valamennyi sír fotója, a temetettek neve és a sírfeliratok is, kereshető módon, származásra és felekezetre való tekintet nélkül – ugyanis a vegyes házasságok által, a sírhelyvásárlás és a rátemetkezések által sok a román ortodox családi sír is itt (akárcsak a szamosújvári örmény temetőben is). Ez a „képes lista” a legpragmatikusabb rész mindkét munka esetében, ha azt az örmény leszármazottak szemszögéből tekintjük – hiszen könnyűszerrel kikereshető, hol nyugszanak az egykor talán Szamosújváron vagy Erzsébetvároson élt örmény rokonok.
Az erzsébetvárosi monográfia első része azonban, mint arról már szó esett, távolabbról közelíti meg a tematikát, és ezt a ráközelítést érdemes megvizsgálnunk. A kötet a monografikus részt megelőzően olyan tanulmányokat gyűjt egybe, amelyek mintegy körüljárják az örmény halottkultusz és temetkezés témakörét, az örmény őshazától az egykori erdélyi őshazáig, a kezdetektől fogva a magyar-örmény mindennapok átmeneti rítusáig. A halottkultusz-témára való ráközelítés tehát koncentrikus szerkesztési koncepciónak megfelelően, térben és időben is „távolról” történik meg – gondolván így a „körön kívüliekre” is, azokra, akiknek nemcsak, hogy feltehetőleg nincsen örmény halottjuk, de talán az örménységről sem sokat tudnak. A téma megközelítésének ívébe éppen ezért beletartozik úgy a néprajzi tanulmány az örmény halottkultuszról, mint a teológiai-egyháztörténeti esszé. A szerkesztő, dr. Issekutz Sarolta Örmények című bevezető tanulmánya röviden összefoglalja az örmény nép történelmi stációit, illetve felvázolja Erdélybe való betelepülésük körülményeit, a magyarországi örmény diaszpóra történetét, kezdetektől napjainkig, a második diaszpóra réteg, a genocídium után érkezettek, sőt egészen a kialakulóban levő harmadik örmény diaszpóra-réteg, a gazdaságinak nevezhető diaszpóra-csoport betelepüléséig.
A számomra leginkább szakmai igényűként megítélt, leginkább nosztalgikus mellékzönge-mentes, a kritikai distanciát messzemenően érvényesítő írás a Dukai Ditta etnográfiai tanulmánya, „Az angyal megérkezett, s engem hív.” Lélekképzet és halottbúcsúztatás a XIX. századi örmény közösségekben címmel. A néprajzkutató a kisázsiai örmény szórványközösségekben végzett, 19. század végi, 20. század eleji gyűjtések alapján tárja az olvasó elé az említett örmény közösségek halálképét, lélekképzetét, a temetés körüli szokásrendszert, és az ebből a tudásból kibontható világképet, a túlvilágról alkotott képzeteket. E rövid könyvismertető nem ad teret annak, hogy a tanulmányok egyenként és érdemük szerint méltattassanak, azonban e körültekintően pontos írásból fontos kiemelnünk egy mondatot, amely híven tükrözi nem csupán a halottkultusz, de a magyar-örmények  „temetőmozgalmának” háttérdinamikáját is – mintegy alátámasztva az ebben az írásban általam felvezetetteket is: „A siratókban és halotti búcsúztató énekekben a halott a közösség tagjaként jelenik meg: a siratás során elmondott jellemrajza és cselekedeteinek sora megerősíti egykori helyét a közösségben, és biztosítja emlékének továbbélését.” /12/ Nem csupán arról van itt szó, hogy a halál emberileg, egyénileg nehezen feldolgozható veszteség: megkockáztatható a kijelentés, hogy egy viszonylag kisszámú népcsoport közösségileg sem akarja elfogadni bármely számbeli veszteségét, öröknek és hatalmasnak akarja tudni magát azzal, hogy legendák szintjén élteti tovább elhalt tagjait is, legalábbis perpetuálva így a lélekszámot, meghosszabbítva saját közösségi létét – egyszóval a történelmét.
Az örmény halottkultuszt mindeddig nem dolgozták fel kellőképpen korunk társadalomtudományában, az előző évszázadokból is igen kevés írásos anyag maradt fenn a témával kapcsolatosan. A forrásmunkák közül a 19. század nagy armenológusainak nevét kell megemlítenünk, a Szongott Kristófét, valamint az Ávédik Lukácsét, akik az erdélyi örménység halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokásairól készítettek aprólékos feljegyzéseket, így örökítették át egykor élt örmények Erdélyben éltetett szokásait. /13/ A dr. Issekutz Sarolta által írt másik, szintén nóvumnak számító tanulmány, Örmény halottkultusz és temetkezés Bukovinában és Erdélyben címen azonban főként Szongott Kristóf (inkább szamosújvári példákkal alátámasztott), Tarisnyás Márton és Gergely Katalin (gyergyószentmiklósi örmény közösségekben megfigyelt szokásokkal illusztrált) munkái alapján szintetizálja az erdélyi örménység halálképét és temetkezéssel kapcsolatos szokásvilágát. A szerző kiemeli a céhek fontosságát a temetés körüli szokásokban, a Legényegylet, a vörös köpenyegesek (máig továbbéltetett) szerepkörét a temetési szertartásban, sőt számot ad az örökösödési jogról, a halállal kapcsolatos szokásjogról is.  /14/ Ugyancsak megemlítendő dr. Puskás Attilának Az örmény halotti szertartás és teológia gyökerei című teológiai-egyháztörténeti tanulmánya: igen aprólékos munka a halotti megemlékezések, szertartások teológiai hátteréről és mondanivalójáról. A szerző Giuseppe Munarini pádovai történész professzor munkái alapján összegez, és vonja le a megfelelő következtetéseket, valamint elemzi a halotti szokásokat, emléknapokat, a temetési szertartást – a kötet valamennyi írása közül ez az egyetlen, amely a szakrális, és nem a profán, az emberi felől közelít a halál-témára.
A kötet második részében Erzsébetvárosnak és örmény temetőjének tömörített monográfiáját találjuk, amelyről azonban már nagyvonalakban szóltam előbb, s amely dr. Issekutz Sarolta Erzsébetváros című kismonográfiájával indít: a temetőmonográfia ebben a második részben nagyjából a Balázs-Bécsi Attila szamosújvári temetőről írt monográfiáját követi szerkezetileg, de sokkal több részlettel. Erzsébetvárosról és az ottani örmények temetkezési szokásairól, az erzsébetvárosi örmény temetőről esik szó, minden részletre kiterjedően – úgymint egykori örmény családok összeírása, sőt, utcák szerinti eloszlása (!), a város önkormányzati szervezete, bírái és polgármesterei, örmény katolikus főtemploma és örmény katolikus temetője.

Mindkét kötet problematikája tehát a területiség, pontosabban a területen kívüliség körül forog. Amennyiben elfogadjuk, hogy a diaszpóra a területen kívüliség utópiája,  /15/ annyiban e két temetőmonográfiát felfoghatjuk a magyar-örmény közösség visszatérés-mítoszának szimbolikus materializálódásaként, amely természetesen sosem járhat együtt területi revendikációkkal; poétikusabban szólva „kollektív hattyúdalként”. Az előmunkálataik és kiadásuk által elindult „temetőmentő-mozgalom” olyan kulturális gesztus, amellyel egy mára látszólag immár teljesen asszimilálódott (csupán egykoron etnikainak nevezhető) csoport törekszik fenntartani kontinuitását a kollektív emlékezet szintjén – megidézve és feltámasztva ekképpen az ősi múltat. Halálról, temetkezésről szóló könyvet nem könnyed olvasmányként olvas az ember, legyen bár érintett az örmény történelemben: de ez a könyv maga is lélekétel, amelynek olvasásával-böngészésével a közösség tagjai újra és újra reprodukálják a közösségi múltat, és ez által saját örmény identitásukat – eltávozott örmény őseikről megemlékezve, ezáltal továbbéltetve őket, akárcsak örménységük történetét.
 

Jegyzetek

1   A négy erdélyi, örmény templommal rendelkező város: Gyergyószentmiklós (Gheorgheni), Szamosújvár (Gherla), Erzsébetváros (Dumbraveni), Csíkszépvíz (Frumoasa).
2   E vérengzéssel érdemelte ki a Vörös Szultán nevet.
3   A Nagy Szerencsétlenség – ahogyan az örmények nevezik a törökországi genocídiumot.
4  Habár itt két különböző betelepedési hullámról van szó, mégis ugyanazon második diaszpóra réteghez tartozóként kell kezelnünk ezeket a betelepülőket, mivel a csoportjellemzőik nagyjából azonosak, és az asszimiláció értelemszerűen jóval kisebb mértékű náluk, mint az első diaszpóra esetében.
5  A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk itt, hogy kialakulóban van egy harmadik csoport is, melynek csoportjellemzői hasonlóságot mutatnak a kereskedelmi diaszpórákéval: ezt néhány tucatnyi, a kelet-európai régióban végbement változások után Örményországból érkező vendégmunkás, valamint némelyük Magyarországra áttelepülő családja alkotja. Érdekes módon, habár nagyjából ugyanakkor jöttek el, mint az előbbiekben említett kivándorló családok bizonyos része, ez a réteg mégsem nevezhető diaszpórának, mivel a csoport az átmenetiség jegyeit mutatja, erősen fluktuálódik. A terepkutatások igazolják, hogy ennek a laza csoportnak a tagjai nem szándékoznak huzamosabb ideig megtelepedni Magyarországon (nem rendezkedtek be, lakóhelyüket örmény nemzeti szimbólumokkal dekorálják – örmény zászló, kötelező fénykép vagy festmény az Ararát hegységről a szoba falán, valamint örmény konyakkal kínálják vendégüket, stb.). Az újonnan érkezettek nem tartják a kapcsolatot sem a keleti örmények csoportjával, sem a magyar-örményekkel, csupán egymás közt – valamint természetesen az otthon maradottakkal, mintegy transznacionális közösséget alkotva.

6  „Mi hét közben magyarok, hét végén a templomban örmények vagyunk.” – fogalmazta meg találóan egyik gyergyószentmiklósi interjúalanyom a pozicionális identitás jelenségét (1995-ben).
7  A Magyar Országgyűlés kisebbségi beszámolója 1996-ban 3500-10000 főre becsüli a magyarországi örmények számát, az 1992-ben alakult Arménia Népe Kulturális Egyesület adataira (1000-1500 család, azaz 3500 fő körül) és az 1995-ben létrejött Országos Örmény Önkormányzat becsléseire (10000 fő körül) hivatkozva. Mindannak ellenére, hogy az 1990-es népszámlálás során mindössze 37 fő vallotta magát örmény anyanyelvűnek Magyarországon.
8  Például: Hájk és Bél harca. A régi örmény irodalom kincsestára I. Ókor–középkor. Válogatta
és szerkesztette: dr. Schütz Ödön. Bibliotheca Caucasica – Series Armenica I. Életünk könyvek,
Szombathely, 1995; vagy Tanulmányok az örmény népirtás témaköréből. Válogatta és szerkesztette: Krajcsir Piroska, Dzsotján Gagik. Kiadja az Ararát Kulturális Egyesület. Dorog, 2008.
9   Például: Erdélyi örmény konyha, fűszerezve. Szerkesztette: dr. Issekutz Sarolta. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 11. kötet. Budapest, 2008.; Örmény – Magyar A, B, C Könyvetske (Szamosújvár 1834) Gyakorlati Örmény nyelvtan (Velence, 1876). Lapozós DVD-kiadvány. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 12. kötet. Budapest, 2009.; Ugyanakkor nem mellőzhető a genocídiumról való megemlékezés, az áldozatok előtti főhajtás sem a kiadványok terén: Nikolaj Hovhanniszjan: Az Örmény Genocídium. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 10. kötet. Budapest, 2007.
10   A magyarországi és erdélyi magyar-örmények valamiképpen ugyanazt a kulturális ideológiát folytatják, mint a 19. század végén az armenizmus mozgalma, mely az 1880-as-’90-es években jött létre Szamosújváron, a Szongott Kristóf alapította Arménia című folyóirat köré csoportosulva. Az akkori értelmiségi elit örményidentitás-mentő mozgalomba kezdett (amelynek kiteljesedésére csak még sürgetőbb hatással voltak a Törökországból jövő, az 1894-96 között a Vörös Szultán rendelkezésére lemészárolt örményekről szóló híradások): az örmény jellegzetességek megőrzését, a hagyományok ápolását szorgalmazta; arra tanított, hogyan kell jó magyarnak lenni, egyszersmind örmény módon élni. A mai körülmények között a neoarmenizmus ideológiáját a Budapesten 1997 februárjában alakult Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület folytatja tevékenységével, valamint lapjával, a havonta megjelenő magyar nyelvű Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekkel.
11   Szamosújvár esetében például külön ki kell emelnünk a Téka Alapítvány fiataljainak és vezető tanárnőjüknek a temető megmentésére irányuló fáradságos munkáját.
12   Ti. Szaszun tartomány hagyományai szerint.
13   A kötet tartalmaz egy Polyák Mariann által írt kismonográfiát is Ávedik Lukács munkásságáról – Ávedik Lukács (1847-1909), Erzsébetváros történetírója címen, – amely rendeltetése szerint tovább árnyalja az Erzsébetváros-képet, külön kis fejezetet szentelvén az író mindegyik művének.
14   Érdekességképpen megemlítendő a halotti tor körüli szokások leírásában közölt recept is, a lelkes laska (hoku erusztá), azaz az elhalt lelkéért egykor a tor népének meg a szegényeknek szétosztott laska receptje, Szongott Kristóf után közreadva – a nyugati örmény diaszpórában a gyászszertartás után szétosztott (toros) eledelt hasonló elgondolás alapján hokidzsásnak, azaz lélekételnek nevezik ma is.
15   Stéphane de Tapia megállapításával élve

Örmény halottkultusz és temetkezés. Erzsébetváros és örmény katolikus temetője. Szerkesztette: dr. Issekutz Sarolta. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 13. kötet. Budapest, 2009.

Balázs-Bécsi Attila: A szamosújvári magyar-örmény katolikus temető monográfiája. Kiadja a Budapest Főváros XI. kerületi Örmény Kisebbségi Önkormányzata. Budapest, 2002.