Slavenka Drakulić
Frida, avagy a fájdalom
(Részlet)
Amikor 1938 tavaszán André Breton meglátogatta Trockijt Mexikóban, és
megismerte Fridát, lelkesedett a képeiért és azokat szürrealistának kiáltotta
ki. Frida kacagott és a fejét rázta. Nem, mondta Bretonnak, ezek egyszerűen
csak önéletrajziak. Én a saját életemet festem, semmi mást. A fájdalmamat
festem. Breton nem értette, hogy Frida élete maga a szürrealizmus.
Breton az „Amit a víz adott nekem” című képét szerette a legjobban.
Látta benne az egzotikumot, a fantáziát, az álmokat… Frida az emlékeit
látta a képben. Breton azt javasolta, vegyen részt 1939 márciusában Párizsban
a Mexikó-kiállításon. Beleegyezett, kötelességének tartotta, a Maestro
is rábeszélte. Breton felületes és amatőr kiállítást hozott össze, írta
később haza.
Fázott Párizsban (fázott New Yorkban is, továbbá mindenütt, kivéve
Mexikót). Bretonék elhagyatott lakásában lakott, a lányukkal egy szobában.
Hólyaghurut és vesemedence gyulladás miatt kórházba került. Teljesen
elveszett lett volna, ha nincs Jacqueline, Breton felesége. Összebarátkoztak,
a piacokat járták, régi babákat kerestek Frida gyűjteményébe.
A „Mexique” című kiállítás megnyitóján a Pierre Colle Galériában ezen
a koratavaszon maga is kiállítási tárgynak érezte magát, a mexikói folklór
egyik elemének, és nem festőnek, akinek a képei uralták a kiállítást. Képeitől
Juan Miro, Kandinski, Marcel Duchamp volt elragadtatva.
A kritikusok lelkesek voltak, felismerték a hitelességét és az őszinteségét.
Frida azonban rosszkedvű volt és dühös, mert Breton az ő képeivel együtt
fotókat, prekolumbiánus szobrokat meg a saját giccsgyűjteményét is kiállította
a halottak napján árult cukor halálfejektől, báboktól, virágoktól, édességektől
kezdve a papír-csontvázakig...
A „Vogue“ a címoldalán hozta a fotót Frida gyűrűkkel ékesített kezéről,
és meghirdette a Madame Rivera-stílust. A legjobb úton volt ahhoz, hogy
a szürrealizmus ikonja váljék belőle, ez azonban nem érdekelte. A lelkes
Picassótól teknőc fülbevalót kapott ajándékba, két miniatűr kezet, mindjárt
ez lett a legkedvesebb ékszere. Picasso egy az árva lányról szóló spanyol
népdalra is megtanította: „…se anyám, se apám, kivel bajom megosztanám”,
amit később gyakran dúdolgatott.
Akkor sem hitte el, hogy híres lett, amikor a Louvre is megvette egyik
önarcképét. Festőként nem volt hiú. Mint minden súlyos betegnek, neki is
elegendő jutalom volt, hogy él, hogy túléli a bajokat. Időnként ezt különösen
intenzíven élte meg, ha például a mártástól csöpögő fakanállal a kezében
megállt a konyha közepén, vagy amikor a morzsákat és a szeleteket bámulta
a kenyérvágó-deszkán. Vagy az ecsetjére vett festékre meredt, mielőtt a
vászonra kente volna. Vagy a szájába vett falatra figyelt. El volt ragadtatva
a körülötte levő tárgyaktól, a saját mozdulataitól, a lélegzetvételtől,
a testében, a világban való létezéstől. A létezés bizonyossága, ha rövid
időre is: erre a napra, erre az időre, ezen a helyen tagadhatatlanul eleven
volt.
Az ilyen pillanatok más perspektívát adtak az életének. Úgy érezte,
hogy a túlélés kereteit meghaladó minden élménye tiszta haszon. Amikor
maga a puszta túlélés sikerül, akkor a többi siker viszonylagossá válik.
Az egzotikus és bájos amatőr maga alkotott képe, a festészet fontosságának
lekicsinylése, hogy megkerülje a komoly elbírálást és a versenyt, nemcsak
a Maestróhoz való viszonyával volt kapcsolatos. Akkor is viszonylag közömbös
maradt, amikor Párizsban és New Yorkban kritikai elbírálásban részesültek
a képei. Élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, hogy sikerült eladnia
néhány képet, de ez volt minden.
Képei nem a Maestro festészetéhez képest voltak kicsik és jelentéktelenek,
mondogatta általában, hanem az ő teljes élettapasztalatával összevetve.
Ez a tudat felszabadítólag hatott Fridára.
Ezért tudta megfesteni a saját abortuszát, törött gerincét, vérző szívét
vagy be a nem gyógyult műtéti sebeit, mint A remény fája című képen. A
képet nézve könnyen magunk elé képzelhetjük a sebész szikéjét, amint végigfut
az ágyon fekvő nő meztelen hátán, és bemetszi a bőrt. Aztán mélyebbre hatol,
a húsba, és elér a csontig. A néző beleremeg abba, amit a kép olyan erővel
sugall. A tekintetet magára vonó két véres vágás nem vált ki akkora meglepetést,
mint a narkózisban fekvő ő mellett ülő másik Frida, aki a fűzőjét tatja
a kezében. A fűző rózsaszín, mintha valami csecse-becse volna és nem „kínzóeszköz”,
ahogy Frida gyakran nevezte, ami bő piros ruhája alatt is rajta van.
Ez az ortopéd segédeszköz korlátozta a mozdulatait, kényelmetlen és
fájdalmas volt, ugyanakkor egyenesen tartotta a hátát, és lehetővé tette
számára a mozgást, az ülést és a festést. Nemcsak távolságtartásra volt
szüksége, hanem jó adag humorra is, mellyel fűzőjéhez a nyári ruha, a hajszalag,
a születésnapi torta színét kiválasztotta. A leander virágának e finom
színével a könnyedség és az öröm illúzióját adta e komor képnek.
Még egy elem kerülheti el az ember figyelmét. Frida számára nemcsak
az acélfűző teszi lehetővé a festést, hanem az acélfegyelem is. Hogy egyáltalán
festeni tudjon, először fel kellett vennie azt a rózsaszínű fűzőt, és azután
odaülni a székre a vászon elé. Vagy felülni az ágyban. Mielőtt felöltözik
(ha jól érzi magát azon a napon, talán segítség nélkül is fel tud öltözni),
előbb fel kell helyeznie ezt a segédeszközt. A legkülönbözőbb fajtájút,
mert váltogatta a különböző fűzőket a mozdulatlanságra és időnként hosszadalmas
fekvésre kárhoztató gipszfűzőtől a kezében tartott alkotmányhoz hasonló
többé-kevésbé rugalmas bőr-, plasztik vagy fémkonstrukciókig. Csak ezután
veheti fel a segédeszközt elfedő bő ruhát. Nem elég, hogy fegyelmezett
volt, mint a többi festő, Fridának a festés közben viselt fűző okozta kényelmetlenséget
is el kellett viselnie.
Aztán ott ül, amíg el nem fárad, amíg teljesen le nem gyűri a fájdalom.
Néha csak húsz percig tud dolgozni, attól függően, melyik fájdalom vette
elő, miután hosszabb időt töltött görnyedten, ugyanabban a testtartásban.
Lehetett ez pillanatnyi, átható fájdalom, és elmúlt, ahogy megváltoztatta
a testtartását. Vagy fojtott és enyhébb fájdalom, ami elárulta a tűzfészek
létezését. A fájdalom gyakran lázzal járt, és akkor úgy érezte, hogy valami
apró darabokra töri, mintha két malomkő közé esett volna. Ez a fájdalom
kimerítő volt és hosszadalmas, és ilyenkor hamar abbahagyta a festést.
Néha mintha könnyebben elviselte volna az éles fájdalmat, mert ugyan nem
kapott levegőt, pár pillanatra mégis levegőhöz jutott. Legtöbbször mégis
elviselte a fájdalom határán járó rossz érzést, amit a Demerol injekcióval
sikerült elhessegetni, sőt elfelejteni aztán belemerülni a festésbe.
Amikor tüdőgyulladást kapott, nem akart kórházba menni. Mindenkinek
könnyebb lett volna, ha a kórházat választja, ő azonban még mindig elég
makacs volt ahhoz, hogy nemet mondjon. Kitty és a Maestro hitt a
gyógyulásában, a tüdőgyulladás nem volt súlyos, átélt már rosszabbat is.
Nem értették a lényeget, hogy elege van a túlélésből. Végül nem maradt
más, mint a betegségek, hegek, fájdalmak és a fáradtság sora. Mindez
lerakódott a testében, és a test emlékezett. A teste nem tett egyebet,
mint számon tartott mindent, egészen a végső összesítésig. A többiek és
Frida között az volt a különbség, hogy ennek ő egész idő alatt a tudatában
volt. A legszebb ruhákba öltözve, odasimulva a csontvázhoz, hű partneréhez,
odaadással és kecsesen táncolta a haláltangót.
Mégis, ha nem jött volna a baleset, sohasem lett volna festő. Nem élt
volna a Maestróval. Vidéki orvos lett volna valahol Mexicóban. Valaki más
lett volna. A fájdalom és a műtétek tapasztalata volt a zsinór, amely összekötötte
tapasztalatát és a képeit, összefűzve őket a cérnához hasonlóan, amellyel
a sebész varrja össze a sebet. Vagy a köldökzsinórhoz, amelyen keresztül
képei a placentájából táplálkoznak, és kiszívják az életét.
Tánca most végéhez közeledett. És nem csupán a tüdőgyulladás miatt,
amely ezúttal nem múlt el, látta ezt a körülötte élők arcán. Valahányszor
Kitty bejött a szobába, általában halkan járt, azt gondolván, hogy Frida
alszik. Persze úgy is volt: aludt vagy a gyógyszereknek hála az álom és
a valóság között lebegett. A következő napokban mégis érezte, hogy Kitty
minden igyekezete ellenére másképpen viselkedik. Többé nem volt olyan figyelmes.
Mint aki a távozásom utáni életet gyakorolja, futott át az agyán. Az embernek
hozzá kell ehhez szoknia, hogy tovább tudja folytatni. Nem volt ez nyilvánvaló,
elárulta egy akaratlan mozdulat, amellyel zajt keltett, ahogy mondjuk meglökött
egy széket. Vagy a szemébe már befészkelte magát valami hidegség, úgy nézett
az ágyra, mintha nem feküdt volna rajta senki.
Kitty sejtette, hogy nővére a végét járja. Tudta, hogy haldoklása nem
tarthat sokáig. Ebben a széthulló testben Frida már alig volt jelen. Elmenőben
volt. Napról napra hosszabban időzött ebben a köztes térben, kábán, nem
érezve sem fájdalmat, sem önmagát.
Egy ideje már nem tudta meghatározni a régóta a teste részét képező
fájdalom forrását, szinte a fájdalom lett a test szinonimája, most azonban
mindent átfogott, elöntött, és elárasztott. Többé nem volt egy pillanatnyi
szünet, nem volt megállás.
A leépülés volt az egyedüli pontos szó, ami az eszembe jutott. Ostobaság,
hogy időnként reménykedni merészeltem. Miért? Hogy teljesen el fog tűnni
a fájdalom, az én démoni uram? Hogy a rohamok közötti szünetek hosszabbak
és nem rövidebbek lesznek? Mire volt jó ez az önáltatás? Talán hogy ne
őrüljek meg teljesen. A legnehezebb pillanatokban szükség volt a reményre.
Valójában teljesen racionálisan viselkedtem, taktikáztam. Egész életemen
a testem uralkodott. Gyűlöltem, ahogy az önfenntartás rettenetes ösztönére
redukálódott az életem: adj, amit akarsz, csak élhessek tovább! Sántán,
rokkantan, értéktelenül, összetörve, félholtan. Most viszont már holtan,
kimúlva. Hány napom, órám maradt még? Érzem, valami még mindig tapad bennem
ehhez a nyomorúságos héjhoz, amelyben terjed és hódít a rothadás, és engem
is mindjárt felfal.
A legszörnyűbb annak a tudata, hogy a testem maradványaiban még mindig
van annyi erő, hogy továbblökje magát. Fél lábon, láb nélkül, ha kell,
kéz nélkül is lehetne tovább élni? Szív nélkül talán mégsem. Löki tovább,
fenntartja a testet. Lehet ezt még életnek nevezni? A legrosszabb, hogy
a test ráállt a minden öröm nélküli létezésre. Az a test – mert többé nem
vagyunk egyek, amit még mindig érzek, hiszen mozgok, oldalra fordulok,
köhögök, erőlködöm – többé nem jelent semmit. Mert eltölt az undor. Undorodom
ettől az összetört, nyomorult hús halomtól, gyűlöletessé vált ez az együttélés.
És lám, végül vereséget szenvedtem. Mert mit tehetek? Kora hajnalban, ép
elmém maradékával még végigtapogatom a testrészeimet és számolom a műtéteket!
Miért nem az orgazmusokat, az biztosan több volt harminckettőnél. Mert
az orgazmusokat már rég elfelejtettem, mert az élvezetet gyorsabban feledjük,
mint a fájdalmat.
A szagról is érzem, hogy ez a vég. Már érzem, milyen szégyentelenül
örül alattam a föld.
Gyökerek című képén már húsos levelű zöld növények hajtanak ki a testéből.
Csápok módjára fonják be, körbenövik a testét, belekúsznak a kiszáradt
föld repedéseibe, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak. A levélcsúcsokon
gyökerek sarjadnak, vékonyak, mint a vérrel teli erek. Csak idő kérdése,
mikor folyik ki Frida minden vére a szomjas földbe. A szíve már üres, akár
a hasürege, a feltárult hasadékon keresztül látszik a táj egy szelete.
Fekvő testét kikezdték, de még mindig egészben van. Talán nem volt ereje
megfesteni az eleven hús felbomlását, ezért a néző első pillantásra úgy
vélheti, hogy ez is az ő dekoratív, morbid, de még mindig szép képeinek
egyike, amelyeken szembetűnő a szépség tobzódása. Vajon a szépséggel akarta
kiprovokálni az együttérzést a nő/önmaga iránt, aki nyugodtan fekszik,
miközben felfalják a növények? De ha jobban szemügyre vesszük, Frida párnára
könyököl, mintha napozna, és nem mintha már félig maga is növény volna.
Ez az önirónia lehetetlenné teszi az együttérzést, és zavarba hozza a nézőt.
A szeme még nyitva van, még él, noha már húsevő növények bújnak ki
belőle. Az élő holttest szépsége nyilván nem kellemes és nem vonzó. Ellenkezőleg,
a harmonikus test inkább kihangsúlyozza, milyen visszavonhatatlanul felbomlik,
és növényi táplálékká, növényi trágyává válik. A haldokló Frida ezért nem
együttérzést vált ki, hanem elborzadást a halál felett, amelynek magvát
mindannyian magunkban hordjuk. Ebből a magból fakadt a gigászi növény,
amely idő előtt felemészti a testét.
De akkor miért olyan nyugodt, miért nem mutatja az agónia jeleit? Azért,
mert az agóniája túl régóta tart, és mert már beleszokott. Mintha tudomást
sem venne róla. Nyilván ő az egyén, aki elnyomja a fájdalmat és ezzel megveti
a halált. A földön fekszik, ami támpont a néző számára, hogy így könnyebben
felfogja a halál közelségét. Mert ha ágyon feküdne, arra gondolhatnánk,
hogy a sok levél csak puszta dekoráció, tetszetős ötlet, és nem halált
hozó folyondár. Sajgó fájdalma nyilvánvalóvá válik, üvöltése nem összeszorított
torkából fakad, hanem magából a növények által szétszabdalt test látványából.
Mert más hogyan értené meg az ő szenvedését, ha maga is nem éli át legalább
azzal, hogy ez a kép bizonyos módon megrendíti.
Kitty tegnap – vajon tegnap volt vagy egy másik napon, már nem tudta
– friss virágot hozott. Azt a tűzpiros virágot, amit – micsoda véletlen
– Don Juannak neveznek. Arcát a csokorba temette, és mélyen belélegezte
az illatát. Fáradt vagyok, mondta Frida. Kitty megértette, pontosan tudta,
miről beszél. Az utóbbi időben ő adta a fájdalomcsillapító injekciókat.
Tudta, hogy Frida hol dugdossa a Demerol- és a morfiumkészleteit. A dolog
egyszerű volt, kicsivel többet kellett csak felszívni a fecskendőbe ebből
az áldott anyagból, hogy többé ne ébredjen fel.
Szabadíts meg ebből a szörnyű börtönből, mondta és azt gondolta, úgy
kéri a megváltást ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel valaha a Maestrótól
kérte a szerelmet.
Kitty azonban nem felelt semmit. Nem mondott se igent, se nemet. Felemelte
Frida fejét és egy pohár vizet vitt száraz ajkához. Ezután kicserélte homlokán
az ecetes borogatást. Hűvös kezét húga izzó tenyerébe tette, és ott tartotta,
amíg a láz kissé nem enyhült. Gyengén piheg, minden lélegzete erőfeszítést
kívánt. Kérlek, mondta halk, könyörgő hangon. Kérlek.
Mielőtt kiment volna, Kitty vázába tette a virágokat, és úgy helyezte
az asztalra, hogy a húga láthassa. Holnap délután megint eljövök, mondta.
Holnap délután, gondolta Frida, milyen messze van ez a holnap.
Gállos Orsolya fordítása
Slavenka Drakulić (1949) a legtöbb nyelvre lefordított jeles horvát
író, publicista. Kötetei mintegy 100 kiadásban jelentek meg szerte a világon.
Svédországban él. Magyarul két riport- illetve dokumentumkötete olvasható:
a Balkán expressz. Képek a délszláv háborúból. Gállos Orsolya valamint
A légynek sem ártanának Csordás Gábor fordításában. Frida Kahlóról írott
könyvét a Libri Kiadó fogja megjelentetni 2012 szeptemberében, a BORA délszláv
női irodalmat bemutató sorozatában.
Slavenka Drakulić kreatív életrajzot írt a múlt század nagyhatású alkotójáról
Frida avagy a fájdalom címmel.
Frida Kahlo (1907-1954) mexikói festőművész apai nagyszülei Németországba
emigrált magyar zsidók voltak. Frida olykor úgy mondta, hogy apai ősei
magyar zsidó bevándorlók, máskor, hogy német zsidó szülők gyermeke. Slavenka
Drakulić nem tér ki a magyar felmenőkre.
Frida apja, Wilhelm Kahlo vándorolt ki Mexikóba. Második felesége a
mesztic (indián-spanyol) Matilde Calderón y González, négy leányuk született.
Frida Kahlo hatéves korában gyermekbénulást kapott és jobb lába elsorvadt.
1925-ben súlyos közlekedési balesetet szenvedett, ennek következtében harminckétszer
operálták meg. Betegsége meghatározza művészetét, az ő szavaival művészete
a fájdalmat fejezi ki. A szerencsétlenség után három évvel Frida sorsa
újabb fordulatot vett, az ő szavaival elszenvedte második balesetét, amikor
házasságot kötött a híres mexikói muralistával, Diego Rivera festőművésszel,
akit Drakulić könyve „a Maestró”-ként emleget. Művészetük, közös életük,
kölcsönös függésük és szakításaik regénye is a könyv, amely 2007-ben, Frida
Kahlo születésének centenáriumára jelent meg egyidejűleg Horvát-, Német-
és Svédországban.
A szerző különleges erővel lép túl az életrajz határain, és szól a
szerelemről, az emberi létezés, a női létezés fájdalmairól, megcsalatásról,
beteljesülésről, társadalmi jelenlétről, érvényesülésről, egy különleges
művészpályáról, a XX. századi festészet egyik ikonjáról.
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|