Ivana Dobrakovová
A nizzai strandon
Eredetileg repülővel akartunk utazni, mégiscsak kényelmesebb, a Torino-Nizza
vonalon az út nem egész félóra, ráadásul a reptér pont a hotelünkkel, az
Ibisával szemben van, tíz perc járás csupán, végig az Angolsétányon, és
már kint is vagyunk a parton, a reggeli mindig joghurt, müzli, gyümölcs,
kávé, tea és néha kroaszan. De mikor Luigi felhívta az Alitaliát, közölték
vele, hogy szombat reggelre már minden repülőjegy elkelt, sajnáljuk, uram,
tudja, a szezon, mire Luigi letette a telefont, én pedig keresztbe fontam
a karom, semmi gond, nem történt tragédia, autóval megyünk, péntek este
az utakon még nincsenek olyan sokan.
Csak a legszükségesebb dolgokat csomagoltuk be, fogkrém, fogkefe, alváshoz
trikó, fürdőruha, napolaj, néhány rongyot magunkra, s mikor péntek este
Luigi megjött melóból, lentről rám dudált, kihajoltam az ablakon, várj
egy picit, csak befejezem a sminket! s már szaladtam is lefelé a lépcsőn.
Ahogy kinyitottam a kaput, azonnal megcsapott a meleg levegő, az olvadó
aszfalt és az élelmiszermaradékok bűze, és az ilyen fülledt napok utáni
jól ismert szagok. A nyári hónapok alatt Torinóban semmit nem lehet csinálni,
csak a bűz, a meleg, a maró verejték, hiába mész ki a házból, az a néhány
strand reménytelenül túlzsúfolt, alig mártod bele a lábad a vízbe, a gyerekek
már a fejeden ugrálnak, ezért Luigival hétvégenként mi a tengerhez szoktunk
menni, Nizzába, az Azúrpartra, fél óra repülővel, kocsival három.
Ment az autórádió, Luigi mindig hallgatta, hogy informált legyen, pontosan
informálva a világban történt tragédiákról, Prodi kormányáról és Berlusconi
kopasz fejéről, Luigi maga volt a két lábon járó informáltság, bármit kérdeztem
tőle, mindenre tudta a választ. Rögtön, ahogy beültem, vibrálni kezdett
a mobilja, lehalkította a rádiót, pronto, chi parla? Közömbösen hallgattam
a beszélgetést, valami prezentációról volt szó, hogy a modelleket meg kell
rendelni, hogy Enzo és Manulea intézze el, és ne felejtsék el felhívni
az ügynökséget a grafikai tervek miatt, hiszen már rég kész kéne, hogy
legyenek, és majd említsd meg Paolának, hogy csütörtökre foglaljon le tizenöt
helyet valami jobb vendéglőben, legalább egy Michelin-csillag, porca puttana,
legyen színvonal, érted?
Néztem az ablakon kifelé, ahogy lassan elhagytuk a várost, a jobb oldalon
az autós múzeum, aztán a gyártól balra a felüljáró, ahol már a Savonába
vezető autópálya kezdődik, kacskaringós autópálya a hegyeken át, végtelen
alagutak és sokszor erős oldalszél, az autópálya, amelyről tavaly lezuhant
egy autó, három vakációzó a helyszínen meghalt, valami földműves kertjébe
estek be, csóválta a fejét a kamera előtt, én már tényleg nem tudom, mit
tegyek, ez borzasztó, amióta megépítették az autópályát, egyik autó a másik
után zuhan ide nekem.
Mikor a látóhatáron feltűnt a két piros-fehér savonai kémény, már sötétedett,
és itt, a város előtt kerültünk először dugóba. Könyvet vettem elő, és
a kocsi gyenge belsővilágítása mellett olvasni kezdtem, mások kiszálltak,
és kicsit előrementek, hogy megnézzék, mi történt, hogy valami baleset-e,
vagy csak a sűrű forgalom miatt akadtunk el. Szerencsére mindössze negyedórát
vesztegeltünk, majd az autósor újra megindult, a könyvet a táskába tettem,
eloltottam a lámpát, és haladtunk tovább Nizza felé, mellettünk a tenger,
az autók fényei, az oleanderek sötét sziluettje, halkan szólt a rádió,
és zöld táblák, amelyeket az út során magunk mögött hagytunk, Finale L.,
Imperia, San Remo, s végül az utolsó olasz város, Ventimiglia. Egy kis
időre elszunnyadtam, s mikor újra kinyitottam a szemem, már az éjszakai
Angolsétányt láttam, pálmákat, nyírt füvet, autókat négy sávban, és kurvákat
az út szélén miniszoknyában és magas szárú csizmában, majd jobbra a reptér,
a leszálló gépek egyenletesen villogó fényjelzése és a motor zúgása, amelyet
a felhúzott ablakon át is hallani lehetett.
Az Ibisában rögtön fekete teát rendeltem, amelyet tálcán felvittem
az első emeletre, egy ideg eltartott, amíg megtaláltuk a helyünket a hotelszobában,
körbeszaglásztunk, mint a kutyák, kinyitottuk a szekrényeket, megnéztük
a fürdőszobát, sőt, én még a földre is lefeküdtem, hogy ellenőrizzem, nincs-e
valami az ágy alatt, mert idegen helyen az ember soha nem tudhatja.
Behúztuk a sötétítőt és befeküdtünk az ágyba, miután mindketten a hálótrikóba
bújtunk, Luigi bekapcsolta a tévét, egy ideig keresgélt a csatornák közt,
varieté, cirkusz, beszélgető műsor, ezek a francia programok, egyik rosszabb,
mint a másik, a szörnyű Johnny Hallyday és a harcias Nicolas Sarkozy, végül
egy állatokról szóló műsornál maradtunk, de később majd a Kísértés című
valóságshow-t adják, és arról nem szeretnék lemaradni.
Kortyoltam a teából, kényelmesen elhelyezkedve, mikor Luigi simogatni
kezdte a lábam, és egyúttal megpróbálta levenni rólam a trikót, gyerünk,
Klára, ne kéresd magad, mire én kicsit megemelkedtem, hogy le tudja húzni
rólam, majd a trikó után a bugyi is sorra került. Tudtam, hogy már nem
úszom meg a dolgot, de legalább a tévéről levettem a hangot, mert nem akartam
a vaddisznók röfögését hallgatni.
Aznap este valahogy nem volt kedvem mozogni, így csak feküdtem ott
szétrakott lábakkal, és vártam, hogy Luigi befejezze. Tudom, hogy amit
aztán mondtam, az elég kegyetlenül hangzott, de tényleg nem volt szándékomban
Luigit megbántani, csak úgy spontán kicsúszott a számon, hogy figyelj,
sokáig tart még? Azonnal abbahagyta a mozgást, merőn rám nézett, aztán
lassan lefordult rólam. Szerettem volna valahogy jóvátenni a dolgot, ezért
hozzátettem, tudod, csak mert már elkezdődött a Kísértés. Rögtön tudtam,
hogy ezzel csak tovább rontottam a helyzetet, odahajoltam hát Luigihoz,
és azt mondtam, ne haragudj, de ő szó nélkül felöltözött az ágy másik felén,
és nem volt hajlandó velem beszélni, sőt, még csak rám se nézett. Így nem
maradt más, mint nézni az unalmas Kísértést, majd amikor éjfél után kikapcsoltam
a tévét, és jóéjt-puszit akartam adni Luiginak, eltolt magától és rám mordult,
hogy hagyj békén.
Azt hittem, egy éjszaka alatt átmegy rajta, és nem fog rám haragudni,
de mikor másnap felébredtem, Luigi ugyanolyan zárkózott volt és rideg,
mint az előző éjszaka, egyáltalán nem szólt hozzám, egyszavas utasításokat
adott, mint egy kutyának, szedelőzködj, indulunk, s arra a kérdésemre,
haragszik-e még, mindig csak annyit mondott, nem. A reggelit csendben fogyasztottuk
el egy miniatűr asztalka mellett, azt mondtam magamban, le van ejtve, és
megettem két kroaszant, legalább most nem mondja majd, hogy ne legyek olyan
falánk, most az egyszer végre nem mond semmit.
Az étteremből egyenesen a strandra indultunk, a trikók és a sortok
alá vettük fel a fürdőruhát, nyári szandálokban végigcsoszogtunk az Angolsétányon,
szemeinkben a vakító napfény, a parkban a pálmák, majd el a benzinkút és
Casino nevű szupermarket mellett. A lépcsőn le akartam szaladni a partra,
de Luigi leállított, az újságosbódé felé mutatott, és azt mondta, újság,
ez aztán végleg feldühített, mért nem tudod ezt normálisan közölni? de
Luigi csak rántott egyet a vállán, és elfordult tőlem. Allora Vaffanculo!
kiáltottam rá olyan hangosan, hogy a sétányon mindenki felénk fordult,
még a biciklizők és a futók is, és egy középkorú nő a fejét csóválva fejezte
ki nemtetszését.
Kipakoltunk a fürdőlepedőkre, elég messze a víztől, csaknem a zuhanyzóknál,
Liugi felöltözve maradt és beleolvasott a Mondba, én fürdőruhára vetkőztem,
és kezdtem magam bekenni a 45-ös faktorú Solar napozókrémmel, hogy a hulla-fehér
testbőröm védve legyen. Nem akartam szólni Luiginak, hogy kenje be a hátam,
ezért felálltam, és megkértem a mellettünk fekvő fiút, egy ideig eltartott,
amíg megértettem, hogy olasz, és hiába ismételgettem, hogy est-ce que vous
pouvez m’aider? csak nézett rám értetlenül, s csak amikor elkáromkodtam
magam, hogy ma che cazzo! akkor mosolyodott el, és megkérdezte, ehi, ragazza,
perché non parli in italiano?
Visszamentem Luigihoz, egy ideig csak ültem ott a lepedőn és bámészkodtam,
napernyő alatt pihenő családok, különböző méretű és alakú testek, a kókuszárus,
ahogy végigkiabálja az egész strandot, aztán az égre pillantottam, ahol
épp egy repülőgép készülődött leszálláshoz, lassan ereszkedett fülsüketítő
motorzúgással, majd a part végén eltűnt a sziklák mögött. Aztán rögtön
ezután egy újabb gép jelent meg a kikötő feletti égbolton, és ugyanolyan
félkört leírva, mint az előző eltűnt ez is. Majd jött megint egy. Egy pillanatra
elfelejtettem, hogy Luigival éppen össze vagyunk veszve, megkocogtattam
a hátát, és amikor rám nézett, azt mondtam, észrevetted, mennyire sűrű
itt a forgalom? egyik gép a másik után száll le, de Luigi csak meghúzta
a vállát, hogy na és?
Felálltam, hogy akkor én megyek a vízbe, letettem a szemüvegem és az egyenetlen
kövezeten elindultam a tenger felé, itt-ott cigarettacsikkek és üres üvegek
között. De mivel nem volt szemüvegem, kicsit elmosódott minden a szemem
előtt, igyekeztem óvatosan haladni, hogy ne lépjek rá az éles kövekre,
színes napernyők és fürdőlepedők között szlalomozva, löttyedt mellek és
pucérfenekű gyerekek közt, majd amikor a tengerhez értem, előbb csak a
jobb talpam merítettem a vízbe, aztán beljebb mentem, hogy már a combomig
ért, viszonylag meleg volt a tenger, végül is, augusztus van, körülöttem
gyerekek fröcskölték egymást, ugráltak, a víz alá merültek, én pedig nekirugaszkodtam
egy éppen emelkedő hullámnak. Teljesen belemerültem a vízbe, és néhány
húzós tempó megtétele után pár méterrel arrébb felbukkantam. Viszonylag
gyorsan kiúsztam a part mentén fürdőző emberek közt, erőteljes karcsapásokkal,
a víz a szemembe, orromba folyt, prüszköltem, köpködtem egy sort, időnként
meg is kellett állnom, annyira ki voltam fulladva, tapostam a vizet, dörzsöltem
a szemeim, de aztán folytattam tovább a nyílt tenger felé, egész az utolsó
bójáig, amely időnként fel-felbukkant a szemem előtt, de legtöbbször a
hullámok takarásában maradt, mert eléggé szeles idő volt.
A bója lassan közeledett, egyre nagyobb lett, egy idő után már végig
látni lehetett. Nem akartam egészen addig elmenni, mert tudtam, hogy a
zöld algák miatt teljesen nyálkás és sikamlós, inkább előtte megfordultam,
és a hátamra feküdtem, előbb a napra pillantottam, aztán a városra. Mindössze
homályos épületeket, darukat, fákat láttam, úgy egy kilométerre lehettem
a parttól, már a hangokat sem lehetett hallani, minden nyugodt volt körülöttem.
Kicsit kifújtam magam, aztán visszaindultam. Már lassabban úsztam, a hullámok
a hátamat csapkodták, hajtottak előre, időnként hátulról a fejemre zúdultak,
és ilyenkor egy pillanatra a víz alá kerültem, de ez már nem zavart, megszoktam,
és lassan a parthoz úsztam. Feküdtem a hátamon, eggyé válva a vízzel, amikor
a távolban megláttam egy repülőt, egy újabb repülőt, amely leszálláshoz
készülődött, de most valamire felfigyeltem, és nem tudtam szabadulni tőle,
aztán egy idő után rájöttem, hogy, úristen, ez túl alacsonyan repül! és
egyenesen felénk! Kiáltásokat hallottam, az emberek a parton felálltak,
a szülők különböző nyelveken kiabáltak a gyerekiekhez, Sophie, viens ici!
Giuseppe, dova sei? Come here this minute, Terry! miközben én a hullámokkal
küzdöttem, amelyek valahogy nem akartak a tengerből kiengedni, folyton
visszarántottak a vízbe, ráadásul egy gyerek rám is akaszkodott, és alig
tudtam lerázni magamról. Végül mégiscsak sikerült kikászálódnom a partra,
lehorzsolt kezekkel, ahogy a kövekben igyekeztem megkapaszkodni.
Mikor megfordultam, már csak azt láttam, ahogy a repülő a víz felszínére
zuhan, teljes erővel úgy két kilométerre a parttól, s hogy a zuhanás után
egy nagy hullám keletkezik, amely átcsapott a parton is. Rohantam Luigihez,
karjaimat a nyaka köré fontam, és könnyek szaladtak a szemembe. Luigi a
hajamat simogatta, de továbbra is a repülőt figyelte, s mikor én is arra
felé fordultam, láttam, ahogy a gép felrobban a vízen, és ekkor már tényleg
sírni kezdtem, menjünk innen, kérlek, menjünk el innen, zokogtam, én ezt
nem bírom nézni.
A szálloda éttermében megebédeltünk, csendben, Luigi a rádiót hallgatta,
amelyben épp a nizzai repülőgép szerencsétlenségről beszéltek, én még mindig
teljesen ki voltam borulva, az evőeszköz remegett a kezemben, az ásványvízzel
leöntöttem az abroszt, mire Luigi rám nézett, kérlek, szedd össze magad,
majd mérsékeltebb hangon hozzátette, menjünk el délután kirándulni, húzzunk
el innét, ?zébe, például, mit szólsz, legalább eltereljük kicsit a gondolatainkat
erről az egészről.
?ze egy kis falu, amely egy tenger melletti sziklán fekszik, valahol félúton
Monaco és Nizza között, mindig áthajtunk rajta, mikor hazafelé megyünk,
de még soha nem álltunk meg itt. Az út nem egész negyven percig tartott,
az Angolsétány le volt zárva, a városközponton át kellett mennünk, amely
teljesen fel volt túrva az új villamos-vonalak építése miatt, na meg a
szemtelen helyi lakosok, akik sorra a kocsi kerekei alatt akarták végezni.
Végül sikerült kijutni a városból, és szerencsésen megérkeztünk ?zébe.
A fák alatt parkoltunk le egy ukrán turistabusz mellett, aztán felmentünk
a dombra a falucska első házáig. Később áthámoztuk magunkat a szűk és kanyargós
utcákon, megcsodáltuk a kilátást, amely a tengerre nyílt, a vitorlásokat
és a sétahajókat, majd a végén teljesen fent a botanikus kert kaktuszait.
Fagyit vettünk, majd nekidőltünk a korlátnak, s mikor valamin egyszerre
és jóízűen nevetni kezdtünk, megértettem, hogy a krízisünknek ezzel vége.
Hazafelé a Radio France Intert hallgattuk, ahol újra a repülőgép szerencsétlenségről
beszéltek, s hogy két évvel korábban hasonló eset történt Szicília mellet,
ahol egy gép a tengerbe zuhant, mert nem volt elég benzinje. Fogtam a fejem,
hogy te jó ég, ez lehetséges? egyáltalán lehetséges ez, s ráadásul ismételten?
de Luigi semmit sem mondott.
A szobában kipakoltuk az ?zéből hozott szuveníreket, egy üveg ásványvizet
és az útközben vásárolt gyümölcsöt, Luigi az ágyra feküdt és bekapcsolta
a tévét, én pedig zuhanyozni indultam. Forró vizet engedtem magamra, leültem
a kádba, úgy mosakodtam, a zuhanyzócső a jobb kezemben, előbb a mellkasomra,
majd a számba csorgattam a vizet, behunytam a szemem, és mindent el akartam
felejteni, és akkor az jutott az eszembe, hogy Liugival ma este szeretkeznünk
kéne, hogy a testek egyesülésével elűznénk ezt a rémálmot, amelyet átéltünk,
hogy szerelmi indulattal áttörnénk a jelen időt, és a testek összefonódása
exorcizálná a repülőgép-szerencsétlenséget.
Kinyitottam a szemem, kikeltem a kádból, belebújtam a nagytörülközőbe,
a fürdőből a szobába mentem, Luigi az ágyon hever, kezében távkapcsoló,
majd Luigi, aki meglepetten néz, mikor a törülközőt elengedem, és hagyom,
hogy az a lábaimra csússzon. Melléfekszem, vetkőztetni kezdem, előbb a
zoknit, majd a nadrágot veszem le róla, de mikor az alsóját is lehúznám,
magához tér, mintha csak most venné észre, mit csinálok. Felkönyököl, majd
hitetlenkedve rám néz, te hülye vagy? Te tényleg beteg vagy, hogy tudsz
a szexre gondolni, mikor ma a szemünk láttára meghalt több mint ötven ember?
de én a szájára teszem az ujjam, éppen ezért, Gigi, éppen ezért gondolok
a szexre, mert ők haltak meg, és nem mi, mi még élünk, és a szeretkezés
a legjobb módja annak, hogy ezt bebizonyítsuk.
Luigi csak mereszti a szemét, hogy amit beszélsz, annak semmi értelme
nincs, hagyjál békén és ne érj hozzám, kiálltja, amikor mégis lehúzom az
alsóját. Azonnal visszaveszi, s ahogy ismét odanyúlok, akkorát taszít rajtam,
hogy a földre esek. Kezeltetned kéne magad, hallod-e! Lassan felállok,
meztelenül és kiszolgáltatottan, a falnak dőlök, és azt érzem, hogy valami
történik velem, hogy a testem Luigi undorodó tekintetétől mintha megváltozna,
s mintha épp e tekintet változtatná meg. Érzem, ahogy a lábaimon a visszerek
kidagadnak, a melleim hirtelen löttyedtek lesznek és teljesen elveszítik
alakjukat, az orrom megnyúlik, a hasam felpuffad, a bőröm összeaszalódik
és felreped.
Egyetlen pillanat alatt ötven évet öregedtem, aztán látom, hogy ott
állok a férjemmel szemben, aki zavarában végül elfordítja a fejét a jelenettől,
ekkor a szemérmemre teszem a kezem, hogy groteszk meztelenségem e patetikus
igyekezettel próbáljam eltakarni.
György Norbert fordítása
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|