Holy Olga Nyúlpalotáról 
Kocsi Olga munkáihoz  
 

Nem csak a készülőben lévő művészek jövője, de a kanonizált figurák utóélete is igen kiszámíthatatlan. Ki gondolná például Joseph Beuysról, hogy egy ifjú, száznyolcvan centis, Mária-arcú walkür képében kísért néhanap? Kocsi Olgával társai ők egymásnak már ami a nyulakhoz való vonzódásukat illeti – bár, míg József a mezei nyulat (Lepus europeus) részesítette előnyben, addig Olga a házinyulat (Oryctolagus cuniculus) érzi közelebb magához. Vélhetően nincs az a helyzet, hordozó, amibe-amire még ne hajtogatta-applikálta volna az ember e visszahúzódó, némileg autisztikus társát. Fontos ezt tudni, mert a lapszámba válogatott képek szinte nyúlmentesek. Vannak viszont rajtuk műanyag repülők, színes ruhák, barbik, Újpalota, giccs, white trash és Olga maga minden mennyiségben, kimerevített performanszok, egy egyre önjáróbb magánmitológia részletei kizárólagos alanyaként – újabb kapcsolódás Beuys-hoz, akivel, megjegyzem, gyaníthatóan nem ismerik egymást... Mindenesetre már az igen felszabadító, mikor a német mester deszaturált, megdicsőült autoritását ilyen szószban látjuk magatehetetlenül fel-felbukkanni. Mikor az ember Kocsi Olga működését tanáraként közelről nézheti, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az „orgia”, ahogy Jean Baudrillard a modern művészet önpusztító, nagyszerű őrjöngését nevezte, esetleg mégsem ért véget. Tart az, a maga infantilis módján: dizájnnak nevezik, közelebbről média design-nak. A média design-nak nincs különösebb lelkiismerete, vagy mondjuk úgy, nem ez az erős oldala. Kicsit olyan, mintha valami kortárs képzőművészet volna, amelyből kivették a jóravalóság nyomasztó ideáját, meg az ezzel járó arisztokratikus öntudatot, cserébe pedig nitrót fecskendeztek a motorjába. Ha valaki, hát Kocsi Olga való ide: olyan viszonyban van mindenfajta képalkotásra alkalmas, vagy akár arra (még) alkalmatlan technológiával, mint az óvodás a gyurmával, miközben ez a látszólag kontrollálatlan kreativitás a teret pontosan kitöltő, szertelenségében is fegyelmezett formaalkotással párosul. Természetesen nem csak fotózik, hanem ezzel egyenlő hangsúllyal szerepel munkái között élő performansz, dj- és vj-szett, videó, új média installációk és animált robotok, céges reklámok és társadalmi hirdetések, vagy éppen ceruzarajzok, kosárfonás és papírhajtogatás. Ugyanakkor, legyen bár szó a legszéttartóbb gyakorlatokról, alkalmazott művészeti feladatokról, besült megrendelői elvárásokról, minden munkája valami közeli felé, a személyisége magja felé gravitál, ösztönösen és megkerülhetetlenül autonóm módon, ugyanakkor gyakran váratlan érzelmi erővel, közvetlenséggel.  Utóbbira egyetlen példa: Egyik év végi munkájaként egy, a családjuk tulajdonában lévő, és a család házi mitológiájában (ez is megérne egy misét…) fontos szerepet játszó, kvázi-életnagyságú Mária-képpel vonult fel Újpalota díszletei között, és különböző helyzetekben fényképezte. Az egyik kis akció során egy békésen alvó hajléktalan ember mögé helyezte el a képet, lefényképezte őket, a képet kinyomtatta, kartonra kasírozta, majd elhelyezte az alvó mellé és odébbállt. A munka mindössze két dokumentumfotó, de világokat sűrít.  Ne hagyjuk szó nélkül, hogy Kocsi Olga munkái a Lettre Kotányi Attila emlékszámában kaptak helyet. Azt gondoljuk, hogy Kotányi igen szerette volna ezt a hozzáállást, amely mindenből gátlástalanul merít, amit a kortárs popkultúra vagy utcakultúra a felszínre dob, miközben mindent a maga képére is hajlít. (Ahogy az is tudható, hogy Beuys-tól, akivel egy időben tanítottak a düsseldorfi művészeti akadémián, például hidegrázást kapott.) Ha nem mondtuk volna, Kocsi Olga a MOME Média Design szakának MA hallgatója; hamarosan média designer lesz – s mint ilyen, homokszem a gépezetben, vagy mérgezett pogácsa, hogy az évfordulós Örkénnyel szóljunk. Csak kívánni tudjuk, hogy a tehetsége, amely egyelőre szétfeszíteni látszik a választott szakmája kereteit, találjon biztos helyet neki a némileg kasztos magyar művészeti életben.

        Erhardt Miklós