– egymást
Váltja örök romolás s teremtés.

Berzsenyi Dániel: Amathus
(1799 körül)

A 16. század a magyar költészet kamaszkora volt. Hosszú hangpróba. Mintha kereplő csattogott volna: a ragrímek, sőt, önrímek monotóniáját mai füllel együgyűen bájosnak vagy ijesztőnek találjuk. „Egy oly hadakozó és szerencsétlen népnél, mint a magyar volt, a poézis nem divatban, de legkisebb figyelemben sem lehetett”, írja Berzsenyi. Az általános kedély zaklatottnak volt mondható. A műveltség deákos, ám dominál a magyaros ütemhangsúly. Nyugati értelemben vett verstechnikáról sokáig csak elvétve beszélhetünk. Ám visszatekintve részegítő látni, mi minden volt készülőben.
Mintha minden azért történt volna, hogy előkészítse, illetve párhuzamos jelenlétével hatékonyan támogassa Csokonai csodálatos betörését; valamint beharangozza első tudatos melankolikusunk, Berzsenyi fölfokozott erőköltészetét, szilaj robusztusságát, őszi, pannon pompáját. Íme, a Berzsenyi-táj és a Berzsenyi-közérzet.
A latin istenszobrokkal benépesített Dunántúlon az enyészet uralkodik. A kedély borús. Ám a természet ép. Kemenesaljáról még bőven nem termelte ki a bontakozó ipar a Ság-hegy bazaltját. (A huszonegyedik századi költőt, Lanczkor Gábort már nem várják meg a bányászattal, így végül ő sirathatja el módszeresen e hajdani vulkánt, amelynek szürkésbarna, tömör bazaltjával például Szombathely utcáit kikövezték.)
Végre. Itt ásít ama szép nevű Melankólia, itt, a holdvilágos közép-európai berekben. Gránitszikla tetején cakkos szegélyű várrom ül, alant kies völgy nyújtózik, mohos sírkövekkel teleszórva.
Merőben színpadias minden kulissza. A hadászatnak már csak a nyomai; a társadalomból már csak a temetkezési hely. Ezeket a tárgyi adottságokat eddig még senki sem használta arra, amire valók.
Világtól elzárva magányos férfi figyel.
Gróf Bethlen Ádámné, akinek Döbrentei Gábor fölolvasta ezt a költeményt, kőbe vésetve óhajtotta grottájába helyeztetni: „éppen ide való”. A széplelkű grófné így is tett, „kőre vágatta”.
Nem, ez nem éppen a Lars von Trier stábja által varázsolt fényes esküvői összejövetel. Az a hosszúkás vacsoraasztal, amelyik mellett előbb-utóbb mindenki roppant kiábrándítóan kezd viselkedni. Ezüstös megvilágításban gonosznak bizonyulnak a nők, gyáva puhánynak a férfiak, s mert általában is minden rohad, megbomlik a biztosnak és öröknek hitt kapcsolati háló a családban. És aki mindettől besokall, az maga a menyasszony, Justine, Kirsten Dunst alakításában. A melankólia női alakban való megjelenítése bevett eljárás, kezdve leginkább Dürertől; de ehhez még ez a Sade-tól kölcsönzött keresztnév is!... Sok, sok. A radikálisan nőgyűlölő, amúgy elemi hatású Antikrisztus után még ez is.
Justine levetkőzik, hogy holdfürdőt vegyen. De mielőtt még ő maga lemeztelenedne, levedli jómodora páncélját. Az átváltozás fokozatos. Először  menyasszonyi ruháját sem dobja le, mikor – vőlegényét hátrahagyva – egy fiatal üzletember rajongójával baszatja meg magát. (Habár ebben a nőnek vajmi kevés örömre telik.) Így aztán fölforgató énje tovább tombol. Végül konkrétan a nászruháitól is megszabadul. Íme, a tejfehér bőrű, ernyedt germán istennő, aki – leverő tapasztalataitól ösztönözve – irgalmatlanul szétveri saját esküvőjét. Rosszkedve egy darabig igen aktív. Aztán elfekvőben, háziőrizetben várja az elkerülhetetlent.
Ott a dúlás; ideát meg a lágy, pannon bú.
Ez a berzsenyis Melancholia nem is a Földünket végpusztulással fenyegető kisbolygó, mint von Triernél. Ez a melankólia otthonos állapotunk. Gótikus kulisszákat kaptunk hozzá. Lírikus számára termékenyítő, éppen ezért kötelező közérzet a kiaknázható lehangoltság. „Nektáros érzés”, mint A bonyhai grottában írva áll. Vulgo: minél rosszabb nekünk, annál jobb. Másik elvárható föltétel a magány. Szigetszerű lét, a világtól való majdnem tökéletes elvonultságban. Legalább félnapi járótávolságban legyünk a legközelebbi embertől. Máskülönben fél szó is kizökkent alaphangoltságunkból. Mely, jegyezzük meg, nem komorság. Nem rosszkedv.
Mélabú és búskomorság rokon érzetek? Nagyon nem. A kettő közti különbség még csak nem is két-három árnyalatnyi.
Milyen tág holdudvara van ennek a sötét fogalomnak: melankólia. Áldozatait mintha eleve elrendeltség sújtaná. „Szaturnusziaknak így kell szenvedniük / És halniuk – mivel halandó a nevünk –, / Mert útjuk írva van már pontról pontra régen / Egy gonosz Befolyás logikája jegyében”, ahogy a szintúgy kimagasló melankolikus Verlaine írja első verseskönyve, a Szaturnuszi költemények beköszöntő soraiban, s kijelenti a bolygó gyermekeiről: „Finom méreg a vér, mely erükben kering”. Hippokratész tulajdonított hasonlóképpen mérgező hatást a szervezetben túlsúlyba kerülő fekete epének, s betegségnek tartotta a melankóliát. „Minden kéj ehhez képest savanyú, / Egy sem oly édes, mint a mélabú”, ez pedig az úttörő mélabú-monográfus Robert Burton sokkal enyhébb vélekedése.
Ami pedig Von Triert illeti, filmje nem egészen a címébe foglalt fogalomról szól: minden úgynevezett „elfojtott feszültség” lávaszerű felszínre törését, a depresszió teljes, elözönlésszerű térnyerését ábrázolja. Mint mondottam, maga a Melankólia a filmben önálló égitest, s a Szaturnusz, a melankolikusok bolygója, a Nap éjjeli párja nem jut benne szerephez. Alkotója nem hisz ugyan az Emberben, de szemmel láthatóan hisz a túlélő kultúrában, (nem csak a saját) művészetében. Ami minimum paradox, hiszen a megvilágosító erejű és legalábbis némi vigaszra képes művészet mégiscsak az Ember nem csekély fáradozással létrehozott terméke.
És von Triernek nyilván saját magáról is meg lehet a véleménye.
Nagyjából hiszek neki, csak hát kicsit mesterkélt bestiárium ez.
A 19. század közepén minden párizsi utcasarkon egy sou-ért osztogatták azokat a füzeteket, amelyek azzal kecsegtettek, hogy fölfedik az „egyetlen módszer” titkát, amellyel „elkerülhető a halál június 13-án, az üstökös megjelenésekor”. A jelenlévő Liszt Ferenc keserű gúnnyal mutatott rá: „az egyetlen módszer az, hogy öljük magunkat vízbe június 12-én.”
Berzsenyi, a sűrű vérű, nagy virtusú dunántúli nemes korántsem deprimált, mondhatni, nincs problémája az életkedvvel, ellenkezőleg: szerelmes tulajdon passzív (és aktív, mert alkotó) szomorúságába. Epéje kétségtelenül fekete. Hidegsége, ha van, és van („lelkem régen megholt, s annak helyét egy új, isméretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az ég, s nyugodt, mint a sír”, írja Kazinczynak 1820 telén Sopronból), nem száraz hidegség.
Élete java részében kicsattanóan egészséges férfi – ne feledjük, kifogástalanul egészségesnek lenni gyakorló melankolikusként is módunkban áll! –, és majdnem mentes a kirekesztettek dacos gőgjétől. „Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem”: micsoda kedvtelő életigenlés van e szelíd sorában is! Melyben vidéki visszafogottságát ecseteli. Célja világos: szemlélőként, sőt, birtokosként a jelenlévő szépséget ragadni meg „hún erővel és görög zenével”, mint Vas István írja neki hódoló versében.
„...ó, szent Egyedülvalóság!” Jutott része belőle, de nem fogta föl traumaként.
Berzsenyinek önmaga elől menekülni legkevésbé sem szándéka.
S bár költői műveire kapott ugyan kínosan korlátolt, türelmetlen és szokatlanul értetlen kritikát Kölcseytől, s ez mélyen megviselte, és bár a pesti irodalmi körökben mindvégig idegenkedve figyelgették a falusi lírikust: Berzsenyi kezdetben nem volt sértett. S amikor mégis azzá változott és visszahúzódott kúriája kerítése mögé, magánya és fájdalma mégsem ágyazódott a hazai sérelmi kultúrába, és sorsa nem a züllés ismerős sajátosságai szerint alakult; s ha jóval kevesebbet  írt is a továbbiakban, nem bolondult és nem bénult meg. (Mint a vereségeiket sorban, következetesen begyűjtő és azokkal váltig kérkedő honfitársaink általában, mondhatná valaki. De hát ha egyszer nem hiszek a nemzetkarakterológiában!... Maximum a közös kulturális génekben.)
A „szüntelen izgő és kalóz elméjű” Berzsenyi alkati mélabús volt, kora-romantikus zsenitudattal megáldva, s neki állt legjobban a szentimentalizmus magyar nyelven; de semmiképpen sem volt vesztes. Ha kudarcot vallott, sem bukott el: egyszerűen nem született vesztesnek („...úgy szóltam Hozzád, mint borzas bajszú magyar, de azóta sokat elnyírtem bajszomból; mit gondolsz, nem kell-é egészen lenyírnem?”, írja szelíd kedéllyel ugyancsak Kazinczynak 1809-ben).
A lét megszakadó, elaprózódó, hovatovább követhetetlen folyamatai... Specialitása a folyamatszerűségében bemutatott, tehát nem robbanásszerű pusztulás, mint A közelítő télben is. Középpontban a mindig és minden irányból fenyegetett, elégiába forduló idill. Berzsenyi eredendő jóhiszemmel követi a hanyatlás fokozatait; máshogyan, konkrét ütésektől, behatásoktól komorul el. A solitude elnyújtózó percei olyan emlékezetes ábrázolást nyernek költőnk tollán, mint a későbbiekben csupán Aranynál, vagy leginkább a Nyugat nagy elégikusainál; ám Berzsenyi – nehéz másképp mondani – férfiasabb Babitsnál, Tóthnál. Rögeszmésen cövekel le

Amaz ijesztő boltoknál,
   Hol most baglyok huhognak,
S a rémitő nyilásoknál
   Száraz kórók suhognak:”

(Mulandóság)

Borzongó és borzongató hangulatfestése erőteljes, de ez se nem angolszász rémregény-kulissza, se nem a Blair Witch Project indákkal átszőtt horrorerdeje: ez pozitív kisugárzású, pannon bánat. Borulatra vagy szónoklatra jó Berzsenyi húrja, nem pedig ujjongásra. Nemcsak zuhatagos nyelve nagyszabású, hanem témái is azok (Az ulmai ütközet, A magyarokhoz 1-2, A tizennyolcadik század). Petri György aktuálpolitikai publicisztikaként üdvözölte Berzsenyi költészetének túlnyomó részét (amely költészet ugyanakkor mindig monumentalitásra tör: „Számára minden esemény kozmikus esemény”). Dagályos volna, mint Kölcsey vélelmezte kicsinyesen? Dehogy; viszont valamivel halványabb, amikor sima klasszicistasággal észt oszt, s az értelmet dicsőíti, a nemzet jól fölfogott érdekét magyarázza episztoláiban.
A melankólia kultúrtörténetének széles panorámát festő összegzője, Földényi F. László rögzíti, hogy az epe és a fekete szín fogalmát először Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiája kapcsolta össze Héraklész sorsa kapcsán.

Jó lesz, ha megőrzöd kiömlő véremet
E nyílvessző hegyén, melyet a lernai
Hüdra epéje feketére színezett,

(572-574.)

üzente a haldokló Nesszosz kentaur.*
És hogy mit indított el Nesszosz? Vad burjánzást. Valóságos patakzást a sűrű, mérges folyadékból. Idehaza is. Látnivaló, a felnőtt magyar kultúra mindenkor bővelkedett és mindenkor bővelkedni is fog hideglelős, szaturnuszi karakterekben, „a tudás űrjéről való érzés, vagy az érzés űrjéről való tudás” (Nádas Péter) hordozóiban Vörösmartytól és Vajdától kezdve Juhász Gyulán, Füst Milánon és Csáth Gézán át egészen magáig Nádasig és Krasznahorkai Lászlóig.
És tovább, tovább, mindig új, mind mélabúsabb avagy mind komorabb csúcsokra.
 

*Verlaine-t és Burtont saját, Szophoklészt Karsai Györggyel közös fordításomban idéztem.
 
BERZSENYI DÁNIEL
A Melancholia

Te a setét erdők vadonjain
   Szeretsz álmodozni, oh Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
   Nyögdelő lágy szellő néked harmonia.

A felhőkbe nyúlt gránit ormai
   S az elzárt völgy néked legkedvesb nézőhely,
A halvány hold s gót falak kormai
   Bájolnak tégedet mágusi erővel.

A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,
   S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az őszült kor képeibe merűlsz,
   S édesen elsírod bús elégiádat.

A vidámság csak a valóságnak
   S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép álmodásnak,
   Éled a jövendőt s a múltnak óráit.

Oh, te voltál eddig biztos társam!
   Te intéztél engem józan útaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
   Sátorodba intél csendes alkonyidon.

Te vontad bé az ifju húrjait
   Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férjfi gondjait
   Magányos örömid szép holdvilágával!
 (1803)