Claudio Magrisról szóló köszöntő beszédemet kezdhetném azzal, hogy „a kékség mestereként” mutatom be őt. A kék színnek a rendelkezésére álló végtelen sok fokozatáról és árnyalatáról beszélni olyasvalaki esetében, akinek nap mint nap ott az Adria a szeme előtt, akinek a számára az Odüsszeia „a könyvek könyve”, „a regények regénye”, ez nem volna különösebben szokatlan. Végtelenül sok árnyalat van itt: „egyhangú fémes szürkeség”, „áttetszően fénnyel teli kékség”, „türkiz alapon kobaltkék foltok”, „az indigókék elmondhatatlan mélysége”, a víz jáde- és smaragdzöldje, kőszilánkokkal megszórt mélylila, a messzeség kékje „a habkoronák mosolyával”. Az óceánok színtana, a tenger metafizikája Magris számára a szabadság világa, ami arra emlékezteti az embereket, hogy egykor talán istenek voltak. 
 Csábító volna annak a kísértésnek is engedni, hogy az irodalmi értelmezés mesterét méltassuk, olyasvalakit, aki nem arra használja az irodalmat, hogy legeslegújabb teóriáit és módszereit próbálgassa ki rajta, hanem akinek a számára az irodalom a világ egy darabja, amit szeret és tisztel, mivel az olasz germanisták legjobb iskolájából jőve ő maga is egy nagy író.
 És azt se hallgassuk el, milyen csábító volna a képei egyikét bemutatni, felolvasni, amelyekben az élet egy pillanata úgy van megörökítve, örökkévalóvá téve, ahogy egy borostyánba zárt rovar. Közben látjuk azt is, ahogy az író megáll, beállítja a tekintetét, ráközelít, és megnyomja a kioldót. Aztán a szeme – és ez csak egyetlen példa – egy mocsárban, amely csupán „tagolatlan folt”, egymás után újabb és újabb realitásokat fedez fel, és az előtérbe hozza őket: egy béka rezzenetlen fejét a vízfelszínen, egy tovatűnő sikló körvonalát, amiről nem lehet látni, hogy az iszapos felületen úszik-e vagy mászik.
 De itt most nem a kék szín ezernyi fokozatáról, egy irodalomtudós irodalomszeretetéről és egy pontos írói tekintetről van szó elsősorban, hanem arról a Claudio Magrisról, aki nekünk Európát megmutatta, aki felfedezte a másik, a középső és a keleti Európát, amit – Németországban legalábbis – hosszú ideig nem mertek Mitteleuropának nevezni.

Aki nekünk megmutatta a másik, a középső és a keleti Európát
Voltak a kettéosztott Európa térképén olyan pontok, ahol a megosztottság tudata mindig elevenebb maradt, mint másutt, és a másik oldal soha nem került látótávolságon kívülre. A fantomfájás helyei. Ha a vasfüggönyről beszélünk – Winston Churchill volt az, aki 1946-os fultoni beszédében először használta ezt az egyszerre kegyetlen és költői képet – akkor a Triesztet átszelő délkörről is beszélünk, és Claudio Magrisról is, aki számára ez a város, a saját szavaival szólva, „Európa ideális megfigyelőállásának” bizonyult.
 Magris egy nemzedékek óta Triesztben élő családba született 1939-ben. Egész életében hű is maradt ehhez a városhoz, nem szűkkeblű lokálpatriotizmusból, hanem mert ez a város olyan volt, mint Európa, az egész világállapot tüköre. Ott már gyerekként ismerős lett neki a német nyelv hangzása. De a háború vége felé Triesztben állomásozott az az Odilo Globocnik is, aki azt megelőzőleg a kormányzóságban a zsidók megsemmisítésére irányuló „Reinhard-akciót” levezényelte. Magris átélte, ahogy Tito partizánjai rövid időre elfoglalták a várost, majd az Isztriába és Dalmáciába menekült és elűzött olasz lakosság visszatérését, köztük későbbi felesége és múzsája, Marisa Fiuméből/Rijekából származó családjáét. Triesztben olyan városban nőtt fel, amely sokban emlékeztetett a háború utáni Berlin paradox helyzetére: tartós provizórium volt a világok között. A város, amely egykor a Duna-menti Monarchia negyedik legnagyobb városa volt, Közép-Európa központi kikötője az Adria partján, a világ felosztásával félretolódott, a perifériára került. Magris mégis egy olyan városban nőtt fel, amelyben még felismerhetők voltak az egykori dunai Monarchiához tartozó Földközi-tenger menti kereskedelmi centrum kozmopolita és liberális szellemének nyomai, egy olyan városban, ahol valamikor Rainer Maria Rilke és James Joyce élt és dolgozott, amely Umberto Saba és Italo Svevo révén a világirodalom egyik fővárosává lett, és ahol olyan írók és intellektuelek, mint Boris Pahor, Biagio Marin, Roberto Bazlen és Gianni Stuparich tartották fenn a kapcsolódást egy elmúlt, darabokra tört kultúrához. Claudio Magris ismerte a várost és mindenekelőtt a hátországát, a város felett emelkedő, Scipio Slataper által olyan csodálatosan leírt karszthegységet, amely immár „Sztálin birodalmához”, majd a titoista Jugoszláviához tartozott – míg aztán a határ megszűnt, először 1989-ben, majd 2004-ben, amikor Szlovénia belépett az Európai Unióba.
 Élettörténete szempontjából egzisztenciális jelentőségűek voltak Magris számára a Torinóban majd a Freiburgban töltött diákévek. Torino több volt, mint tanulási lehetőség ifjú germanisták számára. Torino volt, Antonio Gramsci szavaival élve, „a modern város a félszigeten”, a geometria városa, a Mole Antonielle városa, annak a fantasztikus toronynak a városa, amely a legmagasabb európai építmény volt 1900-ban. Magris itt, Trieszttől tudatosan távol írta az 50-es évek végén, 60-as évek elején a disszertációját. Mégis visszament Triesztbe rendes egyetemi tanárnak, akit a legenda szerint mindig megtalálni asztalánál a Café San Marcóban, hacsak nincs éppen úton, hogy tiszteletbeli címeket és kitüntetéseket vegyen át valahol a világban, köztük olyan rangosakat is, mint ez a mai, a német könyvszakma békedíja. Magris persze olyan ironikusan nyilatkozott „a szakadatlan reprezentációs eljárások kerekeinek működéséről”, hogy nem is merem 70. születésnapja alkalmából most utólag felköszönteni.

Trieszt Közép-Európa kicsiben – a múltjával való szakításból született város
Nem nehéz megérteni, mi volt az, amit Magris nagyra tartott Triesztben, ami vonzotta benne. Bizonyára nemcsak a karszt és az öböl között elnyúló város szépsége, amely több mint 500 éven át volt a Habsburg birodalom része, de a felemelkedése porto francóként csak a 18. században kezdődött. Ez a szépség jól észrevehető volt a Piazza dell Unita d’Italia fekvésén és az ott álló Lloyd Triestino épületén – amit természetesen a Monarchia egyik vezető építésze, Heinrich von Ferstel tervezett – a kávéházakon és a kikötőn, amelyen keresztül a Monarchia össze volt kötve Alexandriával, Levantéval, és a Szuezi-csatorna megnyitásától kezdve már az egész világgal. Ehhez hozzátartozott a mindennapi magától értetődéssel művelt soknyelvűség és – ahogy ma mondanák –multikulturalitás, ami egy olyan helyen alakult ki, ahol olaszok, szlávok, németek, osztrákok, magyarok, örmények, levanteiek és görögök éltek együtt, és ahol élt egy virágzó zsidó közösség is, amely Ruggero és Arduino Berlam építészekkel Európa egyik legjelentősebb és legszebb zsinagógáját emeltette magának.    
 Trieszt Magris számára Közép-Európa kicsiben, egy Európa-miniatűr. Egy ilyen helyből erőt lehet meríteni. A történetéből fakadt „a múltjával való szakításból született városnak” a belső szétszakadtsága, „kettős lelkülete”, az érzékenysége. Ez határozta meg ennek a városnak a tónusát, még akkor is, amikor a helyzet már rég megváltozott és a határok eltolódtak, először 1918-ban, aztán 1945-ben. „A város periférikus ponttá válik Olaszország legtávolibb keleti határán, olasz vidéki város lesz belőle: jellegzetes pszichikai és ugyanakkor valóságos törésre kerül sor a nagyságra támasztott, a visszahozhatatlanul eltűnt múltból fakadó igény és az egyre prózaibb és korlátoltabb jelen között.” De ami itt Triesztről szól, az vonatkozik mindazokra a centrumokra és zónákra, amelyek Európa közepének összeomlásával hasonló sorsra jutottak.
 Ez a helyzet ugyanakkor hozzásegíthet bizonyos felismerésekhez. Trieszt érzékeny, akár egy szeizmográf. Itt a mutató már jelez a földrengések előtt, amelyekkel aztán minden megváltozik. Trieszt a kijózanodás, az illúzióvesztés helye. Ami Triesztben annyira vonzó volt – erről olvashatunk Magris vallomásaiban, de az Angelo Arával készített csodálatos közös könyvükben is – az, hogy a határ mentén fekszik. A határ a kísérletezés terepévé válik, olyan gondolatkísérletek helyévé, amelyek máshol még nem kerültek napirendre. „Ha Trieszt hatás, akkor egyes irodalmi művekben ez az élet és az érzésvilág alapelemévé válik, pszichológiai és poétikai struktúrává. A határ olyan vonal, amely egyszerre elválaszt és összeköt, egy éles, vágott seb, amely csak lassan heged be, egy senkiföldje, egy átmeneti zóna, amelynek lakói sokszor nem érzik úgy, hogy egyértelműen volna hazájuk, legalább is azzal a magától értetődőséggel nem, ahogy az ember normális esetben azonosul a hazájával.”  Ez a németek számára, különösen, ha a berlini fal árnyékában nőttek fel, bizonyára ismerősen cseng. A határ nyugtalanító, a határ fáj, elbizonytalanít, határozatlanná tesz, de stimulál is. 

A dekonstruálva újrafényezett Habsburg mítosz és a Duna-könyv – utazások időben és térben

Claudio Magris elhagyta Triesztet Torino kedvéért, hogy egy időre távolabb kerüljön tőle, mert attól tartott, hogy a város lassan a „kor lomtárávᔠválik, és „az elsüllyedt világ kritikátlan misztifikálásába” merül, ami „a jelen problémáitól való menekülést jelent”. Ebből az ellenkezésből keletkezett nagy könyve, ami aztán – saját szavaival – „valamiképpen saját szerzőjének életregénye” lett, „szellemi és intellektuális geográfiájának térképe, azoknak az ösvényeknek a megtervezése, amelyeken azóta is jár, és amelyek mindig újabb irányokba ágaznak tovább”. 24 évesen írott disszertációja, A Habsburg-mítosz a modern osztrák irodalomban szenzáció volt, nemcsak a germanisták körében, és minden bizonnyal segített előkészteni, hogy Bécs a középső Európa régi-új centrumaként térjen vissza. 
 A disszertáció a Habsburg-nosztalgiába való önelégült begubózás, az ausztriázás és a triestinit? kultiválása ellen íródott – ennyiben a tiltakozás könyve, egy idő előtti 68-as könyv, és emellett persze briliáns és tudós munka, amely nagy mestereinek hozzáértéséről is tanúskodik. Irodalomtörténeti értekezés az osztrák irodalom olyan igazi nagyjairól, mint Nestroy, Grillparzer, Stifter, Schnitzler, Hoffmanstahl, Joseph Roth, Musil, Hemito von Doderer, de a kisebbekről is. Valójában nem más, mint egy kritika, amelyet később úgy hívtak volna: ideológiakritikai revízió. „Megpróbáltam egy mítoszt megfoghatóvá tenni, más szóval azt a módot, ahogyan egy kultúra megpróbálja a valóság sokféleségét valami egységre visszavezetni, a világ káoszát valami rendre, a létezés töredékes esetlegességét a lényegre, a történeti-politikai ellentéteket valami harmóniára, ami képes ezeket összebékíteni, ha már feloldani nem tudja.” (A Habsburg-mítosz)  A Habsburg-mítosz ebben az olvasatban úgy értelmezhető, mint megpróbálni legalább a művészetben és az irodalomban összehozni, összebékíteni azt, ami a valóságban politikailag és adminisztratív módon már nem sikerülhetett: megkísérelni a széthúzó és szétesni akaró, soknemzetiségű állam integrálását, amelynek végét utólag sem lehet torzítás nélkül leírni vagy irodalmilag feldolgozni. Magris, miközben, ahogy ma mondanánk, dekonstruálta a Habsburg-mítoszt, ezzel csak kifényesítette, új fényben csillogtatta meg, eredeti színeiben, frissen, megszabadítva a rárakódott patinától, „mély belső együttérzéstől” vezettetve, de a szentimentális apológia és hamisítás ellenében. „Demitizálásra van szükség, hogy fellobbantsuk az igazi varázslat tüzét, hogy ne maradjon üres, mesterkélt fecsegés. Egy mítosz csak akkor kezd el ragyogni, ha megszabadítják hamis varázsától. Csak a Habsburg-mítosz kritikájával lehet a vonzerejét a megfelelő megvilágításba helyezni, és ugyanakkor ellen is állni neki.” Ez majdnem programszerű önjellemzés: felvilágosító munka, amihez szenvedély társul, és egy szenvedély, ami nem boldogul önfegyelem nélkül. 
 Magris Habsburg-komplexumon végzett munkájának legerőteljesebb folytatása az 1986-os Danubio, a Duna-könyv. Itt az irodalom értelmezője tájak értelmezőjévé válik: egy időre otthagyja a könyvtárát meg a törzsasztalát a Café San Marcóban, és hosszú utazásra indul, ami a számára egy másfajta mozgás- és megismerési forma a világban való kutakodásra, az írás folytatása más eszközökkel. Minden út utazás nemcsak a térben, hanem az időben is. Az utazó-író „régészként száll alá a valóság különböző rétegeibe, hogy lássa mindazokat a jeleket, amelyek más jelek alatt rejtőznek, hogy olyan sok életet és történetet hordjanak össze, amennyit csak lehet, és kimentsék az idő folyamának hullámai alól.” És még egy másik csodálatos idézet a mestertől: „A helyek időgombolyagok, amit az idő maga font önmaga köré. Írni annyi, mint lefejteni ezt a fonalat, mint Pénelopé, és felfejteni a történelem szövetét.” 
 Magris útra kelt, ezúttal nem a mítosz bírálójaként, hanem annak a Duna-menti világnak a felfedezőjeként, amit már jól ismert, felfejteni az idő fonalát – végig a Duna mentén, a Fekete-erdőbeli homályos eredettől egészen az Ister torkolatáig a Pontos Euxeinosnál. Ez az ő számára, aki Trieszt szabad terület angol-amerikai katonai irányítás alatt álló „A zónájának” lakója volt egykor, tehát egy nyugati számára egyáltalán nem volt magától értetődő. „Odaát kezdődött a másik Európa  – és ez a ťmásikŤ jelző persze elsősorban a Sztálin univerzumához való tartozást jelentette, de egy bizonyos tudatlanságot is jelzett nyugati részről. Én is azt hittem gyerekkoromban, hogy Prága Bécsnél jóval keletebbre fekszik, és kissé meglepődtem, amikor az iskolai atlasz ennek az ellenkezőjét tanúsította. […] Ami keleten fekszik, az sokszor komor, nyugtalanító, rendezetlen, nem nagyon sokra becsült. Van egy tendencia, hogy ami keleti, azt mindjárt valami negatívnak tartják.” 
Így jön létre az, ami létrejön, ha egy átfogó, de a legeldugottabb részletekre is kiterjedő tudással rendelkező professzor, akinek ezen túlmenően még van szeme és érzéke is a világra, a jelenre, az életre, útnak ered és írni kezd:  követi a folyót mint vezérfonalat, mégis eltér ide-oda minden irányban, időnként eltéved és tévútra jut, de mindig új ismeretekkel gazdagodik, kanyarog, mint a meander, de mindig újra magával ragadja a Duna erős sodra. Így alakul ki a nagy európai folyam enciklopédiája, az általa átszelt kontinens panorámája – és erről önkéntelenül is Fernand Braudel Földközi-tenger- és Lucien Febvre Rajna-monográfiája jut az ember eszébe: látogatásai Meßkirchben és Canetti ruszei/ruszcsuki szülőházában,  a walhallában és a „szerb Athénban” Novi Sad-Újvidéken, Anton Brucknernél és Adalbert Stifternél, Mauthausenban és a bécsi Marx-udvarban, Lukács Belgrád rakpart 2. alatti lakásában és Anka nagymamánál. Így keletkezik a longue durée tere, egy olyan tér, amelyben sok minden összejön és ütközik, anélkül hogy ehhez a „Közép-Európa” nevezetű projektre volna szükség, amelynek átideologizálásától és banalizálásától – „Közép-Európa mint allround-metafora” – Magris mindig is óvakodott. A Duna-könyv egy rendkívüli sűrűséggel, kohézióval, összetartással és ugyanakkor katasztrofális törésekkel jellemezhető térség feltárása. A Duna-térség megint csak olyan, mint a nagyobb Európa mikrokozmosza. 
 A közép-európai, az európai tapasztalat táplálja és telíti Magris teljes alkotói művét, még olyankor is, amikor a cselekmény tere tengerentúlivá és globálissá szélesedik – mint a Blindlings vagy az Egy másik tenger c. regény esetében, ahol a „szélsőségek korszakában” játszódó sorsokról mesél. A regényeit áldozatok és tettesek népesítik be, időnként áldozatok és tettesek egy személyben, ahogyan ezt csak Európa közepének történelmi színtere volt képes produkálni. Itt játszódik a kozákok tragédiája, akiknek először kollaboránsként menekülniük kell, majd egy cinikus megállapodás áldozatává lesznek, és itt állít emléket Monfalcone munkásainak, akik Jugoszláviában a kommunizmust akarják építeni, végül Goli Otok gulágján pusztulnak el. Mint egy cantus firmus húzódik végig a Habsburg-mítosz könyvtől a Microcosmiig, a Kisvilágokig az a meggyőződés, hogy egy új, totalitásra törekvő vállalkozásba többé nem foghat. Ez a meggyőződés tette érzékennyé a totalizáló igényeknek politikai téren észlelhető újabb megnyilvánulásaira a saját hazájában. 

Claudio Magris egy helyütt ezt mondja: „Lehet, hogy a határok halálos erejének semlegesítésére nincs más mód, mint hogy mindig a másik oldalon is érezze magát az ember, hogy azoknak is pártját fogja.” Ez minden bizonnyal a közép-európai tradíció jobbik fele: mindig tekintetbe venni a másik oldalt is. Triesztben, ezen a harmadik helyen, hamarabb és élesebben észre lehetett venni, hogy Európa megosztottsága nem tartható fenn bármeddig. Azokra a tapasztalatokra és kvalitásokra, amelyet a határ és a közvetítés helye generált, és amit Claudio Magris olyan meggyőzően volt képes szavakba önteni, Európának most, hogy gazdagabbá, komplikáltabbá és áttekinthetetlenebbé vált, nagy szüksége lesz. Most, hogy Európát újból összerakják, különösen nagy szükség van a civilt? mitteleuropea erényeire: a paradoxonok eltűrésére, a másik oldal szem előtt tartására. Ha ezek összefonódnak az öböl varázsával, Trieszt városának szigorú vonalával, az Isztria sötét szépségével és a Miramare fehér kastélyának eleganciájával – annál jobb. Európára egy ilyen 20. század után ráfér egy adag szépség és megbízhatóság. Ezt az ajándékot köszönjük Claudio Magrisnak, ezért köszöntjük.
     
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA