Stanisław a vonaton magával vitte a búzavirágkék szemeket Varsóba.
Szétterítette a könyveket – Einstein, Russell, Wittgenstein, Carnap, Husserl – és a jegyzeteit tartalmazó lapokat az ülésen. Szintúgy az ülésen voltak a dobozok a fotónegatívokkal, amelyeket Krystynánál készült rendbe rakni, és az útravaló, amit Irena adott vele, egy mostanra már igencsak zsíros zacskóban. 
Eredetileg dolgozni akart az úton. De Krakkóban sokan csatlakoztak hozzá vastag kabátban, sapkában, sálakban, táskákkal, batyukkal. Szűkös lett a hely. Terjengett a nyirkos gyapjú áporodott szaga. A földön egy rémes farkaskutya hempergett. 
A vonat hófelhőn küzdötte át magát. 
Az új utasok csevegtek. Sajnos nem zubogó szóáradattal, amelynek az ember sodródhat a tajtékján, miközben más jár a fejében. Hanem időszakos szózáporokkal. Szórakozott szünetek között. Ez a társalgás coitus interruptus módra minden összefüggő gondolatot kettészelt a fejében. A hó kavargott az ablakon túl, a kalauz kilyukasztotta a jegyeket, és az utasok egymásra dülöngéltek az ablakzörgés ütemére. Egy ütött-kopott télikabátos, zavart, barna szemű, aranykeretes szemüveget viselő úr a vele szemközi ülésen fáradhatatlanul ismételgette, hogy hideg telük van.
Igen, a tél könyörtelen és szívtelen. 
De éltünk már meg hidegebbet, szögezte le nyűgösen a mellette ülő hölgy. 
Testes asszony volt, és Stas arcát csiklandozta a gubancos, büdös szőrméje, amelyet feltehetően egy végelgyengülésben elpusztult farkasból készítettek. Stast kezdte elfogni a pánik, amiért nem tudott forgolódni. Amolyan patkánycsapdába szorult a nőstényfarkas és az ablakkeret között. 
Fent a hegyekben megfagynak a gurálok, jegyezte meg a termetes tiszt a sarokban, és hanglejtése nem tűrt ellentmondást. Rozsdabarna bajusza volt, és fényesre pucolt csizmáját minden további nélkül kinyújtotta maga elé, a rémes farkaskutya két oldalára. 
De ezt követően csend állt be. Stas megpróbálta megemelni a könyvét, hogy olvasni tudjon. 
Az Orient Express elakadt a hóban Konstantinápoly előtt. A farkasos hölgy másik oldalán helyet foglaló zsidó fiatalember látta jónak megtörni a csendet ezzel a fontos közlendővel. 
Maga onnan jön?, kérdezte az aranyszemüveges. 
Nem, nem, írják az újságban. 
Az újságban annyi mindent írnak, tört ki indulatosan a farkasos hölgy. 
Konstantinápoly előtt?, ismételte a tiszt mellett ülő vérszegény diák. Megérdemlik azok az átok törökök, vakkantotta a tiszt. 
Ismét csend. A nagynéném halálra fagyott, jelentette be a zsidó fiatalember elmerengve. Csak úgy bele a levegőbe. Nagyon fiatal férfi volt, elegáns, fekete szőrmegallért és egy keskeny karimájú puha kalapot viselt, és szemmel láthatóan hiányzott belőle a létfenntartás ösztöne. De nem szólt többet. A tiszt szúrós tekintetet lövellt felé, de csak egy röpke pillanat erejéig. A farkasos hölgy zihált, majd megrázkódott. 
A társalgásba behozott, halálra fagyott néni bizonytalanul lebegett a kupéban, senki nem tudta, mit kezdjen vele vagy az unokaöccse kínosan bizalmas hanglejtésével. Gyermeki, sápadt arcú férfi volt. 
Az Orient Expressen?, kérdezte végül a vérszegény diák. 
Nem, dehogy. Tarnówban. 
Idén télen?, kérdezett tovább a diák. 
Nem, még jóval a háború előtt. 
Hahaha. A tiszt komoran, örömtelenül felnevetett.
De az aranyszemüvegesnek egyszer csak eszébe jutott egy zavaros történet egy másik halálra fagyottról, egy łódźi postásról, aki a hófúvásban halt meg a postástáskáján ülve. Mire mindenki cseppenként adagolni kezdte a történeteit megfagyott emberekről, hegylakókról és pásztorokról, eltévedt kisgyerekekről, elkóborolt bolondokról, majd sarkkutatókról és végül Napóleon Moszkvába menetelő katonáiról. Végül az egyszerű emberekről a rettenetes háborús telekben, amikor már elfogyott az ennivaló és a tüzelő. 
A témát ezzel kimerítették. Stas elmerült a könyvében. 
De hirtelen és látszólag szeszélyesen a társalgás az új törvények felé kanyarodott, amelyeket folyamatosan hoznak a szomszédos országban, például amely megtiltja a zsidóknak, hogy fagylaltot vegyenek, vagy írógép legyen a tulajdonukban. Stas legszívesebben eltérítette volna ebből az irányból a társalgást. 
Számos okból, de többek között a szemita útitársra való tekintettel. 
Nyilvánvalóan tökkelütött volt, ült a röhejes szőrmegallérjában, és meggondolatlanul fecsegett a halálra fagyott nénikéjéről. Stas mégis azt kívánta, nehogy elkezdje mindenki kifejteni a véleményét a zsidókról. Azzal a nyugalmas olvasás utolsó lehetősége is megsemmisülne. A vonatablakot becsíkozta a hó, és a kupéban befülledt a levegő, mindenki nehezen lélegzett. Nem akart nézeteket hallani a kérdésben, túl sokat hallott már belőlük az utóbbi időben. Szívesen elhagyta volna a kupét az uzsonnás zacskójával, de nem tudta, hogyan reagálna a tiszt farkaskutyája, éhesnek látszott. 
Ám a kefebajuszú tiszt vérszagot kapott. Ideje a nemzeti összefogásnak minden országban, a lengyeleknek is meg kell védeniük a sajátosságaikat, a bolsevizmus a szomszédban van. 
Stas már majdnem megfulladt a farkasprémtől. 
Nem érdeklik őt a nemzetibolsevikok, a nemzetiszocialisták vagy bármilyen egyéb szocialisták vagy bolsevikok. Mindegy, hogy németek, oroszok vagy lengyelek. Ezt fennhangon közölte mindenkivel, akinek kedve volt meghallani, miközben megpróbált felállni az ülésről. Erre a tiszt felkapta a fejét. Hogy érti ezt? Összehasonlítja Lengyelországot az elnyomójával? Drága uram, nem képes disztingválni?
Disztingváljon maga a pokolban, mondta Stas. 
A diák szeme kísértetszerűen kóválygott, mint egy patkány, amely nem találja a vackát. A farkasos hölgy azt mondta, pontosan érti Stast. Az ember nem szívesen beszél erről, de a lengyel vért készülnek megmérgezni. Az aranyszemüveges kipirult arccal hal módjára tátogott. Csak a zsidó fiatalembernek járt máshol az esze. 
Stas küzdött, hogy kijusson az útravalójával, de a mellette ülő hölgyet nem lehetett kimozdítani a helyéről. Ellenben a kutya felállt, tekergőzött, és morgó torokhanggal és farkcsóválással töltötte be a kupét. A tisztnek le kellett nyugtatnia a bestiát. Ezzel lezárult a társalgás. Senki nem kísérelte meg feleleveníteni. Stas visszasüllyedt a sarokba, és lemondott Irena útravalójáról. 
A háború után több mint húsz darabot írt, a zömükben szerepelt egy őrült, mint Mussolini, Hitler vagy Sztálin, ismerte a fajtájukat. Bolondok, akiket megrészegített az előremenetel és a tömegek feletti hatalom. Régen varázserejű királyok éltek. Papok és mágusok. Összekötötték az embert az istenekkel. Aztán a kapocs megszakadt. 
Mára az ember elszáradt ág lett. 
Nem talál vizet. Homokot eszik, homokot kakál. A mágiát félresöpörték, és a materializmus kezdte meg ámokfutását. Az emberek már semmiben nem hittek. Legkevésbé magukban, ezért akartak sarlatánokat és manipulátorokat az ország élére. Miközben honfitársai szabadnak hitték magukat, olyan zsarnoki rendszerek kiépítése zajlott, amilyet elképzelni sem tudtak. 
A hamu ízét érezte a szájában. 
Amerikában az emberek a taylorizmus néven ismert tudományos munkaszervezés és a futószalag rabigáját nyögték. És Európa szorosan a sarkában volt. A Szovjetunió már régóta gépesített bábukból állt. Németország egy elmebetegnek volt kiszolgáltatva. A korszak nagy jelszava a kollektivizmus. Mindenki a tömegben akart feloldódni, megrészegülni és elélvezni benne. Szabad egyének már nem léteztek. Hirtelen megpillantotta a csúnya könyvelőnő búzavirágkék szemét.
Hófelhők és feketeség a vonatablak túloldalán. 
És ez a kék szempár.
És a kavargó füst. Sarkvidéki tűztornádók. Ott égnek a jövő városai. Hallotta a betegesen hangtalan robbanásokat. Látott egy közelgő hadsereget. De mindezek mögött a különös szempárt. Búzavirágkék. Napok vagy holdak. Pont így fogja megfesteni, ahogy a vonatablakban látta, a semmiben lógva. 

Krystyna és a telhetetlenség törvénye
Tél volt. Délelőttönként vörös nap állt mozdulatlanul a behavazott város felett, majd nyomtalanul elnyelte a fagy. Krystyna sok mindenért szemrehányást tett Stasnak, elsősorban azért, mert nem töltötte minden idejét nála. Minden látogatása során ugyanez volt a téma, végül Stas már csak ezért is kénytelen volt elmenni, és csak később tért vissza, amikor a vágyódás felülkerekedett. 
Amint Stas lehunyta a szemét, látta a vörös napot. 
Amikor kinyitotta, Krystynát látta. 
Nem tudott összpontosítani, ha meglátta Krystyna lábát az íróasztal alatt a zöld lámpa mellett. Krystyna ezzel nagyon is tisztában volt. Ő maga hűvösen összpontosított az írógépe előtt. Felcsapta a szótárait. Szórakozottan vakargatta a sípcsontját. Nem akart tudomást venni Stasról. 
Ilyenkor Stas négykézlábra ereszkedett, akár egy kutya. Elmászott a foteltől a nő lába felé. Megnyalta a vádiját a kutyanyelvével. A harisnya érdes volt. A szőnyegből porszag szállt fel. De Krystyna harisnyája alatt bőr volt, vérerek, izmok és vér. Egy idő elteltével Krystyna nem tudta folytatni a munkát. Stas felé fordult. 
Lecsusszant a székről. 
Úgy ülte meg Stast a szőnyegen, mint egy vad nő. 

Stas később szomorúan a konyhaasztalnál ült a könyveivel és a tehetetlenségről szóló regényéhez készített jegyzeteivel. Cigarettázott. Itta a hűlő teáját. Éjszaka volt. Az ablaküvegeket jégvirágok lepték. A nagy bérház csöveiből susogás hallatszott. Boldog volt. Élete legboldogabb pillanatai közé tartoztak azok, amikor éjszaka Krystyna konyhaasztalánál dolgozott. És a telhetetlenségről szóló regény egyre csak dagadt. 

Minden törvény közül, amelynek az ember alá van vetve, a telhetetlenség törvénye a legkíméletlenebb. Az ember nem viseli el, ha el van szigetelve. Nem bírja, ha távolság vagy határ választja el másoktól. Ezért hajtja őt valami az egyesülés felé a másikkal. Birtokolni akarja a szeretett lényt. 
Szerelemből felfalni és lenyelni a másikat. 
Ám ezzel elveszíti a társát. És ha őt magát falják fel, akkor elbukik. Az ember tehát ki van szolgáltatva a telhetetlenségnek. Amit leginkább a szerelemben lehet tetten érni. 
A telhetetlenség törvénye azonban a világegyetemben mindenhol érvényes, természetesen az emberi politikában is. A birodalmak legszívesebben bekebeleznék a kis nemzeteket. A zsarnokok éheznek a tömegekre. És a tömegek bálványozzák a zsarnokokat. Az uralkodókat és az uralom alatt állókat egyaránt a magánytól való félelem és az egyedüllét iránti vágy vezérli. Az egészben rejlik egy csodálatos, kannibalisztikus sóvárgás. 
Az ember a hangyabolyba vágyik. Szeretne bemászni a kígyófészekbe, ahol az egyénisége és a magánya megszűnik. Ez a kollektivizmus. És a kollektivizmusnak szexuális eredete van, erről meg volt győződve. Ebben a korszakban a kollektivizmus eszméje elterjedt az egész világon, és szükségből látszólag ellentmondó ideológiákba csomagolták. De a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus alapja ugyanaz volt. 
Mindaddig, amíg a kollektivizmus kicsiben működött, mármint a történelem hajnalán a vándorló, kis embercsordák között, addig természetes és kezelhető volt. Az ember a csoporthoz, a törzshöz, a nyájhoz tartozott. A telhetetlenséget sakkban tartották a rítusok, a tabuk és a tiltások. Néha valaki felfalta az embertársát vagy embertársa szívét, de szertartásosan, nagy felhajtások közepette. 
Igen, jelképesen. 
Mostanra mindez megváltozott. Most már a történelemben minden a gigantizmus felé tart. Gigantikus üzleti vállalkozások. Világraszóló ideológiák. Áttekinthetetlen ellentétek. Amik feloldásához nagyon könnyen felmerül, hogy meg kell szabadulni azoktól, akik kilógnak, akik botot dugnak a küllők közé (kulákok, zsidók, művészek). A gigantizmussal párhuzamosan nő az igény az egyöntetűségre. 
És megjelenik a robotember. Az emberiség egyre nagyobb sebességgel csörtet a jövő felé: vasúton, repülőn, hamarosan űrhajón. Minden a sebességen múlik. Mintha senki nem lenne képes leállítani a száguldást. És irányt sem tudnak váltani. Az emberiség egyre inkább tucatemberek, robotok regimentjére hasonlít. Az egyöntetűséget Amerikában és Európában a gépészmérnökök hozták létre. Vagy a bolsevikok és nemzetiszocialisták. A különbségek eltörpülnek a hasonlóságok mellett. 
Ha a kínaiak, akik hagyományosan hajlanak az egyöntetűségre, elhatározzák, hogy megindulnak nyugat felé, akkor az egyik egyöntetűség csap össze a másikkal. De a kínaiak olyan rengetegen vannak, hogy feltehetően nyernének. Mindenesetre a gépiesített ember kollektivista álmától a legapróbb elhajlás is veszélyt jelent a hatalomra nézve. 
A telhetetlenségről szóló regénybe ezt mind bele kell sűrítenie.
A szerelem és a világpolitika szemszögét egyaránt. 

     PAPOLCZY PÉTER FORDÍTÁSA