Egy régi, elhagyott trieszti kaszárnya hatalmas udvarain, raktárcsarnokaiban és polcain (Magazinen) különleges dolgok sorakoznak egymás mellett /találhatók egymásra halmozva vagy vannak rendszertelenül szétdobálva, tengeri szörnyek csontvázai, amit a tengeri földrengés vetett partra: kimustrált páncélosok, megrepedt tengeralattjárók, tankelhárító ágyúk, páncélautók, törött szárnyú repülők. Más termekben háborús relikviák vannak kiállítva: behorpadt pléhcsajkák, leszakadt tábori telefonok, töltényhüvelyek, rohamsisakok és háborús plakátok tonnaszámra. Eredetileg egy Diego de Henriquez nevezetű furcsa különc birodalma volt ez, aki egész életét őrületes mennyiségű háborús anyagok gyűjtésének szentelte, amivel tönkretette saját magát és a családját is,  annak az álmának, hogy „egy hadtörténeti múzeumot hozzon létre a béke érdekében”, „a múlt értelmezését és a jövő megváltoztatását célzó központot”. Ez a hatalmas háborús kiállítás elrettentésül szolgált volna a legszélesebb körökben, hogy egyszer s mindenkorra kiűzze az emberek szívéből a háborút és elhozza az örök békét.     
 Ez a sok nyelven beszélő professzor, akinek az adósságai olyan csillagászati méreteket öltöttek, mint egy nagy katonai hatalomé, 1974-ben halt meg egy rejtélyes, talán szándékos gyújtogatás okozta tűzeset során, amely a gyűjtemény és az ő vesztét is okozta – egy ággyá alakított koporsóban, ahol rohamlövegei és páncélautói között aludni szokott. Volt ugyan egy tárgyalás, de nem vezetett semmire, mert de Henriquez láthatólag falfirkákat és feliratokat is gyűjtött és lejegyzett, amelyek a nemzetiszocialisták által Olaszországban felállított egyetlen megsemmisítő tábor, a trieszti „Risiera” régi mocskos latrináiból származtak.  Ezeken a feliratokon állítólag a korabeli trieszti elithez tartozó személyeket azzal vádoltak az áldozatok, hogy kollaboráltak, és feljelentettek /elvitettek zsidókat, akiket később el is gázosítottak. 
 Bárhogy is volt, ezeknek a latrináknak a falait azóta rég újrameszelték, a háború után eljön a béke, amely a sírok fehér színét is magán viseli, és annak a sok szívnek a színét, amelyek mind láthatatlan sírokká váltak.
 Nem tudom, hogy Henriquez lázas háborús gyűjtőszenvedélye mögött nem rejlett-e mégis minden őszinte pacifista szándéka mellett a háború bűvöletének megszállottsága. Ennek a kiderítésére való az irodalom, amely – Manzini szavaival szólva – nem közvetíti a tényéeket, mint a történetírás, hanem azt próbálja elképzelni, hogyan élték meg ezeket az emberek. Ezért élek hosszú ideje ennek az embernek az árnyékával, akit máglyájának lángjai az én agyamba is beleégettek, és rávetítettek a papírra, amelyen megpróbálom a történetét megírni. 
 Ez az árnyék talán azért is érdekel, mert groteszk parabolája annak a sok elkápráztatásnak, amelyek még a megvalósulás előtt, már a fejünkben veszélyeztetik a békét. Az egyik ilyen veszély a háború egyetemességétől való megszállottság, ha elkerülhetetlennek tartják, az élethez elválaszthatatlanul hozzátartozónak, mint A nagy ábránd c. Renoir-filmben. Sosem fogom elfelejteni annak az észak-vietnami öreg politikusnak a beszédét, aki évekkel ezelőtt, még az országukban folyó háború idején véletlenül láttam a francia televízióban. Egy embernek az ő korában, mondta majdnem lágy-melankolikus hangon, az élet úgyszólván nem más, mint háború, ami már évtizedek óta dúl a hazájában, és még mindig nem ért véget. És az benne számunkra a legalattomosabb veszély, hogy hozzászokunk, hogy a háborút olyan szükségszerűnek tekintsük, mint azt, hogy élünk és lélegzünk, és már el se tudjuk képzelni az életet háború nélkül.      
 Minden összeesküszik, hogy elhitesse velünk: a háború szükségszerű, és rezignáltan elfogadjuk. Nem véletlenül kezdődik a nyugati irodalom egy nagy harci költeménnyel, az Iliásszal, és a világot megmagyarázó szent könyvek, mint a Mahabháráta és részben az Ótestamentum is, háborús könyvek. De az élet értelme éppen abban van, hogy ellenálljunk  bálványimádó kísértésének, ami sorszerűként igyekszik magát beállítani, mintegy sperare contra spem. Mit remélhetek? teszi fel magának a kérdést Kant a radikális rossz láttán.