A tévé végzett vele, amikor felrobbant
– sokkal inkább a tévé, mint a robbanás.
Preben Gertinger: Egy igazságügyi orvosszakértő vallomásai

Úgy gondoltam, az áll ott, „vágy”, pedig az volt: „vagy”. Ahányszor csak olvasásra adtam a fejemet, elakadtam, ha félreolvastam egy szót, és elkalandoztak a gondolataim, vagy eszembe villant, alapjában véve milyen felfoghatatlan, hogy az ember képes olvasni, s ehhez milyen műveleteket hajt végre a szeme és az agya. Ilyenkor megálltam az olvasással, ahogy folyton meginogtam a kerékpáron is, ha belegondoltam, miként egyensúlyozom rajta. Én, aki imádom a betűket. Az olvasás mindig menedéket jelentett a számomra, még ha csak egy üvegcímkéről volt is szó, elolvastam, a puszta gondolatát sem voltam képes elviselni annak, hogy hirtelenjében nem akad dolgom, ha vonaton ülök, étkezem vagy pihenőt tartok teendőim közepette. Többnyire a lefekvés előtti utolsó pillanatot is kihasználtam. Ha több mint két percig feküdtem ébren a sötétben, menten felkapcsoltam a villanyt. A Halland meggyilkolását követő reggelen azonban egy merőben új elképzelés ütötte fel a fejét bennem a szürke fényben úszó fjordnál: nem szabad gondolkodni, nem szabad gondolkodni. Éjjel alig egy órát alhattam a kanapén. Belenéztem egy filmbe, majd inkább olvasnivalót kerestem, több mint egy órán át bogarásztam a gyűjteményemben, végigolvastam az összes könyvgerincet, de nem akadtam megfelelő olvasmányra. Voltak könyvek, amelyeket korábban csak a címük miatt vásároltam meg, soha nem állt szándékomban elolvasni őket, nem volt rá időm. A The Far Islands and Other Cold Places. Travel Essays of a Victorian Lady című kötetről viszont határozottan azt gondoltam, érdemes lenne elolvasni. Abby hívására vártam, neki persze esze ágában sem volt telefonálni az éjszaka kellős közepén. Végül találtam egy könyvet, ami első látásra nem tűnt megfelelőnek, de a mérete megtetszett, belefért a farzsebembe, magamra húztam egy bő pulcsit, fejemre kendőt kötöttem, és újsággal a hónom alatt útnak eredtem. Öt óra volt, a fű a kertben nedvesen csillogott. A kerti pavilon hideg volt és nyirkos, ezért lesétáltam a tengerpartra. Nem akart felkelni a nap, sajogtak a csontjaim. Lent a parton az az érzésem támadt, hogy van valaki mögöttem, olyan erősen éreztem a jelenlétét, hogy nem mertem megfordulni és bizonyosságot szerezni róla. Ki figyel? Lábaim elnehezültek és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne váljon esetlenné a járásom.
A stégen letelepedtem az újságra a könyvvel. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a kötetet, hatalmába kerített az olvasási kényszer, és ettől nevethetnékem támadt, miközben sírásra görbült a szám. Olvastam. Azt, hogy „vágy”, ahelyett hogy „vagy”. Felnéztem és láttam, hogy a szürke víz színesedni kezd. Aztán ráeszméltem, hogy közszemlére tettem magamat. Régebben is jártam ide olvasni kora reggel, és időnként megfordult a fejemben, hogy ez tetszelgés, de mindig elhessegettem a gondolatot, nem törődtem vele, mások mit gondolnak. Író vagyok, és Halland mindig azt hangoztatta, hogy az írók kiváltságos helyzetben vannak. Minél ostobábban viselkednek és minél inkább különcök, annál boldogabb a környezetük. Egyrészt azért, mert a környezet ily módon igazolva látja írókkal szembeni előítélete jogosságát, másrészt azért, mert van min megbotránkoznia. Mert botrányos ám, ha valaki elkülönül, ezt a fejembe véste Halland, nem azért, mintha ő így gondolta volna, sokkal inkább azért, mert tudta, hogyan vélekednek a többiek. Ha ez ember magára mutat, elkerüli, hogy a többiek mutogassanak rá. De Halland aligha az én mostani helyzetemre gondolt. Csak kevesek érdeklődését kelti fel egy asszony, aki reggel fél hatkor a stégen üldögél, de mindjárt másként fest a dolog, ha ezt közvetlenül a férje meggyilkolása után teszi.  Akkor vajon mit gondolnak? Nem tudtam, csak éreztem, hogy nincs rendjén. Meggyőződésem volt, hogy e cselekedetem könnyedén értelmezhető rám nézve hátrányosan. A könyv miatt. Ezzel tisztában voltam. Egy gyászoló asszony minden további nélkül üldögélhet kora reggel a mólon, ez ugyanis a gyász világos jele volna. De ha könyv van nála?
Belesüllyesztettem a kötetet a zsebembe. Nyikorgott a stég, a vízpart felé fordulva üldögéltem, állam a térdemen nyugodott. A szemem sarkából láttam, hogy egy alak jön felém. 
Régebben rabja voltam a gondolatnak – de most nevetségesnek és hátborzongatónak találtam korábbi elragadtatottságomat –, hogy a fojtogatás a szeretet jele, de ha valakibe golyót eresztenek, az józan cselekedet. Azt terveztem, egy novellát szentelek a témának, de amikor bele akartam vágni az írásba, már magam sem értettem, mi lelkesített fel az intim gyilkosságban (hirtelen felindulás/fojtogatás) szemben a szándékos, távolabbról elkövetett emberöléssel (józan megfontolás/lövés). A gyilkosság az gyilkosság. Ez járt a fejemben, miközben az az alak közeledett, rosszullét kerülgetett a puszta gondolattól, hogy két kéz szorítja présbe a nyakamat, majd az a sejtelem kezdett kínozni, hogy valaki a dombon áll és puskával célba vesz.
Csak akkor néztem föl, amikor a férfi megállt mellettem. Nem ismertem.
– Jó reggelt! – köszönt, és elsétált a stég végéig, ahonnan lépcső vezet le a vízbe. Biccentettem, és halkan motyogtam valamit. A férfi megtömte a pipáját, rágyújtott. Beborított az édeskés illat, de ülve maradtam. Végre kisütött a nap. Ha ismertem volna a férfit, vagy ha tudtam volna, hogy – mondjuk – előző nap vesztette el a feleségét, mit gondoltam volna róla, ha kora reggel itt üldögél és pipázgat? Jelentett volna valamit? A férfi mélyet sóhajtott, én meg igyekeztem talpra kecmeregni.
– Milyen szép itt! – mondta.
– Az – válaszoltam, és kinéztem a fjordra, mintha csak ellenőrizném, igazat mondott-e. Háttal ült nekem. Visszafelé indultam, de a férfi újra beszélni kezdett, mire megfordultam, hogy halljam, mit mond, de csak annyit csíptem el: „Halland.”
– Tessék? – kérdeztem. 
– Részvétem Halland miatt – felelte, még mindig háttal nekem.
– Köszönöm – indultam gyors léptekkel visszafelé. Nem érdekelt, ki ez a férfi és honnan ismer. Hátat fordítottam neki. A meredek part tetején fehéren világlott a pavilon a bolondos kis szélkakassal. Valahol feketerigó fütyült. Megmásztam az ösvényt, a reggel akár úgy is indulhatott volna, mint bármelyik szokványos nap, amikor felkeltem, lefőztem a kávét és felébresztettem Hallandot. Amint felértem a kertbe, megfordultam és lenéztem. A férfi még ott volt a stégen, ha újságíró volna, nem vádolhatnák túlzott ügybuzgalommal. Pipafüst lengte körül, ottfeledett újságom a nedves deszkákra tapadt. A fjord kékesszürke fényébe csillámok vegyültek. Olyan teljesnek éreztem a képet, mintha nem nehezedne rám a bánat.   

    BOGDÁN ÁGNES FORDÍTÁSA