Minden erkölcsi rend fontos alapvetése az „aranyszabály”, avagy a kölcsönösség elve: ne tedd másokkal, amit nem akarod, hogy veled tegyenek. Ám az aranyszabálynak nemcsak vízszintes vetülete van – más szóval nem „mi” és „mások” között húzódik csupán. Fel kell ismernünk, hogy a kölcsönösség elve függőlegesen is fennáll: tégy a következő nemzedékkel úgy, ahogy az előző nemzedéktől elvártad volna, hogy veled cselekedjen.
Ennyire egyszerű ez. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ez nyilvánvalóan magában foglalja a következő generáció felebarátait is. Sőt kivétel nélkül mindenkit, aki miutánunk lakja majd a Földet.
Az emberek nagy családja nem egy időben él a Földön. Előttünk is voltak itt, van, aki most él, megint mások majd csak ezután fognak. Ám a jövőben születendők sem kevésbé embertársaink. Úgy kell velük cselekednünk, ahogy megkívántuk volna tőlük, hogy fordított esetben velünk tegyenek – ha közös bolygónkat ők lakják előbb.
A törvény nemesen egyszerű. Nincs jogunk olyan Földet magunk után hagyni, amely értéktelenebb, vagy romosabb állapotban van, mint az a bolygó, amelyen nekünk élnünk adatott. Ahol kevesebb a hal. Kevesebb az ivóvíz, az étel. Ahol kevesebb az esőerdő, a korallzátony. Ahol kevesebb állat- és növényfaj él…
S ahol kevesebb a szépség, a lélegzetelállító csoda, és kevesebb a fenség, az öröm!
*
Élete vége felé Immanuel Kant, a nagy német bölcselő alapvető erkölcsi parancsként jelölte meg, hogy minden nemzet összefogjon, és megalkossa a „nemzetek szövetségét”, melynek feladata biztosítani a népek békés együttélését. A 19. és 20. század folyamán aztán egyre világosabbá vált, hogy a világ népeinek szüksége van bizonyos nemzetek feletti egyezményekre. Ennek példáit minden egyes nap megfigyelhetjük. A nemzeteken átívelő normák és jogszabályok hiányában lehetetlen felelősségre vonni a háborús bűnösöket, az emberiesség elleni bűntettek elkövetőit, vagy azokat, akik másokat személyes szabadságukban korlátoznak. Egyetemes korlátok közé szorították azt, amit a nemzetközi közösség még eltűr egy adott nép belső törvényeként.
E tekintetben fontos áttörést hozott az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, melyet az ENSZ 1948-ban adott ki. Talán ez korunk legfőbb filozófiai diadala, hiszen ezt az „egyetemes nyilatkozatot” nem valami felsőbb hatalom nyilatkoztatta ki, és nem is holmi légből kapott szeszély. E dokumentum egy évezredes érési folyamat lezárulásának méltó eredménye.
A 21. század kezdetén a kérdés az, hogy meddig beszélhetünk a „jogainkról” anélkül, hogy egyúttal a felelősségeinket is ne hangoztatnánk. Talán újabb egyetemes nyilatkozatra volna szükség. Megérett az idő az Emberi kötelezettségek egyetemes nyilatkozatára. Nincs többé értelme egy személy vagy nép jogait emlegetni anélkül, hogy egynémely kötelezettségére is föl ne hívnánk a figyelmet, beleértve korunk legnagyobb kihívását: miként biztosíthatjuk bolygónk és az eljövendő nemzedékek egészségét és jólétét?
*
Milyen széles az etikai látókörünk? Végső soron ez önazonossági kérdés. Mi az emberi lény? Ki vagyok én? Ha csak magam vagyok, más szóval az a test, amelyből e szavak egymás után távoznak, menthetetlen volnék. De mélyebb önazonossággal rendelkezem, mint a testem s az általam a Földön töltött röpke idő. Része vagyok, s egyúttal résztvevője valaminek, ami nagyobb és hatalmasabb, mint én magam.
Ha eldönthetném, hogy ebben a percben meghaljak, míg szavatolva lenne, hogy e bolygót további évezredeken át fogják emberek lakni, vagy hogy jó egészségben éljek száz éves koromig, ám azon az áron, hogy velem együtt az egész emberiség kipusztuljon – nos, akkor nem haboznék. Az azonnali halált választanám, itt és most. Nem áldozat gyanánt, hanem azért, mert egy része annak, amire „én”-ként tekintek, az egész emberiséget teszi jelenvalóvá. És félek attól, hogy ezt az identitást elveszítsem. Még az is lehet, felhatalmazva érzem magam arra, hogy az egész bolygó nevében emeljek szót. A Föld – én vagyok! De persze nem csak én. Mindegyikünk felszólalhat az általunk lakott bolygó nevében. Sőt, mindnyájunknak szót kellene emelnie közös Földanyánkért.
Rádhakrisnan volt indiai elnök így fogalmazta meg mindezt: „Azért kell felebarátodat úgy szeretned, mint önmagadat, mert te magad vagy a felebarátod. Csak egy téveszme hitetheti el veled, hogy a felebarátod valaki más, nem te vagy.” Talán hozzátehetnénk: nem téveszme-e az is, ami elhiteti velünk, hogy a földi élet olyasmi, ami idegen tőlünk, mimagunktól?
Vagy ahogy az angol költő, John Donne fogalmaz: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja…”
*
Mi minden tekintetben kivételes korban élünk. Egyrészt egy diadalmas generáció tagjai vagyunk, amely felfedezi az univerzumot, és feltérképezi az emberi géneket. Másrészt mi vagyunk az első nemzedék, amely megsemmisíti saját bolygója környezetét. Láthatjuk, hogy az ember ténykedése kimeríti a Föld készleteit, és lerombolja a természetes élőhelyeket. A környező világot oly mértékben alakítjuk át, hogy nem túlzás egészen új földtörténeti korról, antropocénról beszélni. Egyesek szerint ez visszafelé mintegy 8000 évig, az első agrár kultúrák megjelenéséig terjeszthető ki. Mások azonban az antropocént az ipari forradalomtól datálják.
Minden arra utal, hogy a jelen pillanatban is az ember okozta klímaváltozások drámai következményeivel kell szembenéznünk, ám a közvélemény-kutatások azt mutatják, a világ lakosságát ez mégsem aggasztja különösebben.
A növények és állatok, a talaj és a tenger, valamint az olaj, a szén és a gáz tömérdek szénmolekulát tartalmaz, ami mintha csak arra várna, hogy oxidálódhasson, és eláradjon a légkörben. Az élettelen bolygók – például a Vénusz és a Mars – légköre túlnyomórészt CO2-ból áll, és a Földdel sem volna ez másként, ha az élő természet és a földi folyamatok nem kötnék meg a szenet. A 18. század közepe óta azonban az ásványi üzemanyagok tartalékai kísértésbe vittek minket, akár a palackba zárt szellem. „Engedj ki a palackból!” – suttogta a szén. Mi pedig nem sokat teketóriáztunk – most pedig iparkodhatunk, hogy a szellem visszakerüljön a palackba.
Ha a bolygónkon jelenleg még megtalálható kőolajat, szenet és földgázt kivonjuk és a légkörbe engedjük, civilizációnk egyszerűen nem maradhat életben. Sokak szemében mégis istenadta jog kitermelni és elégetni az országuk területén fellelhető összes kőolajat és szenet. De miért ne volna ugyanilyen istenadta joga az esőerdővel rendelkező országoknak azt csinálni erdeikkel, amit csak akarnak? Miben lenne ez más? S mi a különbség, ha a globális szénegyensúlyt nézzük? Vagy ha a biodiverzitás visszaszorulására vetünk egy pillantást?
Az ipari forradalom kezdetén a légkörben egymillió egységből 275 volt a CO2-molekula. Ez a szám ma 390, és folyamatosan nő – vitathatatlanul erősítve az éghajlat pusztító változásait. Előbb vagy utóbb meg kell kísérelnünk visszaállítani a CO2-szintet az iparosodás előtti állapotba. Dr. James Hansen, a NASA tudósa, napjaink talán legkiválóbb klímakutatója rámutatott, hogy első lépésként a legfeljebb 350-es irányszámot kell megcéloznunk, hogy viszonylag biztosak lehessünk abban, elkerülhetjük a bolygónkat és civilizációnkat fenyegető legszörnyűbb katasztrófákat. A tendenciák viszont épp ellenkező irányba mutatnak.
Itt nem csupán az ásványi üzemanyag elégetéséből fölszabaduló üvegházgázok kibocsátásáról van szó. Civilizációnk az erdőirtás során is beleavatkozik a bolygó természetes szénkörforgásába. Említettem, micsoda szénmennyiség van fölhalmozva az olajban, a kőszénben, a földgázban. De az erdőkben, a tőzegvidékeken, a tengerekben is rengeteg a megkötött szén.
Az ásványi üzemanyag elégetéséből, az erdőirtásból és a tőzegtelenítésből származó szén azonban nemcsak a légkörre van hatással. Mindeddig a tenger is nagy mennyiségű CO2-ot nyelt el, melynek egyik következménye a tengervíz aggasztó elsavasodása. Nincs tisztázva, hogy a tenger még mennyi CO2-dal képes könnyíteni a légkör terhelésén, mint ahogy az sem, hogy az óceánok élővilága milyen mértékben képes eltűrni a felmelegedést és elsavasodást.
*
Indonézia leginkább avval tud hozzájárulni a bolygó éghajlatának megóvásához, hogy megőrzi esőerdőit, és gyökeresen csökkenti hatalmas méretű tőzegföldjeinek kimerítését. Hosszú távon ezek az intézkedések biztosíthatják az indonéz szigetvilág felvirágzását is. Ha a globális felmelegedést tekintjük, Indonézia a Föld egyik legvédtelenebb pontja – s egyúttal egyike a világ azon kevés rendkívüli államának, amelyek tevőlegesen részt vehetnek a globális folyamatok megváltoztatásában.
A Föld esőerdőinek léte és fenntarthatósága nem csupán a bolygó általános klímájáért létfontosságú, hanem kiemelt jelentőséggel bír a trópusi égöv számára. A globális felmelegedés elleni védőpajzs központi elemei, a Föld megmaradt esőerdői pótolhatatlanok és nélkülözhetetlenek.
Ám az esőerdők és tőzegföldek védelme nem jelenthet kifogást egy olajnemzetnek, hogy cserében az utolsó csepp kőolaját is kitermelje. Két intézkedésre van szükség egyidejűleg: meg kell védenünk a megmaradt esőerdőket, és ki kell gyógyulnunk az ásványi üzemanyag okozta függőségünkből. Az olaj és kőszén maradéktalan kiaknázása és elégetése sokkal több, mint amit a bolygónk még képes elviselni.
Az utóbbi évtizedekben rámutattak, hogy mi vagyunk az első földi klímaváltozást előidéző generáció – s az utolsó nemzedék, amelynek még nem kell nagy árat fizetnie ezért. Ám ez a kijelentés nem tartható tovább. Már mi is megszenvedjük azokat a káros következményeket, amelyekre alig pár éve figyelmeztettek. Sosem látott viharok, árvizek, aszályok, futótüzek és éhínségek tombolnak, s már meg is jelentek a klíma elől menekülők első hullámai. A bolygó gleccserei olvadoznak, s a sarki jégsapka máris drasztikusan csökkent. Sőt e jelenségek jóval hamarabb bekövetkeztek, mint amire számítottunk – a klímakutatók által közölt legborúlátóbb várakozásokon is túltettek.
*
Ha sikeresen meg akarjuk menteni élelmiszer-tartalékainkat és a Föld biológiai sokszínűségét, gondolkozásunkban kopernikuszi fordulatnak kell bekövetkeznie. Éppoly naiv ostobaság úgy élnünk, mintha a mi korunk lenne a világ közepe, mint abban hinni, hogy az égitestek a Föld körül keringenek. A mi korunk ugyanis semmivel sem különb vagy kiváltságosabb azoknál a koroknál, amelyek utánunk következnek majd. Számunkra persze a saját időnk a legeslegfontosabb. De nem élhetünk úgy, mintha az utánunk jövők számára is az volna.
Nem önzés vagy egoizmus szeretni azt a kort, amelyben a Földön élünk. Ám éppúgy tekintettel kellene lennünk a jövő nemzedékekre, amennyire a magunkéra gondot viselünk. Ebben áll a „szeresd felebarátodat” parancsának kopernikuszi fordulata.
Az egyének, illetve a nemzetek közti viszonyok rendezésében már sikerült kilépnünk a „természeti állapotból”. Ám ha a nemzedékek viszonyáról van szó, a dolgok jelen állása szerint tombol a durva törvényenkívüliség.
A naiv földközpontú kozmológia megbukott, de vajon mennyivel kevésbé naiv úgy élnünk, mintha több bolygót zsigerelhetnénk ki, nem pedig ezt az egyet, amelyen osztozunk?
Korábban a környezetkutatók azt vizsgálták, miként kímélhetnénk meg a földi természetet az emberi civilizációtól. Ma már valószerűbb az a kérdés, hogy civilizációnkat miként óvjuk meg a természettől, vagyis a természet által felállított korlátoktól.
*
Semmi sem tiltja, hogy higgyünk, mint ahogy azt sem, hogy éppen a világ megmenekülésében higgyünk. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy új Ég és új Föld vár ránk. Nem biztos, hogy földi pályánk megfutása után paradicsomi létre számíthatunk. Még kétségesebb talán, hogy mennyei hatalmak valaha is elhozzák-e az ítélet napját. Annyi azonban bizonyos, hogy leszármazottaink egy nap megítélnek bennünket.
A klímaproblémák és a biodiverzitást fenyegető tényezőkből adódó gondok a kapzsiság számlájára írhatók. Ám történelmi példák sora tanúsítja: a kapzsi ember az, akit mindez a legkevésbé aggaszt.
A kölcsönösség elve alapján csak annyi nem megújuló erőforrás felhasználását engedélyezhetnénk magunknak, amennyi mellett még biztosíthatjuk, hogy leszármazottaink megéljenek ugyanezen erőforrások nélkül. Az erkölcsi kérdések megválaszolása önmagában nem nehéz – csak a feleletnek megfelelni, sokszor az nem sikerül. Ha viszont mi elfeledkezünk az utódnemzedékeinkről, azt ők sosem felejtik el nekünk.
Látom magam előtt saját unokáink kétségbeesett szomorúságát a földgáz-, kőolaj- és egyéb készletek kimerülése s a biodiverzitás ebből következő csökkenése miatt: „Mindent elvettetek magatoknak! Nekünk nem hagytatok semmit!”
Több oka van annak, hogy csökken a biológiai sokféleség. Hosszú távon azonban az éghajlati változások minden egyéb különálló tényezőt elhomályosíthatnak.
Mégis, bolygónk biodiverzitásának tekintetében – paradox módon – talán épp az éghajlati probléma jelentheti a fényt az alagút végén.
Ha elpusztulnak az esőerdők, ahol emberi ésszel szinte felfoghatatlan a biológiai sokszínűség foka és a honos fajok döbbenetes száma, a Föld életközösségei oly mértékben fognak túltelítődni, hogy gyakorlatilag minden földi ökoszisztéma veszélybe kerül, beleértve az emberiség számára életfontosságú tényezőket is. Vagy megint máshonnan szemlélve a dolgot: ha nem okoz gondot a klímaváltozás, talán sosem sikerülne megmentenünk az esőerdők biodiverzitását. Amennyiben pedig az esőerdőket meg tudjuk menteni, remélhetőleg a bolygó egyéb ökoszisztémái is megóvhatók.
*
Az emberi természetre jellemző a nagyrészt vízszintes és egysíkúan rövidtávú tájékozódás. Az emberi szem folyton vándorol, lehetséges veszélyt és potenciális zsákmányt keresve. Természetünkből fakad, hogy meg akarjuk védeni magunkat és a rokonságunkhoz tartozókat. Ám ha az utánunk következőkről van szó, hiányzik belőlünk az efféle irányultság, a más fajokat illető érzékenységről nem is szólva.
Élő mivoltunkba mélyen bele van kódolva, hogy a saját génjeinket részesítsük előnyben. Ám nem természetes adottság, hogy génállományunk négy vagy nyolc nemzedékkel ezutáni állapotára is gondunk legyen! Ezt meg kell tanulnunk. S úgy kell megtanulnunk, ahogy pontról pontra bebifláztuk az emberi jogok teljes tárházát is.
Amióta Afrikában először ragyogott ránk a nap, elkeseredett harcot folytatunk azért, hogy fajunk ágát senki ne törhesse le az evolúció családfájáról. Küzdelmünket siker koronázta, hiszen máig itt vagyunk. Fajként azonban mi, emberek, annyira eredményessé váltunk, hogy immár saját létünk alapjait fenyegetjük. Sőt akkora diadalt arattunk, hogy minden faj létének alapjait veszedelembe sodortuk.
Olyan szempontok merülnek föl ennek kapcsán, amelyek az emberiség és a bolygó történetében egyaránt újak. Új kiindulópontot jelent, hogy nemcsak a saját gyermekeimet védelmezhetem meg, hanem száz vagy ezer év múlva születendő utódaim érdekében is tehetek valamit. Másként megfogalmazva, felelős vagyok azokért a leszármazottaimért, akik száz vagy ezer év múlva jönnek majd világra. Mi több: felelős vagyok e bolygó minden életformájáért mindörökké. Felelősséggel tartozunk minden ökoszisztémáért, s mindenért, ami a biológiai sokszínűséget gazdagítja. Talán nincs is más lény, aki felelős lenne a Föld jövőjéért. Bolygónk jövője csakis a mi kezünkben van.
*
Szempontom nem csupán erkölcsi, hanem mélyen emberi, és említettem már, hogy a Természet mi mindennel látott el bennünket. Ám egyúttal olyan kultúrában élünk, amelynek legfőbb gondja az „itt és most”. A természet és a kultúra együttesen határozza meg az életet illető vízszintes gondolkodásmódunkat: „Én rád nézek, te meg vissza rám.” Sokak számára a függőleges – vagyis történelmi és geológiai – dimenzió igen messzi, majdhogynem elvont kategória.
Gyakran mondjuk, hogy meg kell óvnunk kulturális gyökereinket és hagyományainkat. Ám romboló erőnk hatalmától természeti gyökereinket is oltalom illetné. Civilizációnk alig néhány ezer éves, de létünk természeti feltételei jóval öregebbek. Igen helyénvaló, hogy a görög vagy indiai filozófia kincseit sok-sok nyelvre lefordítják, és ezt bátran nevezhetjük kulturális kötelességünknek is, ám ezzel egyidejűleg olyan növény- és állatfajokat törlünk el a Föld színéről, amelyeket a Természet évmilliók alatt hozott világra.
Nem csupán kulturális örökségünkre kell gondot viselnünk, hanem genetikai – ha úgy tetszik, természeti – örökségünkért is felelősséggel tartozunk, amellyel kényünk-kedvünk szerint bánunk. (Sok ember több focistának vagy popzenésznek tudja a nevét, mint ahány növényt vagy madarat ismer. Ezt bízvást tekinthetjük a szellemi szegénység egy formájának.)
Egyetérthetünk abban, hogy az emberszabású majmok nélkül szegényebb lenne a világ. Félő, hogy a bennünket a nagyszerű Természethez fűző láncolat fontos szemeit veszíthetjük el így, ami még mélyebb elvakultságba taszíthat bennünket.
Ám a Természet is szegényebbé és védtelenebbé válik a további leépüléssel szemben, amint fogy a növények, gombák, gerinctelenek fajszáma, és csökken a halak, hüllők, kétéltűek és madarak sokfélesége. Bolygónk szegényedik így el, de vele szegényedünk mi is. A szó legszorosabb értelmében: a biodiverzitást fenyegető veszély közvetlenül a saját portánkra leselkedik. Ha már nem döngicsél a méh, odalesz a gyümölcs, a lekvár is…
Nem utolsósorban e háttér miatt kell beszélnünk a természetgazdálkodásról. Az éghajlati egyensúly összeomlása, s ennélfogva az ökoszisztémák és az élettani sokszínűség hanyatlása egyúttal a világ készleteinek egyensúlyát is kiemelten veszélyezteti, hiszen a világ leggazdagabb részein élő emberek hozzászoktak, hogy a legtöbb probléma pénzzel megoldható.
*
A veszélyeztetett növény- és állatfajok vörös könyvei egyre csillogóbb kiadványok, amelyekben művészi színes fotók illusztrálják a „kritikus” állapotú, a „veszélyeztetett” és a „sérülékeny” fajokat. A sors iróniája, hogy ugyanakkor exkluzív képeskönyvek sora kápráztat bennünket mindazon fajok színpompás felvételeivel, amelyek már kipusztultak. Mind több olyan képet találunk, amely átkerült a kihalás által néhány éve még csak veszélyeztetett fajok közül a kipusztult életformák közé, s a nem túl távoli jövőben talán úgy fogunk hivatkozni ezekre a hajdanvolt élőlényekre, mint „fotófosszíliákra”, más szóval olyan fajok gyanánt gondolunk majd rájuk, amelyek még éppen befértek a fényképészeti kollekcióba, mielőtt eltűntek volna – élőhelyükkel egyetemben. Hát nem fantasztikus, ha eszünkbe jut, hogy a fotóművészet pont akkor érte el bámulatos fokát, amikor nekiláttunk a földi biodiverzitás végső felszámolásának?
Egy ilyen luxuskönyv – az egyik első ilyen kiadvány – borítóját tartom a kezemben. (A könyvet túl nehéz lett volna Oslóból elhozni Dzsakartába.) A címe A Gap in Nature [Rés a természetben], és alcíme szerint a világ kihalt állatainak felfedezését kínálja. Szerzője Tim Flannery, a kiváló ausztrál őslénytudós és környezetvédő, akinek első kutatóútja Új-Guineára vezetett. A borítót egy mauritiusi dodó képe díszíti, melynek utolsó példányáról 1681-ben érkezett hír. A könyvben elsőként leírt áldozat az utolsó moa-faj, egy új-zélandi madár, amelyet a maorik 1600 táján pusztítottak ki, bár népművészetük a mai napig megőrizte. Új-Zélandon – avagy a honos maorik nyelvén Ao-tea-roa szigetén – máig hallik a siralom: „Nincs moa, nincs moa az ősi Ao-tea-roán. Nincsenek. Megétettek mind. Eltűntek, s nincsen többé moa!”
Nem csupán modern civilizációnk tett hát kárt a Föld biodiverzitásában. A különbség csak annyi, hogy a kihalások üteme mára oly mértékben gyorsult fel, mint azelőtt soha – egyebekben megőriztük emberi természetünket.
Amikor ma globalizációról beszélünk, általában egyszerre jut eszünkbe a gazdaság és a kultúra. Sokunk találkozott már olyan emberekkel, akik kis lélekszámú, hagyományokkal átitatott közegben élnek, és mély szomorúsággal tekintenek arra a roppant kulturális veszteségre, amelyet a helyi környezet az (új)gyarmati viszonyok miatt szenvedett el, például a Csendes-óceán védtelen szigetvilágában. Ám e globalizáció nem csupán a kulturális életre mér csapást. A fizikai környezetet érő támadások súlyosak, hatásuk pedig visszafordíthatatlan, ha az őshonos növény- vagy állatfajok teljes vagy részleges kihalására gondolunk a mesterséges monokultúrák és az új, idegen fajok behozatala következtében. A kihalt fajok egy része máig él a helyi folklórban, a népdalokban, vagyis a népi kultúrában. Csak éppen a Föld színéről tűntek el – akár Ao-tea-roa moái.
Az ősi élőhelyekre leselkedő veszély egyúttal egy nép kultúráját is fenyegeti. Még a hagyományos gazdálkodás aláásása is veszélybe sodorhatja a tradicionális kultúrát. A kultúra alapja a természet. A nemzetközi fogyasztói társadalomban, ahol irdatlan űr tátong a gyártó és a fogyasztó között, könnyű persze elfeledkeznünk erről. Ám ha egy népet a természetétől fosztunk meg, akkor kultúráját és lelkét is elraboljuk tőle. Nincs értelme a veszteségeket méricskélni. Olyan ez, mintha a között kellene választani, hogy a testünket vagy a lelkünket adjuk-e oda.
A „test és lélek” kettős nézőpontja a természet és a kultúra tekintetében központi jelentőséggel bír élő bolygónk egészére nézve. Ha a mai gazdasági rend szembemegy a természet diktálta korlátokkal, ez a kulturális élet teljességére jelent veszélyt.
A magunkfajta pajkos, ötletes és hiú főemlős könnyen elfeledkezhet arról, hogy végső soron mi vagyunk a Természet. De pajkosságunk, ötletességünk és hiúságunk vajon felhatalmaz-e arra, hogy játékaink, találmányaink és művészetünk kioltsák a bolygónk jövője iránti felelősségünket?
Nem elég immár, hogy egymással együtt éljünk. A Földhöz is hozzátartozunk. Ez is identitásunk jelentős részét képezi. Még ha a fajunk átmenetinek bizonyul is, felelősséggel tartozunk egyedülálló bolygónk, illetve a bioszféra iránt, amelyet itt hagyunk magunk után.
Ne jöjjön el a nap, amikor olyan gyönyörű képeskönyvekben kell lapozgatnunk, melyek oldalairól a kipusztult csimpánzok, gorillák és orangutánok, oroszlánok, leopárdok és tigrisek néznek vissza ránk. Sajnos nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy efféle gigantikus és lenyűgöző kiadvány sorolja fel szigorú rendben a kihalt növény- és állatfajokat.
Elhatároztam azonban, hogy nem leszek borúlátó. Nem engedhetjük meg magunknak a pesszimizmus luxusát. A pesszimizmus csak a felelősség alóli kibúvók egyike. A pesszimista más szóval rest és lusta.
A ború- és derűlátás között félúton húzódik egy harmadik kategória. Ezt nevezzük reménynek, s a remény gyakorlati vetületét hívjuk küzdelemnek.
Ahogy az emberi jogokért való küzdelem nem zárul le, úgy az ökoszisztémák és a biodiverzitás védőharca sem érhet véget soha.
*
A modern embert túlnyomórészt kulturális és történeti előzményei alakítják, épp a bennünket fölnevelő civilizáció keretein belül. Úgy mondjuk, sáfárkodunk a kulturális örökségünkkel, de ezenfelül a Föld biológiai története is alakít minket. Genetikai örökségünkkel is sáfárkodunk. Főemlősök vagyunk. Gerincesek.
Pár évmilliárdra volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjünk. Igen, nem tévedés, az emberi lény több milliárd évnyi fejlődés eredménye! De vajon a harmadik évezredet túléljük-e?
Mi az idő? Az egyén horizontja az első, ami megjelenik, aztán a család, a jelen kultúrája, majd az írott nyelven ránk maradt hagyományok világa. Aztán ott van még, amit földtörténeti koroknak nevezünk. Olyan négylábúak leszármazottai vagyunk, amelyek valamivel több mint 350 millió éve másztak ki a tengerből. Végül pedig eljutunk a kozmikus időtengelyhez. Az univerzum, amelyben élünk, hozzávetőleg 13,7 milliárd éves.
Az idő ilyetén felosztása azonban nem olyan széteső, amilyennek látszik. Jó okunk van otthon érezni magunkat az univerzumban. A bolygó, ahol élünk, viszonylag pontosan harmadannyi idős, mint a világegyetem, s a gerincesek törzse, amelyből származunk, a Föld és a Naprendszer teljes életkorának 10 százalékában már jelen volt. Univerzumunk sem végtelenebb ennél. S ha megfordítjuk a dolgot: gyökereink ilyen mélységekbe hatolnak le az univerzum ismerős talajában.
Meglehet, az ember az egész univerzum egyetlen olyan élőlénye, akinek univerzális tudata van, vagyis aki érzékeli és felfogja ezt a teljes, óriási és titokzatos univerzumot, amelynek része. Bolygónk élő környezetének megőrzése tehát nem pusztán globális felelősség – kozmikus felelősség!

(University of Indonesia, 2011. október 12.)
     SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA