A kortárs fotó egyik vívmánya, hogy új módokon mutatja be a dolgokat. Néha úgy tesz témává valamit, hogy közben látszólag mást tár elénk. Nem mellébeszél, nem allegóriákat hoz létre, nem szimbólumokba rejt. Inkább máshová teszi az eddigi fókuszt, és az így nyert új látási, értelmezési út bejárása során jutunk el a fotó valós témájához, fejthetjük meg a látványt, amit felmutat. 
Így tesz Hermann Ildi is fotóiban. Majdnem minden sorozatában jellemzően megjelennek tárgy és enteriőrképek, illetve emberábrázolások, amelyek bemutatás-módja, szemlélési módja látszólag nem sokat változik az idők során a különféle anyagokban. Ám kicsit közelebb lépve jól látszik a folyamat, melynek során kiforr a képi világ, amely jellemző lesz Hermannra, s miután kiteljesedett, feltöltődik olyan mély, személyes tartalmakkal, amelyeket általában más típusú fotókkal „szokás” elmondani. 
Hermann első sorozata, a Közeg, a tárgyak emberi rohanáson kívüli csendjét, külön-létét dokumentálja egyszerű, keresetlen, gyönyörű tárgy és enteriőrfotók formájában. Hermann Ildi a tárgyakat önmagukból, elhelyezkedésükből, egymáshoz való viszonylataikból kiindulva egészen különleges, letisztult, geometrikus elrendezésekben tárja elénk. A kerek hamutartók nem piszkosak, nem egy sokat vitatott emberi tevékenység kellékei – hanem különleges design-formák, önmagukban izgalmas minták az üvegtégla fal előtt, ellentétet képezve annak négyzethálós osztásával. 
A Közegben cím rendkívül találó a következő anyagra: itt az alakok az előző sorozatban megismert látásmóddal rögzített enteriőr és tárgyfotókba illeszkednek be szervesen. Nem írják felül közegeiket, inkább azok plusz csavart adó „mintázatai”, „dekorációi” lesznek. A képek humora éppen ebből a típusú összetartozásból ered – az ajtók szimmetriájában a két egyformának tűnő alak sematikussága komikussá válik, ahogy ide-oda pillantgatunk kettejük között.  
A Nyaralóknál megint sokat felfed a cím a sorozat lényegéből, ahogy a viszonyokból is. Abból az azonosulásból, ami az életforma, annak közege és megélői között fennáll. A nyaraló emberek és házaik, a nyaralók egysége hozza elénk múltunk egy ma is élő részét. Az utóbbi évek trendi retro jelenségét Hermann Ildi (ismét, a Közeg és a Közegben után) úgy állítja elő, hogy a jelent fotózza. Saját, a sorozathoz készült szövegében „itt felejtett életérzésről”, „hagyatékról” ír. Mintha megállt volna az idő, és a 60-as, 70-es évek építészeti és tárgykultúrája a tavasztól őszig tartó kiköltözés jelenségével együtt érintetlen maradt volna. Humora szárnyalhat, a tárgyak rá jellemző látásmódja, ahogy a leghétköznapibb módon rendetlen asztal különlegesen szép csendéletté alakul látószögének köszönhetően, itt kiteljesedik. Az ember, aki működteti ezeket a közegeket, önállósul, egyedi karaktert kap, főszereplővé lép elő. A nagyszülők gyermekkorunk „akolmelegét” idéző világa, és maguk az öregek, akik klasszikus letéteményesei ezen életformának - egyszerre csalnak mosolyt az arcunkra és idézik fel az elmúlás érzetét. 
Kiforrott képi világ és képi elbeszélésmód eddigre Hermann Ildi sajátja. Már számára is bejáratott, flott (bár sosem mechanikus), és a néző is tudja, kivel van dolga, nagyjából mire számíthat tőle. Ekkor következik be jelentős cezúra a fotós életében, és innentől olyan sorozatok készülnek, amelyek értelmezéséhez a személyes rétegek elengedhetetlenné válnak. Sosem fogjuk megtudni, hogy e nélkül merre vett volna irányt az életmű, és ez nem is fontos. Hermann úgy fordul az élet sötét, kemény oldala felé, hogy a fotózott „felszínt” közben nem töri össze, nem dönti káoszba semmi. A néző fejében születnek meg az új gondolatok, kérdések a következő sorozatok nézésekor. 
A földrengés-szerű eseményekről ma már múlt időben lehet beszélni. Az egyik, kislánya születése, új alapokat, új világrendet hozott, ahogy az természetes, és ahogy azt még látni fogjuk. A másik történés, betegsége, azonban majdnem mindent romba döntött. NHL (non hodkin limfóma, ezt a betegséget diagnosztizálták nála) című sorozatában ezt a rendkívül megrázó élethelyzetet fotózta személyes naplóként végig, úgy, hogy a történet vége sosem látszott előre. A fotós mellkasán a sugárkezelés célpontját kijelölő kereszt, a kórházi ágyban elgyötörten fekvő alak, a váró lambériája, a virágok a vázában, kezében tartott kislánya képei rakják ki mozaikkockákként azoknak az időknek a mindennapjait, kontextusát. Ezek mesélik el, hogy a tárgyak ugyanolyanok akkor is, ha az ember az életéért küzd mellettük, hogy az anyaság önmagában nem elég indok az élethez, hogy a test kontúrjainak megváltozása a belül mindent megváltoztató tragédia külső jele csupán. A haj levágásának pillanatai élesen marnak a nézőbe – mintha ez a kényszerű döntés szimbolizálná kézzel foghatóan a drámát a kívülálló számára is. Amely elmúlt ugyan, de sok minden soha többé nem lett olyan, mint azelőtt volt. 
A 3 hónap 3 nap című sorozat szintén nagyon személyes és tragikus eseményt mutat be. A fotós egyik legközelebbi baráti házaspárja veszítette el 3 hónapos és 3 napos kisfiát, váratlanul, bölcsőhalál miatt.  A felfoghatatlan, feldolgozhatatlan történetet ismét ott fogja meg Hermann Ildi, ahol lehet. A hétköznapok, a legegyszerűbb látványok, a legkeresetlenebb kompozíciók szintjén. A szülők zsidó hagyomány szerint süvét ültek, azaz az első gyászhetet otthon töltötték. Letakarták a tükröket és tükröződő felületeket. Csak alacsony sámlin ültek, ruháikat megszaggatták. Barátaik, ismerőseik pedig csak jöttek, jöttek, hogy együtt legyenek velük abban az időszakban, amikor ez mindennél fontosabb volt. A képeken azonban nem szerepel senki. A gyász néma fázisának, az okok, válaszok hiányának, és annak a hihetetlen űrnek megfelelően, amelyet a kisfiú hagyott maga után, üresek a fotók. Csak a tárgyak kiabálják, mutatják fel, hogy mi veszett el. Bennük tulajdonképpen nincs semmi különös, semmi teátrális. Olyanok, mint két nappal azelőtt, és két héttel később. A fürdőszoba letakart tükre és a letakart TV természetesen nem mindennapi látványok. De a gyógyszeres fiolának sem tulajdonítanánk nagyobb jelentőséget, mint egy másiknak – ha nem épp az a gyógyszer lenne a tálcán, amellyel az anya a tejét apasztotta el. A falon a gyermekrajz sem más, mint a világ bármely gyermekrajza – kivéve, hogy azt a kisfiú öt éves nővére rajzolta, aznap, amikor kisöccse meghalt. A tejleszívó a hiányt kiabálja az arcunkba, a kertben a nagy cserépben a kicsiny fa pedig az emlékezést: ez Dudu fája, amely azóta a család kertjében növekszik. 
A Finn Remake bizonyos szempontból rendhagyó anyag az eddigiek sorában. Ismét a múlt és jelen viszonya kerül benne a középpontba. A fotós saját szüleinek finnországi fotósorozatát követi hűen sajátjában. Önmagában ez a keresés, párosítás nem szokatlan gesztus a kortárs fotóban. A tartalmi töltés az izgalmas: azt az utat járja végig, amit ők. A helyükbe lép. Azt mérlegeli az egyes fotók készítésekor, hogy vajon eggyel jobbra vagy balra lépjen-e, hogy biztosan ott álljon, ahol apja állt, amikor kattintott. Azt latolgatja, hogy vajon mire gondolt az édesanyja, miközben pózolt a fényképezőgépnek. Vajon eszébe jutott otthon hagyott hat éves kislánya? Ahogy Hermann Ildinek (az akkori hat éves kislánynak) sokszor eszébe jutott saját, otthon maradt négy éves kislánya? Szerencsés megoldás, hogy az új fotó formátumában erősen jelzi, hogy nem a teljes szimmetriára, nem a tükrözésre törekszik. A sorvezető képek megkötik Hermann Ildi kezét, nem mehet a saját tekintete után, ám érdekes módon az időközben felépült modern épület, letisztult gyepszőnyegek látványa mégsem idegenek az ő fotós-világának alapvető jellegétől. A szimbolikus réteg pedig egy egyszerű, ám annál fontosabb jelenséget tematizál: a szerepek változását. A kislány, aki most anyaként a saját anyja és apja helyébe lép, már anyává válásával is ezt tette, hiszen addig egy szülő-pár volt a családban, azóta viszont kettő. Ugyanazt az utat járja be – az életben és Finnországban is. 
A legújabb, éppen formálódó sorozat megőrzi a személyes hangvételt, ám visszatér a Hermannra jellemző képiséghez, humorhoz, szerkesztési módhoz. Újra elmerülhetünk olyan látványok elemzésében, a rájuk való csodálkozásban, amelyekről talán sosem gondolnánk, hogy külön-képként mennyire szépek, furcsák, izgalmasak lehetnek. Ráadásul arra is tanúbizonyságot szerzünk, hogy nem kell cukormázzal leönteni a gyerek-témát. Cukik a gyerekek anélkül is. Sőt, sokfélék, ahogy valóban is azok, csak ez a máz alól gyakran nem tud kilátszani. Ez a laza napló a kisgyermekes szülő lét mindennapjait követi le – a hónapok változásaival, a tanfolyamokkal, a nyaralásokkal, az esti fürdéssel. A legsimább hétköznapokkal, azoknak is legsimább, tipikus élethelyzeteivel. A papírbölény előtt álló kislány nagyon komolyan néz ránk, ugyanő a fürdőkád gyönyörűen hullámzó vizében mint tökéletes szobor jelenik meg. A gyermeki esetlenség, a felnőttség karikatúrája nagyon erős (gondoskodó) érzelmeket kiváltó mivolta ölt testet a fehér fürdőruhás kislány fotóján. A férfi, aki a képen van, apa, akár rá van írva, akár nincs. A ködben feloldód alakok gyönyörű látványa egy irigylésre méltó kirándulást mutat – a közösen megélt időtlen valóságba, ahová maga a sorozat is vezet.
Hermann Ildi minden alkotása történeteket mond el, viszonyrendszereket tár fel, így vagy úgy. A látható világot mutatja – előzetes beavatkozás nélküli – új kompozíciókban. Fotóin minden csak önmagát jelenti – ám a valóság többi eleméhez való viszonya újra és újra értelmezi a tárgyakat, embereket, közegeket.  

Somogyi Zsófia