(szino)líra

torzószótár
 

ácsorog

mikor már azt hittem az alkotásnak vége mert hiányozni kezdett verseimből az alakítás lázas szenvedélye s addig megvetéssel figyeltem a gyülekező rutint mely egy ideig azért szokatlan
érzés alábecsülve akár az amatőrök szenvedését ebben is a piktúra oktatott az erősen elkopott
szerkesztőségbe egyszer csak bejött egy mágus és mikor féltve közlésre tett illusztrációinkra oldalról pislogva ráunt egy ollóval s filctollal percek alatt szörnyű kaszabolást végzett rémült szerkesztők infarktus határán bolyongva lestük az egészet mi lesz az áprilisi képrovattal de ő mielőtt visszautazott volna a vonattal a szöszmötölő kis grafikák között szigorú rendet vágott
lendületes vonalakkal írva felül a tétova képvilágot majd mint ki jól végezte dolgát nem sértve meg egyetlen szóval sem azt az alkotó lelket lehuppant a szürke kanapéra gondolata hosszan eltekergett észre sem véve hogy a kis csapat körötte ácsorog és ötlete sincs a hogyan továbbra pedig már nagyon közeledett a búcsúzás koradélutánja majd a társaság is jobbra-balra szédült mire fejemben a rutinnal szembeni éretlen kétség s a teremtés örök indulata lassan összebékült
 

ad

kavarog bennem az idő érzékenyítő mellékhatása mikor a kinyújtott tenyérbe anyuka szomorú
szemekkel belerázza forintosát tíz fillér volt akkor a tanyasi tojás s a hónap utolsó napján null forinton állt a házi kassza igaz akkor nem létezhetett olyan kanossza hogy másnap jó apám két
savanyú kisfröccs után haza ne hozza megtépázott bérét valahogy lánctalpak alatt is kitartotta a világ beléje nevelt emberségét s szemérmesen vitte tovább bonyolult lelki szövetekbe szőve pótolhatatlan jutalmát ki ad mikor arcára pirul a nála is szerencsétlenebb felől a hála cinikusan sündörgő lelkek azóta is hiába próbálnak betuszkolni a demagógiába hiába űzik koszos utcák húgyos aluljárók tövében aljas stricik megnyomorítottakkal az undorító bizniszeket öregedvén már jobban érdekel a hegyoldalakra tornyok mögé húzódó tolvaj ki szánakozóan kinevet noha
talán mindnyájan oda vágyunk mivel igencsak szegényes volt sápadt ifjúságunk s hiányokból
építgettük magunkban a tündérvárat remélve az új barbárságban is hazatalálhat kinek jóságát
föntről látja az örök igazságos hatalom végül már magázva mondod maga barom maga barom
 

adag

hogy valamikor gyerekkorban bejuthassunk rozsdás kerítések mögé a suliban egész héten oly átéléssel áhítozott meccsre ahhoz mindig kellett jó adag szerencse mivel a pénzt zsebeinkben
ne keresse ekkor senki örültünk ha büntetés híján éppen el lehetett hazulról menni előbb város
szélére majd oda velünk szembe hová az erdő elejét mind kivágva a szocializmus berendezte a népek katlanát legegyszerűbb persze az volt ha az oldalsó kapuknál már alaposan tántorgott a jegyszedő bácsi vele akkor nem kellett sokat gyerekesen filozofálni csak odaüvöltöttük hogy
hajrá spartacus s már tárta aránytalanul is szélesre a kis kaput nagyokat vigyorogva de miként
a monda mondja néhány karszalagos buldog a bírót se akarta beengedni a stadionba nemhogy
minket  ilyenkor éles szemmel kellett figyelni a betonkaréj tetején álló őr nehogy intsen ha kis
nekifutással átlendültünk  a cölöppel támasztott magas tartóoszlopoknál mivel olykor karcolt önérzettel a cerberus vagy éktelenül kiabált vagy futottunk vele egy komoly versenyt sikerben
pedig lestük a meccset reklámtáblák és szponzorok nélkül lelkünk a csatába mégis belekékült
 

adóállomás

az élet nagy részéről nagyjából ennyi szegény emberünk mindig a hegyek vonulatában s zúgó folyópartok mentén szeretett volna lenni s hogy tovább bonyolódjon az egyszerű képlet tér- és
víziszonya közben megmaradt temérdek ami ha nem is hazafias érdem súlyos büntetés végleg a lapályon kikötni fel is morzsolta évtizedek során a sömmi azóta hiába vágyott gyakran tágas hegyi kalandra miközben robajló vízesések zuhogtak álmában alatta ám mire izzadtan ébredt csak kigurult a roppant  horizont nézegethetted egész életedben ami nincsen ott s bolondítani kezdett az élmény relativitása ha elszaladtunk gyerekként az iskolába és tetejéről himalájának tűnt a tokaji hegy persze hogy minden kirándulás a síkról odament s a lombos temető meredek
vágatában versenyt ügettünk a csúcsra míg csak az adóállomás kerítésénél néhány fegyveres muszka  oda nem ordított – sztoj ebben az érdes hangban váltunk nemzetközivé valahol s csak később tudtuk meg onnan darálták szörnyű gépek recsegőre a szabad európát édesapám hiába meresztette fülét a dobozos rádiónak nem tudtuk kik az élők és kik a holtak onnan a hegy felől
 

adócső

a teremtés súlyos mítoszával nincs mit kezdeni káprázik elvontan ott fönn a magasban és mire az ember a hozzá vezető éteri utakat fölleli már foszlik is szét mint a szivárvány a lendületbe
pedig beköltözik az ármány a szellemi s az anyagszerűség zaklatottan egymásnak feszül senki
sem érti idővel hogy mi van legfelül a teóriák rafinált továbbragozása vagy lenyűgöző modern dizájnnal egy állólámpa mely mint riadt adócső sejtelmesen vibrál míg heidegger a küszöbön kint áll és görget egyet az intellektuális tennivalókon és senki nincs ki az eredőket összerántsa
hogy az öngerjesztő elvont futamok s a zord megfoghatóság mélységekben lappangó váratlan varázsa valahol az értelmetlenség kupolája alatt összeér szürreálisan kezd egymás felé csúszni az atomerőmű s egy jámboran kérődző jókora tehén holott a kép nem is föltétlen szürnaturális 
olykor a szénaillat finoman lebegő  burkában is nehéz felező időkkel halál sugárzik miközben
ártatlan barna szemeivel bámulja az ipari monstrumot a marha a szituációban a tájkép líraian megejtő hatalma a tudás erőfölényével össze van kavarva s e múló létet ostobaság analizálni
 

adódik

ha eljön az idő jó esetben mindnyájan nekivágunk sokan úgy fogalmaznak a családi kontroll súlyát letéve tágítjuk világunk bár ki ismeri ekkor még a kaland dimenzióit tény hogy olykor néhány zavaros helyzet adódik s tapogatózol bennük mint az őserdőben eltévedt koca turista de hogy végül is vidám borász leszel vagy őrült futurista ki mondja meg számolgathatod akár napestig magadban a kromoszómákat az elágazások hatványai szétzilálnak s ez azért érdekes
mert a helyzetek óceánja mögé visszaáll az elkopott egyszeregy minden út egy riasztóan szűk hegyszorosba megy korlátozott emberi kapcsolatokkal ledér múzsákkal az utcai zsibongásból egyszer csak a rád csodálkozó tartós nemi seggel mely talán örökre nem ereszt el s máris ott lézengsz a családi spirálban azt nem sejted a szinglik is éppen úgy hazavágynak de te öröklött fegyelemmel néhány gyermeket nemzel kiknek neme és neve a nagy rulettből úgy pördül elő
hogy aztán jó esetben ők is nekivágjanak felszabadultan a tágnak vélt világnak hagyva maguk mögött reményt s szomorúságot míg csak a koncentrikus köröket az idő lassan be nem temeti