Edward W. Said, a nemrég elhunyt arab származású amerikai bölcsész, akár a közmondásos elefánt, nem ismeretlen a lengyelek előtt.  Hiszen arról írt, hogyan nyomják el a nemzeteket, és hogyan szabadulnak fel az elnyomás alól. Said mellőzte a Lengyelországban népszerű terminológiát: megszállás, felosztások, felkelések, német és szovjet katonai hódítás, letartóztatások, a sajtószabadság hiánya, titkosrendőrség… Központi fogalma az orientalizmus, e szónak új értelmet adott. Az azonos címen 1978-ban megjelent könyve a huszadik század második felének egyik valóban megvilágító erejű szövege volt.
De miről is szól az Orientalizmus? Könyvében Said azt a folyamatot elemezte, „ahogy a győztes nemzetek értelmisége rákényszeríti az identitást a leigázott nemzetekre”. Ez a folyamat nehezen ragadható meg a maga összetettségében, de könnyen, sőt ösztönösen felismerhető azok számára, akik az „orientalizálást” megtapasztalták. Két fő eleme az adott ország képének megalkotása és annak elfogadtatása az alávetett nemzettel. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a kép a gyengeséget, a passzivitást, az elmaradottságot, illetve a teremtőerő és az eredetiség hiányát emeli ki a leigázott nép esetében. 
Az Orientalizmus nyilvánvalóan nem a lengyelekről, hanem a francia és brit birodalmak által kolonizált, főként a tág értelemben vett Keleten élő népekről szól (innen az „orientalizmus”), elsősorban a színes bőrűekről, akik több emberöltőn át az európai hatalmak gyarmatain és domíniumain éltek. Said bemutatja, hogyan alakult ki e népek képe az úgynevezett „első világban”. Az arab vagy az indiai portréja a brit történetírásban és irodalomban a helyi nyelvet gyakran nem ismerő, az adott terület irodalmát és történelmét semmibe vevő, a helyi népességet alapvetően lenéző gyarmatosítók nézőpontját tükrözte, és ez bizonyos fokig ma is így van. Said „orientalistáknak” nevezi azokat az értelmiségieket, akik (gyakran a maguk szubjektív módján meggyőződve önnön objektivitásukról) nagymértékben általánosítják a gyarmatokon megfigyelt történéseket, illetve némiképp a megszállt népekre vonatkozó saját értelmezéseiket „fagyasztják be”, történelmi tényekké gyúrva át azokat. Így készül a primitív bennszülött képe, akinek a győztesektől kell megtanulnia, hogyan váljon civilizált emberré. A „Nyugat” pedig példakép lesz, amelyhez fel kell nőni. 
Said a Napóleon kezdeményezésére, Egyiptom 1789-es megszállása után készült tudományos művek sorozatát tekintette az orientalizmus alapító aktusának. Ebben a többkötetes gyűjteményben a legelismertebb francia történészek és gondolkodók művei olvashatók. Ezekből Európa képet kapott Egyiptomról és az arab világról. Ugyanebben az időben az egyiptomi történész, Abd al-Rahman al-Jabarti háromkötetes munkát írt a napóleoni invázióról egyiptomi nézőpontból. Mondanom sem kell, hogy az európaiak nem vettek róla tudomást. 
Said azt az intellektuális erőszakot elemzi, mely önmegerősítésre használja a tudományt. Elveti a felvilágosodás módszertanából származtatott érveket, melyek a humán tudományok állítólagos pártatlanságát és objektivitását hrdetik. Érdekes, hogy hasonlóképpen tesz a legnagyobb amerikai katolikus filozófus, Alasdair MacIntyre is, noha az ő filozófiai kiindulópontjai igencsak különböznek Saidétól. Alapművében, mely a Three Rival Versions of Moral Enquiry címet kapta (1990), MacIntyre megjegyzi: „az, hogy miket tartunk releváns adatoknak, miként azonosítjuk, jellemezzük és osztályozzuk ezeket, attól a személytől függ, aki ezt a munkát bizonyos elméleti alapokon elvégzi.” A felvilágosodás úgynevezett objektivitásával kapcsolatos kétely egyébként is általánosnak tekinthető a posztmodern humán tudományokban. A „orientalizmus” mint kritika szintúgy merít belőle.
Said arra panaszkodik, hogy a Kelet nagyon kevés önarcképet hoz létre. Továbbá azt is fájlalja, hogy „a keleti értelmiségiek gyakran teszik magukévá a Nyugat által rájuk kényszerített értelmezéseket.” Tehát az egyiptomiak úgy kezdtek tekinteni magukra, ahogy az Aida szövegkönyvírója látta őket, a hinduk pedig kisebbrendűnek érezték magukat az angolokkal szemben. Said művét mélységes rokonszenv ihlette, együtt érez azokkal, akikre rákényszerítették az identitásukat, néha nem is tudnak erről, vagy tudnak, de nem képesek kifejezésre juttatni a saját történelmüket, csak háborognak, mert kisajátították és meghamisították a múltjukat. Nem ismerik fel a saját arcképüket az „orientalisták” arabokról, hindukról, Fekete-Afrikáról szóló könyveiben… Ne feledjük el, hogy az úgynevezett egyetemes történelmet elsősorban az egyetemek, illetve az európai és amerikai média véleményformáló körei alkották meg – Said szerint pedig ezek a körök nagymértékben felelősek az „orientalista” sztereotípiák létrehozásáért és elterjesztéséért. Az elismertség és a presztízs hierarchiája úgy van megalkotva a világban, hogy, mondjuk, egy thaiföldi író kutatásai és értelmezései nem jutnak el a véleményformáló körökbe, az élvonalbeli amerikai kiadóknál megjelent munkák viszont igen. Tehát az első világ értelmisége talán nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a politikusok. Természetesen ez nem egyének, hanem inkább divatok, irányzatok, kutatási területek hatalmát jelenti.
Said művei indították útjára az első világ humán tudományában a posztkolonialista tanulmányoknak nevezett kutatási irányzatot. Ezek a tanulmányok nem mentesek a gyengeségektől és a hibáktól, ennek ellenére nagyon hasznos fogalmakat ajánlanak a kolonizált népeknek, fehéreknek és színesbőrűeknek egyaránt: mindenekelőtt azt értetik meg, hogy a világméretű diskurzust létrehozó országok értelmező közösségei némiképp kirekesztik a kolonizált közösségek diskurzusát. Az uralkodó, irányadó diskurzusba való belépés olyan, mint a behajtás az autópályára: nem jut oda az ember a szülővárosa mellékutcáiból, először el kell jutnia a bekötőútig (ahol dugó van), ott helyet kell találnia, ahol besorolhat a forgalomba, és csak akkor reménykedhet a sikerben. A gyarmatosított népek több okból nem hajthatnak be az autósztrádára, már csak azért sem, mert nincs autójuk és jogosítványuk. Ám a győztesek diskurzusának egyeduralma – ismét csak Said véleménye szerint – nem megváltoztathatatlan, meg lehet kérdőjelezni az „alárendelt népek” (subaltern nations) okosan irányított diskurzusával. Ha az uralkodó szónoklatokat intéz a birodalom népeihez, azokat nem kell alázattal elfogadni: a birodalom népeinek meg kell tanulniuk „szólni az uralkodóhoz” (a posztkolonializmus 1989-ben kiadott antológiája épp ezt a címet viseli). Lehet saját autót tervezni – remélve, hogy nem Dacia vagy Zsiguli lesz – és bekötőutakat építeni. Said pont ezt tette, az orientalizmus „felfedezésével” a világméretű diskurzus országútjára vezető új bekötőutat épített.                    
Ám annak elsajátítása, miként feleljünk az elnyomónak, már későbbi állapot, ezt nem túl gyakran érjük el. A gyarmatosított népek a kezdeti stádiumban a bátortalanságot tanulják meg, mivel érzik, hogy kimaradnak a diskurzusból. A vita uralói a kolonizált közösségek fejébe verik, hogy ők rosszabbak, a nézőpontjuk pedig maradi, érdektelen, marginális ahhoz képest, ami a világban történik. A kolonizált közösségek nagy része – a vezetőiket is beleértve – a magáévá teszi ezt a kisebbségi érzést, önként foglal helyet a fontossági sorrend végén, a szürke zónában. Egyik cikkében Said keserűen ír egy bizonyos gazdag arab egyetemről, ahol hősként fogadták (hiszen – a vendéglátók véleménye szerint – képes volt „visszavágni” az angolszász hegemónoknak, és „megmutatni”, hogy az arabok is képesek vitatkozni). Sajnos ezzel az örömmel és rajongással párhuzamosan az illető egyetem a nyugati bölcsészkarok tanterveit másolta. Saidnak fájt, hogy a nyugati modernizáció perifériáin elhelyezkedő országok elitje képtelen túllépni a tanítványi szerepen. Látta, hogy „az arabok nem a nagyságáért szeretik, hanem azért, mert híres lett az őket kigúnyoló országokban.” Jellemző analógiát találunk itt Witold Gombrowiczcsal, aki a következőket írta a Lengyelországi emlékeimben: „Miért nem mondják azt, hogy Balzac volt a francia Uniłowski, ahelyett, hogy Uniłowski volt a lengyel Balzac?”
A formális gyarmati alárendeltségtől való megszabadulás nem szünteti meg rögtön a függő helyzetet. Ez gazdasági és a pszichológiai téren egyaránt megmarad. Éppen ezért bukkant fel a posztkolonializmus fogalma. Said követői számos olyan jellegzetességre felfigyeltek, melyek összekötik a kolonizált országokat. Az első ezek közül a szegénység. Néhány kivételtől eltekintve (Szingapúr kikötői és Hongkong, illetve a remek földrajzi elhelyezkedésű Írország) minden posztkoloniális ország a területén tapasztalható elenyésző tőkefelhalmozással tűnik ki. Arról van szó, hogy a tőke jelen van bankok és más pénzügyi intézmények, történelmi ingatlanok, hatalmas műtárgygyűjtemények formájában, magánkézben és a kormánytól független szervezetekben halmozódik fel a vagyon. Bármit is képzeltek a forradalmárok, a birtokos rétegek csekélyke magántulajdonának megkaparintása nem hozza el mindenki számára a jólétet, a gyarapodást ezekben az országokban, ahogy azt Zimbabwe példája világosan megmutatta az elmúlt néhány évben. Egyébként nem kizárólag az élethelyzet javításáról van itt szó, hanem más kezdeményezésekről is, melyek tőkehiány miatt fulladnak kudarcba. 
Erre lengyel példát is találunk. Mielőtt Mikołaj Zyblikiewicz polgármester 1882-ben megalapította az Országos Bankot Krakkóban, egész Galíciában több mint ötmillió lakosra egyetlenegy kölcsönt folyósító bank sem jutott. Uzsorásokhoz mentek kölcsönért, akik gyakran évi 500 százalékos kamatot szedtek (Marc Ben-Joseph: Adversities of Autonomy: Bank Krajowy Królestwa Galicyi i Lodomeryi and the Politics of Credit in Galicia, 1870-1913, 1999). Az ilyesféle adatok sokkal inkább megmagyarázzák a XIX. századi és a korábbi lengyel balsikereket, mint amikor arról elmélkednek a gimnáziumban, hogy a gyenge uralkodó vagy a féktelen nemesség hibájából osztották fel az országot. A szegénység összekapcsolódik az öröklés hagyományának eltűnésével, ez pedig számos más tradíció eltűnéséhez vezet. Olyan szegények a családok a posztkolonialista országokban, hogy nem hagynak örökül semmiféle tulajdont a gyerekekre. Ez nemcsak a proletariátusra, hanem az úgynevezett műveltebb rétegekre is vonatkozik. És ismét visszatér Gombrowicz, aki megjegyezte, hogy a háború előtti Lengyelországban „a litván hatalmasságoknak, hercegeknek és földbirtokosoknak gyakran két fillér sem volt a zsebükben.”
A posztkoloniális lét második jellegzetességét „afrikai pesszimizmusként” ismerik a posztkolonialista Afrika kutatói, de ha általánosítjuk posztkolonialista vagy – a kelet- és közép-európai országok esetében – posztszovjet pesszimizmusnak is nevezhetjük. Bár megszűnk az idegen uralom, a közvetlen felügyelet, a felszabadulás korántsem jár optimizmussal, ellenkezőleg – apátiát és önbizalomhiányt hoz, ez néha még a gyarmati függősgnél is gyötrelmesebb.
A posztkolonialista országok harmadik jellegzetességét a pakisztáni származású amerikai Homi Bhabha „szükségszerű fikcióknak” (necessary fictions) nevezi. A posztkoloniális nemzetek arra törekednek, hogy megalkossák saját korábbi nagyságuk mítoszát (amelynek állítólag a gyarmati beavatkozás vetett véget). Ez pszichológiailag érthető kísérlet a gyarmatosítóktól elszenvedett korábbi megaláztatások ellensúlyozására, azaz pszichoterápia. Ide sorolható a szerződések megszegéséhez vezető felelőtlenség is, amelyről más összefüggésben ír Bhabha. Így felelnek a gyarmatosítottak a gúnyolódásra: „Azt mondjátok, primitívek vagyunk, hát legyen” – ez a mi saját mítoszunk és álmunk a hatalomról. Lehet vitatkozni azon, hogy tényleg szükségesek-e ezek a „szükségszerű fikciók”, ám ettől még tény marad, hogy az egykori gyarmatokon elterjedt az intellektuális felelősségérzet hiánya, és megsokszorozódnak a múlt mítoszai azokban az országokban, melyek nemrég önállósodtak. Ez nemcsak a múltjukért kritikátlanul rajongó lengyelek körében érhető tetten, hanem a litván és az ukrán történelem teljesen képtelen értelmezéseiben is, melyek mostanában kezdtek feltűnni a helyi történetírásban. 
A posztkoloniális országok negyedik jellemzője a „kulturalizmus” – a szakkifejezést Apollo Amoko kenyai irodalmár használja (jelenleg a Floridai Egyetem professzora). használja. A kulturalizmus a kultúra területére korlátozza a posztkolonializmus problémáit és tólzott buzgalommal utánozza az egykori gyarmati hatalmak kulturális divatjait. Ezért beszélnek kulturális megkésettségről, ezért akarják az intézmények alapításával is az első világ országaiból vett példákat követni. Azt állítja Amoko, hogy a reformerek szándékai ellenére ez a fajta kezdeményezés gyakran inkább a kisebbrendűségi érzést tükrözi,  nem pedig alkotóenergiákat szabadít fel.   
Lengyelország esetében az orientalizáció mindkét összetevője látható: Lengyelországról más, sőt néha konkurens civilizációs érdekeket képviselő személyek alkotnak képet (a MacIntyre-idézetre utalok vissza), ezt a képet pedig elfogadják a lengyelek. A lengyel művelt osztály bizonyos része olyannyira kolonizálttá vált, hogy a saját társadalmi környezete helyett inkább a hegemónnal azonosult, a „lengyel értelmiség” pedig az utóbbi létezésétől függ. Mivel Oroszország ritkán volt csodálat tárgya Lengyelországban, helyettes hegemónok, az úgynevezett nyugati országok léptek a helyébe. Ezen a patológián bosszankodott Gombrowicz, az az író, aki nem hagyta kolonizálni magát, és szarkasztikusan hangsúlyozta, hogy Párizsban kellett ismertnek lennie ahhoz, hogy elismerjék Varsóban. 
A XVIII. században, amikor Lengyelország megszűnt országként létezni, egyúttal azt a lehetőségét is elvesztette, hogy hatással legyen a világ közvéleményére. A lengyelség képe ekkor olyan könyvekben kezdett formálódni, amelyeket nem lengyel érdekeket képviselő személyek írtak, olyan vélemények, cikkek, Lengyelország határain kívül közétett nyilatkozatok alakították, melyekre a lengyeleknek nem állt módjukban válaszolni. A túlélés problémáival és az identitásuk védelmével voltak elfoglalva a lakhelyükké vált birodalmakban, mindez annyira lekötötte őket, hogy gyakran nem is tudtak ezekről. Az eredmény az „elképzelt Lengyelország” (hogy Benedict Andersont parafrazeáljam), mely nem teljesen egyezik a lengyel nemzet önmeghatározásával (időnként teljesen más). Az „orientalizáció” következő szakasza sem maradt el: a leigázott nemzet elfogadta a ráerőszakolt önképet. Ez az elfogadás – Mickiewicz szavaival – abban nyilvánul meg, hogy „azt a kezet marjuk meg végül”, amely a láncunkat „kettéroppantja, és alázattal elismerjük az orientalizáló nemzetek felsőbbrendűségét.
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem kell tanulni az első világ tapasztalataiból, vagy valamiféle xenofób kiskertbe kellene zárkóznunk, mivel „minden jó, ami lengyel.” Ez a fajta attitűd teljességgel elhibázott. Világos, hogy a lengyel gazdasági életet a már létező találmányok és a gyakorlatban kipróbált minták alapján kell megszervezni. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy fejlődésünk része az olyan országok szellemi életének mélyreható megértése, melyek nem voltak alávetettek az újkorban. Mégis a lengyel elmék kolonizálásáról árulkodó klasszikus esetnek tartom azt, ha valaki olyan áron azonosul a művelt nyugati rétegekkel, hogy elveszti a lengyel villamoson zötykölődő tömeggel való azonosulás képességét. Amikor lengyel írástudókat olvasok, akik a legnagyobb buzgalommal fogadják el azt a Lengyelország-képet, amelyet például amerikai egyetemi körök alakítanak ki, vagy olyan könyveket ajánlanak a lengyel olvasónak, melyek azt sugallják, hogy Lengyelországban mindent meg kell változtatni – összehasonlítom őket az Amerikában vagy másutt élő fekete értelmiséggel. Ezek az értelmiségiek nem tagadják meg a testvéreiket, bár néha faragatlanok, gyakran erkölcstelenek, még akkor is kiállnak mellettük, ha tényleg nem könnyű. A feketék többek között azért tudtak olyan kiváló közösséget létrehozni Amerikában, mert ahelyett, hogy nagyképű közhelyeket hajtogatnának arról, hogy „fel kell világosítani” a slumokban segélyből élő narkomán csőcseléket, a fekete értelmiségiek, gondoljunk az irodalmi Nobel-díjas Toni Morrisonra, inkább azt mutatják be, hogyan tette tönkre a fekete családokat a diszkrimináció és a rabság, hogyan fosztják meg a feketéket a nagyon is versenyközpontú amerikai társadalomban való boldogulás képességétől. Morrison minden pillanatban azt hangsúlyozza, hogy a legelmaradottabb feketékkel is közös az identitása. A lengyel értelmiségiek, akik a „helyettes hegemónnal” azonosulnak, mert a villamoson zötykölődő tömeg tahó, ostoba és lusta (köztudott, milyen nehéz dolgos házvezetőnőt találni!), a mai fekete értelmiséghez képest a legsivárabb orientalizmus rabságába süllyedt napjainkban szinte az egész fekete értelmiség, Martin Luther Kingtől az egyetemi professzorok csoportjáig egységesen kiáll a fekete társadalom védelmében. Bármilyen hatalmas különbségek választják el a fekete tömegeket a fekete közép- és felső osztálytól, a fekete társadalom egysége az USA-ban közmondásos, ez többek között abban is kifejeződik, hogy főként a demokratákra szavaznak.
Lengyelországban nem a szovjet igával kezdődött a kolonializmus. A 18. században már javában beindult, majd tégláról téglára épült, minden elbukott felkelés után, végig a 19. században. Megállás nélkül folyt a lengyel gondolkodás kolonizálása – Telimenától kezdve, aki „szentpétervári íróasztalban” tartotta a fontos dolgokat, a Kultúra és Tudomány Palotáján át, melynek elfogadását megkövetelte a gyarmatosítottól a gyarmatosító, akik meg is barátkoztak ezzel, és még a szabad Lengyelországban sem próbálták megváltoztatni egészen a „radziecki”  szóig, melyet ugyanolyan engedelmes alázattal használnak még mindig az illedelmes lengyel kisegerek, pedig ezt a szót erőszakkal kényszerítették a lengyel nyelvre, miközben megtiltották a „szovjet” szó használatát. Anton Csehov, a leglengyelebb orosz író mondta: „kipréseltem magamból a rabszolgát, vércseppről vércseppre.” Elég vontatottan megy még Lengyelországban ez a fajta „kipréselés”, és elég sok  művelt egyén még azt sem tudja, miről szól ez. 
A posztkolonialista diskurzus szinte ismeretlen Lengyelországban. A pozíciók, amelyekből folytatják, a lengyel értelmiség nagy részének idegennek tűnnek. Ez részben hiúság („Lettél a népek közt papagáj s páva”, írta Słowacki ): micsoda, mi európaiak vagyunk, minket sosem gyarmatosítottak! Ami az átlagos műveltségű hindunak vagy  feketének magától értetődő, azt számos művelt lengyel értetlenséggel fogadja (mondom ezt a találkozásaim és a beszélgetéseim alapján). Said és a követői paradigmákat alkottak, melyek segíthetnek a pszichológiai gyarmatosítás megértésében, magyarázattal szolgálhatnak arra, hogy milyen mértékben tette magáévá a ráerőszakolt identitást a kolonizált országok értelmisége, mennyire szokta meg az önmegvetést, mennyire alázkodik meg, ha szembesül az uralkodóval, legyen az akár valódi, akár – a freudi „eltolás” (displacement) keretei között – helyettes. 
Lengyelország épp olyan hosszú ideig volt gyarmat, mint az afrikai országok, és ezen a kolonizáción túl kell lépni, nem pedig az új kulturális gyarmatosításért kell könyörögni. Ismétlem: itt nem például az EU-ra gondolok, mert az uniós csatlakozás mentheti meg a lengyel gazdaságot, és bizonyos értelemben beteljesíti számos lengyel nemzedék reményeit, és valóra váltja terveit. Távol álljon tőlem az is, hogy hanyagul figyelmen kívül hagyjam, mi történik a világ szellemi életében. Tudunk erről a szellemi életről, részt veszünk benne, de ez ne jelentse azt, hogy új hegemónoknak rendeljük alá magunkat, állandóan bocsánatot kérünk, mert mucsaiak és másodrendűek vagyunk. Nem árt emlékezetünkben tartani azt, hogy az oroszlánok tovább élnek, mint az egerek.     

       SZATHMÁRY ISTVÁN FORDÍTÁSA