„Ha a szabadság csupán mintegy a szükségszerűség tudatosítása, akkor én, nyomorult féreg, állok az úton, amelyen halad a Történelem a tankok dübörgése és zászlók csattogása közben, és nem érdekel, ha valaki babonák vagy örökölt szokások rabjának nevez” – írta Czesław Miłosz Nem című cikkében, az első szövegben, amelyet radikális gesztusát követően publikált. Ez a gesztus természetesen nem más volt, mint a szakítás a kommunista Lengyelország hivatali gépezetével (Miłosz, mint a Lengyel Népköztársaság párizsi követségének alkalmazottja, munkaköri kötelességénél fogva a „rezsim arca” kellett, hogy legyen), és az átlépés az emigráció táborába, amely rögtön a Maisons-Laffitte-i Instytut Literacki kiadó küszöbén kezdődött. A cikk ellentmondásos és többféleképp értelmezhető, s teljes joggal tekinthetjük „magyarázó jegyzetnek”, mi több, önigazolásnak – ami mellesleg teljesen helyénvaló olyasvalaki esetében, aki egymaga, bőrönddel a kézben rohan át a „hideg” frontvonalon. Jerzy Giedroyc, az Instytut Literacki igazgatója és a Kultúra című folyóirat szerkesztője, ahol a cikk megjelent, évekkel később is emlékezett, milyen belső ellenállást kellett leküzdenie magában, hogy közölje. Mellesleg nemigen tetszhetett akkoriban senkinek: Miłosz egyértelműen és határozottan elhatárolódik benne minden tábortól, minden kollektív eszmétől. A lengyel emigrációhoz való viszonya – amely, akárhogy is nézzük, ezentúl kényszerlakhelye lesz – sem sokkal pozitívabb a cikkben („ironikus viszony”, ahogy maga Miłosz megjegyzi), mint háta mögött hagyott „népi hazájához”. Az szokott így fogalmazni, mint a Nem-ben, aki kiszáll a játékból. De mi a „kiszállás”? A gyengeség pillanata, amikor felismerjük a biztos vereséget, és szabadulni próbálunk szorult helyzetünkből, vagy az éretté válásé, amikor felnövünk egy másfajta látásmódhoz? Mondjuk, amikor levesszük a szemünket a sakktábláról, és kicsivel az ellenfél feje fölött észrevesszük az elemek mozgását, a vihar közeledtét?
Ne siessünk a válaszadással, helyesebben az erre tett kísérlettel. Inkább figyeljünk az idézet végére: „…nem érdekel, ha valaki babonák vagy örökölt szokások rabjának nevez”. Lázadás a Történelemmel és az „örökölt szokásokkal” szemben? Miért jelent ez meg Miłosznál egy mondatban, ha negatív megfogalmazásban és részben más szájába adva is? És hogy kell érteni?
Itt kerül, némileg talán váratlanul, a képbe Oscar Milosz, Czesław nagybátyja és kissé excentrikus francia költő, aki először vezette végig Czesławot Európa kulturális fővárosán, az úton, amelynek köszönhetően amaz leszámolt ifjúkori illúzióival és vak rajongásával. Lelki tanítómester? Így is mondhatjuk. Ugyanakkor Oscar Milosz bácsi sajnálattal konstatálta, hogy amaz nem viseli a címeres családi gyűrűt. Nem meglepő – Czesław akkoriban már a baloldallal kacérkodott, és szkeptikus volt az ilyen jelképes csingilingikkel szemben. Kötelességed emlékezni nemesi származásodra, tisztelned nemzetséged jelképeit – így szólt az üzenet, amely Czesław számára a kétségkívül modern és kozmopolita bácsi szájából kissé meglepőnek tűnhetett. Utóbb a Családias Európában végre helyükre kerülnek a szavak, kontextust és alapot találnak.
Egyszóval: a lázadás. Ezzel érdemes kezdeni. Kétségtelen, aki kiszáll, és kijelenti, hogy semmi köze a világban folyó „játékhoz az ólommal”, miközben „nagy ellenfelek felforrósodott kardpengéi köz锠 kerül (Miłosz sokszor idézte Shakespeare-nek ezt a mondatát) – az lázadó. Nem Miłosz volt az egyetlen, aki így tett (hogy csak Józef Światłót említsük, a lengyel Állambiztonsági Szolgálat munkatársát, aki 1953-ban Nyugat-Berlinbe szökött), de a majdani lengyel Nobel-díjas esetében e lázadásnak, bízvást állíthatjuk, némiképp személyes motivációi voltak. Az én lázadása volt ez, aki „meg akarja őrizni teljességét”, lázadás a személyiség meghasadása ellen politikai vagy ideológiai szükségszerűség okán. Ellenkezés azzal szemben, hogy kizárjuk, kirekesszük az emberi identitás bizonyos elemeit, amilyen a családi emlékezet vagy a földrajzi gyökerek, melyek nem egyeztethetőek össze az aktuális politikai térképpel. Az embernek elvitathatatlan joga van az „örökölt szokásokhoz”, konvenciókhoz, a magánszférából hozott rituálékhoz, amelyek révén a pillanatonként változó körülmények között, az újabb és újabb politikai megvilágításban, amely gyakran felismerhetetlenné teszi arcunkat a tükörben, határozottan kijelenthetjük: ez mindennek ellenére én vagyok. Az „egész ember” lázadása ez (ezt a fogalmat használja Miłosz a Nem-ben, a Magánkötelességek-ben – „teljes ember”), aki lényegileg bonyolultabb az ideológiai doktrínáknál, és ellentmondásosabb minden deklarált politikai pozíciónál. Elképzelhetetlen azok nélkül a mondatok nélkül, amiket álmunkban motyogunk, anélkül, amitől szaporábban lélegzünk bizonyos elnevezések és nevek hallatán. Az „egész ember” minden doktriner világnézet vagy rendszer szemében tüske, hiszen besorolhatatlan, nem fér bele egyetlen skatulyába sem, megkérdőjelezi a kategorikus állításokat (Aleksander Fiut megfogalmazásában: van benne valami, ami „ellenáll minden redukciónak”). Az „egész ember” még a teológia vagy a pszichológia számára sem képezheti tanulmányozás tárgyát, melyeket látszólag az ő méretére varrtak. Ő maga teremti meg ellentmondásos nyelvét.
Az „egész ember” számára a legtermészetesebb az apróságok, a részletek, a helyek nyelve, nem az ideológiai absztrakcióké, melyek csak kis részt ragadnak meg az énből, miközben messze túlterjeszkednek rajta. „És mi a teendő akkor, ha igazunk van, de egész énünk tiltakozik az ellen, hogy fejest ugorjunk, hogy maradéktalanul átadjuk magunkat egy ügynek? – kérdezi Miłosz a Családias Európában. – Kényszerítsem magamat, erőszakoljam magamra a lemondás fegyelmét, hogy ily módon bebizonyítsam magamnak önnön értékemet?” És folytatja: „Szerencsések, akiknek megadatott, hogy elkerüljék a radikális választásokat.”  Miłosz világosan látta az embert mint nehezékek és kapcsolódások szabályozott rendszerét – csak akkor létezhet harmonikusan, ha egyenletesen ingadozik ide-oda, de sosem lépi túl a veszélyes határt, ahol már nem nyerheti vissza egyensúlyát.
Az „egész ember” természeténél fogva dialektikus lény, ezért úgy is felfoghatjuk, mint egy elkerülhetetlen „de…”-vel végződő mondatot. Ez a reflexszerű „intő jel” sokszor a történelmi perspektíva megsejtése – a mozgó fényforrásé, amely az idő múlásával kibontja a sötétből bármely ideológia, bármely elmélet addig észre nem vett fonákját. 1936-ban Miłosz, a Vilnai Egyetem friss végzőse publikált egy nagy port kavart cikket (Levél a kultúra védelmezőihez), melyben, szolidaritását fejezve ki a baloldali Nemzeti Fronttal, egyben előrelátó módon félelmének is hangot adott, hogy a kommunista „keleti fény” hordozói és követői, akik támogatásukról biztosítják a kultúrát, valójában csak az ideológiai propaganda egyik eszközének tekintik. Meghallani, ahogy csörög a vas az ajándékkosár alján, a legjobb esetben is óvatos támogató vagy szkeptikus megfigyelő maradni lelkes rajongó helyett – ebben áll az „egész ember” bölcsessége, akit a világhoz – a változatlan, adott és elérhető, emlékekkel megerősített és összevarrt világhoz – való kötődés tucatnyi szála nem enged, hogy a többiek után ugorjon az újabb nagy eszme papír ejtőernyőjével.
Ami alul csörög, az eszme fenyegető árnyéka sokszor halvány figyelmeztetésül szolgál; az „egész ember”, a családi és földrajzi kapcsolatok bonyolult hálózatával, az abszolút és evidens dolgok számtalan biztos pontjával, meglátja „azt”, beméri a jövőbeli erőszak jeleként, a közeledő káosz hangjaként. Miłosz is már egyetemistaként észrevette a marxizmusban „azt” – a „valami[t], amit általában nem tudnak megfogni sem azok, akik vallják, sem azok, akik ellene lépnek fel”  (Családias Európa). A háború előtt az úgynevezett „vándormadarak”, a Vandervogel szervezet snájdig német fiataljainak rendezett soraiban látta meg ugyanezt, akik 1931-ben Németország útjait rótták hátizsákjaikkal, dalokat énekeltek és a germán múltat kultiválták – már ahogy elképzelték maguknak. Úgy tűnik, már akkor, húszévesen, elnézve a német fiatalokat, akikből néhány év múlva a Wermacht alegységei toborzódtak, megsejtett valami fontosat: nem lehetséges kollektív emlékezet. Az, ami annak látszik, valójában mitológia, káprázat, ránk erőszakolt ideológia; kizárólag az az igazság, amit megjegyeztél vagy amit közvetlen hozzátartozóidtól hallottál, akik szintén megjegyezték a számukra adott világ egy szeletét – nincs más emlékezet, csak a személyes emlékezet. A Miłosz-féle „egész ember” számára, aki, ahogy Maria Janion fogalmaz, „tudatosan éli meg önnön létezését”, egyszerűen nem marad hely a „kollektív emlékezet” mítoszainak; abból, aki „tudja, min ment keresztül” és tisztában van vele, hogy nem véletlenszerűen alakul az élete, hiányzik a betölthető űr, amelyet minden ideológia keres az emberben. Az „egész ember” ezért sosem tartozik ide vagy oda, mindig „más” vagy valamiképp „kicsit más”, mindig kicsit a tüntető menettől távolabb lépked, ha ugyanabba az irányba is.
Pontosan így történt a háborút követő években is, amiről Miłosz (ez életrajza egyik legfájóbb pontja, amelyre a konzervatív-patrióta és a liberális kritika egyaránt szívesen lecsap), így ír: „öt évig lojálisan szolgáltam népi hazámat, próbáltam a lehető legderekasabban elvégezni a kötelességemet – ahogy én felfogtam.” A mondat utolsó része a legfontosabb. Aki saját felfogásából kiindulva működik együtt a rezsimmel, valójában a rendszer ellensége, akárcsak az, aki a Rendszerbe való belépéskor nem hajlandó levedleni „örökölt szokásait”. A Miłoszt kollaborációval vádlók közül nemigen hallotta ki senki ezt az árnyalatnyi különbséget, a litván nemesi ház visszhangját, Szent Ágostont, akit a vilnai baloldali diákklub látogatása helyett olvasott, a katolikus prefektussal folytatott teológiai vitákat a gimnáziumi hittanórákon, a sétákat a Tuilériák kertjében lelki tanítómestere, Oscar Milosz misztikus költő társaságában – látomásaival a 20. századról mint „a vigyorgó förtelmek koráról”, bibliai próféciáival. Így hát természetes, hogy Miłosz csak addig maradt a „miénk”, amíg kerek-perec meg nem kérdezték tőle: kész-e lemondani a rezsim számára gyanús énjéről. Nemkívánatos teherrel csatlakozott a menethez – más is hordozott ilyet, ő azonban egyike volt azon keveseknek, akik inkább kiléptek a sorból, mintsem eldobják terhüket.
„Szerencsések, akiknek megadatott, hogy elkerüljék a radikális választásokat.” Folyton visszatérek ehhez az egyszerű mondathoz, mint egy kulcshoz, amivel érdemes újra és újra megpróbálni megnyitni Miłoszt.
A „radikális választás” nem száznyolcvan fokos fordulat, szó sincs erről:  az „egész embernek” nem kell kiállnia, sőt nem is állhat ki következetesen eszmék és programok mellett, ez ellentétes a természetével; az „egész ember” teljessége, amelyet kimeríthetetlen forrásaiból merít, nem érheti be semmilyen részleges megtestesüléssel. Mást jelent a „radikális választás”: megengeded, hogy „megkereszteljenek”, beléptessenek a hívek közé, felelősséggel ruházzanak fel az esetleges árulásért, köztulajdonná tegyék egyes eszmék iránti – rendszerint átmeneti és boldog – bizalmadat. Mi sem természetesebb hát, mint hogy az „egész ember” általában eretnek, vagyis a felajánlott igazságnak mindig csak egy részét fogadja el, és továbbfejleszti a maga szempontjai szerint. Ugyanakkor semmilyen részigazság, semmilyen a maga idejében vallott eszme nem vethető el teljesen, nem múlhat el nyomtalanul az „egész ember” számára – ez is az egyik forrása lesz, biztos pontja, szellemi tapasztalatainak egy darabkája.
Nem véletlen, hogy Miłosz 1958-ban, ebben az elég nehéz időszakban, a még mindig meglévő bizalmatlanság, a bizonytalan kilátások és anyagi nehézségek közepette, saját fordításában jelenteti meg a párizsi Instytut Literackinál Simone Weil munkáit – a filozófus-íróét, akinek felbukkanása a 20. században, a lengyel Nobel-díjas szavaival, „ellentmondott minden valószínűségi törvénynek”. Weil, mint a felvilágosult zsidó családok gyermekei közül oly sokan (elzászi zsidó agnosztikus családban született), fiatal korában meggyőződéses marxista volt, habár sosem volt tagja egyetlen politikai pártnak sem: nem tudta elcsábítani a két világháború közti Európa Miłosz által a Családias Európá-ban megírt politikai lejtője, amelyen lefelé gurulva, a politikai világnézet árnyalataitól függetlenül, csak a két gödör egyikében lehetett kikötni: a kommunizmuséban vagy a nacionalizmuséban. Vallás iránti, otthonról hozott szkepszise idővel igencsak elszánt ateizmussá változott, hogy végül átadja helyét a mély keresztény hitnek – 1938-ban, Weil szavaival, „birtokba vette Krisztus”. De új öntudatra ébredése is, amelynek semmi köze nem volt a csodálatos „megtérésekről” szóló történetekhez, ellenállt az intézményesülésnek – tudatosan nem keresztelkedett meg, először is azért, mert úgy vélte, a valódi, legmélyebb önfeláldozás az istenszeretet nevében, ha beleegyezünk, hogy nem lépünk be, alázattal ottmaradunk a Királyság kapuja mellett azokkal, akik előtt egyelőre zárva a megváltás ajtaja, másodszor pedig nem bízott az egyház intézményében, amely nemegyszer használt erőszakos eszközöket a hit terjesztése érdekében. Így hát, megint csak saját választásából, kívül maradt – ott, ahonnan legjobban látszik a centrum, és ahol megmarad az egyéni mozgásszabadság. „Nem belépni” azt is jelenti: ép, „egész” maradni, lemondva a „radikális választásról”, amely elválasztja az ént attól, ami a kapu túloldalán maradt. „Annyi minden reked [a kereszténység] határain kívül – írta Weil a Lelki önéletrajzban –, amit szeretek, s amiről nem tudnék lemondani, sok minden, amit Isten szeret, mert másképp nem léteznének.” 
Noha Weil áttért a kereszténységre, sohasem tagadta meg sem zsidóságát (bár nem érzett különösebb rokonszenvet a judaizmus iránt), sem szocializmusát (melyet inkább „praktikusan” gyakorolt, önként munkát vállalva egy Párizs melletti autógyárban, s még előtte, tanár korában, amikor visszafogta kiadásait, hogy munkanélkülieken segítsen), sőt ateizmusát sem (erre Weil úgy tekintett, mint ami „örömforrásként” túlmutat a valláson, de semmiképp sem zárja el a valódi hit felé vezető utat).
Lehet-e összhangban a lelki keresés következetessége ilyen-olyan – vallási, szellemi vagy politikai – doktrínák elveinek következetes betartásával? Eszünkbe juthat, amit annak idején Leszek Kołakowski írt: „a teljes következetesség egyet jelent a gyakorlati fanatizmussal”. Csakugyan: az elvhűséget a szellemi korlátoltságtól elválasztó határ homályos, figyelmeztető táblákkal kell jelölni. A „következetesség” két jelentése közti ellentmondást – a következetesség mint állandó keresés, lelki tapasztalatok gyűjtése, illetve mint csökönyös ragaszkodás a magunk számára egyszer s mindenkorra elfogadott elvekhez, melyek az állandóan változó valósággal szembesülve lassan a káprázat jellegét öltik – ezt az ellentmondást Miłosz pontosan látta. Ez a szabadság és függetlenség a belső mozgásban, melyet pontosan meg nem fogalmazott, de világosan érezhető cél motivál, és nem kevésbé világosan tudatosított gyökerek korlátoznak, s minden alkalommal arra késztet, hogy mellékutcákba kanyarodjunk le a mások által épített sugárutakról – vagyis mindaz, ami annyira elbűvölte Miłoszt Simone Weilben –, a 20. századi értelmiség körében ritkaságnak számít: a gerinctelen szervilizmus ellensúlya itt a mégoly személyes, de egyetlen és kizárólagos „igazság” teljesen merev, ahogy a Családias Európa szerzője írja, „nem dialektikus”, makacs álláspontja.
A Rabul ejtett értelem-ben Miłosz együttérzéssel és kicsit leereszkedően ír Stanisław Ignacy Witkiewiczről, aki 1939. szeptember 17-én – azon a napon, amikor a Vörös Hadsereg átlépte Lengyelország keleti határát – kezet emelt magára. „A teljesen következetes, nem dialektikus emberek, például Witkiewicz sorsa intő példa lehet sok értelmiségi számára”  – hangsúlyozza Miłosz. Witkiewicz, aki 1930-ban, akárcsak a fiatal Czesław, jól hallotta a közeledő „káosz hangját” (Telhetetlenség című antiutópista regényében ez a káosz a „mongol-kínai” hadsereg képében ölt testet, amely elfoglal egy európai országot, és ideológiai terrort vezet be), az abszolút katasztrofizmusig növesztette látomását. A „teljes következetesség” mint visszafordíthatatlan „öndogmatizálás” elmossa az árnyalatokat, csak fekete és fehér marad; a minden támpontjától megfosztott ember azáltal, hogy tudatosan megszakít minden kapcsolatot a világgal, amelyről azt gondolja, így vagy úgy halálra van ítélve – saját eszméi áldozatává teszi magát. A látszat ellenére azzal, hogy Miłosz óv a „nem dialektikustól”, korántsem a konformizmust propagálja; csupán a belső kiüresedéstől óv, ami elkerülhetetlen következménye annak, ha egy rögeszme révén „leszűkítjük az életünket”. Nincs illuzórikusabb a „monolit” személyiségnél, akinek minden gondolata és cselekedete alárendelődik az egyetlen cél felé törekvésnek (vagy a valós vagy képzelt fenyegetés elől való menekülésnek, ami egyébként szintén egyfajta cél): az ilyen törekvést motiváló eszme csupán az én kis részét képes összecementezni, miközben minden más – minden, ami e horizontális törekvés számára felesleges függőség és érzelem – lehull, felfedve a száraz struktúrát, üres állványzatot.
Ezt a csalóka monolitikusságot látta meg Miłosz marxista egyetemi diáktársaiban, a két világháború közti lengyel nacionalistákban, a háború utáni első évek kommunistáiban, a lengyel politikai emigráció tagjainak hazafias vasbeton-retorikájában, akik „vaudeville-hősöknek” tűntek számára. Ő, tisztában lévén saját függőségeivel és érzelmeivel, a diffúz és változó identitásban hitt.
 Keresve az identitást, amely a leginkább megfelelne a „teljességnek”, s a legkevésbé viselné magán a kizárás nyomát, Miłosz eljutott a Litván Nagyhercegségig. Krzysztof Czyżewskivel folytatott 1992-es beszélgetésében bevallja: „Örömmel tekintem magam a Nagyhercegség állampolgárának, bár pontosan tudom, hogy feltámaszthatatlan”. Ezekben a megnyilatkozásokban hiába keresünk politikai programot, Miłosz nem vetíti rá a Litván Nagyhercegség eszméjét a jelenkorra, nem ajánlja receptként a jövőre nézve – ellentétben, mondjuk, Jerzy Giedroyccsal és a Két Nép Nemesi Köztársaságának „jagellói eszméjével”. Miłosz identifikációjának forrásai és motivációi hangsúlyozottan magánjellegűek: például beszél a litván zenéről, amely „tízszer közelebb” áll hozzá a lengyelnél, mert gyerekként sokat hallgatta; a fiatalkorában a Jung Wilne-csoport zsidó költőivel ápolt baráti viszonyáról; a belorusz kórusokról, melyeket még a vilnai rádió munkatársaként sokszor meghívott az adásba. A „Litván Nagyhercegség” nem is eszme, hanem félig elfelejtett neve egy közösségnek, amely persze örökre elveszett, elmúlt magával az összetett, etnikum feletti identitás lehetőségével együtt, az egyetlen identitáséval, amelyet Miłosz elfogadhatónak tekintett a maga számára. Miért nem lehet az ember olyan litván író, aki lengyelül ír? Miért lehetetlen ez a 20. században? Miért olyan exkluzív dolog lengyelül írni, hogy le kell mondani miatta minden más identifikációról? Az írás nyelvének megválasztásából miért lesz óhatatlanul gyűlöletes „radikális választás”? „Sosem voltam litván, habár nagyon szerettem volna – árulta el Adam Michnikkel folytatott beszélgetésében. – Lengyel költőként nem lehettem, hiszen a felosztás nyelvi alapon történt.” Az összetett identitás, ami az „egész ember” szemében a világ legtermészetesebb dolga, megemészthetetlen a nemzeti történelem minden monologikus verziója számára, másféle pedig Kelet-Európában nincsen. Miłosszal mindazonáltal mégis kivételt tettek – a 90-es évek jobbos lengyel sajtója „lengyelül író litván Nobel-díjasnak” kezdte nevezni. Nyilván olyan értelemben, hogy eladta magát és áruló lett.
A lengyel Szejmben nemrégiben folytatott vita arról, hogy 2011-et Miłosz-évnek nyilvánítsák-e, jól mutatja, hogy továbbra is gondot jelent a Családias Európa szerzőjét elhelyezni a nacionalista diskurzus keretei között. A viták mélyén alapvető félreértés rejlik, amelynek lényege, hogy a konzervatív-patrióta körök képviselői ott konstatálják Miłosz „hazafiatlanságát”, ahol csupán emberiességről beszél, az irodalom emberiességéről. „Aki lengyelül ír – jegyzi meg Miłosz Magánkötelességek című kötetében, amely talán legtöbbször kerül a jobbos kritika kereszttüzébe –, annak józanul be kell látnia, hogy a lengyel olvasó csak úgy tesz, mintha érdekelnék holmi emberi kérdések. Valójában egyvalami érdekli csak: ťlengyelnek lenniŤ.” Micsoda paradoxon: az írás nyelvének megválasztása ez esetben nem más jelent, mint önkéntes toborzást a kollektív utópia gályájára. Mire jó az az irodalom, amit az emberek feje fölött írnak? – kérdezi folyton Miłosz a Magánkötelességek-ben, felvéve a Stanisław Brzozowski, Witold Gombrowicz és más lengyel „irodalmi eretnekek” által elejtett fonalat.
A kollektív utópia ellenszere – ez az utópia Miłosz pontos megfigyelése szerint már a nyelv struktúrájába, romantikától örökölt frazeológiájába bele van oltva – csak a személyes beszédmód lehet a következő jól megszerkesztett képlet szerint: kétes absztrakciókba és általánosításokba nem bocsátkozva egyszersmind elkerülni a szentimentális vallomásosságot, amely „rontja a stílust” és aláássa a bizalmat. Kerülni azt, ami túlságosan magánjellegű. Az Ulro országa című könyvében Miłosz kijelenti: „Hogy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a szavakat, vagyis mindig tisztában legyünk azzal, mennyire illenek a valósághoz, csak az emberi nem egyetlen példányáról, azaz magamról fogok beszélni” , Az című kései verseskötetében azonban figyelmeztet: „Csak vallomást ne. (…) / Még ha felnőnék is Jób panaszaihoz, / Jobb hallgatni, dicsérni a dolgok / Változatlan rendjét.” (Recept). Ez a „személyfeletti magánjelleg” – ami Miłosz kommentátorai számára sokszor paradoxonnak tűnik – bizonytalan egyensúly, az inga egyensúlya. Olyan nyelv keresése, amely engedi, hogy igazat mondjunk, anélkül hogy tönkretennénk magunkat, nem lépve át a határt, „ahonnan nincs visszatérés”. Az „egész ember” óvatossága? Talán.
Az „egész ember” olyan lény, amelynek van hova visszatérnie, de mivel nem próbálja áttörni a valóságot egy rögeszme faltörő kosával, vagyis állandó kapcsolatot tart a változó, instabil világgal, azt is látja: lehetetlen visszatérni a kiindulási ponthoz. Hisz a megannyi személyes „visszatérés-mítosz” (ami oly jellemző például a lengyel „keleti határvidék” irodalmára) nem más, mint az én teljessége szempontjából életveszélyes öndogmatizálás, amit csak egy lépés választ el a türelmetlenségtől és revansizmustól. „Hazámban, hová nem térek vissza / Van egy hatalmas erdei tó…” – írta Miłosz 1937-ben Varsóban, amikor az elutazás még nem száműzetés volt, és semmiféle határ nem tette lehetetlenné, hogy visszavonuljon a legbiztonságosabb helyekre, melyeket emlékeiben szentté avatott. Csupán megérzés lett volna? Vagy már egyértelmű tudatosulása annak, hogy függetlenül a történelmi körülményektől, lényegileg lehetetlen másodszor belelépni ama legelső, „genetikai” folyóba? Jóval később pedig, amikor végre megnyíltak az évtizedekig fennállt határok, és ismét lehetőség nyílt a legalábbis fizikai visszatérésre, Litvánia, ötvenkét év után című ciklusában azt írja Miłosz: „Senkinek se mondtam, hogy ismerem ezeket a helyeket. / Minek? Olyan ez, mintha egy dárdás vadász / Jönne és keresne valamit, ami már nincs. / Új és új inkarnációkban visszatérünk a földre, / És nem tudjuk, felismerjük-e orcáját”.
Nem paradox-e, hogy az „egész ember”, aki, függetlenül a helytől a nap alatt, mindig „otthon” van, legalábbis a belső üregek és huzatok hiánya miatt, aki optimálisan ki van töltve és mélyen gyökerezik – egyszersmind a talán legotthontalanabb lény? Mivel nem bízik a doktrínákban és programokban, amelyek a stabilitás csalóka érzését kellene hogy keltsék, saját kötődését sem hajlandó abszolutizálni – ellenkezőleg, állandóan érezve ezt a kötődést, annál világosabban látja a világ dolgainak változékonyságát és visszafordíthatatlanságát. És annál inkább tisztában van vele, hogy e kötődések végső soron valóban valahova máshova, a szabad szemmel láthatón túlra vezetnek. Mi rejlik forrásaink csalóka, változékony, csak a törékeny emlékezetben őrzött formája mögött?

Bárhol is járok, bármely pontján a földnek,
titkolom az emberek elől az érzést,
hogy nem idevalósi vagyok.
Mintha azért küldtek volna, hogy magamba szippantsam 
a lehető legtöbb színt, ízt, hangot, illatot, élményt, 
mindent, ami adatott
az embernek, átalakítsam az érzékelhetőt 
egy varázslatos listává, és elvigyem oda, 
ahonnan jöttem.
(Bárhol)

Simone Weil, az „egész ember” írta: „Az emberi lélek, az időbe és térbe vetve, amely megfosztja egységétől. Minden tisztító igyekezet alapja, hogy megszabadítsuk az idő munkájának nyomaitól – hogy már-már otthon érezze magát száműzetése helyén.” „Otthon” tartani magunkat, nem hullani darabokra, nem töredezni szét a tér és idő romboló munkája következtében, nem töltögetni szét magunkat az utolsó cseppig eszmék törékeny edényeibe, melyekből nemigen kerül ki épen senki – hogy egy szép napon kiegyenesedhessünk, körbepillanthassunk, és ajándékként fogadhassuk a világot. Csakis az „egész ember”, aki tudatában van bármely részleges „otthon” múlandóságának és viszonylagosságának, telepedett meg valóban a világban – „a száműzetés helyén”.
Szinte látom, ahogy áll Miłosz a Maisons-Laffitte-i Instytut Literacki küszöbén, a bőröndje fogantyúját szorongatva – a két világ e határán számára valójában semmi sem ér véget és semmi sem veszi kezdetét, legfeljebb új sor kezdődik a tapasztalatok listáján; az inga az ellenkező oldalra lendült, ugyanabban a középpontban rögzítve, ugyanarra a tengelyre helyezve: Vilna, a szetejniei családi kúria, Isten, az írás, a benőtt tavak a Niewiaża partján, a szabadság, a múlt és a jövő, a nagy sokféleség, amely egyetlen oszthatatlan maggá olvad össze.
Miłosz emberfelfogását tekintve anakronisztikus. Annak tetszik manapság mindenki, aki az állandóságot védelmezi a változékonysággal szemben, aki a lényegről beszél. Aki hisz abban – ahogy ő is –, hogy a „legsajátabb”, mindaz, ami megmarad, ha lehullanak a jelmezek, eszmék, szokások és kötelességek, elpusztíthatatlan.

       Körner Gábor fordítása