Mariusz Szczygieł
Meg akarod nevettetni Istent?
(beszélj neki a terveidről)
 

Miután Oroszországban lezuhant a repülő Lech Kaczyńskival és kilencvenöt utassal a fedélzetén, egymás után jelentkeztek nálam a cseh újságírók.
Ladislav Verecký, akit az ismerősei Denisnek szólítanak, sokan mások pedig – a hivatásában elfoglalt pozíciójának kijáró tisztelettel – „szerkesztő úrként” emlegetik, interjút kért tőlem napilapja, a Mladá fronta DNES részére. A katasztrófa utáni negyedik napon történt.
Denis kicsit slampos figura, arcán többnapos, ritkás borosta, a tekintete egészen átható. Ötvenes cseh értelmiségi. Ismertük egymást, egyszer ő vezette a beszélgetést, amikor a prágai könyvvásáron találkoztam az olvasókkal. Mély benyomást tett rám, mert szellemesebb volt, mint én.

Az interjú első kérdésére, arra, hogyan éltem meg a lengyel tragédiát, azt válaszoltam, hogy amikor szombat reggel bekapcsoltam a televíziót, úgy álltam a készülék előtt, mint aki megbénult. Még azt sem vettem észre, hogy sírok.
Arra a kérdésre, érkezett-e bármilyen reakció a történtekre cseh barátaim részéről, azt feleltem, hogy vannak jó ismerőseim Nyugat-Európában, közülük senki sem küldött egy árva sms-t sem. Csehországból viszont rögtön kaptam üzeneteket. A csehek együttérzésükről biztosítottak mint olyan nemzet képviselőjét, amelyet váratlan csapás ért. Hana Lipovská gimnáziumi tanuló e-mailben írta, hogy nem ismer személyesen egy lengyelt sem, de úgy érezte, én vagyok az egyetlen ember, akinek elmondhatja, hogy együtt érez velünk. Egy másik Hana, Hájková asszony arról biztosít, hogy Csehországban senki sincs, akit ne rázott volna meg a tragédia. A kondoleáló csehek nagy részét egyáltalán nem ismerem. Egyszer egy utastársam a vonaton arról győzködött, hogy a cseh racionális és előrelátó nép. Szerintem meg nem az, tisztelt uram – válaszolhatnám most neki.
Más lapra tartozik, hogy ezek a részvétnyilvánítások hozzám érkeztek, vagyis egy olyan emberhez, aki folyamatosan elégedetlen Lengyelországgal, bár azt hiszem, a hazaszeretet egy formája az elégedetlenségem. Szóval kínosan érintettek a részvétnyilvánítások. Paradox módon viszont ezek a Csehországból érkező sms-ek és e-mailek hoztak közelebb Lengyelországhoz. Tudatosították bennem, hogy ide tartozom.
Arra a kérdésre, hogy fölébred-e a lengyel társadalomban a híres nemzeti pátosz, azt feleltem, hogy van egy püspök, aki már úgy fogalmaz Kaczyński elnökről, hogy „elesett” Szmolenszknél. Az „elesni” szó azt jelenti, hogy valaki csatamezőn vagy harcban, hősi módon veszti életét. Hogyhogy elesett? Mert életében mindvégig harcolt, mindig támadta az ellenség. És bizony ellenséges terület fölött repült.
Egy másik pap azt mondja a televízióban, hogy államelnökünk „hősi” halált halt. Lehet hősi a halál egy közlekedési balesetben? Nagyon nehéz beismerni, hogy emberi mulasztás, hiba, baleset volt. Hiszen mindannyian Isten kiválasztottjai vagyunk, Ő jelölte ki az elnöknek ezt a hősi halált. Természetesen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy kétségbeesve keressük, hogyan lehet értelmet adni a történteknek. Ha az ember nem látja világosan a dolgok értelmet, eltéved, elvész (talán ezért nem talál sosem olyan nagy elismerésre az emberiség körében az absztrakt festészet, mint az ábrázoló művészet).
Denisnek arra a megjegyzésére, hogy Lengyelországból fatalista véleményeket is hallott – Katyń átok, ez a lengyelek sorsa, nem menekülhetünk a végzet elől, és ez őt arra emlékezteti, ahogy a csehek sorsában ismétlődő nyolcasok fölött szoktak borongani  –, azt mondtam: nemrég a Vąechnopárty című cseh talkshow-ban a lengyel költő, Norwid  szavait idéztem: „Lengyelország: emlékezet és sírhalmok”, a prágai Semafor Színház (ott vették föl a műsort) teljes közönsége pedig úgy nevetett ezen, mintha egy jó viccet sütöttem volna el. Nyilván azt hitték, hogy poénnak szántam. Pedig tényleg idézet, és sokat elárul a lengyelekről. 
Denis kérésére, hogy magyarázzam el, miben nyilvánul ez meg konkrétan, azt válaszoltam, hogy a lengyel népnek például az autópálya nem létszükséglet, ezért szinte nincsenek is autópályáink. A lengyel népnek a boldogtalanság a létszükséglet. Amikor történik egy szerencsétlenség – a levert varsói felkelés vagy egy másik bukás –, csak akkor vagyunk valakik. A veszteség emel bennünket a többi nemzet fölé. A lengyel kultúra nekrofil kultúra. A halál nemesíti meg az embert. A lengyel történelem során hosszú évekig harcoltunk a függetlenségünkért, újra meg újra meghaltunk a hazáért. A lengyelek sokkal jobban értenek a temetések és a bukások, mint a sikerek megünnepléséhez. Nem veszhettek kárba, nem mehettek feledésbe a feláldozott életek, ezért megtanultuk őket hangsúlyozni, megünnepelni, megfelelő keretet adni nekik. Ne felejtsük el, hogy amikor a csehek  1989 novemberében, a Vencel téren a kulcsaikat csörgették örömükben, hogy megdőlt a kommunizmus, a lengyelek 1989 júniusában – mert nálunk korábban megtörtént a bukás – ezt egyáltalán nem élték meg közösségi élményként. Nem teremtett semmiféle közösséget a boldogság, hogy kimúlt az a borzalmas Lengyel Népköztársaság. Semmiféle látható örömet. Tudnak egységet alkotni a lengyelek, de csak boldogtalanságukban. És mert tudjuk, hogy a világ nem értékeli a szenvedésünket, megmutatjuk: világbajnokok vagyunk a halál és a tragédia ünneplésében! 
De miért?! – kérdezte Denis meglepve.
Azért, hogy a világ végre elismerje: ők szenvedtek a legtöbbet. Többet, mint a zsidók. Már most hallom: „Senki sem tud úgy szenvedni, mint mi”.
Denisnek arra a kérésére, hogy nevezzek meg ebben a tragédiában egy olyan elemet, amelyből származhat valami jó, sőt talán elindulhat belőle az oroszokkal való megbékélés, egy példával válaszoltam. Oroszok Varsóban és oroszok Prágában – ez két különböző kép. Egy orosz Prágában nem titkolja, hogy orosz. Ezerszer elmondtam Lengyelországban: „Képzeljétek el, Prágában, a Vencel téri kávéházban hangosan beszélnek az oroszok”. „Komolyan? – ámulnak el a lengyelek. – Az oroszok ott rendesen beszélnek?” Varsóban hosszú évekig nem lehetett orosz szót hallani, pedig itt is élnek. Halkan beszélnek, csak a hotelszobájukban vagy a bérelt lakásukban beszélnek hangosan egymás közt. Elképzelhetetlen, hogy egy orosz fesztelenül viselkedjen egy kávéházban. Oson az utcákon, nem akar feltűnést kelteni. Egyszerűen érzi az utálatot. Az egykori rabszolga utálatát, hiszen évszázadokig tartott az orosz megszállás. És mert hasonló a két nép, hiszen az oroszok is, a lengyelek is nagyon érzelmesek, azt hiszem, úgy lehetne megfogalmazni, amit irántunk éreznek, hogy megbántottuk az érzéseiket. Csakhogy olyanok az érzéseik, mint az elefántnak a galamb iránt: ócska, rozsdás kalitkában akarja tartani. Nem hinném, hogy egyáltalán lehetséges a megbékélés.
Arra a kérdésre, mi történt a rokonságomban, hiszen köztudomású, hogy szinte minden lengyel család tragikus tapasztalatokat szerzett az oroszokról vagy az ukránokról, elmondtam (röviden) egy történetet, amelyet a mamám mesélt nekem gyerekkoromban. Egyszer a nagyapám leesett a létráról, eltörte a lábát. Már ágyban feküdt, amikor jöttek az ukránok, és megparancsolták neki, hogy öltözzön föl, és a törött lábával bekergették az erdőbe. Az erdőben gödröt kellett ásnia, az ukránok megkötözték a kezét szögesdróttal, megölték, és belelökték a gödörbe. Napokig nem engedték, hogy bárki a hely közelébe menjen, de a nagymama odament, és megtalált egy darabot a nagyapa kék flanelingéből. Mindig nyaggattam a mamámat, hogy mondja el ezt a mesét. Hallani akartam újra meg újra.
Arra a kérdésre, hogy ez valóban megtörtént-e, azt feleltem, hogy igen, a Beszkádokban, Ustrzyki Górne településen, most viszont azt is tudom, amit egy gyereknek nem lehetett elmondani. Tudom, hogy lehúzták a bőrt a nagyapa kezéről. Azt mondták, azért húzzák le, hogy kesztyű legyen belőle. Tudom, hogy megölték a nagymama testvérét és a feleségét, aki fölvette a kisbabáját, a kisfiát, és azt mondta, hogy nem hagyja a férjét. A gyereket – így meséli a mamám – visszagyömöszölték az asszony méhébe. A szomszédok ölték meg, falubeliek voltak. Az Ukrán Felkelő Hadsereghez, a nacionalista sereghez tartoztak, amely a Szovjetuniótól és Lengyelországtól is független államot akart létrehozni. Elűzték a lengyeleket az otthonukból. A mamám anyja, Anna a nemes Stadnicki családból származott, a férje, Ryszard pedig Krakkó környéki sókereskedő volt. A nagymamám volt az egyetlen nő a faluban, aki tudott írni-olvasni, lengyelül és ukránul is.
Arra a kérdésre, hogy mint lengyel, érzek-e elégtételt, amikor azt hallom, hogy az orosz televízió egyes csatornája főműsoridőben vetíti Wajda Katyń című filmjét, azt válaszoltam, hogy nem érzek. Lassan kialakítom az életfilozófiámat, ez pedig így hangzik: ne legyen semmilyen elvárásunk.
Arra a kérdésre, hogyan reagálnak a lengyelek azokra az orosz találgatásokra, hogy pont Kaczyński elnök utasította a pilótát, hogy hajtsa végre a kockázatos landolási manővert, azt feleltem, hogy ezt mondja a nemzet egyik fele, az, amelyik utálja Kaczyńskit. A lengyel történelemben fontos volt az ősök szertartása, amelyet romantikus nemzeti költőnk, Adam Mickiewicz örökített meg. Összegyűltek az emberek, és a sötétben megidézték a holtak szellemét, akiket ősöknek neveztek. Azért tették, hogy megkérdezzék a szellemeket, mire van szükségük, aztán visszaküldték őket a másvilágra. A mai napig él bennünk ez a romantikus hagyomány. Április 10-én Katyńban az ősök jelenkori szertartását akarták megtartani. Nekünk ez nagyon fontos. Ha az Európai Unió valamelyik ülésére repült volna az államfő és a többi méltóság, biztos elkéshettek volna, leszállhattak volna egy másik reptéren, és mehettek volna tovább autóval. De egy ilyen történelmi, misztikus eseményről nem késhettek el. Hiszen ha Moszkvában szálltak volna le, sokáig vártak volna rájuk az elesettek rokonai. A lengyel elnök kénytelen lett volna az orosz elnök autójával menni Katyńba, ami elviselhetetlen megaláztatás. Még ha nem is adta ki az utasítást Kaczyński a „leszállásra”, akkor is el tudom képzelni, milyen nyomás nehezedhetett arra a pilótára.

Nyomtatásban kicsit hosszabb lett az interjú. A végére odakerült egy rövid rész, amit nem mondtam. Egy anekdota.
Ugyanis Denis megírta e-mailben, hogy a beszélgetés persze nagyon tetszik a szerkesztőségnek, de a főnökség attól tart, hogy túlságosan nyomasztó. Azt válaszoltam, hogy aligha lehet könnyed hangú négy nappal egy ilyen katasztrófa után.
Denis azt írta, aggodalomra semmi ok, a végéhez hozzáillesztett egy mulatságos történetet (egy nyelvi bakimról, amelyről a tévében beszéltem). Szóval most van a végén valami igazán vicces.

Hétfőn, négy nappal azelőtt, hogy megjelent az interjú a Mladá frontában, megkérdeztem Denistől, melyik számban lesz az anyag. Hamar válaszolt, hogy csütörtökre tervezik, de figyelmeztetett (és ez volt az utolsó mondat, amit nekem írt):
„Ha meg akarod nevettetni Istent, beszélj neki a terveidről.”
Szerdán kaptam a hírt, hogy Denis reggel meghalt a nyílt utcán. 
 
      MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu