Nézem, ahogy apró léptekkel csoszog a saját sorsában. Ebben a házban, amelynek az volt a feladata, hogy megóvja, az elveszített házakra emlékeztesse őket, de a foglyai lettek. Mindenkitől félek, mondja. Kitől?, kérdezem.
Mennyi szenvedés, mondja reggel. Csoszog és nyögdécsel. Kinyitja az ajtót, beengedi a reggeli fényt. Mennyi, kérdezem. Hogy folyton utaznod kell, feleli. Mondom, hogy szeretek úton lenni. Ő soha életében, most meg már egyáltalán. Soha sehova. Egyszer a szanatóriumba, vagy negyven éve. Negyven? Több. Talán háromszor a fiához, látogatóba. Ennyi.
Most csak tíz lépés oda és tíz vissza, csoszogva. Mintha a teste végül belenyugodott volna, hogy legyőzte az ismeretlentől való félelem. Mintha végül felemésztette volna a rettegés. Csoszog előre, su-su-su. Kínszenvedés, mondja, ez a sok utazás. Hány kilométer. Négyszáz, felelem. Nem is olyan sok. Holnap Gdańsk, aztán Poznań. Jézusom, mondja, megfordul, bemegy a házba a reggeli fényből. Belép a konyhába, az idő múlásával valahogy összement a helyiség. Ő is összement. Megyek utána, beszívom a ház mozdulatlan szagát. Túl nagy vagyok ahhoz, hogy kényelmesen mozogjak. Ezért inkább órák hosszat üldögélek a tornácon, bámulom a kertet, a fákat, itt vannak, mióta az eszemet tudom. Túl nagy vagyok ahhoz, hogy kényelmesen mozogjak a házban, amelyben évek óta mozdulatlan az illat.
Kávét főzök magamnak, kilépek a reggeli fénybe. Jön utánam. Hallom, su-su-su. Mondja, hogy vegyek föl meleg papucsot, mert megfázom. Mondom, hogy nem szeretem, sosem szerettem, és nem is volt meleg papucsom. De mindig szerettem úton lenni, és utaztam is. Nézi a csupasz lábfejemet, látom, hogy megborzong. Tanácstalan. Csak annyit tud mondani, hogy ne mászkáljak mezítláb, és ne utazzam annyit. Nem éjszaka, nem akkor, amikor hideg van, hanem általában.
Most már csak ennyit tud tenni értem. Topogni a nyomomban, amikor meglátogatom, és hajtogatni, hogy megfázom. Csak ennyit. Pulóverbe bújik augusztus közepén. Tíz lépés oda és tíz vissza. Újra meg újra. Sehogy sem tud behatolni az életembe. Csak a meleg papucs és hogy az autóban útközben elég meleg van-e. Mondom, hogy ez hülyeség, már minden így marad. Hacsak nem kezdek el fázni és félni, ha én is olyan öreg leszek, mint ő, és akkor majd melegen öltözöm, és nem járok el otthonról. Nem is hallgat rám. Leül a napon. A tornác keletre néz.
Kezdettől fogva nem akart itt lakni. A város közepébe, valamelyik betonházba, emeletre vágyott. Mindig ezt hajtogatta. Emlékszem. Akkoriban reggelenként eljártam otthonról, bolyongtam az őszi mezőkön. Fűzfák, a mélyedésekben felgyűlt víz, az október illata. A város távoli visszhangja. Valami hangyabolyfélében akart lakni. Hogy legyen valaki a falon túl. Hogy egyszerűen elcsavarja a radiátor gombját, ne ez a koksz legyen, a pincéből érződő csípős szag, ne kelljen vesződnie a cserépkályhával. Lehet, hogy már akkor is fázott. És félt a kis ösvényektől, amelyek a bolthoz, az autóbuszhoz vezettek a bozótoson át. Hiszen a szülőfalujában egymás mellett álltak a házak. Szorosan. Itt meg bokrok vannak, mögötte már az erdő.
Nem azért menekül el az ember a faluból, hogy bozótosban éljen és esténként hallgatózzon. Eleinte még kerítés sem védte. Ott, a faluban volt. Nem járt arra idegen. Csak cigányok jelentek meg a folyóparton, egyszer-kétszer egy évben. Mint annak idején a tatárok, és akkor ki kellett várni, ki kellett tartani, bezárni a tyúkokat, leszedni a mosott ruhát és a fazekakat a kerítésről. Kétszer egy évben, a folyó mellett, a homokos lapályon. Most a konyha, a szoba és a tornác között tapossa ki a maga ösvénykéjét. Mint azon az udvaron, amelyet minden oldalról épületek, szomszédok és kerítés vett körül, hogy egy szál cigány se osonhasson be.
Itt mindenki idegen. És még mindig jönnek. Egyre nagyobb házakat építenek. Reggel a vasúti átjárónál vesztegelnek a dugóban. Ott állnak engedelmesen, mint a birkák, az egyre drágább autóikban. De ő ezt már szerencsére nem látja, mert csak a saját életén belül tapossa a maga ösvényeit. Nem látja ezt a kapitalista ágyútölteléket. Ő a kommunizmus tölteléke volt. Ötven éve. Szökés és kitagadás. Mint a homály a fényhez. A nép, amelyet egyik rabságból a másikba vezettek. A lécekkel bekerített pajta semmijéből a város űrjébe. Sivatagból őserdőbe. A múltból mindjárt a jövőbe, a legcsekélyebb jelen nélkül, ahol el lehetne bújni, el lehetne lakni. Időnként visszamentünk oda.
Hároméves voltam, az udvar porában ültem, homokkal kevert kacsaszart gyúrtam. Olyan volt, mint a gyurma. Nem akartam játszani semmi mással. Az ősanyag ereje. Homok. Füst. Trágya. Ezt vették el tőlük. Kénytelenek voltak álruhába bújni, alakoskodni. Kinek a bőrébe bújtak? Azokéba, akik már nem voltak közöttük. A halottakéba. A kiéheztetett, agyonlőtt, a városi pincékben felgyújtott, kanálisok vizébe fojtott, kemencékben elégett holtakéba. Őket kellett pótolniuk. És azokat, akik túlélték, de nem voltak alkalmasak, úri módon húzták az orrukat. Szóval a holtak helyére jöttek. Talán ezért fázott egész életében. Sálat teker magára, betakarja a veséit, beburkolózik. Kérdezi, meleg van-e az autóban. Mondom, igen. Mondom, hogy utazzunk el a falujába, vagyis abba, ami maradt belőle, lassan úgyis elnyeli a gombaként terjeszkedő város. Ellenkezik. Nincs már ott senkije. Amire szüksége van, azt mind a fejében őrzi. A régi élőket és holtakat.
Mondom, hogy az autóban olyan meleget tudok csinálni, amilyet akarok. Nyáron meg hideget. Ha fáradt vagyok, még kávét is tudok főzni benne. El akarom vinni, de nem hajlandó belemenni a játékba. Beülni, kiszállni, hajlítgatni az ízületeit, megállni ismeretlen helyeken. Magammal akarom vinni, de ez utópia. Az emlékeihez beszél. Csak nekem kellenek képek is, mindig megyek valahova. Minek annyit utazni, mondja, és valószínűleg igaza is van. Végül nyilván kiderül, abban is igaza volt, hogy egy helyben maradt és meglapult óvatosan, mint az egér a söprű alatt. És félt a nagy terektől.
Hét kilométert gyalogoltak a fenyőerdőben, hogy eljussanak a templomba. A szekér mellett, a süppedős homokban mentek. Bokáig ért a homok, a cipőt a kezükben vitték. Mint a zsidók a sivatagban. A ígéret földjére, déli tizenkettőre, minden vasárnap. A száraz erdőn, a homokon, a sivár szántóföldeken keresztül, porban és szélben. Kímélni kellett a lovat, ezért csak a végén, a jól-rosszul ledöngölt úton ültek föl a kocsira. A nagyapám, akárcsak Mózes, vezette a népét, és akárcsak Mózes, töretlenül vándorolt. El az egyiptomiak földjéről, az otthon fogságából. Minden vasárnap. Egész életében. Nyikorgó kocsi, a ló verítéke, homok. Az ünnepre összehajtott takarót, vöröses színű lópokrócot terítettek a nyersfa deszkára. Bezárkóztak a régimódi időbe, amelynek körkörös útja az örökkévalóságba vezetett. Hét kilométer oda és hét vissza. Varsótól északkeletre.
Most is tíz lépés a nyugatra néző konyhaablakig és tíz vissza a tornácig, ott egy percre lepihen a napon. Kicsit messzebb a kerítés és a fák, ezekre másztam fel annak idején. Furcsa érzés, hogy azóta is ezen a helyen vannak. Mintha egyfolytában ahhoz a régi, nem változó világhoz tartozna. Pedig anyám eljött onnan. Mint minden száműzött abban az időben, akiknek testével és vérével táplálkozott a kommunizmus. Emlékszem az első karácsony estékre, amikor egy tálból ettünk otthon. Itt volt a céklaleves, a krumpli, ott a káposzta. Kanalaztuk. A városban. Magányosan, mint az emigránsok. Tapogatózó élet. Figyelni kellett. Milyen idegen lehetett itt. Milyen idegenek lehettek itt mindannyian. Az egész ország. Mintha valahonnan, valamikor elszökött volna az egész nemzet, és sosem talált volna menedéket. A mai napig így van. Állandóan úton, mintha üldöznék, mintha menekülne. Van százhúsz újságod, ahol megírják, kinek kell kiadnod magad, hogy ne tűnj ki, hogy ne szégyenkezz. Hogy lemosd kétes származásod szégyenét. Nézem, ahogy apró léptekkel csoszog a saját sorsában. Ebben a házban, amelynek az volt a feladata, hogy megóvja, az elveszített házakra emlékeztesse őket, de a foglyai lettek. Mindenkitől félek, mondja. Kitől?, kérdezem.
Hát mindenkitől, aki ide jön. De hát ide nem jön senki. De azoktól a mindenféle sárgáktól. Hiszen nem is jársz el otthonról egyáltalán, felelem. Ha nem járok el, nem félek, mondja. Fogalmam sincs, mikor mehetett oda utoljára. Arra a lepusztult környékre a stadionok és a Targowa utca között. A pályaudvarról indulnak keletre az autóbuszok. A sofőrök káromkodnak, halált megvető bátorsággal manővereznek. Tolatnak a standok, bódék, kupacok, nyalábok, a szivárványszínű olcsóság vásárlói között. Afrika és Ázsia. Éber alakok pásztázzák a tömeget szüntelenül. Itt óvatos az ember, nincs vásári hangulat. Senki sem érzi otthon magát. Ha tényleg bemenne oda, szörnyet halna a rémülettől. Ahogy a többiek is reszketnek, mindegyikük szeretne láthatatlanná válni. Autóbuszok indulnak keletre, északkeletre, ugyanúgy, mint negyven évvel ezelőtt.
Csakhogy akkor néptelen volt ez a hely. Csak félórával-órával a kék Jelczek indulása előtt gyűlt össze a tömeg a betonszigeteken. Körös-körül üres minden, csak az ajtónál tülekednek, nyomulnak befelé. A buszban sötét volt a tömegtől, elindult, a hely pedig megint néptelen és csöndes lett a következő sokołówi, siemiatyczei vagy międzyrzeczei járatig. Fekete nitrofestékkel írták ki a menetrendet kis sárga táblákra. A közelben állt egy bódé, ott sült hurkát, kolbászt és sört árultak.
Most vietnamiak kotyvasztanak valamit a standok között, a szűk kis járatokban. Füst, bűz, ételszag. Fogalma sincs arról, mi van itt, de valahogy mégiscsak elképzeli ezt a helyet, ahonnan negyven évvel ezelőtt elindultunk a kék Jelczcsel. Ez a sárga és fekete népség az árujával, a karattyolásával, az idegenségével, amitől anyám a távolban is retteg, átlátszó képként siklik be anyám és a régi napok közé, amikor vulkánfíber bőrönddel vártuk az autóbuszt. Baromfi- és sajtárusok álltak körülöttünk, mentek haza a falujukba.
Mi is visszajártunk. Két hétre, egy hónapra, nyári szünetre, ünnepekre, búcsúba. Az előző életbe. Odafönt, a töltésen siklottak a sárga-kék vonatok. Munkásokat szállítottak. A falusi legelőkről vitték a testüket, az elmúltból a jövőbe. Savanykás szagot árasztottak. Kaptak gyári kockás inget, aztán abban jártak mindennap. A flanel felszívta az izzadságot. Emberanyag a városnak. Egész szerelvények Tłuszczból, Nasielskből. Húsukkal táplálkozott a jövő. Mindig így van. Háborúba, forradalomba, rendszerváltásra vonattal szállítják a testeket a peremvidékről. Aztán új, olcsó ruhába öltöztetik őket.
Húsz złotys cipőik vannak, mondja. Egyre több minden kerül húsz złotyba, felelem. Nekem már semmi sem kell, mondja nyugodtan, még el is mosolyodik egy kicsit. Gondolod, hogy még olcsóbbak lesznek, kérdezi. Persze, mondom.
1968-ban – úgy rémlik – volt egy kisüveg virágvize. „Fehér orgona” volt a neve. Ha templomba vagy rokonlátogatóba mentünk, szórt egy kicsit a kabátgallérjára. Aztán vett egy kicsit az ujjára, hozzáérintette a fejemhez, a halántékomhoz, a homlokomhoz. Mintha felkent volna a modern idők kenetével, ahová egy perc múlva el kellett indulnunk, piros buszok és villamosok vittek máshová az új idők gyomrában, Wola, Praga vagy Brudno kerületbe mentünk telhetetlen bendőjében. Néhány könnyű érintés, olyasmi, mint a kereszt jele, hogy senki se vegye észre barbárságunkat. Állatias szagunkat. Vékonyka volt a kis üveg, fekete címkéjén aranybetűs felirat. Azt hiszem. Hét ötven, ha igaz. Simán meg lehetett venni a trafikban. Aztán pár csepp, mielőtt kilépünk a világba. Mindenki így csinálta. Az előszobában, lopva, félszegen.
Pogányok városa, barbárok országa. Fél az egyik a másiktól, fél, hogy lelepleződik. Hogy kilóg a kapanyél a szájából. Színlelés. Szerepjátszás. Alakoskodás. A kabátján fekete szőrmegallér volt. Nagyon puha tapintású, és fehérorgona-illatú. Valódi volt, mert a puha szőr alatt érezni lehetett a merev, rosszul cserzett bőrt.
Ilyen ruhában látom a régi fényképeken. Belemosolyog az objektívbe. Kisalakúak a kartonfotók, ötször hetesek, a szélük díszesen fogazott. Egy faház előtt állunk, valószínűleg késő ősszel, mert a fákon nincs levél, de havat sem látni sehol. Felhős az idő. Talán egyszerűen mindenszentek napja van, és ide jöttünk, ahol a halottaink nyugszanak. A városban még nincs senkink, nincs hova menni, ezért minden évben visszamegyünk a néptelen, homokos temetőbe. Nézem a fényképet, és látom, milyen fagyosak voltak azok az évek. Autó nem volt, a buszok jegesek, várakozunk a prérin. De ő nem fázik. Az objektívbe néz, és bátortalanul elmosolyodik. A fején kendő.
Vastag üvegből voltak akkor a temetői mécsesek. Zöldek, pirosak, fehérek. Utána pohárnak is lehetett volna használni őket, de nem hiszem, hogy bárki is ezt tette volna. Talán csak a sírásók. Kijön a tornácra, megkérdezi, kérek-e levest. Nem, mondom, reggel van, elég lesz a kávé. De egyél valamit, mondja. Mondom, hogy jó, de nem most. Enned kell valamit, mondja. Akkor azt mondom neki, hogy az emberek már nem olyan éhesek, mint annak idején. Elengedi a füle mellett, és azt mondja: megmelegítem. Felsóhajtok: ha akarod, de kihűl. Odatipeg a gáztűzhelyhez, ott vannak a lábaskái.
Ki tudja, talán azokba az időkbe vágyik vissza, amikor azért ültek emberek asztalhoz, hogy jól belakjanak. Egy időben, egy asztalhoz. Nyáron egész légyraj röpködött a nyári konyhában. Az egyetlen ablak mellett állt az asztal. Én a nyári szünetet töltöttem, de a többiek tényleg éhesek voltak. Csöndben ettek, némán, a beszéd a jóllakottak előjoga volt, emelkedettebb látszatot kölcsönzött ennek az állatias cselekvésnek. Legyek között, szó nélkül. Vakáció volt, de sejtettem, hogy ilyen lehet az élet.
Nyár végén hazamentem, és a hideg szobában, a kerek asztalnál úgy éreztem, mindannyian színlelünk valamit. Csak a csönd volt hasonló. Most is. Amikor fölébredek, hallom a rádiót a szobájában. Semmi mást. Valahol a távolban vonat halad. Ez lesz még hosszú órákig. A hideg, néma házban, amely valamikor néptelen tájon állt. A kertkapun túl mindjárt kezdődött a liget, a nyulak mezeje. A bozótban fekete, áttetsző víz állt.
Reggelenként kimentem a házból, elindultam az orrom után. Ősz volt. A hideg, a köd és a nyirkosság szagát éreztem. Nem voltak itt ezek a házak. Még nem nyújtózott ide a város. Átázva értem haza, át kellett öltöznöm, mielőtt elindultam az iskolába. Hallgatom a rádiót a falon és a vonatok zaján át. Most nagy sebességgel jönnek, és sokkal több van belőlük. Minden oldalról közelít a város. A házban olyan csönd és hideg van, mint régen, de a távolból már ide hallatszik a lárma. Ő is hallgatja. A falakon, a ligetek maradványain, a levegőn keresztül.
Keresi azokat a régi, egyedi hangokat, amelyek megmaradtak az emlékezetében. Akkor mindegyik valamilyen ismert dolgot jelentett. A mai neszek már nem jelentenek semmit. Ezért kapcsolja be mindjárt ébredés után a rádióit. Az egyiket az ágya mellett, a másikat a konyhában. Mária Rádió, József Rádió, Mindenszentek Rádió. Fölkel, a hangszórói között tipeg. Ez jobb, mint a világ megnevezhetetlen lármája. Civil adókat is hallgat. Megjövök, és elmondja, mi történt velem.
Néha úgy érzem, hallgatja az összes rádiócsatornát. Elmondja, mit mondott a baloldal és mit a jobboldal. Nem akarok erről társalogni, csalódott az arca. Mondom: anya, kérlek. De jó a szíve, és beengedi a házba ezeket a fővárosi svihákokat. Cigányt nem engedne be. Sárgát sem, de ezeket beengedi. Ezért valahányszor belekezd, azt mondom: anya, kérlek. Azt akarom, hogy arról beszéljen, ami elmúlt. A jelennel elboldogulok magam is.
Megjövök, hallgatom a csöndet a házban, amely annak idején néptelen tájon állt. Fölébredek reggel a hideg szobában, és azon tűnődöm, hogyan kerültünk ide. Anya, apa, én, ők. Megérkezem, és nyugtalanságot hintek el az életükben. Átszállok. Megpihenek félúton. Alszom egyet. Leteszem az autót, és megyek a reptérre, hogy elrepüljek a fészkes fenébe, amiről neki fogalma sincs.
A boldogságomat akarja mindenáron, hogy nekem jó legyen, és olyan legyek, mint a többiek. Kisfiam, szeretném, ha nyugatra járnál, mondja. Anya, minek mennék nyugatra? Erről a Bug menti síkságról? Erről a homokról, ahová villámok csapkodnak? A horpadások mellől, ahol megáll a zöldes víz? Anya, hova küldesz? Árulót akarsz csinálni belőlem? Lelencet? Pedig okos vagy, mégis úgy beszélsz, mint azok a macák az újságokban, a tévében: nem szereti a nyugatot, ez a nyugat-ellenes tetű vadembert játszik, hogy kíváncsiak legyenek rá. Lenézi fiatal liberális demokráciánkat, koszfészket akar itt, Tatárföldet, semmibe veszi a társadalmi szellemi vívmányainkat, civilizációs törekvéseinket és posztmodern elképzeléseinket, mert csak káosz van a fejében, rothadás, azt akarja, hogy használt gumikkal tüzeljenek és szarjon a barom, ahova jólesik, nagy ívben tesz a kirekesztett kisebbségek felszabadítására, mert egy közönséges disznó, aki a múlt mocskában dagonyázik, és az elmaradottság trágyadombjában vájkál. És ezért még pénzt is kap. 
Anya, te okos asszony vagy, hagyd, hogy a fiad oda utazzon, ahova az ösztöne és a szíve húzza. Az ő világában nincsenek oldalak. Emlékszel, amikor hatéves voltam, kiléptem a házból, és elindultam az orrom után, kóboroltam az ingoványban, nyakig sárosan és boldogan értem haza. Hagyd az újságokban mutogatott macáknak, hogy oldalakra osszák a világot. Ők kénytelenek az irányzatok zsarnokságában élni. Félnek a kelettől, és vágynak, egyébként teljességgel egyoldalúan, nyugatra. Anya, ők csak annyit látnak, amennyit olvastak valahol. Nem jövök túl gyakran, te meg előhozakodsz ezzel a nyugattal. Akkor jutottál el a legmesszebbre nyugatra, amikor elmentél a keleti Tengermellékre, Płotyba, mert ott ültem börtönben. És nincs eleged ebből az egész nyugatból? Te suttogtad a beszélőn, hogy minden smasszer úgy néz ki, mint a gestapósok.
Tudtad, mit beszélsz. De hadd emlékeztesselek arra, hogy a gestapósok nyugatról jöttek hozzánk, és agyon akarták lőni a mamádat, az én nagymamámat, falhoz állították a faházban. Csakhogy irgalmasan meggondolták magukat, és valamilyen kifürkészhetetlen okból visszatették a P38-asukat a pisztolytáskába. Keletről viszont bejöttek, vagyis behajóztak a Bugon a csíkos trikós orosz katonák, és apáddal, az én nagyapámmal sefteltek, cukor és pancsolt szesz volt az áru, de raboltak tyúkokat is.
Így beszélgetünk, amikor ismét beugrom útközben, átszálláskor, egy pillanatra letelepedem, nézem, ahogy toporog a konyhában a kislábasokkal, kis serpenyőkkel, ezekben kotyvasztja ősidők óta mindig ugyanazt, és elég, ha bekapok egy falatot, máris évtizedeket megyek vissza az időben, elborítanak az emlékek, visszatérek a kezdetekhez, visszatérek keletre, pedig nem is hagytam el soha, mert csak az ostobák hihetik azt, hogy az igazi élet máshol van. Pedig az igazi élet mindig itt van, középen. Néha megpróbálunk eltávolodni, elszakadni, elmenekülni, de a spirál mindig rugalmas, ezért térünk vissza úgy, mint egy búcsúban vett similabda. Hacsak nem szakítunk ki magunkból egy darab élő húst és vérzünk el, mert ez a seb sosem heged be.
Végül legyint, és lemondóan teszi hozzá: és ott ki fog utolérni téged. Igaza van. Én sem érem utol magam, hát még ő azzal a su-suval, hogy vegyem föl a meleg papucsot, mert megfázhatok, mint negyven éve, és azzal, hogy egyél valamit, mert még növésben vagy.
Hiszen én akarom, hogy újra gyerek legyen, és elmondjon mindent, amire csak emlékszik a legrégebbi időkből. Arról, hogy német hullák voltak a fenyőgallyak alatt, hogy a nagypapának tulajdonképpen tetszett a kommunizmus, csak Julia nagymama ébersége óvta meg attól, hogy belépjen a pártba. És arról is mindig, hogy a szabadság elúszott a keletről jött csónakokkal, hajókkal és ágyúnaszádokkal. És arról a helyzetről is mindenképpen, hogy Julia nagymamára senki sem szegezett ok nélkül P38-ast, vagy milyen fegyverzete volt a Gestapónak. És arról a helyzetről is mindenképpen, amikor már nem éreztek megvetést a nyugat iránt, és ő is lenézhette egy kicsit a keletet. Azokat, akik tyúkot loptak, és megfőzték tollastul. Lehet, hogy nem volt ez igazi szabadság, de hát itt nem is volt fölkészülve senki az igazi szabadságra. Mert mit is kezdtek volna vele.
Mit lehet egyáltalán kezdeni a szabadsággal, ha kelet és nyugat között élünk. Semmit sem lehet kezdeni vele. A félelem és a megvetés között. Szeretem, ahogy beszél erről. Arról, hogyan akarták agyonlőni a németek a testvérét, mert nem tért ki a motorbiciklik útjából. Ugyanis süketnéma volt. De őt sem lőtték agyon, mert odaért valaki, és elé állt, megvédte a nyomorultat.
Szeretem, ahogy a testvéréről beszél, aki lovakat vágott ki papírból, száguldozott velük a homokos dűlőúton, és szépek voltak a lovak, szinte éltek, összeborzolta a szél a sörényüket. Azt akarom, hogy erről beszéljen. Hogy eljött egyszer a halál, egyszer meg a szabadság, németek és oroszok képében. A zöld folyón hömpölygő, keletről érkező vízen. És ne arról, hogy nyomuljak nyugatra. Igen. 

            Mihályi Zsuzsa fordítása