Mi vesz rá egy várost, hogy kulturális fővárosi címre pályázzon? Hiszen vagy már eleve a kultúra fellegvára, és akkor nincs szüksége erre a címre, vagy nem az – akkor viszont a cím se segít. De vannak azért más tényezők is. Például a presztízs. Na meg a pénz. Ha a város sikeresen teljesít, jó eséllyel ismertebb és gazdagabb lesz. Így hát nem csoda, hogy amikor egy adott országra kerül a sor, legalább egy város mindig jelentkezik. Néha több. És rendszerint még többen fontolgatják a jelentkezést. Ez a szöveg három olyan cseh város történetét követi nyomon, ahol a helyi tanács fontolóra vette, hogy beadja a pályázatot a 2015-ös Európa Kulturális Fővárosa címre. Az egyik már a jelentkezés előtt feladta, a másik mindent megtett azért, hogy megszerezze a címet, és ebből a célból teljes arculatváltást hajtott végre, a harmadik pedig egyszerűen megnyerte. A három város Brno, Ostrava és Plzeň. Mellesleg ezek a Cseh Köztársaság második, harmadik és negyedik legnagyobb városai. A legnagyobb maga a főváros, amely azonban jól megvan a cím nélkül.

Brno története rövid, de érdekes. Brno kétségtelenül a kultúra városa. És talán még inkább annak tartja magát, mint amennyire ténylegesen az. Mindenesetre büszke a kultúrájára. Brno mindig is a főváros alternatívájaként működött, és az ottani kulturális események nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is megállják a helyüket. A város ad helyet az ország legnagyobb irodalmi fesztiváljának, valamint jelentős színházi és filmfesztiváloknak. Ezenkívül több kiadó székhelye, műgyűjteményei cseppet sem jelentéktelenek, s a városban  pezsgő művészélet folyik. Méretéhez képest (400 ezer lakosa van) egyáltalán nem nyújt lehangoló képet. Másfelől viszont Brno egyfajta krónikus kisebbrendűségi komplexusban szenved: mindig Prágához méri, és átgondolatlanul, sután reklámozza magát. S az eredmény nem mindig remek. Ráadásul Brno politikai élete mindig megosztott, s a politikusai képtelenek működő konszenzusra jutni. Talán éppenséggel ez az oka annak, hogy Brno kulturális eseményei gyakran kissé nemhivatalos, spontán jelleget öltenek, ami kifejezetten jót tesz nekik.

Mindezt figyelembe véve könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy Brno nyilvánvalóan kulturális fővárosnak rendeltetett, és meglehetősen furcsa, hogy a város kulturális elitjéből ezt senki nem vette észre. Az egész projektet kizárólag politikai ügyként kezelték, s a dolog sohasem jutott el odáig, hogy felkeltse a kulturális intézmények figyelmét, nem beszélve az egyszerű városlakókról. 

2009-ben Brno városát egy koalíció vezette, amely a szociáldemokrata pártból és több kisebb középpártból állt. Brno mint Európai Kulturális Főváros ötletét elsőnek Daniel Rychnovský, a kultúráért felelős polgármester-helyettes, a koalíciós Néppárt tagja vetette fel. Túlzás lenne azt állítani, hogy világos elképzelésekkel állt elő. Főként azzal érvelt, hogy „Brno kulturális metropolisz... nem kellene lemaradnia... a többi városhoz viszonyítva fejlettek vagyunk...“, valamint: „Nem értem, miért ne kéne Brnónak megtennie mindent azért, hogy beadjuk a pályázatot.“ Az egyetlen konkrét érve a jelölés mellett a pénzügyekre vonatkozott: „Ha mi kapjuk meg az esemény szervezési jogát, akár 400 millió koronához is juthatunk az európai alapokból.“ Ugyanakkor eszébe se jutott, hogy felvegye a kapcsolatot a város kulturális intézményeivel, és felkérje őket, hogy támogassák a jelölést, vagy akár vegyenek részt egy konkrétabb tervezet elkészítésében.

Rychnovský elnyerte a két másik, kisebb koalíciós párt támogatását, de a nagy koalíciós partnerrel, a Szociáldemokrata Párttal folytatott tárgyalások elakadtak. A polgármesternek, Roman Onderkának nem nagyon tetszett az ötlet. Érvelése középpontjában a pénzügyi válság állt, amely abban az időben tetőzött, ezért a polgármester vonakodott attól, hogy „évekre megterhelje a város költségvetését“. Az európai pénzeket láthatóan nem érezte elég csábítónak. A brnói városházán székelő koalíció ebben a kérdésben is megosztott volt. A támogatók még a fő ellenzéki erő, a jobboldali Polgári Demokrata Párt támogatására sem számíthattak. Leo Venclík, az egyik városnegyed képviselője kijelentette: „Én úgy látom, még az óvodák felújítására sincs pénz. El kell döntenünk, vajon tényleg európai kulturális fővárosi címre pályázzunk-e, miközben az óvodáinkban törött ablakok vannak.“ Rychnovský nem tudott hatni a kollégáira, pedig egyre fokozta a pénzügyi érveit: „Brno négyszer annyi pénzre tehet szert, mint amennyit befektet... Életemben először látok olyat, hogy valaki ellenáll a könnyen megszerezhető jövedelemnek.“

2009 június végén a városi tanács ülésén egyszer s mindenkorra elvetették a jelölés ötletét. A győztesek ismét a pénzügyi felelősséggel indokolták a döntést, és azzal, hogy nem kívánják belerángatni a várost az európai finanszírozású projektek őrületébe. Az erkölcsi ítélőképesség szép példáját láthattuk tehát, amely meglehetősen ritka a politikusok körében, akik rendszerint nem vetik meg a bizonytalan kulturális projektek céljaira szolgáló pénzeket.

Olyan ritka, hogy az embert elfogja a kétely. Lehetséges, hogy vezető politikusok ennyire szkeptikusok az EU alapokkal kapcsolatban? Mármost ha bekukkantunk Brno politikai kulisszái mögé, azt találjuk, hogy a tények ettől némiképp különböznek. A jelölés támogatói szerint az igazi probléma valójában egy korábbi és akkoriban még mindig fennálló koalíciós feszültség volt, amelyet az váltott ki, hogy a polgármester egyik pártfogoltját nevezték ki egy befolyásos posztra a városvezetésben. A polgármester nyilvánvalóan személyes sértésnek fogja fel a veszteségeit, és – mint afféle jó kapitány – úgy gondolja: ha ő süllyed, az egész hajónak süllyednie kell.

Brno tehát nem lett Európa Kulturális Fővárosa, sőt még csak meg sem próbálta. A város visszakozása valószínűleg nem hatott negatívan a gazdag kulturális színtérre, viszont valószínűleg megerősítette Brnónak mint a kicsinyes csetepaték fővárosának a hírnevét.

Ostrava története kissé szomorú. De egyben reménykeltő is, és megerősíti azt az elképzelést, hogy a kulturális fővárosi címre még azok nélkül a híres EU alapok nélkül is van értelme pályázni. Ostrava szerencsétlen sorsú város. Hosszú időn át szenvedett attól, hogy szinte kizárólag bányászatból és nehéziparból élt: a bányászok és öntőmunkások városa volt, nem a kultúráé. A kommunista uralom évei alatt rémes ipari agglomerációvá duzzadt, ahová a korábbi Csehszlovákia egész területéről érkező népcsoportok települtek be. A kommunista kormány Ostravát „vörös“-nek nevezte – ezzel a nagyolvasztók izzására utalt, de még inkább a lakók feltételezett forradalmi hevületére. Az emberek azonban többnyire inkább „feketének“ nevezték a várost, és ezt nem kellett magyarázni. Vagyis Ostrava minden tekintetben más volt, már a neve is idegenül és zordul hangzott. Ráadásul a kommunizmus bukása és a nehézipar azt követő hanyatlása után a szegények és munkanélküliek városa lett.

De azért van kulturális élete is, nem olyan gazdag, mint Brnónak, azonban rendkívül egyedi. Sőt, Brnótól eltérően Ostrava valóban képes alternatívát kínálni a cseh kultúra fősodrával szemben. A rozsdalepte ipari miliő különleges hangulatot áraszt, amelynek nincs párja az országban. Ostrava számos jelentős képzőművésznek és írónak ad otthont, itt élt például a nemrég elhunyt Jan Balabán, aki talán a legjelentősebb cseh prózaíró volt. És Ostrava egyre nagyobb ambíciókkal rendelkezik: az utóbbi két évtized gazdasági katasztrófája lassan a múlté, s a város egyre inkább felismeri az elhelyezkedésében rejlő potenciált, hiszen három ország – Csehország, Lengyelország és Szlovákia – metszéspontjában található. Ezt tekintetbe véve Ostrava jelölése az Európa Kulturális Fővárosa címre határozottan megfontolandó volt.

A kezdetek hasonlóan alakultak, mint máshol, azzal a különbséggel, hogy az ötletet nem politikusok vetették fel, hanem az Ostravában élő filmproducer, Čestmír Kopecký, aki tagadhatatlanul szoros kapcsolatot ápol a városi tanáccsal. Brnóhoz képest volt még egy fontos különbség: az ötlet nagyon is termékeny talajra hullott, s a javaslatot minden különösebb ellenvetés nélkül elfogadták. Azonban se Kopecký, se a városi tanács tagjai nem voltak képesek konkrét elképzelésekkel előállni: igaz, Kopecký érveléséből hiányoztak a könnyen megszerezhető jövedelemre történő direkt utalások, de ettől eltekintve is csak általános és homályos kijelentéseket tett. Úgy tűnt, hogy a projekt dugába dől, még mielőtt elkezdődhetett volna.

Ekkor azonban a városi tanácsnak az az ötlete támadt, hogy meg kellene szólítani Ostrava kulturális elitjét. És láss csodát: a projekt ötlete rendkívül meleg fogadtatásban részesült, és nagy felbolydulást okozott a városban. Végül a városi tanács megelégedett azzal a szereppel, hogy leereszkedően rábólintson a képzőművészektől és íróktól származó ötletekre.

Ötlet pedig volt bőven. Az egyik az volt, hogy terjesszék ki a brnói felolvasó-fesztivált (Month of Authors‘ Reading) Ostravára. Az esemény 2010 júliusában zajlott, és hatalmas közönségsiker volt. Egy kulturális központot is létrehoztak erre a célra Stará arena néven – eddig ilyen jellegű intézmény nem volt a városban. Egy másik jelentős dolog a White Book of Ostrava's Culture című átfogó gyűjtemény volt, amely szövegekkel és vizuális anyagokkal dokumentálja a város kulturális történéseinek múlt- és jelenbeli formáit. A pályázat egy idő után már nem kizárólag a kulturális elit ügye volt, hanem a lakosok is magukénak érezték. Végül még a politikai vezetés is – amely addig csupán a retorika szintjén támogatta a projektet – megadta magát a tömeghangulatnak, jelentős összegeket különített el a pályázatra, és további beruházásokat ígért. 

Az általános eufóriában igazán megdöbbentő és elkeserítő volt a hír, hogy nem Ostrava nyerte a pályázatot. Nem egészen világos, hogy miért alakult így, de úgy tűnik, a város túlságosan arra koncentrált, hogy kialakítsa a kulturális arculatát, és fő ellenfelével, Plzeň városával szemben alábecsülte a politikai tárgyalások jelentőségét. A bizottsági tagok egy része, akik el voltak ragadtatva Ostrava terveitől, végül még csak részt sem vettek a döntő ülésen, így aztán Plzeň győzött, egyetlen szavazattal.

Vajon a szükségképpen bekövetkező másnaposságon kívül kapott-e valamit Ostrava ebből az epizódból? A helyi költő, Petr Hruška, aki annak idején a pályázat egyik leglelkesebb támogatója és a város kulturális elitjének természetesen adódó szószólója volt, úgy véli: az állampolgárok legalább megtanulták, hogy az „Ostrava“ és a „kultúra“ szó előfordulhat ugyanabban a mondatban. Ez kétségtelenül szép eredmény. Aztán ott van a fent említett könyv, amelyet a pályázat céljából készítettek, de az általános vélekedés szerint bármely jövőbeli projektnek is az alapműve lehet. Másfelől azonban a város politikai vezetése tökéletesen elvesztette az érdeklődését bárminemű kulturális esemény támogatása iránt, és feltűnés nélkül visszavonta a korábbi ígéreteit. A Stará arena kultúrközpont néhány hónapig még fennmaradt, de aztán végül bezárták. Úgy tűnik, a város végleg elszalasztotta a lakosság hirtelen és váratlan lelkesedésében rejlő lehetőséget.

De azért nehéz elhinni, hogy egy ilyen izgalmas tapasztalat ne hozott volna semmilyen pozitív változást a városba. A jövőben remélhetőleg láthatóak lesznek az eredmények. Ahogy Petr Hruška fogalmazott: „Ostrava nem lesz kulturális főváros, de egyszerű kultúrváros azért még lehet.“

Ahogy erre már sokan céloztak, Plzeň győzelme a 2015-ös Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott küzdelemben meglepetés volt, legalábbis azok számára, akik egy kicsit is ismerik a cseh kulturális színteret. Plzeň nem tartozik a legjelentősebb városok közé a cseh kulturális kontextusban. Mivel elég közel fekszik Prágához, a főváros vonzereje folyamatosan elszívja a kulturális potenciálját. Persze vannak kulturális intézményei, s több fesztiválnak és más eseménynek ad otthont, de ezek között kevés olyan van, amelyik jelentőségében túllépne a térség határain. A cseh kultúra számos nagysága született Plzeňben, a gond csak az, hogy nagyon kevesen maradtak ott. Plzeň inkább a sör fővárosaként ismeretes, és rossz nyelvek szerint a bizottság döntésének éppenséggel ez az oka.

De félre a tréfával. Valami konkrét oknak csak kell lennie, amiért Plzeň győzött. Milan Svoboda, a pályázat előkészítésével megbízott Plzeň 2015 projekt vezetője lényegében megerősíti, amit fentebb mondtam. Ostravával ellentétben az ő városuk főként a projekt politikai részével foglalkozott, és a színfalak mögött szerzett információk alapján sikeresen elsajátította azt a tudást, ami ahhoz kellett, hogy a projekt valóban „európai dimenziójú“ legyen.

Az ötlet, hogy a városnak pályáznia kellene a címre, Plzeň politikai köreiből származott. S a város rendkívül pragmatikus módon közelített a jelöléshez és a projekt által nyújtott lehetőségekhez, hasonlóan ahhoz, ahogy más városok például az olimpiai játékok szervezésének jogához állnak hozzá. A városatyák reálisan gondolkoztak: tudatában voltak annak, hogy a város jelenleg nem sokat nyújt a látogatónak, és a pályázatot úgy fogták fel, mint ami ezt a hiányosságot orvosolhatja. A terveiket nagyrészt a többség ízléséhez és a fősodorhoz tartozó kulturális programokhoz igazították; eddig legalábbis még nem vállalkoztak kísérletekre és az elitet megcélzó magasröptű művészeti programokra. 

Ám ez nem jelenti azt, hogy Plzeň a jövőben nem fog előállni efféle ötletekkel. Végül is az elitkultúrának mindig a mainstream-en kell alapulnia, különben nincs értelme. A „plzeňi év“ programja még korántsem teljes, s a szervezőknek van idejük arra, hogy alaposan átgondolják. A koordinátorok készek arra, hogy a lehetőségekhez mérten bevonják a nagyközönséget és a város kulturális szereplőit. Mivel e tekintetben a városnak nagyon csekély múltja van, az önkormányzatnak saját magának kell felkeltenie az érdeklődést, mi több, tulajdonképpen nekik kell létrehozniuk a megfelelő csoportokat. Ez nem kis kihívás, de mindenképpen vonzó feladat. Közben az önkormányzat már felvette a kapcsolatot számos korábbi és jövőbeli kulturális fővárossal, akikkel tudást és tapasztalatot cserélnek. Egyelőre még nem tudjuk, milyen eredménnyel. Mindenesetre kétségtelen, hogy a helyi politikusok jelentős lépéseket tettek a város jövőbeli perspektívája szempontjából.

Így ért véget a  mese a három városról – ahogy már a való életben lenni szokott. Általában a pragmatista győz, aki tudja, mit akar. A történetben szereplő városok közül Plzeň volt a legcéltudatosabb, és ők készítették elő a legszisztematikusabban a pályázatukat. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Plzeň tud a legtöbbet profitálni a projektből: egyszerűen szükség van azokra a dolgokra, amelyek jelenleg hiányoznak a városból. És talán éppen ez az Európa Kulturális Fővárosa projekt alapvető elképzelése: lehetőségeket teremteni a városoknak, és megnyitni előttük a fejlődés új útjait – s aztán már rajtuk múlik, hogyan használják ezeket a lehetőségeket. Ki tudja, lehetséges, hogy Plzeň kellemes meglepetéssel szolgál majd nekünk.

       ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA