Kedves Czesław Miłosz,
egy azonos szélességi körről származó földije írja e sorokat, aki az Ön családi fészkétől 70 versztára nyugatra látta meg a napvilágot, s aki idestova immár tizenöt éve próbálja megtalálni helyét a világban, Vilniusban, Žv?rynasban – micsoda véletlen! – annak az épületnek a szomszédságában, melyből a két világháború között a lengyel rádió sugározta műsorát, s amely most már alighanem csupán arról nevezetes, hogy véletlenül Ön is
ott dolgozott.
Bár nem rég járt Litvániában, Vilniusban, azt hiszem, az azóta eltelt időről is van mit mesélni.  
Egyáltalán, maga az idő: mesefolyam, s nincs olyan szakasza, amely ne hemzsegne történetektől. Az újak gyakran semmiben sem különböznek a régiektől, csak a körülmények mások, de a lényeg változatlan, ezért az embernek sokszor támad déja vu-érzése. Az Ön Rodzinna Europa [A  mi Európa-házunknak fordítható – a ford.] című könyvét olvasva is nem egyszer megkísértett ez az érzés, de még többször a gyanú, hogy minden pontosan ugyanúgy van, mint egykor, csak éppen fordított előjellel. 
Együtt érzek Önnel: nincs annál iszonyúbb, mint egy izgalmas kalandfilmhez hasonlító élet. El tudom képzelni, mennyi idegsejtjébe került, hogy túlélje azokat a színpompás időket. A jelen ugyan szürkébb, de azért unatkozni mifelénk soha nem lehet. Mikor utoljára itt járt (2004-ben), Litvániát épp felvették az EU-ba, az Európai Unióba. Sem Vilnius, sem Litvánia számára nincs ebben semmi új. A mi kis fővárosunk megint egyszer végvár lett, határszéli védőbástya. Attól a pillanattól kezdve, hogy létezik a térkép, Vilnius soha nem volt egyetlen állam, egyetlen birodalom központjában. Mindig megmaradt valamely terület aszimmetrikus, noha fontos különálló részének – így volt ez a Litván Nagyfejedelemségben, így a Szovjetunióban és a második Lengyel Köztársaságban – és most, a Litván Köztársaságban is így van, az EU végvidékén. Vilniusnak nyilván ez rendeltetett: szolgáljon sajátos ugródeszkául egyik civilizációból a másikba, egyik nyelvből a másikba. Alkalmas hely költészet születésére. Született is, évszázadokon át, a legkülönfélébb nyelveken. 
Sok remek, Önhöz hasonló ember bizonyította, hogy egy vilniusi a jég hátán is megél. Nem fojtja meg a birodalmi központok fenségessége, sem az istenháta mögötti zugok  magánya, nem szédíti meg a barokk buja pompája, s nem riasztja a legsötétebb nyomor: aki egy kicsit is élt Vilniusban, az mindezt látta, megtapasztalta. S ami nincs meg a Gediminas megálmodta város valóságában, az fellelhető lakói képzeletében. Ám a képzelet akkor szárnyal a legmagasabbra, ha valami nem teljesül. Vilniusnak, e furcsa, beteljesületlen birodalom fővárosának nem voltak olyan ambíciói, mint másoknak. Úgy esett, hogy a Litván Nagyfejedelemség ahelyett, hogy megpróbálta volna másokra ráerőltetni alapítói nyelvét, hitét, kultúráját, szomszédjaitól vette át azok nyelveit, vallásaikat, másságukat. 
Nehéz megjósolni, hogy mindez milyen véget ér. Annál is inkább, mivel még semmi nem ért véget. Adva van számunkra egy érdekes szomszédság és a kiindulópont: továbbra is peremvidéken élünk, mint mindig, de a geopolitikai ködben való hosszú botorkálás után újra Európában. 

***
Amikor Ön született, szülőföldünket hivatalosan Oroszországnak hívták; amikor én, akkor Szovjetuniónak. A két birodalmi képződményt az oroszok kapcsolták össze, na meg az ő fixa ideájuk. Önhöz hasonlóan oroszul én is vöröskatonáktól tanultam: Ön Oroszország belsejében, ahol édesapja dolgozott, amikor kitört a bolsevik forradalom, én meg a moziban,
ahol apám mozigépész volt, s ahol bámulhattam a litvánul feliratozott, a Vörös Hadsereg
győzelmeiről beszámoló szovjet filmeket. Életemben először én még Lengyelországot is fegyveres szovjet katonáktól körülvéve pillantottam meg, amikor minket, a lengyel-litván határtól induló távfutóverseny résztvevőit a start előtt egy rövid időre áttereltek lengyel területre, hogy virágot helyezzünk el valamilyen emlékmű talapzatán, s egy kicsit a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy milyen furcsa, amikor puskák vigyázzák fel a kulturális együttműködést.
De még most is, amikor mind a két említett nagyhatalom szétesett, az oroszok jelentik azt a tényezőt, amelyet nem lehet megkerülni, ha régiónk közös képéről beszélünk, legyen szó akár kultúráról, akár politikáról. Talán ezért tartom a Rodzinna Europa (A mi Európa-házunk) egyik leginkább időszerű gondolatának azt a megjegyzését, hogy az emberek két csoportra oszthatók: azokra, akik ismerik Oroszországot, s azokra, akik nem. Csak Oroszországhoz viszonyítva lehet világosan kijelölni nem csak Európa határait, de Európának magát a fogalmát is. Ismeretes, hogy Oroszország ide-oda csúszkáló geopolitikai lemezeken terül el. Voltak olyan évszázadok, amikor Oroszország területe Európa határain túlnyúlva Ázsiáig terjedt. S volt idő, mikor az orosz tektonikus lemez egész Kelet-Európát beborította, egészen Varsóig, sőt, Berlinig. (Litvánok és lengyelek ekkor voltak történelmük során a leginkább egységesek.) Sokan hiszik, hogy a nagy keleti szomszéd helyzete most stabil, szomszédjaira nézvést egyáltalán nem fenyegető. Az ember szeretne reménykedni, de engem a Grúzia és Oroszország között nem olyan rég kitört határvillongás geopolitikai ateistává, 
szkeptikussá tett. 
Aki Oroszország szomszédja, egy valamiben biztos lehet: soha nem fog unatkozni. Egyfelől: 24 aranykarátos irodalom, film, képzőművészet, zene, avantgárd kultúra, másfelől: bárgyú popkultúra, a média segítségével mindegyik szomszédos országot elárasztó propaganda, russzifikáló imperializmus, állandó problémák a szólásszabadsággal és az emberi jogokkal. De mégis, ha az ember szét tudja válogatni az információkat, és képes magában zárójelbe tenni a nem kívánatos részt, rájön arra, hogy a jó dolgok vannak túlsúlyban. Ahelyett hogy a körmünket rágjuk, lehetne örülni is, hogy a litvánok a világ két olyan nagy költő-nemzete tőszomszédságában élnek, mint a lengyel és az orosz. (S 20. századi nagyságukat ki tagadhatná?) Költőként én ennek persze hogy örülök. Azonban sok más litván, ukrán vagy fehérorosz, aki inkább a történelmi és a hétköznapi lét rébuszait szeretné megfejteni, joggal mondja erre, hogy Lengyelország és Oroszország (s a hátuk mögül idepislogó Németország) között élni – kész csapás. 
Ön, Czesław, biztos nem fogja furcsállani, ha megállapítom: a nagyhatalmi ambíciókat dédelgető nemzetek abban hasonlítanak egymásra, hogy soha nem kérnek bocsánatot kis szomszédjuktól, akinek a lábára léptek vagy eldöngették az oldalát. Ez van egyfelől – s emiatt marad kibeszéletlenül a sok sérelem. Másfelől azonban a kis népek idővel hozzászoknak 
mindehhez, a nagyok arroganciáját kezdik normának tekinteni, és ügyet sem vetnek rá.
Egyébként mi, kelet-európaiak – ideértve az oroszokat is – meglehetősen értjük egymást. Azok a nyugat-európaiak, akik szintén ismerni vélik Oroszországot, bennünket, akik valódi néven nevezzük a dolgokat, nem ritkán beteges oroszellenességgel vádolnak. Ha valakit komolyan érdekel Oroszország  (de nem csak a homlokzat), ha megszereti az orosz embereket, az orosz kultúrát, akkor automatikusan válik egyszerre oroszbaráttá és oroszellenessé.
Szereted, s ugyanakkor ki nem állhatod őket. Rajongasz értük és borzadsz tőlük, sajnálod őket és haragszol rájuk. S ebben sincs semmi rendkívüli. Az oroszok jó része szintén hazaszeretet és hazagyűlölet között hányódik – nem is tehet másként.
Oroszország nem csak az Ezüstkor költészetében vagy az orosz balettban nyilvánul meg; Oroszország nem csupán gazdasági nagyhatalom, hanem Európát folyamatosan tesztelő értékválasztás. Oroszország Európában mindenütt jelen van. Megtévesztő őt esetlen medvének ábrázolni. Az orosz totem inkább egy külsejét, alakját szüntelenül váltogató vonzó lény, aki képes a naiv európaiakat schröderizálni (csak a szó új, a jelenség régi). Persze a schröderizáció sem jelenti azt, hogy vége a világnak. Az n-edik schröderizált nemzedék után is képes a társadalom magához térni, összeszedni magát; magasabb lesz az ingerküszöb, ami fölött érzékeljük a korrupciót, s mindenki magasabb szinten érzékeli a játékot. Néha úgy tűnik, hogy litvánokat és lengyeleket leginkább az a maguknak bemesélt küldetés hozza össze, hogy figyelmeztessék Európát az Oroszország felől fenyegető veszélyekre. Mintha Európa nem tudná. Tudja, de mégis bőséggel vannak és lesznek ott olyanok, akik hajlandók
az oroszok játékát játszani. 
Játszani persze mindig kellemesebb, mint háborúzni, csakhogy a történelem könyörtelen kockajátéka emberi csontokkal és sorsokkal folyik. Befolyási övezetek megváltoztatása, területek átsorolása csak ritkán váltott ki örömujjongást. Gyakoribb volt a bizalmatlanság vagy az apatikus közöny fokozódása.

***
Húsz évvel ezelőtt a szovjet szorításból épphogy kiszabadult Litvániába kiszálltak a francia Állami Földtani Intézet tudós munkatársai, s közölték, hogy méréseik szerint Európa földrajzi középpontja Vilniustól harminc kilométerrel északra található. Nekem úgy tűnik, hogy ez az információ nem hatolt el a litvánok tudatáig. Mert hihetetlen. Hogy egy hely, egy öröktől fogva istenháta mögötti zugoly, amit csak a lengyeleknek sikerült nagy kín-keservesen úgy-ahogy megkeresztelni, hirtelen a Vén Európa középpontjává váljon – ez túl nagy lelki megrázkódtatás. Mind a mai napig nem is veszünk tudomást a bejelentésről. Én sem éreztem szükségét, hogy felkeressem azt a kis oszloppal megjelölt helyet (csak fényképen láttam), s azt sem hallottam, hogy egy külföldinek bárki is úgy emlegette volna Litvániát vagy Vilniust, mint Európa centrumát. A „Bix” nevű rock-zenekar 1990 körül azt harsogta: „Jaj, jaj! Hová születtem? Európa és Honkong közé. S hogy itt mit leltem? Kettészelt fejem.” S akkor bizony így is éreztünk. Hogy most mi között vagyunk, azt még nem döntöttük el.
Annak, hogy nem akarunk a középpontban lenni, talán a túlzott szerénység az oka, talán az, hogy belefáradtunk a vitákba. Hiszen kedvük kerekedvén a fehéroroszok is kiszámították, hogy Európa centruma náluk van, aztán a szlovákok is, majd a németek és a lengyelek úgyszintén. Ezek az örökös, sehová nem vezető viták – kié Vilnius? kié Suvalkija? és az egykori porosz területek? és az egykori jatving törzs földje? – halálosan unalmasak. Nekünk megvannak a magunk válaszai, a fehéroroszoknak és a lengyeleknek is a magukéi. Nem tudni, hogy régebben, amikor litvánokon, fehéroroszokon és lengyeleken kívül még zsidók is éltek itt, ezek a viták nem voltak-e kevésbé elkeseredettek. Mindenesetre bizonyos értelemben csak a zsidók tartották meg Vilniust, „Észak Jeruzsálemét” a maga helyén, mert egyedül a zsidók (szeretném hinni) nem akarták elcsatolni a várost valamitől és odacsatolni valami máshoz. Most, hogy már Ön is nagy és híres lett (majdnem annyira, mint Vilnius), a legjobban az nyűgöz le, hogy Önt könnyű elosztani. A lengyelek tudják, hogy Ön: litván. Mi tudjuk, hogy Ön: lengyel. Saját magát a lengyel irodalomra és a Litván Nagyfejedelemségre, annak felidézésére és víziójára hagyományozta. 
Rendkívüli jelentőségű, hogy Ön, akit a lengyelek a sajátjuknak tudnak, ugyanakkor litván is. A két nép közötti apróbb összezördülésekben, amelyeknek a közeljövőben nem látni a végét, az Ön személye a megbékélés ösztökéje. Minket, litvánokat hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy Ön, a 20. századi lengyel kultúra egyik legnagyobb alakja, megtanult litvánul, hogy ismeri kultúránkat, hogy számos esszéjében szót emelt érte, hangsúlyozta archaikus jellegét, evvel is gyengítve a sztereotípiák erejét („a litvánok sötét népség”). Köszönöm, hogy litván létére olyan kiváló lengyel. 

***
Ha még mindig létezne az az ország, a Litván Nagyfejedelemség, amely örökösének és polgárának vallotta magát, akkor az EU jóval nagyobb lenne. Hogy a hajdan széthullott egész Nagyfejedelemséget a közeljövőben befogadná az EU, annak sajnos nem látni jeleit. De nem kételkedem abban, hogy a mi fehérorosz és ukrán testvéreink is egyszer majd Európa szimbolikus határainak az innenső oldalára kerülnek. Meglehet, hogy csak akkor, amikor mélyenszántó demokratikus átalakítások után Oroszország készen áll arra, hogy megszabaduljon néhány káros szokásától.
A Litván Nagyfejedelemség jelenleg csak a költészet birodalmában létezik, a fantáziában. Kapcsolatai a múlttal, a hajdani idők mentalitásával, nemességével és egykori határaival a képzelet hatalma révén léteznek. Mindig újra és újra össze kell kötni azokat a szálakat, amelyeket a történelmi viharok az évszázadok során szétszakítottak. A Litván Nagyfejedelemség népei mostanság még az oly hasznos kétoldalú gazdasági együttműködéssel sem dicsekedhetnek, s nem látni semmi olyasmit, ami megalapozott közeledésre ösztökélne. 
Egyedül az irodalom az, ami képes volt a Litván Nagyfejedelemség új polgárainak egy kicsinyke csoportját összehozni, akik öt évvel ezelőtt megalapították a Magnus Ducatus Poesis (MDP, A költészet nagyfejedelemsége) társaságot. Hogy mi lesz ebből, nem tudni, de a kezdet ígéretes: két antológia, tucatnyi felolvasóest, új ismeretségek, száz és száz versfordítás. Úgy tűnik, az MDP központja – legalábbis egyelőre – Vilniusban lesz, mert a litvánok tudnak a legkönnyebben szót érteni az MDP összes többi tagjával. Litvániában az ember óhatatlanul poliglottá válik: megtanul két szláv nyelvet, s érteni fog minimum négyet.
Telik az idő, de litvánul megtanulni ettől még nem lesz könnyebb; emiatt szomszédjaink számára a litván nyelv gesztje továbbra is az évszázadok gyűrűi alatt rejtezik. Ez az aszimmetria (te érted az összes szomszédodat, téged viszont – anyanyelveden – senki), néha kétségbe ejti az embert. De nem érdemes panaszkodni. Mi, litvánok annyira leszünk ismertek, amennyi erőfeszítést nyelvünk és kultúránk megismertetésébe belefektetünk.
A társulásoknak, egyesületeknek, szövetségeknek egymás jobb megértését kell elősegíteniük. E téren azonban vannak fogyatékosságok. Az EU rengeteg pénzt fecsérel el ügyiratok, dokumentumok fordítására. Kétséges, van-e ennek sok értelme. Az emberek nem ügyrendek, nem használati utasítások révén érintkeznek egymással. Talán érdemesebb lenne több – mégiscsak maradandóbb értékű – irodalmat fordítani. Még akkor is, ha ez nem hoz azonnali hasznot.
Abban, hogy a Két Nemzet Közössége (lengyelül: Rzeczpospolita Obojga Narodów) széthullott, véleményem szerint a hiányos-hiányzó kommunikáció is vétkes. Annak semmibevétele, hogy egy országon belül az emberek esetleg nem csupán egy, de még csak nem is két, hanem jóval több nyelvet beszélnek. Tévedés volt azt gondolni, hogy egyik nyelv többet ér a másiknál. Nem nehéz párhuzamokat felfedezni a Nemzetközösség (vagy a Nagyfejedelemség) és az EU között. Rövidre fogva: mindkét unió demokratikusabb alakulat (az első csak volt), mint a szomszédjai. Több mint kétszáz éve a Lengyel-Litván Nemzetközösséget azért szeletelhették fel mohó szomszédjai, mint valami tortát, mert gyakorlatilag senki nem akadt, aki a védelmére kelt volna. Ehhez a ponthoz érve jó lenne befogni a számat, s felhagyni a két unió összehasonlítgatásával: a militarizmus nem jó dolog. Mégis: az, hogy te nem akarsz másokkal háborúzni, még nem jelenti azt, hogy mások sem akarnak veled.              
Igaz, nem néztem utána semmiféle lexikonban, nem számoltam össze sem Európa, sem más földrész fegyveres erőit. Nem vagyok és soha nem is voltam katona, de egyet biztosan tudok: a költészet a leghatékonyabb fegyver a rutinnal, az abszurditással, az értelmetlenséggel szemben; a nyomasztó érzés ellen, amikor gyakorlatilag semmin nem tudsz változtatni, de mégsem akarsz ölbe tett kézzel ülni; fegyver a képmutatással, a hazugsággal, a valósághiánnyal szemben; híd a tartalékosok világai között; végső soron a költészet: a lélek létminimuma.
Mostanában egyre többször hallani, hogy Európa költői térképén szaporodnak a fehér foltok. Bármily hihetetlen, de manapság elterjedt nézet, hogy például Párizsból, sőt egész Franciaországból kiveszett a poézis. Mert hogy ott kiskoruktól regényekkel traktálják az olvasót, s költészet nincs.
Akárhogy erőltetem, képtelen vagyok akár csak egyetlen esetet előbányászni az emlékeimből, mikor valaki – mint egykor Ön – a költészet kedvéért ment volna Párizsba. (És fordítva, amikor valaki emiatt jött volna mifelénk; egy ízben találkoztam egy franciaországi költővel, de ő breton volt, ami megint egy külön ügy.) Mindössze egyszer, egy éjszakára voltam Párizsban, de ez alatt a hosszú éjszaka alatt sem ért semmiféle villámcsapásszerű élmény. Sajnos, minden csendes volt, mint egy első osztályú temetőben. Párizs mint költészeti vonzásközpont megszűnt létezni. Nehéz megmondani, hogy a haláleset mikor következett be, s kétlem, hogy regisztrálta-e valaki. Másrészt persze elképzelhetetlen, hogy Franciaországban ne írnának verseket. Nem kétséges, hogy írnak – gyengéket is, meg nagyon jókat is. Mint Európában mindenütt. De a hatalmas, több tízezer négyzetkilométernyi meddő területen elterülő Franciaországról többé már nem a költészet jut az eszünkbe. Mert a költészet, az én felfogásomban, mágikus tevékenység, s a mágikus összejövetelekhez varázslók, táltosok, atyamesterek kellenek. De legalábbis a költészet megszállottjai, szentjei, őrültjei. Most mintha valami mocorogna a ködben, de mindent elnyomnak a különleges effektusok. Persze az is lehet, hogy még nem volt alkalmam alaposabban odafigyelni.
S hogy vannak-e jó írók itt, Európában? Igen, vannak, szép számmal. De őket is, mint mindent, ami figyelemreméltó, lassan rezervátumokba szorítják. Áradatukat ösztöndíjak szorítják mederbe, vagyis az e célból létrehozott kies alkotóházi kombinátokba, amelyek – ismerjük be – igen kellemetes helyek, ahol az irodalmi termelés bábái készségesen pátyolgatják az embert.
Úgy gondolom, bár nincs rá elég bizonyítékom, hogy a túl kedvező klíma elfonnyasztja a költészet palántáit, hajtásait. Példának itt van az imént említett Párizs, amelyik a 20. század első felében bőséges irodalmi termést érlelő gyümölcsfához hasonlítható, s úgy tűnt, minden feltétel adva van ahhoz, hogy ez sokáig így maradjon, – s egyszer csak mind az aranykornak, mind a város vonzerejének befellegzett. Maradtak az emléktáblák. Miért? Azért, mert túl kényelmesek voltak a költészet körülményei, mert ha túl sok vizet és meleget kapnak, akkor az élőlények elrohadnak.
Mindezen komor előrejelzések ellenére Kelet- és Közép-Európát illetően én optimista vagyok. Legalábbis ha annak a költő-nemzedéknek a kilátásait nézem, amelyik a saját szemével látta a szocialista kísérlet végső szakaszát, amelyik átélte az összeomlás zűrzavaros időszakát, amelyik üvöltött (sőt még mindig üvölt) a hosszan elhúzódó stagnálás, a pangás miatt, amiatt, hogy véget ért egy korszak, s a másik nem tud elkezdődni. Mikor nagy költőfejedelmek távoznak, akkor olyan űr marad utánuk, amit képtelenség betölteni, akkor senki nem mer a helyükbe lépni. Kelet-Európában néhol még most is mintha megállt volna az idő, s az új nemzedék nem csak a maga jelenét veheti a vállára, hanem szüleiét is, akik a maguk idejében nem tudtak normális életet élni, mert a rendszer minden nem kívánatos cselekedetet elfojtott.
A költészet általában is szereti az átmeneti időket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtapasztalhattam azt a pillanatot, amikor a szocializmus már szétolvadt és Nyugatról tulajdonképpen még semmi nem vette át a helyét (a kereskedelmi kapcsolatok kivételével). Valami hasonlót fedeztem fel ahhoz a helyzethez, amit Ön írt le, amikor a szovjet csapatok 1939-ben elfoglalták Vilniust (Lengyelországot már megszállta a náci Németország), s a levegőben volt, hogy a békeidőszak véget ért, de a háború még nem kezdődött el. Azt hiszem, a költészet mozgás nélküli irányt jelent, olyan tartományt, ahol nem illik versenyezni, ahol a szabályok tiltják az előzést vagy a más pályájára való átlépést. Mindennek magától kell összeállnia, mindent egyedül, külső segítség nélkül kell az embernek magának megtapasztalnia.
Önt soha nem fogta el keserűség, mikor ráébredt, hogy az az üresség, az a képtelenség, amelyből Közép- és Kelet-Európa lakóinak oly bőven kijutott, a legjobb ösztönző a realitás költészetté alakításához? Ez a bőven áradó nyomorult öröm abból fakad, hogy errefelé sehogy sem tudnak véget érni a múlt korszakai. Minden történelmi sérelem eleven. A népek számára ugyanúgy, mint az egyes egyének számára. Egyénileg is, kollektíve is még mindig közvetlen közelünkben érzékelhetjük a korrupciót, a diktatúrát, a jogfosztottságot, a holnapért való aggodalmat, a fenyegetettséget, hogy kiűzhetnek saját hazánkból, vagy hogy szociális számkivetetté válunk. Nem zárultak le a holokauszt aktái, sőt még abban sincs egyetértés, hogy mi nevezhető holokausztnak, s mi nem. S ami a legfontosabb, hogy továbbra is eleven az örökös sóvárgás, szomjúság, lelki kielégítetlenség érzése. Ez errefelé a nagy költészet ára, ezek az évszázadok alatt kialakult játékszabályai.
A nagy költészet ugyanúgy csapás, akár a nagy történelem: nyomasztó, ha az ember túl sokat tud. Emiatt nem áll rá a szám, hogy egész szülőhazámnak, Európának ilyen költészetet vagy hogy bármely költőjének az Önéhez hasonló izgalmas életet kívánjak.
Semmi kétségem afelől, hogy Ön, mint litván tudja, s mint lengyel megerősíti: a legérdekesebb dolgok a végekről jönnek, mert az élet ott a legnehezebb. Ez öröm a költőknek, s baj mindazoknak a többieknek, akik szeretnek szilárd talajt érezni a lábuk alatt.
Köszönöm mindazt, amit nekem írt. S megígérem Önnek, hogy írni fogok, írni és írni.

                   BOJTÁR ENDRE FORDÍTÁSA