Drága Czesław uram,
mondanám illendően, ahogy szokás, drogi Panie Czesławie, mint 1989 júniusában, amikor a nem tudom kinek az autójában szorongtunk hármasban a hátsó ülésen a csodálatos Carol asszonnyal együtt, úgy mentünk le a Hiltonból az Írók Boltjába, odafönn a Várban ugyanis nemzetközi konferencia folyt a közép-európai változásokról, Adam Michnik is akkor jött első ízben Pestre, te is, az Írók Boltjában viszont dedikálnod kellett, talán a Múzsáim palotáját, az többéves huzavona után 1987-ben végre megjelent az Európánál, máig az egyetlen magyar nyelvű verseskönyved. De lám, máris ráálltam a tegezésre, nem megy ez másképp, mert aki végképp eltávozott, az csak akkor van velünk, ha belül, magunkban őrizzük, a legbenső emlékeivel, hangulataival, lényeivel pedig senki sem magázódik. Hát akkor maradjunk ennél a formánál, Czesio drága, nagyjából úgy, ahogy Józef Czapski, a Szibériát járt nagy párizsi lengyel polihisztor szólít a Metafizikai pauzában, ami most a centenáriumodra jött ki a Nagyvilág gondozásában (ez már a hatodik magyar Miłosz-kötet, ha jól számolom, mit mondjak, ez ügyben akkor sem lehetünk túl büszkék, ha a jelen centenáriumi hullámmal a Metafizikai pauza utáni újabb három címet is hozzáveszem), mindenesetre számomra lélegzetelállítóan ünnepi pillanat volt az az autóút a Várból az Andrássy útra, utóvégre nemrég az is vakmerő fantáziálásnak számított, ha elképzeltem, hogy a két szememmel egyszer látni foglak, most meg, hogy úgy mondjam, nemhogy szóba álltunk egymással, de mindjárt fel is csaptam melletted tolmácsnak, tudniillik az Írók Boltjában egy fiatalember interjút kért tőled az Élet és Irodalom részére, de nem tudott se angolul, se lengyelül. Elképesztő tömeg várt rád a boltban, mint a heringek, ma már azt se értjük, mitől volt ekkor esemény egy Amerikából hirtelen hazaszakadt Nobel-díjas költő látogatása Budapesten, de akkor naponta vagy óránként történtek szenzációs dolgok, korábbi tabuk, gátak, falak szakadtak át, csak kapkodtam a fejemet, a legszívesebben mindenütt ott lettem volna, de erre sem, arra sem jutott idő.
 Főleg beszélgetésre nem. Nyugodt, elmélyült, értelmes párbeszédre nem. És többé nem találkoztunk, Krakkóban sem, holott itt éltél még egy jó évtizedet Carollal, amíg nem ment el ő is, mint annak idején Janina, teljesen magad maradtál, hát ez az, egyedül.
 Nem állítom, hogy már akkor járatos voltam a Miłosz-?uvre-ben, hogy is lettem volna, a hatvanas évek első felében, amikor az ELTE lengyel szakára jártam, még a nevedet sem hallottam, holott ugyebár mégiscsak, de azért '89-ben már voltak Varsóból hozott, ahogy akkor mondtuk, „első” (hivatalos) és „második” (szamizdat) nyilvánosságbeli Miłosz köteteim, nem beszélve arról, hogy a magyar szamizdatban is (Máshonnan Beszélő) megjelent egy-két szöveg tőled, például A rabul ejtett értelem Andrzejewskiről szóló fejezete, arra nagyon emlékszem. Kérdeztem volna tehát valamit tőled, Czesław drága, ha a Történelem engedi – így, gombrowiczosan írom most, nagy betűvel, itt helyénvaló –, de szó se lehetett róla, reprezentálni kellett, demonstrálni, illusztrálni, vagyis megmutatni, hogy minden szembenállás, idegenség, talajtalanság ellenére ? vasfüggöny ide vagy oda ? közünk van egymáshoz, te is ezért röpültél át az óceánon, én is ezért ültem be melléd a nem tudom kinek a kocsijába, ezért tolmácsoltam, önként, készségesen, szinte lázasan, mert ez hozzátartozott a Pillanathoz (szintén így), amiben az a legbájosabb, hogy te aztán sosem voltál egy lánglelkű poéta, nem készültél forradalmárnak, láttam is, hogy kissé zavar az egybegyűltek adrenalinszintje, vagy inkább azt mondanám, afféle reflexív távlatból nézted önmagadat is, meg az egész felhajtást e körül a Miłosz nevű költő körül, mint aki látott már egy-két csodát az életben (utóvégre a Nobel után tettél odahaza egy körutat, még '81-ben, a Szolidaritás-korszakban), és megvan a véleménye.
 Akkor most kissé messzebb kezdem. A Metafizikai pauza című könyvedben, amit most egy szuszra végigolvastam, az a rendhagyó, hogy ez a könyved valójában nem is a te könyved, azaz nem te állítottad össze, hanem Joanna Gromek, ha emlékezetem nem csal, valamikor a rendszerváltás táján, nyilván, hogy bemutassa a hazai olvasótábornak a metafizikus gondolkodót (nem mintha Az Ulro országa nem tenné meg ugyanezt hitelesebben, mert koncepciózusan, sőt drámaibban), de végül is te magad áldásodat adtad erre a tematikus Miłosz-antológiára, amely a legkülönbözőbb korszakaidból válogat, tulajdonképpen ez az érdekes benne. Mindjárt az elején elég radikális hangot ütsz meg a katolikus neveltetésedről szóló esszében, kijelentve, hogy megfogadtad, „nem hódolok be a majmoknak”, azaz „sosem kötök szövetséget a lengyel katolicizmussal”, hisz Lengyelországban „a vallásosság ritkán fakad a belső életből”, túl kevés benne az „a belső éleslátás, amely a szenvedélyes ateistákra vagy a kétségbeesett hívőkre jellemző”. Sőt, a modernizmus és a neotomizmus két háború közti vetélkedéséről szólva, egyenesen kijelented: „Ha rá akarunk találni az élő ťmetafizikai vonulatraŤ, olyan szerzőkhöz kell fordulnunk, akik kívül állnak a katolicizmuson vagy egyáltalán bármilyen valláson.” Utóvégre a neotomizmus Aquinói Tamás időszerűségét szerette volna igazolni, miközben „Szent Tamás ítéleteinek összessége csak a metafizikai félelem kodifikálásának egyik módja”. Akárhogy is vesszük – állítod –, „a modernisták voltak az utolsó vallásos gondolkodók: nem katolikus filozófusok, mert azok még jöttek utánuk sokan, hanem valódi gondolkodók, akik a vallás értelmét keresték.”
 Ahogy így belelapozok a Metafizikai pauzában egybegyűjtött írásaidba, furcsa ambivalencia lesz úrrá rajtam. Egyrészt úgy tűnik, avítt, érdektelen dolgokon rágódom (kit érdekel ma már az eretneknek elkönyvelt modernizmus és az egyházilag kanonizált neotomizmus versenyfutása a húszas-harmincas években?!), másrészt egyfolytában úgy érzem, hogy valami nagyon lényeges dologra akarod rányitni a szemem, csak nem leled a módját. Azt is kérdezhetném, Czesław drága, hogy te vagy-e a szerencsés, amiért neveltetésednél fogva oly felszínesen érintett meg a lengyel nemesi katolicizmus, hogy bármikor bátran felteszed a – legalábbis egyházi körökben – már-már botrányosan szalonképtelen kérdéseket is, a magad módján mégis ragaszkodva e gyerekkori örökséghez, avagy éppenséggel én, akire szellemileg-lelkileg oly mértékig bénítóan, hogy azt ne mondjam, mérgezően hatott ugyanezen vallási formáció kispolgári-bigott változata, hogy kényszerítve éreztem magam egyszer s mindenkorra leszámolni vele. Amikor Az Ulro országában kemény szavaidat olvasom, miszerint „erkölcsileg semmi sem szól a keresztények mellett és az ateisták ellen”, sőt „ha valakiben van elég lélekjelenlét ahhoz, hogy ateista legyen, annak kell lennie”, akkor nem tagadom, a szívemet melengeti ez a könyörtelen miłoszi diagnózis, de lám, itt a Metafizikai pauzában inkább így fogalmazol: „Ha hinnék abban, hogy az ember tehet valami jót a saját erejéből, mit érdekelne engem a kereszténység?” De „az uralkodó ösztönöket nem lehet kiirtani”, teszed hozzá, ami előbb-utóbb még a Mickiewicz formátumú „kiválasztottakban” is „a gőg és az alázat sajátos keverékét” hívja életre, „ez a legteljesebb emberi nyomorúság, hisz még a legfennköltebb átszellemülést is a képmutató ťénŤ agressziójának kell fenntartania és táplálnia”, ami a legfőbb érved az ellen, hogy „bármiképpen is a Természet rendjére hagyatkozzunk”. És akkor már csak azt kell ehhez hozzáfűznöd, hogy bármennyire is bele vagyunk gabalyodva „a földi okságba”, valami másban is részt veszünk, „amit földöntúli okságnak nevezhetünk”, és így mindannyian „ennek köszönhetően potenciális csodatévők” vagyunk.
 Jaj, Czesław, oly gyönyörű ez és oly nyomasztó! Persze, persze, az ember több akar lenni önmagánál, legelemibb vágya, hogy meghaladja magát, hogy felfelé nézzen, az égre, fel, a magasba, nem a lába alá, mint Kosztolányi a Hajnali részegségben, amikor rá kell döbbennie, hogy „a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam”, vendégségben-védettségben járt valakinél, a „nagy ismeretlennél”, akit „nem lelek se most, se holtan”. Keveseknek sikerült a lét égi dimenzióját vesztett huszadik századi ember transzcendens szomját ilyen józanul és torokszorítóan megírni – ajánlanám is őt a figyelmedbe, ha nem késtem volna el vele –, de ami a lényeg, figyeld meg, egy pillanatra se állítja, hogy nem tud szabadulni a gyerekkor, az ősök, a neveltetés mentális örökségétől, épp ellenkezőleg, rég elhagyott ő már mindent, ami elhagyható volt, és akkor egyszerre megtörténik vele a csoda. A pillanat, a látás csodája, az összefüggések titokzatos hálójának kézenfekvő titka. Amit te így mondasz: „a létezés intuitív úton megtapasztalt mélysége”. Azaz „az istenséget nem kell közelebbről meghatározni, ez vagy van, vagy nincs... függetlenül attól, hogy hívőkre vagy ateistákra osztjuk az embereket”. Ráadásul az is tény, hogy ez a felosztás amúgy megtévesztő, mert „a hitet aláaknázza az, ha az ember nem hisz a hitben, mint ahogy a hitetlenséget is aláaknázza, ha az ember nem hisz a hitetlenségben”. Oda kellene hát eljutnunk, amit kedvenc eretnek misztikusod, Swedenborg mond, aki sajátos küldetéssel bírt a szellemtörténet ama válságos pillanatában, amikor tudományos ismereteink és felfedezéseink gyarapodása következtében a Föld elveszítette központi helyét a világmindenségben, ez pedig együtt járt az ember rangvesztésével. „Ha azonban – érvelsz – a Teremtő, mint Swedenborgnál, ember (Isten-ember), a mennyország és a pokol ember formájú (Jó kozmikus ember és Rossz kozmikus ember), ha a beszéd, az ember attribútuma a korreszpondencia révén eleve a világmindenség tartozéka, akkor az ember visszanyerheti magas rangját.” Nem az értelem segítségével, jegyzed meg gyorsan, mert az arra hajlamosítana, hogy az Istent – saját teremtett istenünket, teszem hozzá én, hisz másunk nemigen van – a természettel azonosítsuk, ami ellen te Swedenborg nevében is nyomatékosan tiltakozol, utóvégre „az embert az a képessége teszi különbbé, hogy meg tudja fejteni a szimbólumokat, és kommunikálni tud általuk”. Nem csoda tehát, hogy Swedenborg mindig is a költők kedvenc olvasmánya volt, ha egyszer szerinte az emberi beszéd „magából a lét értelméből ered”.
 Mintha a Hajnali részegség Kosztolányija is ugyanezt mondaná. Vagy az Apokrif Pilinszkyje, csakhogy az övé végletesen zárt világ, míg a Kosztolányié teljesen nyitott. Nem is beszélve arról a Stanisław Ignacy Witkiewiczről, a lengyel katasztrofizmus abszurd prófétájáról, aki valójában a mestered volt, és akinél „az ember Isten után vágyakozó része” már „a Létezés Különösségének Metafizikai Érzékelése” lett; ő végül nem a vallásban talált beteljesülést, hanem kizárólag a művészetben és az ontológiában. Hajlanék rá, hogy ezt esztétikai vagy világnézeti okokkal magyarázzam, holott azt hiszem, elsősorban inkább alkati kérdésről van szó. Utóvégre amikor a witkiewiczi metafizikai nyugtalanság nyomdokain elindultál ? Swedenborg és Blake kalauzolásával ? már Az Ulro országában világosan láttad „a teológiai nyelv erózióját”, nem hagytál kétséget afelől, hogy „az egyházak teológiája”  a tudományos világképpel szemben „már a 18. században vereséget szenvedett”, s a mai teológusok legfeljebb „valamiféle keresztény-szociális zsurnalizmust művelnek”, hogy „a keresztény vallásban nevelkedett ember e században sehol sem talál segítséget”, hiába néz szembe „a jó Isten teremtette földön” tapasztalható „leírhatatlan kínszenvedéssel”, hiába tudja, hogy „a vallási képzetek és a világról szerzett általános ismeretek között” a távolság „évtizedről évtizedre nő”, hogy „az ember képtelen hinni abban, amit nem ért” stb., stb. Mi hát ez az „állandó harc az intuíció és a közöny vagy a kimerültség órái között”? ? kérdem a te szavaiddal, visszatérve a Metafizikai pauzához. Nem egyszerűen a képzelet válságáról van szó, amit „romantikus őseink” is oly „drámaian átéltek”, nem azt kellene-e látnunk, ahogy a „hinni akarok” és a „nem tudok hinni” harcol a tudatban, „amikor már-már elkapja a pillangót, de csak a levegő marad a kezében”?
 Czesław drága, az a különös, hogy amikor belevágtam e levél megírásába, meg voltam győződve, hogy végül mindenképp felteszem azt a kissé, mondjuk így, kínos kérdést, amit talán huszonkét évvel ezelőtt is szerettem volna, de még csak nem is tartottam ott, hogy épkézláb módon szavakba öntsem, ráadásul a (történelmi) helyzet sem volt olyan, hogy efféle hosszas meditációkba bonyolódjunk, most meg úgy tűnik, a kérdésem kezd kicsúszni a markomból, s bár az én kezem és logikám szövi e sorokat, rég átengedtem neked ? mint szellemi világítótoronynak ? az irányítás terepét. De azért a kérdést, ha már eddig eljutottunk, mégiscsak illene kiböknöm. Így valahogy: nem lenne-e okosabb, ha abbahagynánk végre ennek az egész vallásosság-szövevénynek a boncolgatását, ha úgysem jó másra, csak arra, hogy kétségbeessünk a világ romlottsága, eltévelyedése és ? ? la Witkiewicz – az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófa miatt? Ha azt mondod, hogy mint „elpusztítható és elpusztíthatatlansága tudatában lévő lénynek” szükséged van „egy Te-re, akihez fordulhatnék, nem tudok a fellegekhez és a kövekhez beszélni”, ám „a létező vallások csak részben csillapítják ezt a vágyat, amely annyira emberi, mint a beszéd, vagy egyáltalán nem csillapítják”. Ha tehát így van, a várakozásnak és a keresésnek ezt az auráját, ezt a „metafizikai nyugtalanságot” miért egy régi, szerinted is használhatatlan modell szerint akarjuk szemügyre venni, miért nem olyasformán, ahogy erről vélhetően, mondjuk egy új antropológiai és kulturális kontextusban majd az utódaink gondolkoznak?
 De hát te is pont erről beszélsz! Azt mondod, régen „én, bűnös ember, cipeltem a terhet, és le tudtam dobni, mert nem én magam voltam az. Bevallhattam a bűnömet, és így önmagam maradtam.” Most viszont belül magamban van a bűnöm: „a génjeim, a sorsom, a természetem. Pedig tapasztalati úton jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy olyan vagyok, mint a folyó vize: tükröződnek benne mindkét part változó színei, a viharok, a felhők, az ég kékje, de ő maga színtelen.” Azt mondod, lenyűgöz „a reszketeg, motyogó, bottal járó öregek látványa, akik nem férfiak, de nem is nők, mert eltűnik a nemek közti különbség. Gyors járású, vállas fiúk és őzikeszemű lányok mennek el mellettük, nyilván pont olyanok, amilyenek ők voltak valamikor, csak azóta eltelt néhány év. Mintha névtelen áramlat ömlene át az embereken, lepereg párszor a homokóra, és már el is hagyja a porhüvelyüket, élőlények helyett egy halom törött bábut hagyva maga után. Ha ezt figyeljük, hogyan is hihetnénk az egyetlen megismételhetetlen lélek küldetésében?” Azt mondod, nem véletlenül lett a 20. század nagyjai közül Lev Sesztov és Simone Weil a te két legfontosabb íród. „Bár együtt említem őket, nem akarom eltörölni a köztük lévő nagyon lényeges különbségeket, amelyek mindenekelőtt abból adódnak, hogy Sesztov túllépett a görög filozófián, Simone Weil viszont ízig-vérig platonikus volt” – jegyzed meg mintegy zárójelben, mert a lényeg: a stílusuk. „Sesztov oroszsága, Weil franciája világos, szigorú, takarékos, tökéletesen kiegyensúlyozott, így ők írnak a legjobban a modern filozófusok közül.” Ez is jelzi, hogy „amikor másképp nem érhető el számunkra a szakralitás, csak a tagadáson és annak elvetésén át, ami antiszakrális, mértéktartásuk és szigorúan precíz gondolkodásuk” az egyedül lehetséges határpontra helyezi őket. Oda, ahol a művészi alkotás és az alkotói gondolkodás eleve szakrálisnak tűnik. És eleve profánnak. Attól függően, hogy honnan szemléljük: csak valamiféle „metaxu” által vagyunk képesek a saját lényegünket megközelíteni. Azaz „az ember hiába próbálná puszta kézzel megérinteni a tüzet: így van ez a létezés rejtélyes, szakrális dimenziójával is, amelyhez, mint Simone Weil fogalmazott, csak a metaxu, vagyis az olyan közvetítő dolgok közelíthetik az embert, mint a haza, az erkölcs, a nyelv” – fogalmazod meg a lényeget. Ezt szerettem volna én is mondani, de nem voltam képes ilyen tisztán és egyértelműen. Talán csak a létezés rejtélyes, profán dimenzióját fűzném hozzá a kiüresedett szakralitás felől nézve, de ez már mindegy is.
 Czesław drága, elég messze kanyarodtam attól a huszonkét évvel ezelőtti zsúfolt Írók Boltjától, ahol a bábeli hangzavarban és tumultusban ledobtam a földre a táskámat, amíg neked tolmácsoltam, meg is feledkeztem róla, nem csoda, hogy a táska külső, cipzáros zsebéből eltűnt közben a tárcám, szerencsére csak a kétheti ebédjegyemmel meg egyéb, végső soron nélkülözhető papírneművel. Az eset azért bosszantott, nem tagadom. Meg sértett is, mert sehogy sem illett a történelem felkínálta nagy pillanathoz. Most mégis azt mondom, ennyi profanitás kellett is ahhoz, hogy a pillanat emelkedettségét elhiggyem. És megérni nyilván megérte, ez nem vitás, nekem biztosan.