Kedden este a bátyám, Juraj telefonált, és meghívott másnapra a szenci szülői házba, hogy megbeszéljük apánk örökségét. A házra állítólag komoly érdeklődő akadt, és csak idő kérdése, hogy a kert iránt is érdeklődni fog valaki. Juro továbbá elmondta, hogy Éva, a nővérünk is ott lesz.  
             Másnap úgy tíz körül ébredtem. Tovább is aludtam volna, de az ablakot belökte a szél, és a párkányról a diffenbachia cserepestül lerepült. Kiugrottam az ágyból, mezítláb, trikóban és bugyiban a konyhába mentem seprőért és lapátért, becsaptam az ablakot, a virágot visszaraktam a helyére, és a szőnyegről felsöpörtem a földet. 
Néhány nappal korábban szibériai tél köszöntött Szlovákiára, igyekeztem minél kevesebbet kimenni a házból, napokat töltöttem az alagsori egyszobásban egy csésze tea mellett, reggeltől estig az ágyban, várva a híreket a munkaügyi hivatalból. 
A bátyámmal néhányszor beszéltünk telefonon, de az örökségre szinte soha nem gondoltam. Miután Szencről Pozsonyba költöztem, a szülői házat próbáltam minél előbb elfelejteni. Nem akartam apámra és a túlkapásaira emlékezni, pedig az orvosok mindig elmondták, hogy apám nem tehet arról, ahogy viselkedik, s hogy betegségének ahhoz az előrehaladott állapotához részünkről sok türelemre és erős idegekre van szükség. Hármunk közül viszont egyedül Juróban volt annyi jellem, hogy végig ott maradt mellette. Eva elsőként adta fel, Brünnbe ment valami avantgárd festővel. Én két évvel ezelőtt léptem le, egyedül. Pozsonyban nem éreztem magam jól, de apámmal már nem lehetett kibírni. Az utolsó hetekben többször is eszembe jutott, hogy a halála megváltás lenne mindannyiunk számára. 
Szencen végig azt éreztem, hogy apám kapaszkodik belém, hogy húz lefelé, mint a hínár, és én nem tudom lerázni magamról, éjszakánként rémálmaim voltak, amelyekben úgy hozzám nőtt, mintha sziámi ikrek lennénk. Tudtam, hogy minél előbb el kell onnan mennem, különben megbolondulok. Lényegében az egész családtól eltávolodtam. Két éve már. De most nincs mese, meg kell beszélni az örökséget. 
Az autóbusz állomásra gyalog indultam el. Megkerültem az Igazságügyi Palota szürke épületét, és a Soltész utcán a Nivy felé igyekeztem. Mínusz tíz volt, és a szél végig nagyon erősen fújt. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, kezeim mélyen bent a zsebben, tekintetem a földön, s csak akkor néztem fel, ha valami gyalogos keresztezte az utam. Az volt az érzésem, hogy mindenkinek, akivel út közben találkozom, természetellenesen fehér a bőre, de nyilván ez a hideg és a szél miatt van, s ha megnézném magam a tükörben, feltehetően én is hulla-fehér lennék. 
Mikor a Karadzsics utcában az építkezés mellett haladtam el, úgy tűnt, hogy a szél meggörbíti a darukat, hogy nyikorogva hajlongnak felém, és szinte rám akarnak dőlni.
             Meglepett, hogy az állomáson senki nem volt. Néhány embert nyilván az időjárás is távol tarthatott, de munkanapon egy néptelen csarnokra nem számítottam. A felüljárón átmentem a 33-as peronra. Itt sem volt senki. Leültem a lócára. Az indulásig még negyed óra volt. Nem akartam elővenni az újságot, amelyet az útra vettem, így csupán ültem ott, és bámultam a taxiállomás felé. Rövidesen az egyik kocsitól egy alak vált le, és felém indult. Természetesen nem hozzám, hanem az egyik peronhoz igyekezett. Egy férfi volt sötét öltönyben, és nagyon gyorsan lépkedett. Egy idő után már azt is láttam, hogy kopasz.
Figyeltem, ahogy a szél szétfújja a cigarettacsikkeket a betonon, majd amikor felnéztem, ott állt előttem apám. Tulajdonképpen meg sem lepődtem. Mintha mindig is éreztem volna, hogy a halála után sem fogok tudni megszabadulni tőle. Hogy apa nem az a személy, akit csak úgy ünneplőruhába öltöztetünk, berakunk a koporsóba és földet szórunk rá. Egy apa egész életünkben velünk marad. Sőt, lehet, hogy tovább is. Az enyém biztosan.
Ott voltam a temetésen, láttam a szertartást, a lakkcipőket, a mozdulatlan arcot. Láttam a frissen kiásott sírgödröt, és a kőbevésett betűket. Reméltem, hogy ezzel számomra véget ért a dolog, de apámat úgy tűnik, alábecsültem. Visszajött. Ő persze nem érezte, hogy bármit is magyaráznia kéne. Leült mellém a lócára.
Szencre utazol?
Igen. És te?
Igen, én is megyek. Csak előbb be kell még ugranom az Akadémiára. De aztán jövök, mondd meg Jurónak, hogy az ebédet hagyja a rezsón. 
Rendben.
És te… tulajdonképpen… minek utazol Szencre? Örülök, persze, de… már rég volt, hogy utoljára meglátogattál minket, és azt gondoltam, kerülsz engem.
Nem. Ez nem így van. Juro telefonált… Meghívott ebédre.
Végül is nem mondhattam, hogy a tőle örökölt tulajdonról fogunk majd diskurálni. 
Aha. Na jól van. Akkor én benézek az Akadémiára, aztán otthon majd találkozunk.
Apa amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Az útszegély mellett megállt az autóbusz, felszálltam. Benn már öten ültek. Úgy tűnt, az út soha nem fog véget érni. Az volt az érzésem, hogy már órák óta megyünk, pedig Pozsonytól Szenc csupán harminc valahány kilométerre van. Elszunnyadtam, s mikor kinyitottam a szemem, már lement a nap, a tájat pedig elnyelte a feketeség. Az autóbusz ismeretlen okból a vasútállomás előtt állt meg, és nem a téren, ahol szokott. Nem mertem megkérdezni a sofőrt, hogy miért, és szó nélkül kiszálltam. 
Szencen talán még hidegebb volt, mint a fővárosban, egész testemben remegtem. Tudtam, hogy a Naptó be lesz fagyva, ezért lerövidítettem az utat. A jégen aztán rögtön megbántam, mert itt még erősebben fújt a szél, de már nem volt kedvem visszafordulni. Furcsa hangokat hallottam, amelyek farkasok vonyítására emlékeztettek. Vagy inkább kóbor kutyákéra, javítottam ki magam gyorsan gondolatban.
Közvetlenül a kertünk mögött futballpálya van, és ki tudja miért, a focisták éjszakára égve hagyják a reflektorokat; mikor kinyitottam a hátsó kertkaput, az alma-, a kajszi- és az őszibarackfák fehér fényárban úsztak. Könnyen megtaláltam a kitaposott ösvényt, de az a különös fény, amely szétáradt a kertben olyan fenyegetően hatott rám, hogy a fák közt futásnak eredtem, s amikor a házhoz értem, vadul püfölni kezdtem az üvegezett verandaajtót, mintha valaki üldözne. 
Juro kutyái azonnal felugattak, és a másik oldalról nekirontottak az ajtónak. Akkor nyugodtak csak le, mikor Juro jött és beengedett. 
Dásenka, Asztyík, miért ugattok? Már nem emlékeztek rám?
Ekkor már csóválták a farkukat és nyalogattak, csupán Obík maradt biztonságos távolságban, és bizalmatlanul méregetett. Obík apa kutyája volt, és Juro még korábban mondta, hogy apa halála óta nem eszik és furcsán viselkedik.
Eva már itt van?
Igen, a konyhában, gyere be, hadd csukjam be az ajtót.
A verandáról a konyhába mentünk. Eva az asztal mögött ült, kavargatta a kávéját, és a kivilágított kertet nézte. Mikor meglátott, felállt és kezet nyújtott. Juro megkérdezte, mit kérek inni. Amíg a tea készült, Eva a kiskanállal végig a csésze alját kapargatta. Egyéb zaj nem volt.
Rendben, kezdte Juro, most hogy mindketten itt vagytok, elmondom, mi van a házzal kapcsolatban.
             Eva kihúzta a kanalat a csészéből és megnyalta.
Akadt egy vevő. Juro jelentőségteljesen elhallgatott. A házat adminisztrációs épületté szeretné átalakítani, és a kert egy része is szóba került. Nyilván mindent át akar itt építeni, de ez minket már nem kell, hogy érdekeljen, lényeg, hogy kifizet bennünket, és…
Jurko, szóltam közbe, egyáltalán megvolt már a hagyatéki tárgyalás?
Juraj hitetlenkedve nézett rám, Eva pedig felröhögött, és ivott egyet a kávéból. 
             Ivanka, ugye te viccelsz, a bátyám ingerültnek tűnt, szerinted az a papír, amelyet két hónappal ezelőtt kaptunk a bíróságról, az micsoda?
Lesütöttem a szemem, teljesen megfeledkeztem róla. Elhatároztam, hogy a beszélgetésbe már nem kapcsolódok be, csak magamat égetném fölöslegesen. Hallgattam Jurót.
             Jövő keddre beszéltem meg találkozót azzal a fickóval, ő majd elmondja, mi az, ami konkrétan érdekli. Ma azért hívtalak ide benneteket, hogy előre tudjátok, miről van szó. Tehát, lesz időtök kedden úgy három körül?
Mindketten bólintottunk, én pedig kinéztem az ablakon. Apa ott sétált a kertben. A fészerből kiemelte a vödröt és a létrát, ez utóbbit az egyik almafához támasztotta, és szedni kezdte az almákat. Nem nézett felénk, kizárólag a munkára koncentrált. Aztán rájöttem, hogy ez nem éppen egy almaszedésre való évszak, de abban a másik világban talán télen is lehet almát szüretelni. Rajtam kívül senki nem vette őt észre, pedig csak tíz méterre állt tőlünk. Igyekeztem a beszélgetésre koncentrálni. Eva éppen közbeszólt.
Nekem ez a négymillió kicsit kevésnek tűnik. Mégiscsak egy háromemeletes házról van szó. 
             Szencnek, Evike drága, ez a része nem olyan kapós, tehát különösebben nem ugrálhatunk. Ha egy picit közelebb lenne a központhoz például…
Ekkor apám felém fordult. Meglátott, integetett. Visszaintettem, mire Juro és Eva meglepődve néztek rám.
Akarsz valamit mondani, Ivanka? kérdezte Juro.
Tessék? Magamhoz tértem a kábulatból. Most már mind a hárman engem bámultak: Juro, Eva, az apám.
Szóval, gondolkodtam és kerestem a megfelelő szavakat, hogy nem kéne-e megvárnunk, amíg apa előbb meghal. Lehet, hogy nem fog örülni, ha eladjuk a házát. Sőt, lehet, hogy nem is tud erről az egészről.
Síri csend következett.
Ő ott kinn a kertben nyugodtan szedi az almákat, mi pedig itt az örökségről beszélgetünk, s hogy mit fogunk kezdeni vele. Nekem ez így furcsa egy kicsit…
             Juro és Eva szótlanul néztek egymásra. Zavartnak tűntek mindketten.
Ivanka, ugye megint kihagytad a gyógyszereket? kérdezte Juro.
Nem tudtam, mit válaszoljak egy ilyen ostoba kérdésre, így csendben maradtam. Eva pedig hirtelen feldühödött.
Juro, mondtam, hogy figyeld őt! De te rá se bagóztál, így van? Sejthettem volna.
Mégis mit kellett volna tennem? Elmenni utána minden nap Pozsonyba, s ott állni fölötte egy pohár vízzel?
Unottan az ablak felé fordultam. A veszekedéseiket már jól ismertem. Meglepődve tapasztaltam, hogy apa már nincs a kertben. Kinyílt a verandaajtó, de a kutyák csendben maradtak, és tovább feküdtek a padlón. Apa belépett a konyhába. Eva és Juro nem vették észre. Rám mosolygott és kezembe nyomott egy almát.
Az idén nagyon finomak. Ezek itt ketten meg folyton csak veszekednek, ugye?
Aztán megfordult, és a lépcsőn elindult felfelé a szobájába. Kicsit elmélázva haraptam bele a gyümölcsbe, és vártam, hogy ezek itt ketten eldöntsék végre, hogy akkor eladjuk-e a házat, vagy sem. 

       GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA