Petr Čichoň
Munkakópia
(Sziléziai regény)
Martin Klučka a Smetana rakpart korlátjának támaszkodva bámulja a Moldva
zavaros vizét. November van, fázik. A ballonkabát, amelyet valami kiárusításon
vásárolt nevetséges összegért, nem melegíti. Ráadásul az a kellemetlen
érzése van, hogy úgy fest benne, mint egy pedellus. A háta mögött a Slávia
kávéház ablakai fényben úsznak. Ha valaki a túlsó partról nézné Martint,
látná, ahogy a kávéházból kiáradó fény groteszk dicsfényt rajzol fekete
alakja köré.
A doktori disszertációja témájául a huszadik századi építészetet választotta.
A még kevéssé kutatott stílusirányzatokkal, fehér foltokkal akart foglalkozni.
Sokat gondolkozott a témán, aztán végül a náci Németország építészetére
esett a választása.
Leül egy padra. Az egyik lábát átveti a másikon, a karjait keresztbe
fonja a melle előtt, de ettől még ugyanúgy reszket. Érzi, ahogy az őszi
hideg átjárja az egész testét. Gyorsan feláll és bemegy a Sláviába. Kávét
rendel, és amint kortyolgatja, látja, hogy egy feketehajú lány lép be az
üvegajtón. A lány futva körülnéz, aztán – bizonytalan mosollyal az arcán
– a férfi asztala felé indul.
-Te vagy Martin Klučka?
Martin felegyenesedik, és kezet ad a lánynak. Mosolyogni próbál.
-Igen, te pedig Martina...Lipová – teszi hozzá, hogy megbizonyosodjon,
tényleg vele beszél-e. –Örülök, hogy eljöttél. Attól a telefonbeszélgetéstől
nem lettem sokkal okosabb.
A lány csak bólint, de nem válaszol azonnal. Aztán belekezd:
-Megfogott a cikked az egyetemi évkönyvben, úgyhogy felhívtalak. Tudod,
érdekel a téma. Hogy akadtál rá?
-A Harmadik Birodalom építészetéről írom a disszertációmat.
- És miről konkrétan? Speerről?
-Róla is.
-Miért?
Martin elhallgat. Az ablakon át a Hradzsin sziluettjét bámulja.
-Nem is tudom.
-Akkor meg miért foglalkozol ezzel? Tudsz németül?
-Igen...Német vagyok...Vagyis hát nem teljesen... Porosz.
A lány szeme hirtelen felcsillan. Az eddigi szigorú, távolságtartó
arca ismét mosolygósra változik. Martin a lány bájos tekintetében azonban
valami gyanakvás-félét vél felfedezni.
- Te művészettörténész vagy?
Martin bólint.
-És te?
-Levéltáros...Van valami nálad?
Martin a régi hátizsákból egy vaskos mappát vesz elő, és a lány elé
helyezi. Egy pohár vörösbort rendel. Martina cigarettára gyújt, és kinyitja
a mappát.
-Tényleg érdekel, mire jutottál.
-Miért?
-Én is ezzel foglalkozom.
Egy pillanattal később a lány leteszi a kezében lévő papírlapot, és
bizonyos távolságtartással megjegyzi:
-Azt hittem, hogy főleg Speerről fog szólni.
A pincér az asztalhoz hajol. Martina észreveszi az asztaltársa előtt
a másik poharat. Jó huzatja van. Azon gondolkozik, van –e egyáltalán értelme
együtt dolgozni egy ilyennel. Nem biztos benne. De azért lát valami reményt
arra, hogy ez a fiatal művészettörténész a hasznára lehet. Felemeli a fejét
és némán Martinra néz. Aztán megkérdezi:
-Milyen építészeket találtál még?
Martin keresgélni kezd a papírjai között. Két fényképet húz elő, és
odaadja a lánynak. Martina futó pillantást vet rájuk.
-Walther Dejaco és Franz Ertl. Auschwitz építészei...
Leteszi a képeket, és Martinhoz fordul.
-Tudod, ki tervezte igazából?
Martin vállat von. A lány szív egyet a cigarettából, és két fürtfelhő
között a következőt mondja:
-Hans Kammler.
Martin a lány válaszában bizonyos kihívást vél felfedezni.
-Nem ismerem.
-Te csak ezt a kettőt ismered?
-Ismerem még Bartelst, a Wewelsburg-i vár átépítőjét... Aztán rábukkantam
még Wiligutra, az SS hivatali jelvény tervezőjére is.
Martina ránéz, és elneveti magát.
-Ezt tényleg engedélyezték neked művészettörténeten?
-Igen. Elméleti munkának készül, a modern építészet patologikus megnyilvánulásáról.
Martina elhallgat. Kammler már régóra érdekli. Talán majd most... Martin
félbeszakítja a tűnődésben:
-Mit tudsz Kammlerről?
Martina kicsit elgondolkodik... aztán kitérően válaszol.
-Az SS főépítésze volt és Hitler utolsó reménysége a háború végéig...
-Várj, már emlékszem! Ilyesvalakiről ír Speer. De elég negatívan állítja
be!
A lány kacsint egyet.
-A vetélytársa volt! A maga módján ellenség...
-Nem tudtam, hogy ő is építész volt.
Martina ismét elhallgat. A következő pillanatban megcsóválja a fejét
és tűnődve így válaszol:
-Talán nem is volt az... Az SS csak ipari épületeket épített.
Martin értetlenül vonja meg a vállát.
-Akkor mit tervezett?
-Az auschwitzi gázkamrákat, szinte az összes földalatti építményt...,
és főleg...” – Martina elharapja a mondandóját. – Ez téged valószínűleg
nem is fog érdekelni... A V2-es csodafegyver gyártásának irányítója volt,
a nevéhez fűződik még a Glocke nevű repülő csészealj, a náci atombomba-program...
-Azt hittem, hogy ez is Speer feladata volt.
-Igen, de Himmler Kammlert akarta a helyére ültetni mint, az SS építészeti
szakemberét. Talán a világ legnagyobb földalatti építkezését irányította.
Nem is tudom, hogy nevezték el azt a hatalmas földalatti alagútrendszert.
Dora. Riese. Cement...
-Ez érdekesen hangzik...
Martin a pincérre néz, de csak kávét rendel. Martina elgondolkodik,
és asztaltársára szegezi a tekintetét.
-Hozhatok neked róla néhány könyvet. De túl sokat nem tudsz meg belőlük.
Titok övezi az alakját!
Martinnak felcsillant a szeme.
-Nagyon örülnék nekik. El tudnád hozni már holnap?
-Jól van - mondja meglepődve Martina, és megissza a kávét.
A kávéház előtt kezet fognak és elválnak.
A metró-végállomáson Martina kiszállt és energikus léptekkel hazafelé
tart. Kinyitja az ajtót, a lakást üresen találja. Anyja ismét éjszakás.
Bemegy a szobájába, és elgondolkodva két Kammlerről szóló könyvet emel
le a könyvespolcról. Az egyik Agoston Teufel oder Technokrat című könyve,
amelyet már többször olvasott. És a kezébe veszi az amerikai szerző, Nick
Cook The Hunt for Zero Point című munkáját is. Aztán mindkettőt a táskájába
süllyeszti.
-Ez minden. Ugyanolyan keveset tudok, mint ez a Martin. Csak az az
öreg medálom van.
Az íróasztalából előhúzza a levelezését egy ismerős német történésszel.
Annakidején megírta neki, hogy meglátogatta őt egy bizonyos Josef Staněk,
aki Hans Kammler felől érdeklődött tőle. Martina az asztalra helyezi a
leveleket néhány, a prágai levéltárból szerzett xeroxmásolat társaságában.
Kammlerről csak néhány apróságot talált.
Aztán a kupacból előhúz egy lapot, és a telefonszámra pillant, amelyet
valaki kézírással a papír szélére írt. Josef Staněk, magándetektív. Soha
nem volt bátorsága felhívni az illetőt.
Ismét a könyvespolchoz lép és előhúz egy borítékot, amelyen Hans Kammler
neve áll. Belehuppan kedvenc foteljébe, és felgyújtja a lámpát. A képek
többségén nem tetszik neki Kammler. Az a német történész nem olyan régen
elküldte neki Kammler civil portréját is. A magabiztos tekintettől szinte
fénylik a szalmaszínű haj koronázta hosszúkás arc. Amikor Martina a fotót
nézi, képtelen elhinni, hogy ez a férfi öngyilkos lett a háború végén.
Kizárt, hogy egy ember, aki így mosolyog, végezzen magával.
Martin délelőttig alszik, jókedvűen ébred. Ma nem kell tanítania és
az egész napot a kutatásnak szentelheti, újabb adalékokat gyűjthet a disszertációjához.
Álmosan támolyog ki a fürdőszobába és már a fogmosás alatt eszébe jut Martina.
Még soha senkivel sem találkozott, aki a náci építészetről akart volna
beszélgetni vele. És talán csak neki köszönhető, hogy rábukkant Hans Kammlerre.
Kammler igazán megragadta a fantáziáját. Martin hirtelen maga előtt látja
ezt a kegyetlen történetet. Azt a régi históriát a rossz fiúkról.
Egyelőre egy Auschwitzról szóló amerikai publikációt vesz le a könyvespolcról.
Úgy emlékszik, hogy írnak benne a tábor építészetéről is. Az ócska könyvespolc
előrebillen. Martin az utolsó pillanatban megtámasztja. A könyvet leteszi,
és Speer emlékiratait veszi a kezébe.
Az ajtó mögötti kis beszögellésben, a „konyhában” sípolni kezd a vízforraló.
Martin a hóna alá fogja a könyvet, odamegy, és a sötét sarokban kávét készít
magának. Aztán az íróasztalához ül. Megpróbálja megtalálni azt a bekezdést,
amelyben Speer a vetélytársairól ír. Fellapozza a névregisztert és megnéz
néhány utalást.
„A hideg Kammler csontjáig hatolt...”
Ismét a könyvespolchoz lép. Megnézi néhány háborúról szóló szakkönyv
névmutatóját. Aztán visszatér az eredeti munkájához, hogy a klasszikus
módon közelítsen Hitler építészéhez. Tényleg megingathatja az egész modern
építészetet? Egy óra múlva aztán ismét abbahagyja a munkát, és Kammlerre
gondol.
Az ő esetében vajon tényleg az építészeten volt a hangsúly?
Felidézi a koncentrációs táborok épületeit. Közeledik az ebédidő, és
Martin kezd éhes lenni. Mint rendesen, ma sem reggelizett és magányosnak
érzi magát. Eszébe jut az apja.
Talán meg kellene látogatnia. Nürnberg nincs olyan messze!
Rövid vacillálás után úgy dönt, hogy a nürnbergi látogatást elhalasztja.
Most mégsem mehetek el csak úgy! Kammler...
Valamitől ismerősnek érzi Kammlert. A gondolat, hogy a náci építészet
szimbólumai a mélyen a föld alatt elterülő koncentrációs táborok lennének,
elborzasztja, ugyanakkor fel is kelti a kíváncsiságát. Egy pillanatig az
ablaknál áll. Aztán úgy dönt, felhívja Martinát. Feltárcsázza a számot,
kisvártatva hallja az ismerős hangot.
-Halló!
-Szervusz, itt Martin.
-Ahoj.
-Tudom, hogy még korán van, de a menzára készülök. Nem találkozhatnánk
ott?
Martina magában elneveti magát.
-Tanítás előtt lesz egy kis időm. Ha akarod, elhozom neked a könyveket.
-Az nagyszerű lenne. Reggel óta keresek valami irodalmat Kammlerről,
de...
-Nem találtál semmit... Mikorra érsz a menzára?
-Egy fél óra múlva.
-Jól van, ott leszek – ígéri. Már biztos Martinban. De előbb szólnia
kellene neki arról a magándetektívről. Visszamegy a telefonhoz, és tárcsázza
Martin számát. Aztán mégiscsak leteszi a kagylót.
Martin ébredezik. Még csukott szemmel bekapcsolja a vízforralót a tegnapi
vízzel. Vetkőzik. Meztelenül fogat mos és beáll a zuhanyfülkébe. Hidegvizet
akar magára folyatni, de meggondolja magát. A melegvíztől még inkább elbágyad.
Magára veszi a fürdőköpenyét és iszogatja az olcsó kávét.
El innen!
Kezében a könyvvel kilép a lakásból. A közeli holeąovicei kávézóba
siet, leül az ablakhoz, kávét rendel, és két óra alatt kiolvassa a könyvet.
Fizet, és lassan átsétál a közeli Stromovkára. Sétálgat a parkban, és Kammlerről
gondolkodik. Világos számára, hogy ő az a férfi, aki a háború végén a náci
építkezéseket a kezében tartotta.
Albert Speer már nem hitt a küldetésében. De Kammler?
Martin elképzeli az ambiciózus Speert, aki a háború után fel akarta
építeni az új Berlint. De a háborút elvesztették. Az antik Germániát, amellyel
úgy kívánt bevonulni a történelembe, mint a világ egyik legnagyobb építésze,
Kammler földalatti birodalma váltja fel. Láthatatlan építmények, amelyekben
csak meghalni lehet! Martinnak a hideg futkos a hátán.
Hiszen ez fonák, meddő építészet, a pusztulás építészete! Föld alatti
piramisok, fekete funkcionalizmus. A forma a funkció szolgálatában. Martin
úgy határoz, hogy így fogja bemutatni a náci építészetet. Az az érzése,
hogy valami alapvető fontosságú dologra jött rá, amelynek jelentősége lesz
a modern építészetre nézve. De meglepi az, hogy az építészetnél sokkal
jobban érdekli magának az építésznek a sorsa. Hazamegy, és azonnal belekezd
a Martinától kapott második könyve, amelynek The Hunt for Zero Point a
címe.
Talán Kammler valamely további tevékenységéről szól? Antigravitációs
elmélet?
Martin becsukja a könyvet és elképzeli a földalatti, kiterjedt alagútrendszert.
El kell mennie oda! A Birodalom földalatti gyára csak kétszáz kilométernyire
van Prágától, majdnem a cseh-lengyel határon. Felhívja az egyik barátját,
hogy kölcsönadná-e neki a kocsiját, aztán Martinát tárcsázza.
-Lengyelországba megyek, a Bagoly-hegyhez. Nem akarsz velem jönni?
Martina egy kicsit vacillál.
-Már elolvastad, igaz? – kérdezi.
A lány lerakja a kagylót és átmegy a nagyszobába. Kihúz a polcról egy
térképet. Ott is kell majd éjszakáznunk. Még egyszer belenéz a térképbe.
Martin Martinát várja. Ideges. Délután találkozik a vezetőtanárával
a disszertációja ügyében. Az már az utóbbi időben kétségbe vonta a kutatásait.
-A maga témája inkább esszé jellegű, mintsem tudományos. Ha nincs elegendő
konkrétum, nem fogja tudni komolyan feldolgozni az adott témát.
Martin nem akart ellentmondani a tapasztalt - és egyébként általa igen
kedvelt - docensnek. Vajon mit szól majd a Kammlerről szóló új fejezetnek?
Ismét a Slávia kávéház előtti nyirkos padon ücsörög, és a folyót figyeli.
Most nem zavarja a hideg. Úgy érzi magát, mintha a túlfűtött szaunából
a jéghideg vízbe ugrott volna. Már egy hete tanulmányozza Kammler életrajzát.
Martin fejében kavarognak az információk. Sokat gondol Martinára. Levelet
is írt neki, de még nem kapott rá választ.
-Kedves Martina...-írta, de aztán összegyűrte és újra kezdte.
-Drága Martina, annyira örülök, hogy találkoztunk, fel vagyok dobva.
Már régóta nem beszélgettem ilyen jót senkivel. Annyit tudsz a témáról....
Saját levele sokadszori újraolvasását ennek az elbűvölő lánynak a megérkezése
szakítja félbe. Nagyon csinos. Bőrszoknya van rajta, a lábán Martens bakancs,
a szűk barna trikón felül kigombolt farmerdzseki. Martint letaglózza a
látvány. Egyenesen az albérletbe mennek.
Mit érez Martin, amikor becsukja a szemét? Martinára gondol. A lány
egy betonbunkerben bujkálva fegyvert fog rá, és befelé csalogatja. Martin
habozik. A cső kissé megmozdul, mintha lőni készülne, de töltény helyett
a lány fekete hajtincsei libbennek szanaszét.
-Borzalmas. Mint egy jégveremben. Hogy bírsz itt lakni?
-Hát, tulajdonképpen nem is lakom itt. Egy garzont szeretnék venni
Prága Dejvice kerületében.
-Honnan szerzel annyi pénzt?
Martin egy pillanatig habozik.
-Dolgoztam valamit a Heidelbergi Egyetemnek...
-Tanítottál?
-Szakvéleményt írtam. Aztán van egy kis spórolt pénzem ebből a tanítói
alamizsnából... A szüleim is hozzáadnak. És fölveszek valamennyi kölcsönt
- hazudja.
-Hát, ez szuper. A Dejvice jó kis hely.
Martin meglepődik, hogy örömöt érez a jól sikerült hazugság miatt.
-És még nem is láttad a helyet! A ©árka-völgy. Mindenfelé erdők. És
garzon ugyan, de óriási. Hatvan négyzetméter! Egy barátomé, aki februárban
végleg a szülei után költözik Texasba. Januárban megveszem. Tuti. Ezzel
az oduval már tele a hócipőm.
-De az ágyad klassz!
-Csak aludni járok ide.
Ez sem igaz. Martin sok időt tölt ebben a barátságtalan lyukban. Észreveszi,
hogy szüli egyik hazugság a másikat. Magának is hazudik? Művészettörténetet
hallgatott a Károly Egyetemen, ahogy arra mindig is vágyott. A diploma
után sikerült ottmaradnia és doktoranduszként folytatnia a tanulmányait.
Így az élete sikeresnek tűnik, Martin azonban mégsem érzi annak. Egy Prágától
távoli, a cseh-lengyel határon fekvő kis községből, Ludgeřovicéből származik,
Hlučínskoba járt gimnáziumba, így nagyon nehezen szokta meg az életet a
fővárosban. A szülei sem békültek ki azzal, hogy a diploma megszerzése
után nem tért haza, és nem helyezkedett el a közeli Ostravában. A távolság
elszomorítja őket, és sokba is kerül a fiuk prágai élete. Martin ugyan
ezt nem szívesen látja be, de egy kicsit elveszettnek érzi magát a nagyvárosban.
Elhagyta Hlučinskot, habár jól tudta, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni
a származását.
-Sok lánnyal voltál már? - szakítja félbe az elmélkedését Martina.
-Miért?
-Hánnyal?
Martinának világít a szeme. Martin hallgat egy kis ideig.
-Elég sokkal. Huszonhét éves vagyok. De egyik sem bírta velem sokáig.
Vagy én adtam ki az útjukat.
-Miért nem bírod ki senkivel?
Martin csak vállat von. Retteg a kapcsolatoktól, kötöttségektől. Ebből
a szempontból tökéletes ellentétben él katolikus neveltetésével. Kerüli
a házasságot, mert azt intellektuális vereségnek gondolja, amelyről folyton
a szülei jutnak eszébe.
-Nem tudom. Általában az esküvő vagy a gyerek-téma miatt...
-Én sok gyereket akarok. Egy focicsapatnyit!
A helyiséget feszült csönd üli meg.
-Én nem.
-Akkor magyarázd meg, hogy miért.
Martin magyaráz. És látja, ahogy Martina ironikus mosolya megváltozik.
Megvetéssé, vagy együttérzéssé? Mindennek ellenére érzi, hogy ennek a különös
lánynak a varázsa alól, akitől egyben fél is, nem szabadulhat. Vajon jó
pasinak tart? – fut át a fején. Az eddigi barátnőit inkább az intellektusával
és a humorával vette le a lábukról. Most csak a testén jár az esze.
Martina lesüti a szemét. Tekintete világos kört rajzol a padlóra, mint
reflektor a pódiumra. Martin kissé felemeli a lány fejét és az arcába néz.
Nem lát semmit. Nincs bátorsága folytatni.
Martina hazafelé tart. Összezavarodva, de ugyanakkor boldogan is, hogy
Martin ilyen gyengéden viselkedett. Azon kapja magát, hogy várja a kirándulást.
Martin és Martina egy lepukkant Fiat Unóval a határátkelő felé igyekeznek.
Nemsokára már az alsó-sziléziai város, Głuszyca felé járnak. Bekanyarodnak
egy parkolóban végződő meredek erdei útra. A náci földalatti komplexum
előtt kétnyelvű feliratot vesznek észre egy táblán: Riese – Osówka. Kiszállnak
az autóból és körülnéznek. A Bagoly-hegy gömbölyded lankái körös - körül
ölelik őket. Martin közelebb húzódik a lányhoz és magabiztosan megérinti
a kezét. A másik kezével a zsebébe nyúl, hogy megbizonyosodjék arról, hozott-e
magával távolságmérőt.
Együtt mennek oda a pénztárhoz. A jegyhez védősisakot és fejlámpát
is kapnak, és a jegyárus felhívja a figyelmüket, hogy alaposan öltözzenek
fel. Martin a kasszánál lengyel nyelvű ismertetőt is vesz. Igyekszik rábukkanni
benne az építész nevére, de sehol sincs feltüntetve. Nemsokára mindketten
belépnek a hideg alagútba. Martint már a bejáratnál meglepi az építmény
nagysága. Lépkednek a végtelen hosszú, magas alagútban és egy lengyel diák
idegenvezetését hallgatják. Üresen kong a hangja. Martinnak az az érzése,
hogy az alagútból szempárok szegeződnek rá, de valami hiányzik belőle.
Faltörmelék, puskák, szorongás... kiáltások.
A zsebéből előveszi a digitális távolságmérőt. Leméri a boltíves alagút
magasságát, és feljegyzi az adatokat. Közben egy pocsolyában áll, a boltívről
csöpög rá a víz. Ismét felnéz és beszippantja a nedves levegőt.
Martina észreveszi, hogy Martin lemaradt a csoporttól. Szétnéz. Látja,
ahogy a férfi a kezét a magas boltív felé emeli. A távolságmérő lézersugarat
lövell ki. Odalép a fiúhoz. Megfogja a kezét, és megcsókolja. Aztán mindketten
csatlakoznak a csoporthoz, és együtt járják be a folyosókat. Martin érzi,
ahogy a nyálkahártyái szinte megkövesednek.
Körülbelül egy óra múlva elvakítva a kinti fénytől, kilépnek az alagútból.
Leadják a sisakokat. Martina a férfi arcát kutatja tekintetével, de hiába.
Elindul az autó felé.
-Te is úgy átfagytál?
-Én sohasem fázom.
Martin elneveti magát.
-De azért iszol velem egy teát, te rozmár?
Martina próbál direkte barátságtalan lenni, de képtelen rá. Az autó
lassan Głuszyca felé halad. Alkonyodik, és az olvadt hó ráfagy a hegyi
útra. Martin észrevesz egy kivilágított vendégcsalogatót: Witamy
w zajazdu Pod Jeleniem! Gyorsan elfordul a kis hotel felé, amely előtt
egy szarvas szobra áll. Ránéznek, és midketten elnevetik magukat.
-Szerinted itt lesz tea?
-Megpróbáljuk.
Kiszállnak, és a hotel felé veszik az irányt.
-Itt alszunk?
Martina elmosolyodik és bólint.
Ahogy belépnek az ajtón, átöleli Martinát. Milyen karcsú ebben a nehéz
függönyű, homályos szobában! Végigsimítja a haját és lassan lehúzza a ruhája
cipzárját. A fekete ruhából elővillan a lány fehér válla. Eloltja a lámpát.
A gondolatok elszabadulnak, majd tovatűnnek. A lány combja úgy világít
a sötétben, mint egy rakéta.
Egyszer csak reggel van...
-Martin! Kéred még a tegnapi teádat?
Martin megrázza a fejét. A lány arca maga a talány, mintha földrétegekből
állna, amelyből csak bizonyos geológiai szinteket ismer. Mint egy kiégett
kráter. A néma szerelmesek sietve elhagyják a hotelt. Mielőtt visszautaznának
Prágába, még egyszer elmennek a Riese komplexumhoz. Vegyes érzelmekkel
vizsgálják a föld alá vezető egyszerű bejáratot.
-Volt benne egyáltalán építész ambíció? – teszi fel a kérdést Martin
és kételkedve csóválja a fejét.
-Kínzóbarlang a maya piramisok mintájára! De ez csak mérnöki munka.
Ennek a földalatti komplexumnak az esztétikumát ...– Martin elgondolkodik
és a mondatot fura hévvel fejezi be – az elmúlás adja.
Martina rágyújt egy Sparta cigarettára és nyújtózkodik egyet.
Martin hazavitte Martinát aztán az egyetemre hajtott. Képtelen koncentrálni.
Tanítás után visszaviszi az autót, és metróval megy haza az albérletbe.
Elhatározza, hogy amint hazaér, megírja az első fejezetet Hans Kammlerről.
Milyen lehetett a felesége? Voltak szeretői? Öngyilkos lett? Vagy átszökött
az amerikaiakhoz vagy az oroszokhoz értékes információkkal a birtokában.
Állítólag tudott csehül... Csehországban halt meg?
Leszáll a villamosról és az albérlet felé tart. Kinyitja az ajtót és
egyenesen az íróasztalához megy...
Egy kegyetlen, hallgatag SS generális, tesseni, németül beszélő családból...
Hogy írjon róla, ha senki sem tud róla semmit? Az az érzése, hogy inkább
azt a kilátástalan helyzetet kellene megvilágítania, amelyet le kell küzdenie
ahhoz, hogy legalább apró információ-töredékeket kutathasson fel arról
a férfiról, aki a Harmadik Birodalom földalatti gyárát olyan hihetetlenül
gyorsan felépítette. Azt a hírhedt földalatti komplexumot, amelyben annyi
ember pusztult el. Dr. Ing. Hans Kammler generális. Ki másnak lehetett
nagyobb rálátása a háború végén a náci fegyveripar vívmányaira? Hová tűnt
a német alvilág eme építésze? Igen, van némi irodalom, van valamennyi információ,
de...
***
Martin a telefonszámot tartalmazó papírszeletet nézi. Martina a hideg
üvegfalnak támaszkodva mellette áll.
-Halló? Itt Staněk! – hallattszik a kagylóból a sípoló, rekedt hang.
Martin egy pillanatra visszahőköl.
– Egy közös berlini ismerősünktől kaptam meg a telefonszámát. A V2
érdekli. Állítólag...
-Aha... Már tudom - vág a szavába a fújtató hang – Gondolom mindketten
Kammler után kutatunk, igazam van?
-Hát igen...úgy hallottam, hogy maga detektív.
Staněk habozás nélkül válaszol elfúló hangon:
-Fogalmazhatunk így is. És maga?
-A náci építészetről írok és rábukkantam a ...
Martin hallja, ahogy a vonal másik oldalán a férfi sípolva levegőt
vesz.
-Na! Valószínűleg mindkettőnket más érdekel, de az ember soha nem tudhatja,
igaz? Keressen fel az irodámban, ha gondolja. Akár most is. Éppen ráérek.
-Igen.
-Holeąovice keület, Schnirchova utca 10.
-Egy órán belül ott vagyok.
Martin és Martina egymás mellett baktatnak. Hallgatnak. A testüket
átjárja a hideg.
Martin megnyomja a Staněk feliratú csengőt. Meglepi, hogy cégnevet sehol
sem talál. Az ajtóban egy középkorú, óriási termetű ember jelenik meg,
és anélkül, hogy kezet adna nekik, beinvitálja őket. A nappaliban
leülnek a terebélyes ülőgarnitúrára. Martin szétnéz. Az ablak előtt íróasztal,
rajta a számítógép monitorja világít. Staněk odapillant, hogy megnézze,
mi ragadta meg ennyire Martin figyelmét.
-Klučka.
-Éppen összeírom, amit az utóbbi évek alatt sikerült kiderítenem. Van
vele munka rendesen. – emel fel a férfi egy vastag köteg papírt. Aztán
hörpint a söréből és Martinra néz.
-Ő a barátnőm, szintén Kammlerrel foglalkozik.
-Lípová.
Staněk a párocskára szegezi a tekintetét és a kezével a combján támaszkodva
megszólal.
-És mijük van?
Martina veszi át a szót.
-Minden, amit a levéltárból meg lehetett szerezni.
A detektiv elmosolyodik, és sört tölt magának.
-Na ide figyeljenek! – csap a köteg papírra. – A német klienseim számára
már nem egy embert találtam meg a háborúból. Nem hiszek maguknak, hogy
csak úgy a saját szakállukra irogatnak valamit Kammlerről.
Nagyokat kortyol, majd Martinához hajolva sörszagú lehelettel a következőket
mondja fenyegetően.
-Talán ugyanannak a kliensnek dolgozunk!
Martina megütközve hallgat. Martin zavarában kikéredzkedik a vécére.
-Arra - int a vécé felé Staněk, és követi a tekintetével. Martina ezalatt
áthajol az asztalon és belenéz a papírokba.
Amikor Martin visszaér Staněk már kiitta a sörét, és kellemetlen hangon
a következőket mondja:
-Már nagyon régóta vagyok ebben a szakmában...– egy pillanatra elhallgat,
aztán újra nyugottabb hangon folytatja, de nem sokáig bírja.
-Kiderítettek valamit Kammler Prag-Reuthból Čimelicébe vezető útjáról?
... Hát mondok én maguknak valamit. Felejtsék el. Én már felkutattam. Ha
nem hagynak fel azonnal a kutakodással, nem állok jót magamért! Csak nem
gondolták komolyan, hogy mindent kitálalok maguknak? Nem hagyom, hogy beleköpjenek
a levesembe! Rengeteg pénz van benne. Fogalmuk sincs arról, mi forog itt
kockán. Értik? Hagyják abba! És most tűnjenek innen! Amatőrök!
Martin és Martina sietve felállnak, és búcsúzás nélkül távoznak.
Staněk gúnyosan néz utánuk.
-Mit értett azon, hogy régóta van ebben a szakmában? – kérdezi a lépcsőházban
Martin.
-Hogy az államvédelemnél volt. – veti oda Martina felsőbbséges mosollyal.
Staněk a gurulós irodaszékében ül és gondolkodik. Feláll, kinyitja a
szomszéd szoba ajtaját, ahol két férfi kártyázik az asztalnál, rájuk förmed:
-Tapadjatok rájuk.
A szűk farmert viselő férfi az asztalhoz lép. Unottan Staněkre néz,
aki csak ráemeli a szemét és tovább dolgozik.
-Szerintem okés a dolog. Szerencsétlen balfékek, a pasas egyetemen
tanít, a csaj meg levéltár szakos hallgató.
Staněk félbeszakítja a munkát, és az ujjával megböki a férfit, hogy
üljön le.
-Az a Lípová az anyjával él, valami orvos a nő. Klučka albérletben
lakik, utánanéztem a kéró tulajdonosának is... semmi különös.
-És a fiú szülei? – kérdezi Staněk unottan, továbbra is a monitort
bámulva.
-Azok sem izgalmasak, Ludgeřovicében laknak Ostravához közel. Az apja
kőműves, az anyja köztisztviselő.
Staněk abbahagyja a munkát.
-Pontosan hova valósiak? Gyere, mutasd meg a térképen.
A két férfi a szomszéd irodában lévő nagy Csehország térképhez lép.
Staněk rosszallóan az említett helységre mutat, amelynek közelében egy
bekarikázott falu van, Strahovice.
-Ezt csak így mondod?
A férfi hátrahőköl és a fejéhez kap.
-Gondolod, hogy...?
-Ne téveszd őket szem elől! Még valakit vegyetek magatok mellé! – bólint
Staněk. – Sietnünk kell.
Staněk egy speciális technikával felszerelt, de kívülről átlagos külsejű
teherautóban ül, a sofőr mellett. Visszafelé tartanak Prágába. A bőröndből
egy fekete bőrkötéses jegyzetfüzetet vesz elő és kinyitja. Lassan lapozgat
benne: rajzok és vázlatok, amelyeket nem ért. Megfordul, és a két férfira
néz, akik a búvárruhájukat tisztogatják a sártól, ami a sziléziai Strahovice
mocsaraiban ragadt rá. Mondani akar valamit, de meggondolja magát. Nincs
baj, amit az a kettő tudni akar, megtudják.
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|