Eljön az ideje, és végül megtörténik. A gondolat, ami oly sokáig fűtött, üressé és hideggé válik. 
Képregény-rajzzá. Feldolgozott anyaggá. Bolondok játékává.
Európáért – kiabáltuk a nyolcvanas évek végén, áttörve a határokon és rendőrkordonokon, szögesdrótokon, a valóság túloldalára.
Ott, a drót mögött megvolt minden, amit nagyra tartottunk: Kafka prágai képei, Joyce és Yeats ír tornyai, a sohasem látott Szajna-part, ahol Cortázar könyveinek bájos szellemei jártak. Fura, de ott volt Zhuangzi is Patanjalival, Li Bai is Salingerrel, pedig a földrajzi logika szerint ők más irányokba kellett volna vezessenek. 
De értettük, hogy nem a földrajz itt a lényeg.
Egy metafizikai tájékot hívtunk akkor Európának, ahol a lelkünk neveltetett. És saját magunkhoz törtünk át a kordonokon. 
Mint utópiát találtuk ki saját magunkat, saját nevünket keresve találtunk erre a szóra: Európa.
Európáért – szajkóztuk a kilencvenes évek végén, ellenállva a diktatúrának, az Eurázsiába sodródásnak, de ugyanúgy az új határoknak is, melyek testvéreinktől választottak el: Vilnától  és Białystoktól, Daugavpilstől és Lublintól.
Európa váratlanul és gyanúsan reálissá vált. 
Valaha Kunderát olvastuk és esszéhőseivel együtt készek voltunk életünket áldozni érte. 
Most minden más. 
Debord-t és Žižeket olvasgatjuk át és szkeptikusan szemléljük a periférikus kapitalizmus táncait. 
A spektákulum részeivé lettünk, végleg azonosultunk a világgal, elfoglaltuk helyünket a nemzetközi képregény egyik lapján. Még most is sokan kiabálják: Európáért. Elsősorban copyrighterek, akik jelszavakat találnak ki és adnak el. Nem igazán fontos, hogy hová: új hipermarket vagy új demokratikus mozgalom számára.
Európa brenddé vált, kedvessé és tekintélyessé. 
Kiszélesedett és kibontakozott, könyvében már igen sok a kép. 
Nem feltétlenül Kafkát és Joyce-t ábrázolják. Főleg múzeumokat és kereskedelmi központokat. Vilnában az egyik legrégebbit és legszebbet így is hívják: Európa. 
Az ilyen “Európába” bárki bemehet. Vég nélkül járhatjuk szép, tiszta folyosóit, a nyugati civilizáció piacosított változatosságát bámulva, fejlődésének kései állapotában. Van ebben valami különös öröm és egyedülálló, majdhogynem buddhai nyugalom. Nincs még egy hely, ahol ilyen pontosan megértenéd, hogy a szamszára és a nirvána egybeesik a mi jóságos, békés, toleráns és valóban egyetemes hazánk ege alatt.
Nem mindenki és nem azonnal jön rá, hogy ez giccs. Hogy itt nincs halál, sem szenvedés, sem emlékezet. Tehát nincs élet sem. Csak egy képregény-rajz van, amire, mint pillangók a tűzre, az egész világról odaszállnak a kapzsi lelkek. Vagy fordítva, a fáradtak és hitüket veszítettek.
Bár, nem igaz. Mégis van halál és van szenvedés, de jól eldugva, távol tartva és ártalmatlanítva. Az elővárosokban bújt el, menekülttáborokban, lakásfoglalóknál és olcsó tömegszállásokon. Arca nem európai.
Az én családi, házi halálesetem ennek a képnek a legszélén nyugszik, Choroszcz községben, Białystok mellett. Ott halt meg Rigor nagyapám 1942 késő tavaszán, egy német hadifogolytábor kórházában. 
Halálhíre sokára jött meg. Nagyon sokára. 
Meghalt már Eva nagyanyám, aki míg élt, nem hitte el, hogy az ura nyomtalanul eltűnt. Már a Szovjetunió is meghalt, hatalmas lyukat hagyva maga után a térben és az időben. Meghalt egy sor eszme, remény, utópia. Míg 2009-ben meg nem jött egy láger-lap másolata, ahol különböző személyi adatok mellé szerényen oda volt írva: versterben 31.5.42.
Nem kell nekünk a maguk Európája, mondjuk anyámmal valakinek, míg vízumért állunk sorba. 
Meg van nekünk a miénk.
***
Mi – azok vagyunk, akik még próbálnak gondolkozni, itt és most, a nemzetközi képregény peremén. 
Mi vagyunk azok, akik ellenállnak.
Itt is minden megváltozott. Írni, gondolkozni és ellenállni – lassan majdnem ugyanaz lesz. 
Megtanultuk, hogyan találjuk meg egymást. Megkülönböztetni a mieinket – és különbözni: az ideológusoktól, fanatikusoktól, menedzserektől. A közéleti személyiségektől, akik egy esemény kapcsán a médiából fuvalkodnak fel. A szörnyetegektől és bűvészektől, akikkel tele lett a színpad előtere.
Mieink – nem nyelvi értelemben, és nem is vérrokonságiban. De még csak lakhely szerint sem. Lelki alkat szerint a mieink.
Sokan vannak errefelé, akik feladták, akik egyszer csak úgy határoztak, hogy összemosódnak a képpel. 
Beleegyeztek, hogy nem tesznek fel hülye kérdéseket, melyekre valószínűleg nincs világos válasz. 
Ezek most uraságok, a maguk idejében, saját helyükön érzik magukat. Volt disszidensek és párttitkárok, titkosszolgálati ezredesek és médiasztárok. Mindannyian táncolnak, egy közös körben, az új, nyomorúságos idők új kis nótácskáira.
Azt mondja nekünk a kor, hogy egyszerűen nincs számunkra más színdarabja. Ahogy más nézői sincsenek. Más színpadja. Ez minden, ami megmaradt.
Kicsoda ennek a cselekménynek a rendezője? Mi ennek az egésznek az értelme? És mi lesz utána, mikor mindenki elmegy? kérdezzük mi, valahonnan a kakasülőről. 
Oly kevesen vagyunk, hogy úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lennénk. Itt és most, Kelet-Európában.
Miłosz velünk van.
***
A mi Európánk. 
Ebbe a szóösszetételbe bele van kódolva az utóbbi két évszázad intellektuális történelme, mégpedig nem csak Belaruszé.
Mikor Larry Wolff 1994-ben megjelentette a Kelet-Európa felfedezését, az előszóban előrelátóan megírta: ez a könyv a Nyugatról szól, amely elképzeli, kitalálja magának a Másmilyent. 
A könyv végén reményét fejezi ki, hogy valaki majd megírja a válaszokat – ennek a Másmilyennek a nevében.
Valójában sok válasz volt. 
Ilyen Mickiewicz is, aki a párizsi utcaköveken keresi a módját, hogy néhány elfeledett igazságot elmagyarázzon a Nyugatnak. 
Ilyen Abdziralovics, aki 1921-ben Vilnában Nyugatról és Keletről ír, képlékeny formáról és összehangolatlanságról. 
Ilyen Kundera, a különös száműzött, aki hazát és nyelvet váltott, de csak azért, hogy még megszállottabban tartson az ő Közép-Európájával, a kis kultúrák – a történelem számkivetettjei – megbízhatatlan vidékével.
Végül ilyen Miłosz is, aki egész életében próbálta megmagyarázni és megvilágítani az itteni tradíciókat, messziről is észrevenni, feléleszteni és tovább adni másoknak. 
Miłosz hű maradt ehhez a térséghez. 
És én, mintegy mantrát hajtogattam a nyolcvanas évek végén szavait az Ulro országából. Arról, hogy bármilyen messze is vessen a sors, szűkebb hazánkat nem szabad felednünk. Saját Walesünket és saját Katalóniánkat. Mert csak ott van esélyünk fennmaradni.
Majd, 1994-ben ott ültünk Sejnyben, ő – már idős, híres ember és én – fiatal költő “a Keletről”. 
Én úgy tettem, mintha egy interjút vennék fel vele, bár tudtam, hogy a diktafon nem működik. Kérdeztem és saját magam tértem át a válaszokra és magyarázatokra. Nem azért, mintha ilyen neveletlen lettem volna. 
Sok olyan dolgot akartam neki előre elmagyarázni, ami megértése nélkül egyszerűen nem jöhetett létre egy beszélgetés. Nekem pedig pontosan beszélgetés kellett, nem pedig banális újságírói interjú egy Nobel-díjassal. 
Számára Belarusz egy másik valóságból való volt. Földrajzilag közeli, de szociális és kulturális értelemben távoli.
A két világháború közötti vilnai vásárok szótlan öregjei, akik nélkül nem ment, ez igaz, de akiket tisztes nemesi házakba akkor csak a konyháig engedtek be. Miről lehetett volna beszélgetni velük? Hisz még arra a kérdésre sem tudtak értelmesen felelni, hogy kicsodák ők. Érthetetlenül motyogtak valamit, hogy idevalósijak, erre a földre. Hogy itteniek. 
Viszont a mi számunkra, a mi időnkben, Belarusz egyáltalán nem a tejjel-mézzel folyó föld szentimentális képe volt. Hanem valami sokkal radikálisabb, egyenesen fenyegető. 
Belarusz keresztülment a birodalmon és a túloldalon jött ki.
És most ezek a vásáros öregek, bekerülve végre a teljes világba, olyanok kellett legyenek, mint mindenki. Következésképp el kellett gondolkozniuk az identitásukról. Maszkot keresniük. Megkeresni, rekonstruálni a saját hagyományukat. Átgondolni, megkérdőjelezni mindent, légyen az belső vagy külső jelenség.
Belarusz egy projektté és utópiává vált. De lehet, hogy puszta metafizikává.
Ahogy igazságtalanul mondtam Miłosznak, hogy ő, aki mindenkiért felelős, mégsem talált helyet Belarusznak a saját korában. A hagyományt háromfelé osztotta: Lengyelország, Litvánia és egy picit Ukrajna-Oroszország. Kizárt bennünket az általános vitából. 
Az ilyen dolgokért előbb-utóbb meg kell fizetni.
És maguk most félnek ezektől a vásáros emberektől. Egyszerűen azért, mert nem tudnak mit kezdeni velük. És hogy ők mihez fognak kezdeni magukkal. És rémületükben csak egyre a gyengeségről és a távollétről szóló értelmetlen formuláikat hajtogatják, mint Venclova. Arról, hogy Belarusz nem létezett és valószínűleg ma sincsen. És hogy nem mindezt elfelejteni lenne-e a legjobb, átadni ezt a térséget Oroszországnak végérvényes oroszosításra, hogy ne szenvedjen.
Válaszolt valamit az itteni nemességről, a hagyományról, a nacionalizmus veszélyességéről, de engem, a kérdéseimmel, úgy tűnik, észre sem vett.
Nyáron volt az első elnökválasztás. Visszajöttem Minszkbe és tudtam, hogy pontosan az a vásáros ember vár rám, akitől Miłosz félt.
***
A beloruszok számomra egy rejtély, írja Miłosz a Szülőhazám, Európában, ahol a két világháború közötti Vilnát írja le, mielőtt Nyugatra indult volna. 
Majd egy furcsa és szerencsétlen népről ír, amelyik úgy kénytelen az oroszosítás és lengyelesítés között létezni, mint holmi üllő és kalapács között. 
Akiket eldugnak, igyekeznek észre sem venni, az előszobánál beljebb nem engednek. 
Felgyújtott falvakban égetnek el, Csernobillel mérgeznek. 
Komoly könyvekben mondják, hogy már rég kihaltak. 
Ők maguk pedig csak mosolyognak és csak nem hagyják el a színpadot. 
Csendesek, finomak, önellátóak. Vagy fordítva, pimaszok és durvák. Különbözőek. 
És mégis, a talány nem őbennük magukban van, hanem azoknak egy bizonyos optikai csalódásában, akik próbálnának meglátni valamit ebben a térségben. 
Igyekeznek, de nem megy. 
Nincs elegendő képzelőerejük? Metafizikai érzékük? 
Vagy ellenkezőleg, túl sok az arrogancia bennük? A sznobizmus? 
Az az európai sznobizmus, ami kedvét leli a “keresd Keleten a barbárt” játékban.
***
Belarusz a modern európai képregény kivétel–projektje. 
Fellapozod 19. oldalt, ott egy felirat – minden európai nyelven (kivéve természetesen a beloruszt). 
A szövege: ezen az oldalon lehetne Belarusz, ha a mi szemünkben – az európaiak szemében – létezne.
***
Megtanultunk együtt élni a távollétünkkel. 
Megtanultunk udvariasan mosolyogni, amikor az Euronews által mutatott Európa térképen Lengyelország és Oroszország között húzódik a határ. 
Megtanultuk, hogy ne legyünk barátságtalanok, ha valaki el akar jönni “magukhoz, oda Keletre”. 
Eleinte még el akartunk valamit magyarázni. 
Aztán lazítottunk és elfogadtuk, hogy a helyünket Európában egy tétként, egy értékként, sőt, egy gondolkodási stílusként értékeljük. 
A távollét egyébként nem is olyan rossz hely. Jó metafizikai családfával. A maga láthatatlanságában sok mindent tesz láthatóvá és vétet észre. Például ezt. 
“A nagy népek meggyőzik magukat, hogy képesek uralkodni magának a létnek a mindenhatósága fölött, de még az idő fölött is. 
A kicsik – saját irrealitásuk miatt emésztik magukat. 
A kis kultúráknak megadatik a világ apróságának és múlandóságának érzése. 
Annak a megértése, hogy mindez nem feltétlenül kellene, hogy létezzen, vagy lehetne másmilyen. 
A saját Énembe vetett brutális bizalom – lehetne-e valami még idegenebb ebben a kényes fél-jelenlétben?”
Vagy ezt: 
“Belarusz egy kulturális alibi nélküli ország. 
Egy társadalom, amelyik nem hisz a saját realitásában. Egy nemzet a lét és nemlét törésvonalán. Pontosan egy ilyen törésvonalon válik legvilágosabban érthetővé a hallucinációs jellege annak, amit “valóságnak” hívnak. 
Néha úgy tűnik, mintha azok a kétségbeesett kísérletek, hogy Belarusz néven közös álmot láthassunk, pontosan azért nem sikerülhetnek, mert nem akarjuk ezt a törésvonalat, ezt a mezsgyét elhagyni. Nem szeretnénk olyanok lenni, mint mindenki.”
***
De a Miłosznak írt levelem, ha valaki vállalná, hogy kikézbesíti a túlsó oldalra, egyáltalán nem a belorusz jelen-nem-létről szólna. És nem is a képregényben egy önálló oldalhoz való jogért vívott küzdelemről. Arról a jogról már nem is beszélek, hogy magunk választhassunk aláírást a képek alá. 
A sérelmekről és az álmokról sem. 
De még az Európától, mint egy átélt utópiától való búcsúról sem. 
Aki immár, halott és elmúlt mivoltában, csendben és észrevétlenül fénylik távoli mélységeiből.
Levelem az ébredésről szólna és arról, hogy milyen csodálatos a világ. A maszkokról, amelyek kiválasztanak bennünket, és a választottért viselt felelősségről.
A költészetről szólna az a levél. 
Miłosz, mikor az utolsó verseket írja. 
Hihetetlen őszinteség és egyszerűség, a konvenciók sutba dobva, már csak az ajándékok és kölcsönök szétosztása maradt. 
Mennyire fontos az övéit megtalálni és csoportba gyűjteni, nem pedig reflektorfényben folyó és mindenki számára érdektelen jelenetekben viaskodni... Charan volt ebben a legjobb: könyvei nem véletlenszerű emberekkel vannak teli, hanem olyanokkal, akik számára fontosak, akik ugyanúgy gondolkodnak. Akik lelke ugyanolyan formájú. 
Akiket ismert, akikkel levelezett, akiknek hitt. 
Olvasása közben arra gondolsz, mennyire tartalmas volt ennek a nagy remetének az élete, aki szinte percenként kiáltott fel kétségbeesésében. 
Ugyanezt tette Miłosz is. 
Kedves neveket idéz eszébe és ismételget vég nélkül. Nagyokét és kicsikét. Barátaiét és egyszerűen ismerőseiét. Folyók és tavak, hírneves helyek és kisvárosok neveit. 
A Nobel díj: nekünk van, a kisebbeknek – írja az Inasban. 
Mi, a kisebbek, igyekszünk föl a felszínre, ismertekké válunk, néhányunk még híressé is. És egyszer csak eljön a kijózanodás: megértjük, hogy oda vagyunk szögezve egy képhez, láncra vagyunk verve. Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy megfelelünk vagy nem felelünk meg – a képnek.
Kicsit irigyli azokat az ismeretleneket, akik a beszédmondás mennyei ajándékában részesültek. 
Hétköznapi vagyok: szinte kiabálja kései verseiben. Öreg vagyok, gyenge, kétségbe süllyedve. Kiabál, megértve, hogy a tét elmúlt, és hogy ő a templomban fekszik, híresen, hidegen, tisztelettel körülvéve. Mint Zhuangzi példázatában a halott, bebalzsamozott teknős. 
Csak egy marad: szellemekkel beszélgetni. Azokkal, akik másképp, még élőre emlékeznek őrá. 
És ezek valóban eljönnek, visszatérnek. 
Tamashunas, Sagatis, Aszipovics, a közgazdász Vackonis. Nina és a mulatságos Anuszevics úr. Oszkár bácsi Csarejából és Tamás doktor Aquinóból. William Blake, a költő. És mások.
Ezt írja: ha nincs Isten, akkor mi vagyunk az istenek. 
Elfordítja arcát, emlékszik a Névre.
Megmenekült.
***
És végül a legfontosabb.
Belaruszt érdemes lenne kitalálni, hogy legyen ezen a környéken legalább valami szerethető.

         KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

1  Vilnius a sok évszázados belorusz történelemben jelentős szerepet játszik - Vilna a belorusz neve.