Háy János
SMALL STEP FOR A MAN, GIANT LEAP FOR ME
Pamela Billignek, Brogyányi Jenőnek és George
Demathasnak, akik nélkül innen maradok az óceánon
Hevertünk az ágyon a bátyámmal, nyár volt, rettenetes meleg, a tévé
be volt kapcsolva, a kép szemcsés, messze voltunk Budapesttől, s ráadásul
most Budapest is messze volt a közvetítés helyszínétől. Intervíziós kapcsolás,
átlendülünk a föld túloldalára, túl az Óperencián, és tovább, egészen a
kozmikus térig. Ezért az élményért függesztettük föl a sárdagasztást a
patakon. Hamarosan emberi láb érinti a holdat, zúg a tévé, alig áll össze
a kép. Ereszd le a redőnyt, most jobb, bejönnek az amerikai képek, a tudósok,
akik fejükön fülhallgatóval figyelik az égben tévelygő űrhajó útját, a
holdatérést. Nagymama lép be, mit csináltok itt a sötétben. Most mutatják,
mondom, a holdraszállást. Holdraszállás, nevetett, oda ember soha, ezt
csak kitalálták az amerikaiak, hogy felbőszítsék az oroszokat, ez nem a
hold, a hold nem ilyen. Lestük a szemcsés képet, a nemilyen holdat rossz
minőségben, lélegzetvisszafojtva, és az ember rálépett arra a holdra (One
small step for a man), amiről korábban azt hittük, ott az istenek élnek,
vagy legalább egy isten, s mi úgy éreztük, messze Budapesttől, hogy a lakott
világhoz csatoltunk egy újabb térséget a kozmoszból, ahogy Kolumbusz Amerikát
Európához, Armstrong most a holdat kötötte hozzá a földhöz (One giant leap
for mankind).
Eltelt negyven év. Ültem a repülőn New York felé. Épp egy filmet
adtak arról, hogy az egész holdraszállás színjáték. Nagymama filmje. Nagymamának
nem kellett alapos képelemzés, hogy rájöjjön, ez az egész kamu. Repültem
át az óceánon, s nem tudtam, gondoltam-e akkor arra, hogy bár a holdra
nem, de legalább elvetődök a föld túloldalára. Nem tudtam, az a kisfiú
azonos-e a mostani énemmel, hányszor cserélődtek ki azóta a sejtjeim, hányszor
lettem más, s hogy az eltelt idő és a sok-sok változás mennyit formált
a személyiségen, nem tudtam, hogy viszem-e magammal azt a kisfiút, aki
ott élt messze Budapesttől, a szemcsés képernyő árnyékéban. Tenyerén hordoz
az isten, gondoltam, azon a tenyéren, amit össze-vissza karcoltak már az
Apollo és Szojuz űrhajók járatai, s most kicsit az én repülőm is belesért,
át az óceánon.
Ott mindenki szabad, gondoltam, még a faluban éltem, de
már nem akartam ott. A zárt közösség véd, amíg a tagja vagy, de mihelyt
megszimatolják, hogy kilógsz a sorból ellened fordul, vagy te fordulsz
ellene, hisz elviselhetetlen a zártság, a szabályrendszer immáron nem biztonság,
hanem fogság. Ott olyan fickók élnek, akiknek csak arra kell figyelniük,
hogy teljesen azok legyenek, akik lenni akarnak, nem kell olyat csinálniuk,
amit a társadalom kényszerít rájuk, ők eleve másképp élnek, s ezért nem
kerülnek börtönbe, nem gyűlölik őket a tanáraik, és a szüleik. A képzelet
legyártotta a szabadságot, ha csak egyetlen kis tárgyat is birtokoltunk
abból a szabad világból, szinte már mi is éreztük, hogy szabadok vagyunk.
Egy nejlonszatyor néhány angol felirattal, az már a szabadság volt, ha
meg olyanunk nem volt, magunk írtuk rá, hogy I hate them, hogy utáljuk
azokat, akik körülvesznek minket, mert ők ennek a rabvilágnak a foglárai.
Egész nyáron egy piros címkés léviszért dolgoztam, apám elfordult, amikor
az ecseri piacon kipengettem az ezerhármat érte. Nem bírta látni, hogy
értelmetlenül szórom el a pénzt, hogy két hónapot dolgozom egy szar nadrágért,
ami különben is ellenszenves volt neki, mert a naplopást, a hangos zenét,
a kábítószer-fogyasztást és a hosszú hajat szimbolizálta. És valahol igaza
volt, mert épp azért tudtam odaadni érte a pénzt, mert tényleg nem egy
nadrágot vettem, hanem egy kicsi darabkát a szabadságból.
A szabadság illúziója már az utazás tervezésekor foszladozni
kezdett, mert az amerikai hatóságok jól a körmöm alá néztek, hogy egyáltalán
beengedjenek-e, akárkit nem részesítenek a szabadságból. Holott én már
a limesen belül élek, része vagyok a civilizált világnak, már nem akarnak
ösztöndíjakkal meggyőzni a nyugati értékrend fontosságáról, nem akarják,
hogy egy amerikai egyetemről visszatérve bomlasszam a saját társadalmam.
Egy ukrán, egy belorusz írótársam előbb juthat az amerikaiak kegyéhez és
pénzéhez, mint én. Rám már felesleges pazarolni, a védvonalakon belül élek,
mégsem engednek csak úgy be, hisz nem kell nekik egy gazdasági menekült,
egy potenciális naplopó. Van belőlük bőven. Ám ha megfelelsz az elvárásaiknak
te is szabad lehetsz, legalábbis amíg a beutazási engedélyed érvényben
van, amíg nem vétesz az ottani szabályok ellen. Ez egy olyan társadalom,
ahol az állampolgár pontosan tudja, hogy mit kap az államtól, s ennek fejében
szabad akaratból eleget tesz az állam elvárásainak. Az állampolgár naiv
hitére épít a hatalom, s hogy ez a hit sértetlen maradjon, az állam is
sok mindent megtesz az állampolgárért. A Central Parkban állok, egy koncertre
akarok bemenni, híres énekes Mexikóból, tömegek gyűltek össze. Megtelt,
mondják a rendezők, többen nem mehetnek be, még vagy háromezren ácsorogtunk,
s a háromezer ember fogja magát, és hátat fordít a kapunak, leül a fűbe,
hallgatni a halkan kiszüremlő zenét, vagy hazasétál. Nem jut eszébe, hogy
be kéne szakítani az ajtót és beözönleni, biztos még van ott hely. Nem
olyanok, mint a magyarok, akik szentül meg vannak győződve, ilyet a rendezők
csak azért mondanak, hogy kicsesszenek velük, s a protekciósokat beengedjék
suttyomban egy hátsó ajtón. Nem sértenek rendet, hogy őket se sértse más
alkalommal valaki. S ha mégis rendet bontasz… Egy későbbi utazás,
a kanadai határon jövök át autóval, épp átérek egy szigorú ellenőrzést
követően, s gondoltam megállok, s a duty freeben veszek valamit a maradék
kanadai dolláromból, bekanyarodok egy parkolóba, kényelmesen kiszállok,
alig csukom az ajtót, három egyenruhás támad rám, fellöknek a motorháztetőre,
motozás, kérdések, mit keresek itt, honnét jövök, van-e pénzem és milyen
célból kanyarodtam be a security-parkolóba. Rémülten makogok, s amikor
se fegyvert se bombát, se anthraxot nem találnak nálam, elengednek. Szabályt
sértettem, s úgy jártak el, ahogyan egy szabálysértővel kell.
Leszáll a gép, megyek az ellenőrzőpontra, olyanokkal állok
egy sorban, akiket nem szívesen fogadnak, ujjlenyomat, fotó, retinavizsgálat,
nyilatkozat, hogy nem viszek be se élelmiszert, se fegyvert, se, se, se…
Kicsit izgulok a rúd téliszalámi miatt, amit a bőröndbe rejtettem, hogy
a meghívást szervező barátaimnak adjam ajándékba. Ők szeretik, csak a hatóság
nem szereti, hogy efféle fertőzésveszélyes dolgok az országba kerülnek.
Ott mindenki szabad, gondoltam, már Budapesten éltem, s láttam,
hogy Budapest sem szabad. New York nem egy város volt nekem, tele volt
aggatva a képzelet színeivel. S miért is ne lehetett volna? Semmi esély
nem volt arra, hogy egyszer eljussak oda, ha pedig nem jelenhet meg realitásában,
mért ne legyen épp oly mesés, mint amilyet a képzelet tud teremteni. Ezeregyéjszaka
csillogása és még egyé. Olyan világ vett körül, ahol a környezetben nem
csillant meg semmi, legfeljebb néhány alkoholázott ember szeme a halvány
lámpafénynél. Egy szürke ország, szürke emberekkel, ahonnét elmenni különleges
erőfeszítés volt, s legtöbbször csak a miénkhez hasonló szürke másikországba
mehettünk, esetleg a miénkénél is szürkébbe, ahonnan hazajönni felüdülés
volt. Pár napig nem láttuk magunkat szürkének, de eltelt a türelmi idő,
s újra beszürkültünk. Nem voltak színek, csak a képzelet tudott festeni,
s az a képzelet olyan aktív volt, a hiányzó színeket legyártotta, a hiányzó
élményeket megteremtette. A világból jövő soványka impulzusokból birodalmak
nőttek ki. Nekünk elég volt néhány esszé Camus-től, hogy tudjuk mi az egzisztencializmus,
pár fekete-fehér kép Andy Warholtól, hogy tudjuk, mi a pop-art, néhány
taktus vagy csak egy párszavas elbeszélés arról, hogy mi zajlik Greenwich
Village klubjaiban, hogy tudjuk, milyen az underground popzene. Milyen
fájdalmas pillanat is volt az, amikor a valóság rátört erre a képzelt világra,
amikor a féltett kincseket elpusztította a realitás. Az agy mintha mindig
ugyanannyi élményt tudna befogadni, gondoltam egyszer, a gyerekeimet néztem,
akik a szabad mozgás világába születtek, s épp annyit látnak, amennyit
nyugati évfolyamtársaik. Ott van nekik a valóság a képzelet helyett, s
nekünk, akiknek valóságunk nem volt, mi más maradhatott volna, hogy a megfelelő
mennyiségű színt begyűjtsük a világból, mint a képzelet.
A City University of New York meghívására vagyok itt, felolvassák
majd két darabomat, a Broadway-n. Ez jól hangzik, főleg azoknak, akik nem
tudják, hogy a Broadway végignyúlik egész Manhattanen, és a híres színházak,
néhányat leszámítva, nem is ott vannak, hanem a 42. utca magasságában a
mellékutcákon. De legyünk legendásak, Broadway-szerző lettem, Molnár Ferenc
után szabadon, aztán majd lesz egy beszélgetés a Martin E. Segal Központban.
A magyar illetékesek nem tudtak az utamba belesegíteni, például, hogy szálláshoz
jussak, olcsón, netán állami kegyből ingyen. A haza nemtörődömsége néha
jól jön az embernek, a barátaim barátjának a lakását kaptam meg. Manhattan
legalsó sarkában, Battery Park, előttem New York egyik legrégebbi épülete,
egy kis erőd, ami valaha a vízen volt, s az angolok ellen volt hivatott
védelmezni a várost, az ablakból látszik a Szabadság-szobor. Isten tényleg
a tenyerén hordoz, gondoltam a luxury rent appartmanban, amikor este lefeküdtem.
Az ágyból néztem, hogy hajók világítanak az öbölben, ahol a Hudson és az
East River épp összefut, ahol valaha Fulton kipróbálta gőzhajóját, ott
ment el épp előttem, épp előttem pergett le ez az amerikai rövidmúlt, egy
kis szeletke abból a legendás időből, amikor még egyéni hősiesség volt
a tudomány. Hol vannak azóta a felvilágosodás bajnokai, az invencióra építő
kutatás legendás hősei, hol van Newton, Pasteur és Bell és a titokzatos
Tesla, a mai rokonaikat bedarálta a team-munka, a tudományok részterületekre
bomlottak, a részterületek részkutatásokra, a nagy tudósok napi huszonnégy
órában robotoló kis kutatókra. A Szabadság-szobortól kicsit jobbra
Ellis Island, ahová a bevándorlók száz éven át érkeztek. Sok millióan.
Koszos, kimerült, éhes emberek, ők lettek végül is az ígéret földjének
megteremtői. Ha átjutottak a hatósági ellenőrzéseken, apró lakáskákba kerültek
a város legszegényebb negyedeibe, a Lower East Side-on például. Az apák
vállalták a nyomort, a kilátástalan életet, hogy a gyerekeiknek kilátást
teremtsenek, s a kicsi lakásokban megfogant második generáció már tényleg
szerzett kilátást, például Long Islanden, egy part menti villában. Sokan
emlékeznek vissza az ott élő gazdagok közül erre a múltba vesző időre,
s néha arra gondolnak, ezeknek a déd- és ükapáknak volt igazán tét az élet,
bár ha lehetőség kínálkozna, biztos nem cserélnének. Itt mindenki bevándorló,
mindenki hendikeppel indul, mindenki asszimiláns, gondoltam, míg nem láttam
a Cenral Park mellett a klubot, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be,
a Waspok (White Anglo-Saxon Protestants), akik bevándorlóbbak a bevándorlóknál,
az ő felmenőik már akkor itt voltak, amikor még csak indiánok kóricáltak
keresztül-kasul a tájon. Közéjük már nem lehet bekerülni, kék vér, ha volna
itt értelme ennek a fogalomnak. Bevándorlók. A mai New York lakosságának
36 százaléka Amerikán kívül született. Országnyi ember érkezett ide, hogy
New York-i legyen, hogy elhagyja azt az ellehetetlenült életet, amit a
korábbi lakhelye jelentett. Vagy csak mert kalandor természet, vagy mert
olyan munkát végez, amit csak itt lehet, vagy menekül az apja, a kibírhatatlan
anyja, a felesége, a gyerekei vagy a honfitársai elől, akik mutogatnak
rá valamiért, mert meleg mondjuk.
Hogy más vagy, az itt alapszabály. Itt csak másnak lehet lenni,
nincs két egyforma ember, még egy család is a rasszok teljes vegyülékét
mutatja, fekete anya, keleti apa, és hozzá különböző gyerekek. Én is más
vagyok, mert ilyen, mint én, nincs még egy az utcán. Akik észlelték, hogy
Európa átalakul, hogy az Ázsiából és Afrikából induló népvándorlás lassan
átszínezi a fáradt kontinens megszokott arcát, New Yorkban azok is meglepődnek.
Az egy négyzetméterre eső különbözőség itt minden egyéb helyszínnél nagyobb.
A szem alig tud megnyugodni, a másféleség hihetetlen intenzitással bombázza
az észlelést. Ha véletlen egyformát látsz, nyilván francia turisták, akik
persze gyűlölik az angolt, bárdolatlan primitív nyelvnek tartják, és megvetik
a konzumálódott amerikai kultúrát. Ez az ország reménytelen – írja Jean
Baudrillard –, még a mocsok is tiszta, a forgalom olajozottan gördül, a
közlekedés meg van szelídítve. Amerikát megvetni egy francia számára hazafias
tett, mégis, ha tehetik, ott lebzselnek Amerika híres városaiban, az elit
középiskolák odaviszik a gyerekeket osztálykirándulni, s a francia kulturális
fölénytől elkábult turisták a legközhelyesebb kulturális kínálatért loholnak.
Ők biztos, hogy elmennek az Empire State Buildingre, és Harlembe misét
nézni. Ők mindenről tudnak, ami fontos New Yorkban, ők vannak mellettem
a Staten Island-i kompon, ők azok, akik nem mennek közel a Broadway-n álló
bikaszoborhoz, mert az ciki, hagyják, hogy a japán turisták fényképezkedjenek.
Ők ilyenek, ja, meg én is, gondoltam, amikor a harlemi misén mellettem
franciául locsogtak. Mennyiben szimbolizálja az európai kulturális gőgöt
a francia? Én is ugyanannak az ősiségre építő nagyképűségnek vagyok
a képviselője, csak nem tudok franciául, legfeljebb, hogy je t’aime. Én
is egy vagyok azon európaiak közül, akik nem veszik észre, hogy elszállt
a fejük fölött az idő, olyan vagyok, mint az öregedő férfi, aki azt hiszi,
ha fiatalos göncökbe bújik, nem látszik rajta az életkor, hogy a korábbi
teljesítménye, a hírneve és a pénze miatt még mindig az ő karjába borul
minden fiatal nő.
Naponta tízmilliós tömeg hömpölyög át nagy New York területén,
s ennek jelentős része Manhattanben dolgozik, vagy épp a munkához biztosítja
az infrastruktúrát. Vajon mi lenne Budapesttel, ha egész Magyarország napi
rendszerességgel átutazna rajta, mi maradna estére a városból, és mi maradna
az emberekből? A New Yorkban hömpölygő tömegben nemre, fajra, életkorra
való tekintet nélkül, zsigerileg megvan a kooperáció képessége. Itt mindenki
tudja: azzal, hogy valakit előreenged, ő nem marad le, hanem a folyamatos
haladás tempóját biztosítja, azét a haladásét, amiben ő is előbbre jut.
Hozzád érnek, meglöknek, még véletlen sem marad el, hogy bocs. Nem cél
a másik kilökése a sorból, nem gyakorlat sandán előbbre osonni. Aki nem
tud együttműködni, az magából a működésből pottyan ki. Nem hazudok, nem
vágom át a másikat, lehet, hogy nem tudnak arról, hogy mi zajlik a lelkemben,
mert feltehetőleg már genetikailag mosolyra áll a szám, de azon a felszínen,
ahol a társadalom működik: egyértelmű és megbízható vagyok. Aki svindlerek
országából érkezik, mint jómagam, kicsit zavarba is jön, mert ugyan lenyűgöző
a perfekt működés, de érződik némi elvonási tünet, hogy nem lehet morogni
a törtetőkre, a bunkókra, a gátlástalanokra, hogy állandóan vissza kell
mosolyogni egy bocsánatkérő mosolygásra.
Vajon hány tonna élelmiszert kell behozni ide, hogy ez a tömeg
megtölthesse a hasát, hány hektó innivalót. Minden második házban önkiszolgáló
étterem. Persze nem az itthon megszokott módon. Ha elmész Rómába, vagy
Párizsba, sok minden más, de hamarosan megleled az azonosság felületeit.
Itt minden más. Nem csak az élelmiszer más, az élelmiszerhez való hozzájutás
is más. Az önkiszolgáló boltok közepén ételtárolók sorakoznak meleg és
hideg ételek tömegével, műanyag dobozt veszel és bepakolod azt, amit megkívánsz,
lemérik, és súlyra fizetsz. A gyanútlan utazó nem tud betelni a sokféleséggel,
és persze minden szart beleömleszt az átlátszó dobozba, s aztán fosik egész
utazás során. De ki tudna ellenállni ennek a kínálatnak, a mindenféléknek,
amiket eddig még kóstolni sem sikerült, most viszont akár egy ebéd alkalmával
belapátolhat. Nézed a tálcát, s arra gondolsz, hogy ugyanazt gyártottad
le, amit az utcán látsz, a teljes összevisszaságot. Az élelmiszerek vegyüléke,
az egymáshoz amúgy gasztronómiailag nem illő dolgok most megbékélnek. A
hasad megy, te mégis arra gondolsz, hogy létezik ez a béke.
Minden napra van tervem, most az, hogy végignézem Brooklyn elegáns,
angolos utcáit, fa és vörös tégla, minden tip-top. Valahol itt lakott Norman
Mailer. Magyar író soha nem tudna itt lakni, de még egy magyar bankár is
szívná a fogát, ha meglátná a lakásárakat. A mi jövedelmünk nem konvertálható
erre a világra, a budapesti zöldövezeti lakások elbuknának az első rostán,
talán Queens megnyílna, vagy Manhattan lepattantabb részei. A budai zöldövezet
a New York-i „hetedik kerületre” váltható át. Buszra szállok, hogy olyan
helyekre jussak el, ahová költözhetnék, ha ide költöznék, ha végül megelégelném
hazámat és főként hazám fiait, magyar testvéreimet. A busz lassan halad,
mozgássérült várakozik kerekes kocsiban, a sofőr megáll, kiszáll, felsegíti.
Az utasok türelmesek. Tudják, annak az életén csak az embertársak segíthetnek,
akivel a sors elbánt. Nem olyanok, mint tizenkettedik kerületi lakótársaim,
akik meg vannak győződve, ha rámpát építünk a bejárati ajtóhoz, akkor a
lakásuk veszít az értékéből. Görög a busz és szűnik a fehér utas, körbenézek,
már csak én vagyok. Afrika, bár még mindig Brooklynban vagyunk, az utcán
még elvétve sincsenek fehérek. Egy lakosságilag egyívású, s alapvetően
gyanakvó társadalomból jövök, hirtelen rám tör valami szorongás, a feketék
ügyet sem vetnek rám, nem néznek ki a buszból, hogy mit keresel itt te,
hipóreklám. Nem is viccelnek velem, mint Harlemben az utcán, hogy mi van,
haver, eltévedtél, és röhögtek, én is röhögtem. Alig negyven éves múltja
van a feketék egyenjogúságának, ma már azt hisszük, nem is létezett az
az időt amikor a vendéglőkbe nem engedtek be, a buszból kilöktek, ha fekete
voltál. Az emberi jogokra oly érzékeny birodalom, a minden ember szabadnak
és egyenlőnek született elvét hangoztató társadalom, még a hatvanas évek
végén is törvényi szinten tartotta életben a megkülönböztetést. Most persze
egy New York-inak illik kérkedni a toleranciával. Mondhatja bárki, hogy
mindez álságos, mert virtuálisan még mindig megvannak a határok, de inkább
ez, mint a nyilvános cigányozás, mert ez a tolerancia tette Harlemet, a
valaha életveszélyes környéket, ahová fehér ember korábban nem merészkedett,
biztonságos, nagyrészt jómódú feketék lakta hellyé. Meg lehetett csinálni.
A buszvezetők jelentős része fekete, a biztonsági őrök, a rendőrök nagy
számban, s a szolgáltatás terén számosan. Az amerikai feketék bőre többnyire
világosabb, mint az afrikai rokonoké, annyi volt már a keveredés, már a
rabszolgaidőkben is. Az erkölcsökre s a fehérek felsőbbrendűségére oly
sokat adó déliek, nem érezték istenelleni cselekedetnek, hogy a farkukat
befeketítsék. Jefferson elnöknek például van egy fekete családja meg egy
fehér, ezek most együtt ünnepelnek, s tartanak nagy családi dínomdánomot.
A rossz nyelvek szerint a fekete rokonok büszkébbek Sally Hemingsre, a
fekete szeretőre, mint a fehérek a hivatalos Jeffersonnéra.
Átérek Afrikán, s leszállok a Kosciuszko utcánál, hogy majd
a latinok lakta nyomortelepen keresztül elérjem Williamsburgöt. Azért a
lengyelek, gondoltam,sokkal ügyesebbek, mint a magyarok, ezt is hogy kibulizták,
hogy legyen Kosciuszko Tádéról utca elnevezve. Épp belesüppedtem volna,
hogy velünk, magyarokkal mennyire kicsesznek mindenütt, nem elég a mohácsi
vész, még ez is, amikor látom, hogy a szomszéd utca Kossuthról van elnevezve.
Na, ez most nem jött be. Amúgy két emléke van a magyarságnak, a Ceglédről
is jól ismert Kossuth-szobor, ami a Hudson-parton áll, s mivel magyar szobor,
kétszer kellett kiönteni, mert az elsőből kispórolták az anyagot, valamint
az 57. utcában a Bartók lakhelyéről megemlékező dombormű. Mi azt hisszük,
Magyarországon egy emberre két zseni esik, s hogy a világ arcát nem az
isten, hanem mi formáltuk ráérős időnkben, mikor épp abbahagytuk a panaszkodást
meg az irigykedést. S míg az önteltségtől elvakultan szitkokat szórunk
a világra, amely világ nem igazolja vissza ezt az önképet, sokszor elfelejtkezünk
azokról a kevesekről, aki tényleg formáltak valamit a világon (Bartók).
Az East Side-on a 80. utca környékén, Yorkville-ben, a valahai magyar negyedben
már alig élnek magyarok, egy magyar bolt, kedvetlen eladókkal, beszélgetnék
velük, nem szólnak vissza, úgy látszik, a kicsi lakókörzetében minden nemzet
legyártja a saját világát, elég csak a Brighton Beach-i orosz kolóniára
gondolni, hiába élnek New Yorkban lassan már évtizedek óta, a moszkvai
esztétika uralja a boltokat. Autók zúgnak el mellettem, üvölt a zene, fölöttem
vasállványzaton dübörög a metró, itt minden negyedannyiba kerül, mint Manhattanben,
bár van bennem némi higiéniás frász. Keresgélek a klottgatyás múltamban,
visszanyúlok kicsit a gyerekkoromba, hogy megtaláljam a baktériumokkal
szembeni laza viszonyt, koszos kéz, mosatlan gyümölcs, fürdőszoba nincs,
hűtő nincs, a kútba eresztjük le a levest, hogy ne romoljon meg másnapra,
hugyozni az udvarra járunk. Középkor vesz körül a hatvanas években, mikor
egy amerikai ember épp a lakott világhoz köti a holdat. Spanyolul beszélnek,
spanyol feliratok. Az Egyesült Államokban nincs hivatalos államnyelv, talán
egy ideig szkanderozott egymással a német és az angol, vagy nem, a beözönlő
német bevándorlók gyorsan, német pedantériával megtanultak angolul, de
az angol hegemóniája nem emelkedett törvényi szintre. Nincs törvényi kényszer,
hogy egy spanyol ajkú megtanuljon angolul. A déli államokban már évek óta
homogén spanyolanyanyelvű vidékek vannak, s mára a spanyol populáció ellepte
New Yorkot is. Ha a város vezetése azt akarja, hogy a lakosság megértsen
egy felhívást, hogy tudja, mikor melyik metróvonalat zárják le, akkor spanyolul
is ki kell írnia, bár erre senki nem kötelezi. Mindez nem okoz szorongást
a még egyelőre többségi angol anyanyelvűeknek, nem érzik, hogy egy számukra
idegen nyelv veszélyeztetné a létüket vagy a személyiségüket, nincsenek
egzisztenciális frászban, mint a közép-európai kisállamok lakosai.
Ahogy vágtat át az ember városrészről városrészre, immáron nem
azt érzi, amit Manhattan központi útjain, hogy a kultúrák és népcsoportok
mixe hömpölyög körülötte. Épp ellenkezőleg, a kultúrák még ebben a multikulturális
megapoliszban is belemenekülnek saját börtönükbe. Amíg a világ, főként
gazdasági nyomásra, egyre nagyobb szervezeti egységekben gondolkodik, amikor
a nagyvállalatok népet, nemzetet, országhatárt nem ismerve telepítik cégeiket
szerte a világon, amíg a tőke kérkedik azzal, hogy sem ideológiához sem
nemzethez nem köthető, egyedüli irányelve a haszon, addig az egyes ember
mintha rettegne attól, hogy a kultúrája feloldódásával feloldódik a személyisége
is, hogy az integrálódás és az asszimiláció során elmerül a gigantikus
semmiben. Az egyes ember csak ideig-óráig érzi jól magát a multikulturális
akolban, s aztán rettegve menekül onnét a saját biztonságot adó zárt rendszerébe.
Mintha a személyiség épségben tartása csak kisebb, az ember által jól látható
lokalitásokban valósulhatna meg. Alig pár utca és a lakosság megváltozik,
amott még spanyolul kiabálnak egy utcai kosárpályán, mellettem már jiddisül
beszélnek a haszid hacukába bújt emberek. Ha nem lógna a férfiak fülén
mobiltelefon olyan lenne, mintha a 19. századi Galícia városait rónám.
A férfiak hosszú kabátban, imaszíjjal a derekukon, kalapban, loknikba göndörödő
pajesszal, a házas nők parókában, hisz esküvő után megválnak a saját hajtól,
sötét ruhában, fekete cipőben, vastag harisnyában, s a gyerekek is ekként
beöltözve, így csúszdáznak a játszótéren, ebben a kulturális páncélban.
Mit jelenthet egy ilyen zárt és merev kultúrában élni? Ahogy megszületsz,
borítékolva van a sorsod, épp az, amit a felvilágosodás hozott, hogy merd
magadra engedni a kétségeket, hisz az emberi lét alapvetése a kételkedés,
s ha kételkedsz, akkor tudsz változtatni, itt épp ez záródik ki, van helyette
biztonság, sőt bizonyosság. A világnak ez az arca, ez a rendszere. Tudjuk,
hogy működik a mindenség, s azt pláne tudjuk, hogy miképpen működnek a
mindennapok. Ha nem sérted a rendet, a rend sem sért téged. Itt nem kell
attól tartani, hogy taccsra megy egy házasság, ilyen szerkóban nem lehet
házasságot törni. A közösség védelmező és önvédelmező. Ha elfogadod, hogy
rab vagy: szabad vagy. Seregnyi héber feliratos iskolabusz az egyik utcában,
a közösség nem csak az egyes emberért tesz, hanem az egész közösségért.
Talán ettől a közösségrekoncentráltságtól van, hogy olyan iramban fejlődnek,
újabb és újabb háztömböket szereznek meg. Ikerbabakocsi ikerbabakocsi mellett.
Azt hittem, nem elég, hogy nincs fogamzásgátlás és élvezetből közösülés,
ráadásként, minden együttlétből rögvest két gyerek is születik, később
jöttem rá, hogy nem ikrek, csak annyira közel születtek egymáshoz, hogy
még a nagyobb sem járóképes. Huszonegy-két éves anyukák, már három-négy
gyereket húznak maguk után. Haragszanak rám, amikor fényképezem az utcát,
ez nem mutatvány. Belépek egy pékségbe, valamit ennem kéne. Egy öreg néni
az eladó, övé az üzlet. Hallom, magyarul szól hátra. A haszidok egy része
magyar zsidó volt, s az idősebbek közül még sokan tudnak, mondja a néni,
aztán sorolja, hogy kik voltak a rokonai Aradon, akik nem lehetnek itt,
mert valahol másutt vágták kopaszra a fejüket, vették el ruhájukat, személyes
tárgyaikat, s mikor már másuk nem marat: az életüket. Egy következő utazáskor
újra elmentem hozzá, s mondtam, hogy pár éve beszélgettünk Aradról. Örült.
Amikor harmadszor mentem, már nem volt ott. Egy esküvőt néztem végig, persze
csak kerítésen át. Látványos szabályrendszer, formák és szokások, mindenki
része ennek a szabályrendszernek, még véletlen sincs ott egy távoli rokon,
aki nem ezt az utat járja. Az a távoli rokon, amelyik kilépett a közösség
védelméből, immáron nem is tartozik közéjük. Egyáltalán, ki lehet-e lépni,
gondolkodtam, mikor a metró átvitt a Williamsburg-hídon, hogy a Lower East
Side-ra érjek, a valahai nyomornegyedbe, az Orchard Steetre és környékére.
Ki lehet-e lépni, gondolkodtam, akkor, amikor olyan szabályok szerint nősz
fel, amelyek egyáltalán nem konvertálhatók a kultúrádon kívüli világra.
Múzeumlakások a Lower East Side-on. Ez igazi látványosság, drága,
de megéri, mert elképzelheted, s kis beleérzéssel át is élheted, milyen
lehetett a 19. század végén elkezdeni az életet bevándorlóként. Levegőtlenség,
kosz, ember ember hátán. Volt idő, amikor a világon itt volt a legnagyobb
a népsűrűség. Vajon mi volt az a nyomás, ami miatt vállalta egy családapa,
hogy két-három aprócska gyerekkel nekivág az útnak? Vajon milyen mély lehetett
a hit abban, hogy ez tényleg az ígéret földje? S te mint családapa mit
bírtál vállalni, s hányszor panaszkodtál ezért is, hogy mennyi terhet rakott
rád a sors, s hogy másoknak mennyivel könnyebb? Panaszországból jöttem,
irigy emberek közül, onnan, ahol isten teremtménye soha nem arra figyel,
hogy mennyi mindent kapott a sorstól, hanem inkább arra, amit nem kapott
meg. A panaszországi lakos itt szembesülhet a sors súlyával, visszagondolhat
a saját őseire, a háborúkban, fogságban, nyomorban sínylődő sok-sok életre,
ami az ő életét lehetővé tette, s immáron hálát adhat a teremtőnek, hogy
épp azt kapta, amit kapott. Persze mára már a Lower East Side arca is megváltozott,
a messzi múlté a valahai nyomortelep. Yuppie-gyerekek vásárolják fel a
lakásokat, topra újítják, ahogy ezt tették ötven éve a SoHóban s kicsit
később Greenwich Village-ben és West Village-ben, átlagember számára ma
már itt is megvehetetlen egy lakás. New York lepattant részeit először
a művészek foglalják el. Olcsó ingatlanok, elhanyagoltság, de a sznobizmus
hamarosan utánuk hajtja a jómódúakat, s a valahai szegénynegyedek
elitkerületekké válnak, márkás boltokkal, galériákkal, milliós göncökbe
ötözött lakossággal.
Innét már gyalog, át a városon, át világokon, alig pár utca
és csak kínaiak, egy kicsi Peking, itt élnek azok leszármazottai, aki először
a 19. század végén érkeztek az országba, hogy részt vegyenek a gigantikus
vasútépítésben, biztos munka, jó kereset, s azok, akik utánuk jöttek és
jönnek, nap mint nap. Látom, ahogyan nagy táskákkal érkezik egy csapat,
ők újak, még nem tudnak angolul, de itt nem is kell. Olcsó szobát kapnak
majd távoli rokontól, vagy valaki még otthonról leszervezett egy lakástulajdonost,
aki ebből él, s nem vendéglőből és apró boltból. Egy asszony jön oda hozzám,
rossz angollal arról beszél, hogy Kína nem szabad ország, ott mindenkit
üldöznek, például az ő keresztény testvéreit, és börtönben sokan, és megkínozva
sokan, s a kezembe nyom egy újságot, amiben ezek az adatok feketén-fehéren
írva vannak. Azt hiszi, az én kicsi országom, ha megtudja ezt a hírt, kiáll
az üldözöttek mellett, azt hitte, ez a nagy ország, ahová nemrégen érkezett,
úgy menekült, mert ő is üldözött, hogy ez a nagy ország majd megvédi az
emberi jogokat, ahogyan annyiszor hallotta már, nem a rádióban, mert ott
náluk a rádió ezt nem mondja be, de mesélték mások, s ő elképzelte, hogy
ez egy olyan ország. De nem védi meg. Amerikának egyszerűbb a harmadik
világ országait fegyelemben tartó diktátorokkal tárgyalni, mint demokratikusan
megválasztott kormányokkal, ahol a hivatalok és a rendvédelmezők nem tudnak
gátat szabni a lakosság akaratának. Amerika csak akkor csap az asztalra,
ha ezek a diktátorok épp sértik a gazdasági érdekeit, akkor hirtelen észreveszi,
hogy jé, ott nincs is demokrácia, irgum-burgum, ráadásul népirtás zajlik
már évtizedek óta. Odacsapok, mondja ekkor Amerika, hát mit képzelnek ezek,
majd én fegyveres eszközökkel exportálok oda emberi értékeket meg demokráciát.
És addig tart ez az export, amíg biztonságban nem tudja gazdasági és politikai
érdekeit. Kínával soha nem fog összeakaszkodni, isten ments. Meztelen járna
Amerika, ha nem lenne kínai termék, kínai pénz folyik bele a bankrendszerbe,
a tőzsdepiacra, a tradicionális amerikai nagyvállalatok jelentős része
kínai tulajdonban van, hogy merhetne ő packázni azzal a nagy országgal,
amelyik már csak azért tartja életben Amerikát, mert szüksége van erre
a hedonista fogyasztásra. Ez a gátlástalan fogyasztás katalizálja a kínai
termelést. Az utca boltokkal tele, kipakolva a járdára az ezernyi termék,
csillogó elektromos kütyük, nagy márkák másolatai fillérekért, keleti fűszerek,
gyümölcsök, gombák és halak. Bűz és hömpölygő tömeg, olcsó arany, óra,
mobiltelefon. Vajon milyen élet zajlik az árufalak paravánjai mögött? Kik
ezek az emberek, mit gondolnak a világról, mit írhatnak az újságjaik? És
ők vajon mit gondolnak rólam, a potenciális vásárlóról, aki turistaként
kószál ezen a vidéken? Vajon vannak kínai turisták? Vagy egy kínai nem
lenne képes haszontalan dolgot cselekedni, s egy idegen városban lófrálni:
az haszontalan dolog. Vajon nem arról álmodoznak, hogy egyszer véglegesen
itt hagyják Chinatownt, s elköltöznek oda, ahol közel s távol nincs kínai,
ha nekik nem sikerül, akkor a gyerekeik. Vajon nem arról álmodozik minden
bevándorló, hogy kikeveredik a kulturális gettóból, s az unokáik már csak
turistaként nézik végig a valahai rokonok életét. A temetkezési vállalat
előtt akadok el, műanyag virágos koszorúkat hoznak ki, nézem a kirakatot,
a fényképek mellett kínai jelek, ők azok, akik már nem járják a Canal Street
körüli utcákat. Nem derül ki számomra, hogy mikor és hol születtek, az
ismeretlen nyelv elrekeszti előlem Kínát. A nyelv mintha maga volna a létezés.
Nem vagy, mert nem tudlak megszólítani, nem halhattál meg, mert nem is
léteztél.
New York nem egy város, New York a világ kicsinyített mása.
Egy gyalogúttal átléphetünk kontinenseket, társadalmi és vallási határokat.
A kínai negyedből egy lépés (one small step) a már csak látszatra olasz
negyedbe, ahol a vendéglőkön kívül tulajdonképpen semmi nem emlékeztet
arra, hogy korábban onnan szerveződött volna például az olasz alvilág.
Ez itt már nem Little Italy, hanem látszat-Olaszország, amit lassan elfoglal
a kínai ár, ha már nem foglalta el. Csak a pincéreket látjuk, akik megőrzik
a látszatot: olaszok, de vajon ki lehet a tulajdonos, kik most a Don Corleónék
örökösei. Át a Broadway-n, s máris ott a SoHo, ahol a dúsgazdag boltok
kérkednek. Mindegyik egyénien berendezve, nagyon különlegesek vagyunk,
így szólnak ki az utcán kószálóhoz. A SoHo öntöttvas homlokzatos házainak
aljában, ahol valaha raktárak és textilüzemek voltak, most a leghíresebb
tervezők boltjai vannak, Armani, Ralph Lauren, Louis Vuitton, Boss, a galériákban
feltehetőleg a legdivatosabb és legdrágább festők képeit veheti meg a láblógázva
pénzt kereső felső középosztály. A keletről jövő vándor kicsit idegenül
érzi magát, nem megy be nézelődni a legnagyobb természetességgel egy-egy
boltba, ahogyan a környék lakosai, ő hősiességnek éli meg, ha bemerészkedik
valahová. Messziről látszik róla, hogy nem lesz vásárló, hiszen az egész
ott-tartózkodásra nincs annyi pénze, mint itt egy egyedi tervezésű sál
ára. Valahol felfoghatatlan a márkák bűvölete, s az emiatt megjelenő extraár.
Mintha arról szólna az egész, hogy mi, akik hozzájutunk azokhoz a hihetetlen
összegekhez, csak olyan dolgokat vásárolunk meg a világból, amihez más
nem juthat hozzá, mi nem járhatunk abban, amiben más jár, s ez alapvetően
nem minőségi kérdés, ez csak annyi, hogy más. Egyedi tervezésű árut akarunk,
mert csak ezen keresztül tudjuk elhinni, hogy mi magunk is egyediek vagyunk.
A közhelyes tucatsorozatok tucathőseit csak a pénztárca és a talmi ismertség
teszi különlegessé. Ám az ismertség megkopik, amikor jön az újabb sorozat,
s marad a pénztárca, ha marad. A márka a felső tízezer identitása. Az ürességért,
a közhelyes világban való jelenlétért kapott pénzből csak így lehet legyártani
a jelentőséget. Csak a világhoz való mély érzelmi viszonyban vagyunk képesek
megélni azt, hogy vagyunk, az üresség bármekkora hírnévvel párosul, örökösen
az orrunk alá dörgöli, hogy nem vagy. Nem érzel, mert pörög körülötted
a világ, az örökös pörgés helyettesíti az életet. Te magad vagy a látszat,
s hogy ez soha ne derüljön ki, mindent meg kell tenned a látszat fenntartásáért.
Ha a világban olyan szolgáltatások vannak, amit csak te vagy a hozzád hasonlók
tudnak megfizetni, akkor ti vagytok a jelentősek, akiket irigyel a fél
világ, meg a másik fele is, csak nem meri bevallani. Amit tartalmilag nem
tudtunk felmutatni az életünkben, felmutatjuk a külsőségekben. Itt vannak
a Wall Street-i brókerek feleségei, itt veszik maguknak a göncöket, míg
a férjük kék ingben, nyakkendővel most épp a New York Stock Exchange előtt
csápol. Csütörtök van, most buli van, lazítás, az utca egy része lezárva,
tévé közvetíti a vidám amerikai pénzlegények mulatságát, fellép egy híres
popzenekar, csak nekik, csak az ő gyönyörködtetésükre, valahai Miss Americák
kószálnak a korlátokkal elrekesztett partihelyen. A kicsit ittas kékingesek
bepróbálkoznak, de a seggüket megfogni nem merik, mert veszi a tévé, s
itt véged, ha benyúlsz, és látják – majd ha sötét lesz, majd akkor. Üres
arccal bámulnak egymás üres arcába. Alkohollal törlik ki a feszültséget
az agyból, azt a rettegést, hogy milyen papírt sikerül épp aznap cserélniük,
hoz-e a konyhára vagy elbukják a megbízó pénzét. Közben a nagy befektetőcégeknél
gyártják a virtuális kötvényeket. A pénzvilág virtuális papírokkal zsonglőrködik,
amik mögött már régen nincs reális teljesítmény, csak a vásárlás miatt
felhajtott ár. Az egyedileg tervezett ruhamodell, a mesterségesen felpumpált
áron kínált divatos festmények, a show-munkások gigantikus jövedelme és
a szárnyaló kötvényárak ugyanannak a hamis játéknak a részei, feltételezik
egymást. Mikor pukkad ki a lufi, s bár lufi, maga alá temeti-e a világot?
A lufi pukkadozik, de a világ bankrendszere és a végzetes katasztrófától
rettegő kormányok összefognak, hogy mentsék a menthetőt, összetákolják
az omladozó szerkezetet, és kezdődik elölről a játszma. Ahogy a Broadway-n
mész a Wall Streettől fölfelé, végig kölcsönügyleteket ajánló cégek, aztán
a kölcsönvisszafizetést racionalizáló cégek, majd felszámolást kezelő cégek.
Nézem az elázó agyú férfiakat, ők is egy kultúra részesei, egyenruhában
járnak, épp a kék ing az aktuális. S épp ez az egyformaság van a szemükben
is, ahogyan a haszidok szeme a tóraolvasástól egyforma, az ő szemük az
aktuális papírárak figyelésétől lett egynemű. Ez a Wall Street szeme, egy
olyan szem, amiben nincsenek eleven érzések. Ellis jut eszembe, Bateman
az Amerikai pszichóból, úristen, lehet, hogy ez itt mind potenciális tömeggyilkos!
Ezek a szemek a pokol kapui, gondoltam, a pokol az üresség, a pokol a nemérzés,
a pokoltól ments meg uram minket, inkább fájjon, aminek fájnia kell, inkább
legyek nyomorult, mint az Ellis Islandon rettegő, lesoványodott emberek,
inkább dolgozzak egy szar építkezésen, mint az idemenekült latin-amerikaiak,
inkább legyek fekete, akit megvet a fehér elit, csak ezt a poklot ne, az
üresség poklát ne.
Csillog a Time Square. Fényreklámok húszemeletnyi méretben,
ott állok, előttem a Hard Rock Café, bemegyek, menekülök a vizuális impulzusok
elől, hogy relikviákat nézzek végig a HRC falán. Hát itt nem Radics Béla
gitárja van kiállítva, Jimmy Page és a Beatles és Lou Reed gitárja, egy
hangszer a Nirvánából, Ringo dobfelszerelése, John Lennon és Jim Morrison
kézirata. A pulthoz tolakodok, sört kérek, leülök. Nézem a hangos rockzenében
fogyasztó embereket. Olyan vagyok, mint ők, egyformává tesz minket a hangerő,
s hogy azonos kulturális toposzok között nőttünk föl. Ismerem a tévékben
vonyító énekeseket. A felvilágosodás korának utolsó akkordja volt az ellenkultúra,
a hatvannyolc, és a rakendroll. Az utolsó nagy közös élmény, amihez mindenki
viszonyult valahogy. Ez zárta azt a pozitív akaratot, hogy lehet egy jobb
világot építeni. S mikor elbuktak a virág gyermekei és a baloldali forradalmárok,
megjelent az érzéketlen, cinikus társadalom, aminek nem célja a jobbítás,
csak az árumennyiség és az extraprofit növelése. Ne kérdezd, a nyolcvanas
években mit csinált Jerry Rubin, akit leültettek annak idején, mert ’68-ban
disznót jelöltek Amerika elnökévé, aki a háborúellenes tiltakozások szervezője,
a yippie-mozgalom egyik vezére volt, ne kérdezd, mit csinálnak a legendás
hősök, mert elsírod magad a szégyentől. Mindig utáltam, ha valaki ilyen
helyen ír. Papírt vettem elő, és írtam, majdnem pontosan, aligjavításokkal
egy verset. Apró sorokban valami olyasmiről, hogy nem akarni semmit. Én,
aki a cselekvés és az akarat híve vagyok, most megrettentem az emberi akarat
fonákjától, az akarnokságtól, a világot mindenáron megszerezni akaró, a
halandósága elől elbujdokló embertől.
Este Broadway-show. A Broadway-t a kansasi parasztok működtetik,
akik életükben legalább egyszer eljönnek New Yorkba, és akkor nem hagyhatják
ki a Broadway mákonyát. A színház olyan, hogy szinte az utcáról a színházterembe
lépek, klasszikus régi épület, csillogó stukkók mindenütt, már az eredeti
építők úgy tervezték, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb nézőt
tudják leültetni, már ott és akkor működött a haszonelvűség, hisz a Broadway-show
nem művészet, hanem üzlet, befektetés. Magántőkéből készülnek a produkciók
a nyereség reményében. Az ölembe lóg egy termetes amerikai, mert ők még
véletlenül sem úgy néznek ki, mint a hollywoodi filmeken a sztárok, csak
a dzsankfúd és az édes löttyök jutottak el hozzájuk, a modellek anorexiás
üzenete nem. Túlsúlyosak, eldeformálódottak. A darab megy, a közönség elkáprázva
menetel a színészekkel, akik hatalmas gesztusokkal játszanak, a leghátsó
sorban is tökéletesen látszódik minden grimasz. Ezt a játékstílust Európában
már a legvidékibb színházakban sem mernék feltenni a színpadra. A főhős
erotikus célzásokat tesz, a közönség hahotázik, eljutunk a testnedveket
és testszagokat felsoroló humorig: kaka, pisa, fingás, böfögés, a közönség
hahotázik, majd a főhőst elnáspángolják, a közönség felszisszen minden
ütésnél. Hirtelen elkap engem is a közösség szelleme, végre én is olyan
lehetek, mint legutóbb gyerekkoromban voltam, mikor bábszínházba vittek
a szüleim, majdnem bekiabálok, hogy vigyázz te főhős, mert ott ólálkodik
a gonosz, aztán nevetek a hülye vicceken, nem lehet elhinni, hogy még létezik
ilyen színház, létezik ilyen beleélő közönség, aki nem látta, nem hiszi.
Előadás után nézem a villódzó fényeket a Time Square-en, a pokol
kapuja, gondolom megint, s hogy merre van a szabadság, amiről annyit gondolkodtam,
amikor gyerek voltam, a szabadság a naivitás, a naiv hit a körülöttem lévő
játékszabályokban, a szabadság a pénz, amit egy mai ügyleten megteremtettem.
Egy régi hippipár megy el mellettem, megmaradtak annak, akik voltak ’68-ban.
Lerobbant maradványai egy mesés kornak, amikor a New York-i egyetemisták
buszokat béreltek, hogy a Fehér Ház előtt tüntessenek a vietnami háború
ellen. Az utolsó kegyelmi pillanat volt, amikor még megbízható morális
paradigmák irányították a gondolkodást, amikor még látszott némi remény:
lehet egy alternatív világot felépíteni. A valahai hősök aztán megunták
a marihuánát, és visszamentek a papák cégébe, hogy elfoglalják az igazgatói
állásokat, amiket épp számukra tartottak fenn. Már nem hittek a flower-powerben,
csak a pénzben. S a pénz hatásosabb, mint az eszmék. Ők a pénzükkel hozzájárulnak
a társadalmi jóhoz. Itt nem az állam, a magántőke támogatja a kutatásokat
és a kulturális projekteket. A hatalmas vagyonokból bőségesen jut a köznek
is. A nagy egyetemek gazdag vállalkozások is egyben, hisz az innét kikerült
sikeremberek nem győzik támogatni a karrierjüket megalapozó intézményt.
A Columbia folyamatosan terjeszkedik, újabb és újabb háztömbök, s megengedheti
magának, hogy ösztöndíjjal az alsóbb rétegekből is beemeljen tehetségeseket.
A kampuszokat, az aulákat pénzmágnások vásárolják meg, róluk lesz elnevezve
egy jelentős summa fejében. Azt hiszik, így túlélik az életet, azt hiszik,
meg lehet vásárolni az örökéletet. Miért is hinnének mást, az egész életük
arról szólt, hogy a világ megvásárolható. Ez Amerika szelleme. A Metropolitan
Museum gigantikus anyagának jelentős része magánemberek adománya. A termek
magánszemélyekről vannak elnevezve, a nagy adományozókról, mintha az alkotókkal
kerülnének egy szintre, de valójában senki nem jegyzi meg a nevüket, csak
a gyerekeik, meg az unokáik. Az amerikai mecenatúra mintaszerűen működik,
minden közösségi térben megjelenik az egyéni felelősségvállalás. A parkok
padjai és fái magánerőből lettek rendbe hozva, az ingyenes koncertek mögött
magánemberek állnak, ahogyan a nagy kutatási projektek mögött is. És ennek
te is haszonélvezője lehetsz. Ingyen meghallgathatod a New York-i filharmónikusokat
egy bronxi parkban, s ha akarod, egy dollárért (ha van pofád hozzá, akár
egy centért is) megnézheted a Metet, hisz nincs kötelező tarifa. Ha akarod
„happy hour” idején minden múzeumot megnézhetsz jószerével ingyen, bemehetsz
a Frickbe, a valahai vasbáró villájába, amit megkapott a város a minőségi
festménygyűjteménnyel együtt vagy a Morgan Könyvtárba, amelynek épülete
és félelmetes mennyiségű ősnyomtatványa Morgan úr ajándéka. Vándorolsz
múzeumról múzeumra, nézed, mi kincset hozott össze ez a dúsgazdag társadalom,
bármi itt lehet, ami megvásárolható, kolostorkerengők Olaszországból, egy
kisebb templom Egyiptomból, egy középkori palota udvara és lodzsái, nem
is beszélve a tucatnyi Monet-ról, Cezanne-ról, Van Goghról, teremnyi Degas-ról,
Rembrandtról. Amerika úgy gondolta: átköltözteti a neki szükséges európai
tradíciót az óceánon túlra, nevettem, mert eszembe jutott, hogy én köveket
hozok az Adriáról, hátha sikerül, lassú munkával végre újra megszerezni
a tengert.
Gyalog megyek lefelé a Brodaway-n, este van, de csak a nap fejezte
be a munkát, hogy a föld túlsó felén keressen magának feladatot, az üzleti
negyed irodáiban még égnek a lámpák. A pénzbiznisz huszonnégy órás munka.
Nincs megállás, nem maradhat észrevétlen egy változás a tokiói vagy pekingi
vagy épp a londoni tőzsdén. Megyek be a pazarul festett aulán keresztül
a lakhelyemre. Fiatal amerikaiak mennek épp éjszakai partikra. Én föl a
32.-re, kóddal működik a lift, nehogy érdemtelenek lopakodhassanak az emeletekre.
Beülök az ablakba, nézem a hajókat, a fényeket, e-mailt írok egy gyerekkori
barátomnak, aki harminc év után felvette velem a kapcsolatot. Ötvenévesen
arra jött rá, hogy a gyerekkori együtt töltött éveink inkább meghatározták,
hogy milyenek lettünk, mint az a harminc év, amíg nem találkoztunk. Írok
neki, hogy épp a világ tetején gubbasztok, ott, ahová annak idején ő is
szeretett volna menni, a képzelet szabad városában. Úgy tűnik, az isten
tényleg a tenyerén hordoz. One small step for a man, one giant leap for
the monkey. Az ablakból látom a Szabadság-szobrot.
Míg a tengert bambulom, megjön a válasz, hogy a Szabadság-szobor
le van szarva. A levélből árad az indulat, az irigység, a világ sikeres
fele iránti gyűlölet, amit elfelejtettem, amíg New York utcáin kóboroltam.
Erre megyek vissza, erre és ebbe, gondoltam, hogy majd újra elmeneküljek
a képzelet tájaira, az ott csillogó New Yorkba, vagy a valódiba, ahol bár
nem olyan minden, mint hittem a holdraszállás pillanatában, az ágyon fekve,
lélegzetvisszafojtva, de ebben a nemolyanságában is, szégyellem bevallani,
különb, mint az otthonom.
Lettre, 82. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|