A testem egy vörös cérnával varrt ruha;
a szoba vaksötét, csak a szemem dereng,
felkelni nem merek, és érzek idebent
valamit, ami lágy, mozgó, gonosz, puha. 
 
Régóta gyűlölöm ezt a húst, ami él
itt a csontjaimon; ahogy a zsír bevonja,
s ez a nyirkos szivacs rándul a fájdalomra,
és a szervet, amely lent feláll és kemény.

Gyűlöllek Jézus, és a testünket veled;
a szeretet kihűl, elsiklanak az évek,
és minden eltűnik, semmi újjá nem éled;
élni nincs kedvem, a haláltól rettegek.
 

Békétlenül

Egy fasz volt az apám, magányos, hülye barbár;
kudarctól részegen ült a tévé előtt
bizarr terveivel, és ha berogytak, annál
boldogabb volt velük; abban gyönyörködött.

Többnyire üldözött, patkányként bánt velem,
a puszta gondolat kivitte az agyát,
hogy a fia vagyok, és nem viselte el,
hogy ha megdöglik ő, én még élek tovább.

A tavasz vitte el, nyögve és döbbenetben,
szemében végtelen nagy düh volt és utálat,
percenként szidta és sértegette anyámat,
szidta az áprilist, és vihogott a szexen.

Mikor agonizált, a végső pont előtt
megkönnyebbült kicsit. Akkor felszabadultan
még elmosolyodott: „ úszom saját hugyomban”,
és egy hörgés után a jobblétbe szökött.
 

*

Bejártam Velencét az este;
a város a nyomod kereste.
Feleségül akartalak
arany oszlopsorok alatt.

Az érkezést válás kíséri;
az ember gyorsan akar élni;
egyre nehezebb mindenem,
nincs semmi, csak a szerelem.
 

*

Félek ezektől a színjózan emberektől;
mért veszik tőlem el az amfetaminom?
a leghűségesebb, az utolsó barátnőm;
ez maradt életen, testen – romhalmazon.
 
Az orvosok sötét, gennyes kis hólyagok;
a közhelyeivel gyötör a sok köcsög;
kérdés, túl-éljek-e, vagy a normák között;
a célom nem ez az élet; beleszarok.
 
Izzadtan ébredek; kiáltok felijedve,
ez hamar véget ér, de addig rossz nagyon,
és bekaphatja az egész társadalom;
 
egyedül vagyok, és Kantot olvasok este,
átélem a napom – ez igazán sebészi;
szart; a kezdetbe kell valahogy visszatérni.
 

        HORVÁTH VIKTOR FORDÍTÁSAI