Cristian Teodorescu
Dobrudzsai történetek

Isten veled, Ada Kaleh

Virginica tizennnyolc éves korában találkozott először Fănică Theodorescuval, amikor kényszerűségből a nagynénjeinél lakott Ada Kaleh szigetén. A férfi magasocska volt, de nem túl magas, kövérkés, de az arca aggasztóan sötétbőrű a Şocaraciuban született leány igényeihez és félelmeihez képest. Miután az anyja meghalt, Virginicát az apai nagynénjei vették magukhoz. Tizenkét évesen az egész gazdaság a nyakába szakadt, és néhány hónapig még a kisebb testvéreiről is ő gondoskodott. Az apja Turtucaianál elesett a háborúban, az anyja pedig belehalt a sok munkába. Szántás közben összeesett a mezőn. Fogta az eke szarvát, és messziről mintha csak megbotlott volna. Ott maradt a földön elterülve. A Ionică nevű ló csak állt mellette és addig nyerített, amíg oda nem jöttek valami öregemberek, hogy hazaszállítsák. Amikor megérkeztek a nagynénjei, hogy Ada Kalehra vigyék, Virginia tetves és sovány volt, mégse akart menni. Két osztályt járt ki a falusi iskolában, első tanuló volt, de miután abbahagyta a tanulást, majdnem teljesen elfelejtett írni, olvasni. Aztán Ada Kaleh szigetén apránként egyedül megint tanulgatott. A nagynénik se tudtak írni, olvasni, és őt inkább a háztartás vezetésére akarták megtanítani, úgyhogy előbb a házat takarította, aztán kiküldték a konyhába főzni, tanuld meg, leányom, hogy ha majd saját otthonod lesz, ne csaphasson be a szakácsné.
 Nem Fănică Theodorescu volt az első „udvarlója”, előtte ismert már egy határőrhadnagyot, jó ajánlásokkal, de nem volt vagyona. Virginicának is tetszett, de annyira azért mégsem, hogy megszökjön vele. Fănică viszont tetszett a nagynénjeinek. Péksége volt Slobozián, az apjának Coargeauban mészárszéke, a Solingen ausvais-ból felhúzott vagy három ikerházat. Amikor kettesben maradtak a nagynénik tisztaszobájában, a kövérkés fekete ember azt mondta neki, hogy ő mellőle többé el nem mozdul, mert mielőtt találkoztak, éppen egy ilyen kisasszonykára vágyott. A férfi izzadt, és a ruhája mintha nem is az övé lett volna, vagy csak nem tudta viselni. Virginica hagyta, hogy jóízű cuppanással kezet csókoljon, és közben a hadnagy finom kézcsókja járt az eszében, aki épphogy megérintette ajkával az ujjai hegyét. Mégis hozzáment Fănicăhoz, csak megszabaduljon a nagynénjei házából és szigetéről. A nénik, akik azelőtt annyit dicsérték a férfit, most már nem tudták, mivel feketítsék be, Virginică, mi csak bemutattuk neked, de hogy is mehetnél hozzá egy ilyen emberhez? Vagyis, gondolta, a nagynénik most már hasznot húznának belőle, amiért a gondját viselték. Hozzáment Fănică Theodorescuhoz, még ha nem szerette is. A nagynénjei megvarrták a menyasszonyi ruháját, de aznap, amikor a komppal át kellett volna kelnie a Dunán, mert a túlsó parton már Fănică várta, a drótkötél elszakadt, és a víz elsodorta a kompot. Mit csináljunk? Elhalasztjuk az esküvőt, hiszen a menyasszony mégse mehet csónakkal és díszkíséret nélkül a szigetről a partra. Mire Virginica sírva fakadt. Ő akár úszva is elmegy a választottjához! A parton vőlegényi ruhában Fănică Theodorescu bárkát szerzett és elindult, hogy a folyó közepén találkozzon a menyasszonyával.  Esett az eső, fújt a szél.  Amikor az ifjú pár összetalálkozott, csuromvizesek voltak mindketten és elkékültek már a hidegtől. Virginica átugrott a vőlegénye csónakjába, megcsókolta, magára tekerte a menyasszonyi fátylat és tisztességesen sírdogált a templomig, hogy el kell válnia a rokonaitól, mert férjhez megy. De ez nem gátolta, minden házassági esküje ellenére sem, hogy legalább két hétig ne engedje Fănicăt testileg közeledni magához, mert sehogyse tudott hozzászokni.
 

A víz és a légiósok

Az egész városban mindenki kinint szedett a hidegrázás ellen. A nyomorult folyó vizét, amely nyáron elapadt, nem lehetett meginni, és azt beszélték, hogy maláriát terjeszt. De ugyanezt mondták a medgidiai kutakról is. Mihalache gyógyszerész kiadta a Váltóláz okai című brosúráját, de az még sokáig eladatlanul ott hevert a gyógyszertárában, pedig tussal ráírta a borítójára: „Hogyan védekezzünk a váltóláz ellen”. De váltóláz nélkül is poshadt volt a város vize. Néhány tehetős tatár fuvaros naponta bekiabált a kapukon, „Jó ivóvizet vegyenek!” Vödrökkel árulták a vizet. A jómódú kuncsaftok egyszerre két-három napra megvették a fuvarosok egész tartály vizét. A legnagyobb forgalmat a vízhordókkal a két szódavizes, a szállodák és az igényesebb kocsmák bonyolították. Reggelenként tartályvagonokban hozták Feteştiről a vizet. A vasút ingyen szállította. Egy részét a hadsereg furgonjaiba rakták, a többi az állomáson maradt, és először az juthatott egy vödör vízhez ingyen, akinek szegénységi bizonyítványa volt, ha eljött érte az állomásra. De ki jött volna egy vödör vízért az állomásra, ha a város másik végében lakott? Vagy akár a piacnál?  És a város szegényei nem az állomás környékén laktak. Az állomásfőnöknével, Musica nagysáddal beszélgetve Virginica nagysád azt is megtudta, hogy miért kell fizetni azért a vízért, ami a vendéglő tartályába folyik. Stelian úr, akinek szódavíz és jéggyártó üzeme volt, a teljes vízkészletre szerződést kötött a vasúttal, és aztán ő maga osztotta szét. És még a vízhordó fuvarosoktól is dézsmát szedett. Az állomásfőnökné, amióta lelőtték a bíró kutyáját, és kigyulladt a szőrmekereskedő boltja, félt Stelian úrtól. A férjét is megfenyegették a város légiósai, mert eszükbe jutott, hogy amikor a király – Károly, nem ez a kicsi Mihály – leszállt a királyi különvonatról, amíg a mozdonyt feltöltötték, a férje kezet fogott vele. És az állomásfőnökné tudta, hogy Stelian egy követ fúj a légiósokkal. Virginica nagysád még Sloboziáról ismerte a légiósokat: templomba jártak, neki kezicsókolomot köszöntek, énekelve járták az utcákat, meszelték a fák törzsét és takarították az árkokat. Amikor az állomásfőnökné elmondta neki, hogy akik Fănicăt megverték meg a boltoslegények, akik felgyújtották a szőrmekereskedést, szintén légiósok voltak, Virginica megkérdezte, hogy akkor az állomásfőnök miért nem hívta a csendőröket, ahogy a felesége kérte? Azért, mert a konstancai csendőrség parancsnoka is légiós – meg a bukaresti csendőrség főnöke is az, világosította fel Musica nagysád. És Virginica nem látja, hogy mi történik itt, amióta ezek vezetik az országot? Talán nem olvas újságot? Hogy olvasna, ha egész nap a vendéglővel van elfoglalva és már a látása sem olyan jó? Virginica a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy nem nagyon tud olvasni, még az újságcímekkel sem igazán boldogul. Késő éjjel, ha lefeküdtek, Fănică az ágyban mondott neki ezt-azt, de hát neki nem ilyesmiken járt az esze olyankor. Csak úgy tett, mintha egy kicsit aludna, aztán máris sietett a konyhába, segíteni az erdélyi szakácsnénak, ha az másnapos volt. Ötkor már kiadta a meleg perecet és péksüteményt a segédeknek, hogy vigyék árulni az első vonatokhoz és a munkába érkező vasutasoknak. Az állomásfőnökné, akinek ilyen gondjai nem voltak, azt is elmondta, hogy a városban hoztak egy rendeletet a zsidók ellen. Ki se mehetnek az utcára, ha nem varrják fel a ruhájukra a Dávid-csillagot. De hát hogy is lehetne a nagybani kereskedőt, Haikis urat arra kötelezni, hogy arra a gyönyörű kabátjára bármit is rávarrjon? Vagy Lea doktorasszonyt, a bundájára? 
 És miért varrnának csillagot a ruhájukra? Virginica nagysád nem értette. Hát hogy mindenki tudja, kik a zsidók. „De mekkora törökmézem lesz nekem abból, ha tudom? Musica nagysád, én inkább azt akarom tudni, hogy miképpen ne fizessek a vízért ennek a Steliannak, és én mondom magának, hogy nem is fogok.”

A luxusvarrónő

Amikor Pomenea, a rendőr meghallotta, hogy a kocsmáros azon töri a fejét, hogy a fényképezőgéppel ijeszt rá azokra, akik betörték az ablakait, harsány nevetésben tört ki. Ezt nem egyenesen Fănică szemébe mondta, hanem egy pohár rum mellett este vallotta be Ionică pincérnek. Volt listája a gyanúsítottakról, de ha nem kapja el őket kővel a kezükben, semmit se tehet ellenük. És ha valamelyik fejbe akarná verni Fănică urat, biztosan megfutamodna, mert úgy berezelne a fényképezőgépétől. Ezek még az egyenruhától és a golyótól se ijednek meg. Ebből a városból már kiveszett a jóérzés. Az embereknek már sétálni sincs kedvük miattuk, mert a nyílt utcán nekiugranak az embernek. A bíró, pedig bátor férfi, még ő se tudta megakadályozni, hogy csúfolódjanak vele és a járását utánozzák a háta mögött. Senki se mer szólni nekik, hogy nyughassanak már. Márpedig Pomenea az utcai majomkodásért csak egyféle büntetést ismer: botütést a hátukra és néhány órás kiképzést az őrsön. Csakhogy ő azt a parancsot kapta Konstancáról, hogy ne kötözködjön ilyen gyerekességek miatt. Neki a fiatal légiós állam ellenségeit kell éberen szemmel tartani, és nem ilyen hülyeségekkel foglalkozni. A bíró volt az első a listán, akit ellenőriznie kellett, őt követték Scipion őrnagy úr, az állomásfőnök és a kocsmáros. A gyanúsítottak listáján szerepelt Caraeni tanár úr özvegye, aki a bíró uszítására azzal vádolta a városi bajtársakat, hogy megölték a férjét. Pomenea biztos volt benne, hogy ő is szerepel valamilyen listán. Egykedvűen gondolt erre a felvetésre. Senkije sem volt. Katonagyerekként ahelyett, hogy a seregben maradt volna, beállt rendőrnek. Szerette a rendet, mégis, már fiatalkorától ki nem állhatta a kaszárnya légkörét és bizonyos laktanyai fogásokat. És bár nemigen használta a botját, egyszer mégis ájultra verte vele azt a tatárt, akit elkapott amint megkínzott egy gyereket a temetőben, még a salaváriját is lehúzta róla. Zsebest, a híres vasúti tolvajt mindig szemmel tartotta, ha a városba jött, de meg volt győződve róla, hogy sohasem fogja tetten érni, amint éppen valakinek a zsebében kotorászik. De amikor egyszer egy károsult a vonatról leszállva megkérte, hogy fogja el az állomás vendéglőjében, inkább örült neki, hogy nem találta meg a Könnyű Kezűnél a feljelentő aranyóráját. Egy keménygalléros tolvaj jobb sorsot érdemel annál, mint hogy elkapják, akár egy közönséges csirketolvajt, csak mert megtalálják nála a bűntárgyat. Pomenea Zsebes után szimatolt és abban reménykedett, hogy egyszer majd egy teljes jelentéssel állhat elő ellene, amelynek alapján bárhol letartóztathatják.  Azt se bánta volna, ha ő maga kapja el, de akkor ne akármilyen lopásért, amilyenért olcsón megússza, hanem olyanért, amelybe minden vonattolvaji technikáját bele kell adnia. A bárca nélküli prostituáltakkal, akik a Traian szállóban tartották fenn műintézetüket, szépszerével megegyezett. Szomorúan bekopogott hozzájuk, és közölte, hogy vagy fölmennek a dombra, a Chelu szállóba, ahol szervezetten folytathatják a mesterségüket, vagy elhagyják a várost. Nem fogadta el a meghívásukat, hogy szervezetlenül próbálja ki ő is a szolgáltatásaikat, míg végül az egyik, mielőtt elhagyta a várost, a saját vulgáris szavaival kifejtette róla a véleményét, hogy vagy onanizál, vagy pederaszta, mert nincs az a normális férfi, aki ellenállna neki a szobájában. Talán az ellenállhatatlan prostituált rikoltozása, amellyel a vonatablakból búcsúzott, hatott rá. Mindenki tudta, hogy Pomenea még a dombon lévő Chelu bordélyba se járt soha. De később arról is tudtak a városban, hogy hetente egyszer, soha sem ugyanazon a napon, a rendőr civilruhába öltözve fölszáll a konstancai vonatra és felkeres egy bizonyos hölgyet, egy luxusvarrónőt, az egész napját nála tölti, vele varratja a díszegyenruháját. A bennfentesek azt is mondták, hogy az egyetlen luxus, amihez ez a varrónő valójában ért, hogy a kiválasztottjai péniszéről az összes penetráns nyílása segítségével veszi a méretet.
 

Cigány munka

Amióta Fănică kijött a börtönből, nem igazán tudta, hogy mihez is kezdjen. Amihez értett, minden tilos volt, vagy neki megtiltották. Vissza akart térni régi gyorsfényképészi mesterségéhez, de a város új polgármestere nem adott neki erre engedélyt. A népi hatalomnak nem volt szüksége a hozzá hasonló fényképészekre. Új ajánlattal kereste fel a városházát. Hogy visszavenné a pékséget, mert a kenyér, amit jegyre adtak, legtöbbször savanyú volt; márpedig ő tudta, hogyan kell az ilyen kellemetlenséget a barna kenyérnél kiküszöbölni. „Miről beszél maga Zsebes bá?  Hogy pont a maga kezére bízzuk Medgidia stratégiai pékségét?” A kockázással és pörgettyűzéssel szerzett némi pénzt Konstancán, de nagyon óvatosnak kellett lennie. És még ha nem félt volna is, a játszótársainak úgysem volt mit elveszteniük. Egy éjjel megtömte a zsebeit cédulákkal – Ştefan Theodorescu úrnak……… összeggel tartozom”. Ezzel be is gyűjtött vagy tízezer lej értékű nyugtát, új pénzben, de készpénzben csak kétszáz lejt. Otthon se volt valami jó a helyzet. Virginica egyre reménytelenebbül nézett az urára. Tudorica összeállt Leţa szabó fiaival és a cigánygyerekekkel, horgászni jártak. Fănică egy párszor össze is törte a pecabotokat, de nem tudta észhez téríteni. A veréssel se ért el semmit. Tudoricában felismerte Virginică makacsságát és saját vállalkozó szellemét, hogy olyasmibe fogott, amibe lehetett ilyen időkben. A legkisebb gyerek vakmerőbb volt, mint Mircea, bár rosszul használta, mégis úgy tűnt, több esze van, mint a bátyjának. Fănică, amióta kijött a börtönből, keveset aludt és folyton hegyezte a fülét. Hallotta, hogy Tudorică kiosont az előszobába, és utána ment. Iskolai ruhában volt, ami a szorgalmát bizonyíthatta volna, de nem hajnali négykor, „Hová, hová, hékás?” : „Horgászni!”, ismerte be Tudorică, és nyugodtan várta, hogy pofon vágja. „Várjál, apám, mert én is jövök.” „Hogy jönnél te horgászni?” „Hadd lássam, mit művelsz te ott!” Fănică csendben felöltözött, nehogy Virginicát felébressze. Tudorica kint várta, vállán a pecabotokkal, kezében a tarisznyával. Mióta nem volt meg az állomás melletti vendéglője, a korcsmáros éjszaka soha sem ment ki a házból. Ahogy kiléptek az utcára, Tudorica sietve megelőzte, pedig ő szeretett volna még egy pillantást vetni az állomásra. Ilyenkor érkezett meg a perec és a friss kenyér a pékségből. Az utcán csak egy kialvatlanságtól szédelgő milicistával találkoztak, de hagyta őket továbbmenni, anélkül hogy bármit kérdezett volna. Amikor a hídhoz értek, Tudorică kihúzott a tarisznyából egy vasutaslámpát. Meggyújtotta és elindult vele a lejtős ösvényen a láp felé, a nádasba. A gyengén pislákoló lámpa miatt Fănică váll váll mellett haladt a fiával. Tudorică vezette az ösvényen, amely nem akart véget érni. Olykor felrebbent egy-egy madár a nádasban, mert megijedt tőlük. Mire végre megállt a kölyök a víz mellett, Fănică már alig érezte a lábát. Tudorică elkezdte előkészíteni a horgokat, előhúzott a tarisznyájából egy pléhdobozt, kivette belőle a kukacokat, és egyenként ráhúzogatta a horgokra. Aztán a lámpafényben sorra behajította őket a megcsillanó víztükörbe. Körülöttük cirpeltek a tücskök. Tudorică odasúgta, hogy gyújtson meg egy cigarettát, hogy távolabb tartsa. „Hékás, te cigarettázol!”, Fănică biztos volt benne, és meggyújtotta a cigarettát. A fia hallgatott és csak a horgokat figyelte, aztán húzni kezdte az egyiket. Kiemelt vele egy kövér halat a vízből, és berakta a tarisznyába. És nem is volt ideje a horgot az új kukaccal visszadobni a vízbe, mert közben a másik pecabot is megfeszült, és megint kifogott egy halat. Világosodni kezdett az ég. Brekegtek a békák. Az ő Tudoricája egyik halat a másik után emelte ki a vízből, és neki is megjött a kedve, hogy kipróbálja a szerencséjét, mint a pörgettyűvel. De még csak az kellett volna, hogy megtudják róla, ilyen cigány munkába fogott, amióta ezek elvették a vendéglőjét.

       KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu