Iszlamista lobbik konstruálták meg az „iszlamofóbia” fogalmát, hogy az antiszemitizmus fogalmával állítsák párhuzamba. Nyugati intellektuelek bedőlnek ennek az ideológiának. 
Hollandia, Svájc, de még a derék Dánia is; ez igazán több mint aggasztó: európai pártok kezdenek „muszlim-ellenes ellenszenveket” felpiszkálni, és igyekeznek az „iszlamofóbia” segítségével szavazatokat besöpörni. A trend „a 30-as évek elejére emlékeztet, amikor az antiszemitizmus, fasizmus és nácizmus volt napirenden a politikában”.  Hogy ki mondta ezt? 

Wolfgang Benz talán, az itteni iszlamofóbia-vita elindítója? Vagy esetleg ennek az ominózus fogalomnak egy másik újabb védelmezője, Micha Brumlik, vagy Alan Posener? Vagy a legújabb Critical-whiteness-post-colonial-studies-tanulmánykötetben szerepelt?  Az a különös, hogy bár akármelyikük mondhatta volna, az intő szó az „iszlamofóbia” ellen éppenséggel Ekmeleddin Ihsanoglutól, az "Iszlám Konferencia Szervezet" főnökétől, tehát 57 muszlim állam ernyőszervezetétől, amely egy  Islamophobia Observatoryt is működtet. 

Aki így beszél, annak tudnia kéne, hogy mit mond. Az egészről van szó, mindannyian tudjuk, mi követte „a 30-s évek elejét”; hatalomátvétel, a Kristályéjszaka, Auschwitz. Még jó, hogy  Ihsanoglu helyettese, egy bizonyos  Abdullah Alam nevezetű úr egyidejűleg pontosította a dolgot, és 2010 októberében közölte, hogy „cionista összeesküvésekről” van szó, és felszólított minden muszlim nemzetet, hogy fogjanak össze ’az iszlám ellenségei” ellen. 
De ilyesmivel előállni nemcsak vitatható, hanem önmagában is kissé „iszlamofób”.
 
Farid Hafez  a Perlentaucher c. online folyóiratban azt vetette  Pascal Bruckner szemére, hogy „degradálja” az „iszlamofóbia” fogalmát és visszaél a harci jelszavával,. Hafez mindenekelőtt helytelennek találja, hogy Bruckner rámutat a fogalom érdekfüggő  eredetére: ez pedig az Iráni iszlám köztársaság. Ott egyébként azóta már az „iranofóbiát” is felfedezték, és – nem vicc – a „síitafóbiát” is.
Jobb tehát, ha nem firtatjuk, hogyan és miért használják  és kívánják érvényre juttatni bizonyos államok és iszlamista érdekcsoportok az „iszlamofóbia” nevezető konstrukciót/kitalációt. És ne kutakodjunk aziránt se, milyen politikai célzattal hívták életre ezt a fogalmat. De miért is ne? Az „iszlamofóbia” nevű konstrukció állami szintű védelmezőinek az értelmezés kiváltsága és a gondolkodás tilalma a fontos. A legszívesebben az ENSZ segítségével próbálnák elérni, hogy az iszlámmal szembeni minden kritika világszerte megbélyegzés tárgya legyen. Semmi másról nincsen szó. Pascal Bruckner megmondta, mi itt a lényeg.
De miért van az, hogy az „iszlamofóbia” az iszlamista propagandistákon és a tekintélyelvű rendszerek képviselőin kívül Nyugaton is egyre inkább buzgó hirdetőkre talál? És Németországban is. Miért? Külön bosszantó lehetne, hogy e fogalmi konstrukció szószólóinak a többsége önmagát baloldalinak tartja, talán még liberálisnak is, de mindenképpen toleránsnak, nyitottnak, felvilágosultnak, antirasszistának és éber, kritikus szemléletűnek. Miért vevők ennyire az „iszlamofóbiára”/Mire jó nekik?
Először is szobatisztává kell tenni a fogalmat, ha már ilyen nyilvánvaló, hogy honnan származik. Az eljárás ennek során elég szimpla: mivel az „antiszemitizmus” fogalmát eredetileg antiszemiták találták ki, ezért az „iszlamofóbiának” sem volna szabad az eredetét felróni. És végtére is van ilyen, hogy „iszlamofóbia”, nem?
 Hogy mi az, ami mindenképpen létezik, azt bizonyítja az ebben az összefüggésben egyre-másra citált blog, a Political Incorrect éppúgy, ahogy például a die Welt c. lap online olvasói kommentjei, kétségtelenül létezik olyan rasszizmus, ami kimondottan a muszlimok ellen irányul. Mindenesetre elég marginális terület marad, ami éppen úgy nyilvánul meg, hogy itt sok magányos harcos kölcsönösen teleírja egymás blogját, és furcsa módon hosszú ideje buzgóbb tanulmányozói a Szúráknak, mint bármelyik átlagos muszlim hívő.
Ha csak a rasszizmus súlyosan lestrapált fogalmának egy lehatárolásáról volna szó, lehetne még némi megértést tanúsítani az „iszlamofóbia” nevű vállalkozás iránt. A „rasszizmus” ugyanis már régóta olyan hangzatos kiszólássá/retorikai fegyverré züllött, amit bárki és mindenki ellen sikerrel be lehet vetni. De hogy ezt a „muszlimellenes” rasszizmust mi különböztetné meg annyira attól, ami például a 90-es években a „menekültek” elleni rendszeres pogromokban nyilvánult meg, az tisztázatlan marad. És a 2009 őszén, egy drezdai tárgyalóteremben a Marwa El-Sherbini nevű egyiptomi nő ellen elkövetett gyilkosság nemcsak a bestialitása miatt egyszeri eset. Ez kiderül abból is, ahogyan rögtön és intenzíven  sor került ennek az esetnek a propagandisztikus célzatú instrumentalizálására az iszlám/muszlim országokban. Éppen, hogy nincsenek muszlim-ellenes pogromok Európában. Különben naponta olvashatnánk róla az „Iráni Iszlám Köztársaság” hírportáljain. 

Ami mindenképpen létezik, az egy kultúrharc, amit egyáltalán nem Samuel Huntington talált ki, hanem amit az iszlamizmus indított a Nyugat nyílt társadalmai és a világ muszlim érintettségű részének szabadabb kormányai ellen. A hadüzenet kezdetének az 1979-es évet lehet venni, az iráni forradalommal, és mindazzal, amihez vezetett. És ebben a kultúrharcban egészen konkrét dolgokról van szó, mint a nemek közötti apartheid begyűrűzése a nyugati társadalmakba, és egyfajta kiváltságos pozíció biztosítása „az iszlám” számára, röviden a saria bevezetése a világi törvények alternatívájaként. És ezen a téren valamelyest sikerrel járt eddig az iszlamizmus. A véleményszabadság elleni támadás már jóideje öncenzúrához vezetett nyugaton – és az „iszlamofóbia” fogalma ennek az öncenzúrának a bebetonozására szolgál. Az iszlám kritikája, bárhogyan nyilvánuljon is meg, ma halálos következményekkel járhat Európában. Theo van Gogh sorsát szem előtt tartva az ember manapság kétszer is meggondolja, milyen hevesen bírálja az iszlámot és a prófétáit. 
Vegyünk hozzá még egy további sajátos körülményt: A potenciálisan megsértett muszlim politikai nyereséget zsebel be. A ténylegesen üldözött keresztény viszont nem. Érdekes módon senki nem beszél – az „iszlamofóbia” feltalálói pedig különösen nem – teszem azt „keresztényfóbiáról”. Még mindig a keresztények a leginkább szorongatott vallási csoport világméretekben (az iráni bahájokat kivéve). Üldözik és diszkriminálják őket mindenekelőtt, de nem kizárólag nagyon sok muszlim országban. Ez véletlen volna?
Miben rejlik tehát az „iszlamofóbia” politikai hozadéka?
Előszöris abban, hogy ennek a konstrukciónak az élharcosai számára az ő kis üdvös világuk megint a mérleg megfelelő serpenyőjébe kerül.  
Zuerst einmal in dem Umstand, dass für die Verfechter dieses Konstrukts ihre kleine heile Welt wieder ins rechte Lot rutscht. 
Természetesen bosszantó/zavaró, hogy a jobboldali populisták iszlámmániájuk jegyében hirtelen felfedezik magukban Izrael iránti szeretetüket, és a véleményszabadságot és nőemancipációt nyugati vívmányként ünneplik. És hogy az ember mint igaz szívű baloldali és antirasszista ezzel szemben hirtelen az iszlamistákkal és reakciós klerikálisokkal találja magát egy sorban, és a kendőviselés és kényszerű vallási identitások mellett kénytelen kiállni. 
Und man selbst als aufrechter Linker und Antirassist sich dagegen mittlerweile Seite an Seite mit Islamisten und reaktionären Klerikern wiederfindet und für Kopftücher und religiöse Zwangsidentitäten einstehen muss. 
De ha van olyasmi, hogy „iszlamofóbia”, akkor a küzdelmük ezen téren megint igaz ügyért folyik.
De még ennél is többről van szó; végülis az „iszlamofóbia” semmiképpen nem jelenhet meg úgy, mint csupán egyik rasszizmus a sok között. Nem, egészen másban kell gyökereznie, mert ha valaki nem hasonlítja valami módon az antiszemitizmushoz, nem hozza azzal összefüggésbe, vagy próbálja legalább attól elhatárolni, az nem fogta fel a játékszabályokat. „Az iszlamofóbia volna a modern antiszemitizmus?” kérdezi ezért Micha Brumlik céltudatosan a  Frankfurter Rundschau-ban. Ő megértette. Önmagában már az összehasonlítás is jelentést kölcsönös ugyanis a szónak, valami aurát, ami magában különben semmiképpen nem volna neki. Így aztán Németországban éppen az antiszemitizmus-kutatók voltak kénytelenek elfogadni, hogy ezzel aztán szalonképessé tegyék. Egy konferencián Tutzigban, aminek éppen a Moses-Mendelssohn-Zentrum a társrendezője, az előadók a meghívó szerint éppen a zsidókkal és a muszlimokkal szembeni előítéletekkel kívánnak foglalkozni, hogy mérlegeljék az összehasonlíthatóság lehetőségeit és határait.
A „tudományos” bizonyítás mindeközben rendkívül sovány.  Az összehasonlítást történetileg végzik. És persze rögtön hozzáteszik, hogy megengedett az összehasonlítás. Nem véletlenül hangzik úgy, mint az rémes beszédfordulat, amely azelőtt olyan bevett volt: Még a végén azt mondhatják…/ Engedtessék meg, hogy azt mondjuk…
Und man sagt gleich immer dazu, dass man natürlich vergleichen dürfe. Es klingt nicht umsonst nach jener fürchterlichen Sprachfigur, die früher gang und gebe war: Man wird doch noch sagen dürfen, dass…

Tényleg bármit a világon össze lehet egymással hasonlítani, a módszer önmagában nem különösebben  eredményes, és nem vezet túl messzire. És a felimerés? Rövidre fogva: Treitschke szólt azelőtt valamit a zsidók ellen, Sarrazin ma a muszlimok ellen, ergo… fejezzék be Önök a mondatot. 

Aki manapság már csak diskurzuselméleti kijelentésekben tudja elragadtatni magát az ellenségkép konstruálások és „előítéletek” felett, nem állíthatja magáról, hogy van fogalma arról, mi van a társadalomban.   
Wer sich heutzutage nurmehr in diskurstheoretischen Äußerungen über Feindbildkonstruktionen und "Vorurteile" auslassen kann, behauptet damit von sich nicht einmal mehr, einen Begriff von Gesellschaft zu haben. 
Az ún. zsidókérdés a 19.  században magának a polgári társadalomnak a mibenlétéről szólt. Az általános emancipáció kellett, hogy számos felvilágosult gondolkodó szerint állampolgárokká tegye a zsidókat, és a különállásukat ehhez fel kellett számolni. A szabadságban kellett minden premodern, mindenekelőtt vallási alapú különbségnek megszűnnie. Hogy éppen a zsidóság került ennek a vitának a centrumába, hogy Voltaire-től egészen Treitschkéig a 18-19. század szellemi nagyságai mániákusan velük foglalkoztak, nemcsak kárára vált a zsidóságnak, hanem megmutatta a polgári emancipáció mindenkori korlátait is. Ennek a csődje/kudarca tette csak lehetővé a zsidók elpusztítását a rákövetkező évszázadban. Ha diszkriminált csoportokat akarunk keresni az elmúlt század előttről, a lengyelekre gondolhatnánk Németországban, vagy a protestánsokra franciaországban, és az ő helyzetükhöz mérni/hasonlítani a muszlimok helyzetét ma Európában6 az európai muszlimok mai helyzetét. Itt talán tényleg „előítéletekről” és részben rasszista és/vagy vallási diszkriminációról volna szó.  De ettől még nem bújna ki a szög a zsákból. 
Egy valóban történelmi összehasonlítás esetén olyan égbekiáltóak volnának a különbségekaz „akkor” és most között, hogy el se lehetne kezdeni hasonlítgatni. Hacsak nem politikai szándékoktól vezettetve a megismerés valódi szándéka helyett. 

Az iszlamizmus és a nyílt társadalom közötti konfliktusok reálisak. Ez nem csak belevetítés. Hogy egy olyan ideológus, mint a török külügyminiszter Európa iszlamizálásán/iszlamizálódásán elmélkedik, ennek éppen úgy utána lehet olvasni, mint már régóta német nyelvű dzsihádisták hibrid igényérnek arra vonatkozólag, hogy „muszlimként” végtelenül felette állnak a mocskos „kufároknak”. * És nem utolsósorban vannak olyan iszlám/muszlim államok, amelyek masszív módon/jelentős mértékben képviselnek „iszlám” érdekeket pénzzel és propagandával a Nyugat országaiban is, és éppen ott.  Ez megintcsak nem kell, hogy ahhoz a visszatérő következtetéshez vezessen, hogy minden muszlim, és ez olyan emberekre vonatkozik, akik magukat hívőnek is tekintik, nemcsak iszlám dominanciájú országból származnak, Európa iszlamizálását akarja siettetni/előmozdítani. De a muszlim klerikusok, politikusok és ideológusok, akik mindenekelőtt a maguk „iszlámjának” a világméretű törekvéseit /globális igényeit hangsúlyozzák, egész légiót alkotnak. Az elmúlt harminc évben ők voltak azok, akik például a kendőt /a burkát olyan politikai jelképpé fújták fel, aminek a bírálatát fortan/immár  „iszlamofób”-ként kellene elfojtani/elnémítani.
Vessük csak össze még egyszer röviden: Hol is voltak tulajdonképpen akkoriban, 1871-től kezdve a zsidó hatalmak és nyomásgyakorló csoportok Pressure Groups?  Ki hallott valaha a zsidó kultúrával szembeni kulturális érzékenység hangos zsidó követeléséről, amihez szükség esetén a nemzsidóknak is alkalmazkodniuk kéne? És legalább egyes rabbik részéről a zsidó világuralom követeléséről?
Nos, az erre vonatkozó elképzelések nagyonis léteztek – az antiszemiták fejében, ez a vicc. Valójában a zsidók Németországban éppenséggel mindenáron asszimilálódni akartak. De ez az antiszemitákat soha nem érdekelte. A zsidó ne akarjon integrálódni. Egyszerűen tűnjön el. Ennek az „előítéletekhez” egyáltalán semmi köze.
És itt végül bezárul a kör: minél sürgetőbben ragaszkodnak az iszlamofóbiához mint új realitáshoz, annál „normálisabbnak” tűnik ezzel együtt az antiszemitizmus is. „A felvilágosodás dialektikáját” hagyják feledésbe merülni. Az antiszemitizmus sajátosságát már nem a megsemmisítésre irányuló tébolyult törekvésben akkor látni, ami a „normális” rasszizmustól alapvetően megkülönbözteti és mindig is megkülönböztette. Egyszerűen egyik előítéletté fokozzák le a sok közül, és az Auschwitz-túlélő az egyik diszkriminálttá lesz a többi diszkriminált mellett.  Ha „a mai zsidó” végül a muszlim lesz a szomszédból, akkor nem kell többé a pusztító antiszemitizmusról beszélni – a mairól sem, amit például Teheránból hirdetnek és készítenek elő tettlegesen Izrael megsemmisítésére. Biztos, hogy a 20. század szörnyűségei ezzel valahogy megint kezelhetőbbé válnak. Ha csak előítéletekről volna szó, akkor Auschwitzot jószándékú pedagogikus felvilágosodással meg lehetett volna akadályozni.
Az iszlamofóbia fogalma így szolgál konzseniális módon egészen különböző igényeket, amelyekben egy valami közös: emancipációról szó sincs, és ugyanolyan feltűnő mindenféle empátia hiánya benne azokkal az emberekkel, akiknek a nevében állítólag beszél. Az igazi muszlim, akárcsak a többi állítólag „diszkrimináltak” a diskurzus puszta eszközeivé/játékszerévé válnak.
                        (Frankfurter Rundschau, 03.01.2011.)

                                           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA