Németh Gábor
Kispillanat!
(Litera Nagydíj: Duna-legendárium)
Sovány Vigasznak
Amerikai tudósok kimutatták, hogy Szent Gellértet mi, magyarok - csinos,
bár nem különösebben irigylésre méltó részhalmaz! - duci hordóba
gondoljuk bele, mintha tokhal arany ikrája, rothadó szilvaseprő vagy ecetbe
roggyantott káposzta volna, így teszünk, mert műveletlenek vagyunk, magabízók
és hányavetiek, nem törődünk a szoros olvasással, nem a szép szekvenciákban
ábrázolt talyigával, minek következtében Szent Gellért a kortárs magyar
imaginációban inkább gurul, mint döccen, ütődik és zuhan, nagyjából olyan
tákolmányban, amilyet az ún. magyar kártya Ősz c. felvételén ábrázol a
Teremtő,
ezért hát, ha elakadunk a képzelgésben, a zöld ászhoz forduljunk segítségért,
noha az az izé ott a képen inkább dézsa volna, szóval, elég az hozzá, hogy
gurul a, legyünk nagyvonalúak, hordóban Gellért, tehát így, gurulás közben
törik szanaszéjjel minden csontja, szegi nyakát, megy el végképp az életkedve,
következésképpen a testét átszúró dongák, kajla pengévé idomult abroncsok,
nomeg az Úr káprázatos kegyelme segedelmével már holtan ér a Duna vízébe,
és mintha csak egy régi, ebben a gyönge szituban kétségtelenül funkcióját
vesztett Szaratovot szorítana magához, nyomban elsüllyed.
Vegyük észbe, hogy itt meg is áll a tudatlan utókor, megáll, mint Katiban
a gyerek, és föltekint, immár a mából, az Úr tömzsi bekkjének emlékművére,
az meg, a Kővendég, visszanéz reá, visszanéz reá, mint egykor a pad a művészek
nagymarosi alkotóházának kertjéből az önkezével letegezett Hajnóczyra,
akinek, tisztesség ne essék, szólván, inkább járna szobor, szobor a szívetekbe,
szobor alvadt vérből, rozsdás szögekből és pár üveg vörösborból.
Milyen igazi ok volna rá, hogy ezzel a föntebb vázolt, meglehet, elnagyolt
és alapjáratban vértahó elgondolással szemben az Árpád-kori legendák és
intelmeknek higgyünk - “Egy parasztembert, mivel
varas fekély volt a fején és külseje visszataszító volt, nem engedtek belépni
a monostor kapuján, hanem a szent vértanú köntösét egy botra akasztva a
fekély fölé tartották és ott kereszt alakban ide-oda húzogatták - a nép
távolabb állt -, és a varas fekély a földre esett, és a parasztember meggyógyult.”
-, mely szerint a püspök teste nemhogy nem süllyedt el sehová se egyáltalán,
de kifejezetten bebalzsamozták satöbbi, aztán hét évre földbe tették, onnan
is kivették, koporsóját fölnyitották, a hófehér, tehát redundánsan alabástrom
test pedig - a halál szekszepílje! - mintegy érintetlennek mutatkozott,
hogy végül a borzalom kémiájának kitaszítottjaként legott hajóra szálljon,
és végső nyughelyére utaztában, látszólagos passzivitása ellenére, számos,
figyelemre méltó csodát tegyen, elsősorban és gyakorlatilag a hírre megneszült,
érintésére vágyó gyengénlátók, mozgássérültek, halmozottan hátrányos helyzetűek
rehabilitálása végett, szavam ne felejtsd, mi a zűrzavaros szittya fasznak
hinnénk tehát pont Csókának, amikor valójában persze, amint azt minden
magyar, ha kicsit alámerül lelkének zavaros mocsarába, nagyszerűen tudja,
az történt, hogy a mederbe süppedt testből, mint vigyázatlan dealer szétfoszló
zsebéből, színes buborékokba adagolva távozott a szentség, hogy ily módon
a víz fölszínére jutva immár színes pillangók özönét formázza, és különös,
hullámzó kendőként megtérjen Urához, akár egy nyocvannégyes Stern letépett
és meggondolatlanul szélnek eresztett borítója, tényleg olyan ez az egész,
mint egy tohonya brazil giccs, amit egyszer majd, ha nem vigyázol, nyilván
ráfújnak air brush-sal az 1957-es, almazöld Lincoln Continentalod fölösen
nagyvonalú motorháztetőjére, hogy legyen hová hánynod, amikor ráfektet
a járőr, azért.
De mi lett a fájdalommal, az éli-éli-lámmá-sábáktánival, kispofa, mi
lett a lélek epéjével, amikor orjára bontott a halandóság, mi lett a keserűséggel
és a hitehagyottsággal, a szájszagoddal és a rossz gondolataiddal, szüzességed
savanyó mérgével, édesem, caro mio Giorgio, a bosszú drágalátos vágyával
mi lett, abból miféle bogarakat szaggatott ki a Léteztető, erre kíváncsi
a magyar, erre fizetett be, ezért hosszabbította meg a szélessávú elérhetést,
ezt virítsad, kisapa, ezzel gyere elő, mi volt a kotta, a stájsz, mi volt
a térképre rajzolva?
Ott maradt, papuska, pár száz évre, ottmaradt a keserűség, lesüllyedve
a Duna iszapjába, kicsúszott belőled, hogy beágyazódjon, megrontott pete
a méhfalba, ez a nagy büdös helyzet.
Kispillanat!
Úgy kell észbe venni, hogy ülök a nagyanyám által csak Tetűnek vagy
Kispiszkosnak nevezett Tanács mozi leghátsó sorának úgynevezett tűzoltószékén,
nézem a Némo kapitányt, írjunk kilencszázhatvanötöt, mondjuk, és csavargassam
kifele a fogamat valami zsebkendővel, ez kössön le, a fogam kiszakításának,
tőből való kicsavarásának szép, ámbátor dermesztő ötlete foglaljon le,
ám mégse akadályozzon a kéjes obszervációban, melynek révén, Kelen-hegy!,
fölismerem a Sátánt, a Sátán pillantását, a valamelyik óceánból fölbukkanó
Nautilus mélykék és smaragd hullámokat átdöfő, rejtelmesen föltoluló fényszóróinak
tekintetében, sőt, mi több, legyen az, hogy ennek a látványnak engedve
képzeljük el Sárkányt, aki Szent Gellért iszapba mélyesztett keserűségéből,
elfojtott hübriszéből, a rá mért gyűlölet eltitkolt, mert mégoly buzgó
imádsággal sem fölszámolható maradékából kelt ki, majd serdült a folyó
rejtekében mintegy négy, négy és fél méteresre, növesztett a semmiből magára
fémes fókabőrt, és súgott a víz alól otromba viccet egy Nysa típusú zöldségszálllító
mitfahrerjének a fejébe, hogy mit sem sejtve a tréfa igazi eredetéről,
azonnal lepasszolja a poént a sofőrnek, hogy az hunyorogva az aránytalan
röhögéstől, kanyarodás közben elmulassza a kötelező óvatosságot, ne vegye
észre a nagyapámat, aki megszokott délelőtti sétáinak egyikén, történetesen
a nyolcvanadik születésnapján, a felső rakpart híres korlátja mellől, ahonnan
akárhányszor elnéztük a Sziget szökőkútjának kék, lila és sárga, villódzó
fényeit, elindult, hogy a démon által megszállt kocsikísérő, valamint a
pár nappal később, azaz nagyapám kétnapos kómáját bevégző halála után immár
önmagát is halálra, in concreto kötélen való kiszenvedésre ítélő hivatásos
gépjárművezető és elsősorban természetesen a Sárkány együttes munkája következményeképp
végzetesen meghosszabbodó féktávolság hatókörébe lépjen.
Coda
Ne legyen kétségünk, ez a sárkány volt, naná, majd nem, aki az
1956. november 4-én, az amúgy e furcsa, dunaparti Szuez nyelvén egy szót
sem beszélő orosz kiskatona hangján azt mondta a parlamenti magányában
híres kiáltványát fogalmazó államminiszternek: - Innen
már, Pista, csak a szar része jön, felfele a kanálisból.*
---
* Az anekdotát ismertető források nem tudnak erről mondatról,
és azt hangsúlyozzák, hogy a katona a Bibó bosszús kézlegyintésében megmutatkozó
határozottság láttán, mintegy annak fölös jelentőséget tulajdonítva távozott
dolgavézetlenül. Mi azonban, akik hiszünk Szent Gellért csodálatos
életében, bizton állíthatjuk, hogy az államminiszter kézmozdulata nem haragot,
hanem ámult tanácstalanságot fejezett ki, afféle tétova intés formájában,
mintha a magyar mondatot az orosz mahorkafüst értelmetlenül ottmaradt,
kósza foszlányaként kívánta volna elhessegetni, míg a Sátán éppenhogy dolgának
végeztével, és nem azt elmulasztva távozott. Hogy ezen a zsebkendőnyi területen
most báró Wesselényiről, a rakparton maradt zsidó bakancsokról, vagy éppen
Csortos Gyula híres mondatáról ne is beszéljünk.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|