Cas Mudde A toleránsak intoleranciája A
populista iszlámellenes erők előretörése a liberalizmus bástyáinak tekintett
észak-európai országokban – Dániában, Hollandiában és Svédországban – arra
látszik utalni, hogy ezek a társadalmak eltávolodtak az eddig rájuk jellemző
társadalmi toleranciától. De ennél összetettebb dologról van szó, mondja Cas
Mudde. A
2010-es választásokon a Svéd Demokraták bejutottak a parlamentbe, és ezzel a
„tolerancia bástyái” közül az utolsó is elesett Európában. Míg máshol az
1980-as és 1990-es években a szélsőjobboldali pártok[1]
jelentősen előretörtek a választásokon, a hagyományosan liberális
észak-európai országokban – Dániában, Hollandiában és Svédországban – a
választók akkoriban nem mutattak fogadókészséget követeléseikre. Mára az
előbbi két ország nagyon is nyitottá vált az intolerancia elfogadására: A Pia
Kjærsgaard vezette Dán Néppárt 2001 óta a kisebbségi jobboldali
kormányok[2]
szilárd támogatója, Hollandiában pedig újabban a PVV[3]
(Szabadságpárt) is hasonló szerepet játszik Geert Wilders[4]
vezetése alatt. De
valóban igaz, hogy azok az országok, amelyek korábban a „tolerancia bástyái”
voltak, éppolyan intoleránssá (vagy még intoleránsabbakká) váltak[5],
mint a többi európai ország? Ha igen, miért csak most? Vagy valami másról van
szó? Az
európaiak attitüdjével kapcsolatos vizsgálatok eredményei összetettebb és
érdekesebb képet mutatnak. Dánia, Hollandia és Svédország a legtöbb felmérés
tanulságai szerint továbbra is a legtoleránsabb országok közé tartoznak
Európában (és ebből következően a világon). Az Eurobarometer felmérése –
amely még a jobboldal előretörése és az Európai Unió bővítése előtt készült –
arra az eredményre jutott, hogy az EU lakosságának átlag 14 százaléka
minősíthető intoleránsnak, miközben Hollandiában csak 11 százalék,
Svédországban 9 százalék ilyen, Dániában viszont az átlagot meghaladóan 20
százalék. Emellett
ezek az országok magas értéket mutatnak a „passzívan” vagy „aktívan”
toleránsak arányát tekintve is. Miközben az EU egészét tekintve 60 százalék
az átlag, Svédországban 76 százalék az arány (alig lemaradva az első helyen
álló Spanyolországtól), Dániában 64 százalék. A melegek jogait és a nemek
egyenlőségét továbbra is ebben a két országban támogatják a legmagasabb
arányban. Ugyanakkor
bizonyos adatok arra utalnak, hogy Dánia[6]
és Hollandia[7] a
muzulmánok iránti negatív beállítottság tekintetében is előkelő helyen áll
(bár sajnos kevés releváns felmérés áll rendelkezésre, amely mindhárom
vizsgált országra kiterjed). A Pew közvélemény-kutató 2005. májusi felmérése
szerint a hollandok a leginkább muzulmánellenes beállítottságúak közé
tartoznak bizonyos mutatók tekintetében. Az Európai Rasszizmus és
Intolerancia- Ellenes Bizottság (ECRI)[8]
és a Rasszizmus és Idegengyűlölet Európai Megfigyelőközpontja (EUMC)[9]
egyaránt Hollandiát teszi első helyre (és Dániát a másodikra) az iszlamofób
attitűd tekintetében. Ezek az
(ismét csak részlegesnek tekinthető) kutatási eredmények azt jelzik, hogy a
„tolerancia korábbi bástyái”[10]
valójában továbbra is toleránsak – csak nem a muzulmánokkal[11]
szemben. Mi több, az egyetlen vallási csoport irányában mutatott intolerancia
tekintetében túltesznek a kevésbé toleráns európai országokon is. Mi ennek az
oka? Az egyik
lehetséges magyarázat szerint ezek az országok éppen általános társadalmi
toleranciájuk miatt tartoznak a
leginkább iszlámellenes országok közé. A változás elemei A
magyarázat három tényezőre vezethető vissza: a nacionalizmusra, az
alkalmazkodásra és magára a toleranciára. Először, a tolerancia mindhárom
országban szorosan összekapcsolódott azzal, hogy az emberek negatívan
viszonyulnak az etnikai nacionalizmushoz és magukat a kevés „nem-nacionalista
nemzet” közé sorolják. Részben a második világháborús tapasztalatok sajátos
feldolgozása miatt a nacionalizmust a nácizmussal és a holokauszttal
kapcsolták össze. A nacionalista beszédmódot ennélfogva fenntartásokkal
fogadták és a kiközösített szélsőjobboldal kivételével mindenki elkerülte.
Így míg a szélsőjobboldali pártok olyan országokban, mint Ausztria, Belgium
vagy Franciaország, bevándorlás-ellenes harcukat egy általánosabb
nacionalista diskurzusba illesztették, Dániában, Hollandiában vagy
Svédországban ez nem volt lehetséges. Másodszor,
ezekben az országokban a hétköznapi emberek többsége toleránsnak tartotta és
minden esetben cenzúrázta magát, amikor ezt szükségesnek tartotta. Ráadásul
az elitnek volt egy speciális fegyvere annak érdekében, hogy a politika
„politikailag korrekt” mederben maradjon: az alkalmazkodás. Végül is
Észak-Európára legalább annyira jellemző az alkalmazkodás (ami hagyományosan
magában foglalja az állam és intézményei iránti bizalmat), mint a tolerancia.
A gyakran valóban multikulturalista elit meg tudta akadályozni, hogy a
bevándorlás politikai témává váljon, mert
a leginkább intoleráns emberek egyben a legalkalmazkodóbbak voltak.
(Hollandia vonatkozásában lásd ezzel kapcsolatban Paul Sniderman & Louk
Hagendoorn, When Ways of Life Collide:
Multiculturalism and Its Discontents in the Netherlands (2007).[12] Harmadszor,
a vizsgált országok (Dánia, Hollandia, Svédország[13])
és a legközelebbi szomszéd országok hagyományosan a legtoleránsabbak[14]
voltak – és még mindig azok – Európában, különösen a nők és a melegek jogai
tekintetében. Emellett ezek jelenleg a legkevésbé[15]
vallásos országok Európában: a döntő többség világi jellegű és a korábban
befolyásos vallási érdekeket mostanra politikailag marginalizálták. Emiatt
könnyű az iszlámot úgy tekinteni, mint ami veszélyt jelent a nemzeti
életmódra és a liberális demokráciára, mint ez ezekben az országokban
megfigyelhető. Ez két
dologgal is alátámasztható. Egyrészt a szekularizáció évtizedei után az iszlám
gyorsan terjeszkedő vallás ezekben az országokban, amely visszahozza a
nyilvánosságba a vallási kérdéseket és ezzel fenyegetést jelent a világi
konszenzusra nézve. Másrészt az (ortodox) iszlám kihívást jelent a nemek
egyenlőségére és a melegek jogaira vonatkozó uralkodó felfogással szemben,
amit a liberális demokrácia alapvető vonásának tartanak ezekben az
országokban. Ennélfogva éppen a toleráns liberális demokraták azok, akik
szemben állnak az intoleráns muzulmánokkal. A
következtetés tehát az, hogy az iszlámellenesség újabb keletű felerősödése
Észak-Európában nem a tolerancia végét jelzi Európában és nem is az etnikai
nacionalizmus európaizálódását, hanem azt, hogy a toleránsokból kitört a
nacionalizmus-ellenesség és az alkalmazkodás politikai kultúrája által hosszú
ideig féken tartott intolerancia. Az, hogy az (ortrodox) muzulmánokkal egy
liberális-demokratikus gondolkodás áll szemben és nem egy etnikai
nacionalista gondolkodás, politikailag elfogadhatóvá (és politikailag
korrektté) teszi az etnikai előítéletek kifejezésre juttatását ezekben az
országokban. A Cornell
Universityn tartott előadás írott változata)
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA Lettre, 81. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu |