Cécile Laborde
Milyen multikulturalizmus bukott meg, David Cameron?
A David Cameron miniszterelnök által bírált multikulturalizmusnak kevés
köze van a korábbi brit kormányok által folytatott integrációs politikához,
írja Cécile Laborde. Inkább egyfajta biztonságpolitikai megközelítésre
emlékeztet, amely bizonyos állampolgárokat vallásuk alapján gyanúsnak minősít.
Milyen multikulturalizmusra utalt David Cameron február 5-én tartott
Münchenben mondott beszédében? A brit miniszterelnök nem vonta kétségbe
a tényt, hogy a brit társadalom multikulturális és multietnikus. Arról
beszélt, amit állami multikulturalizmusnak nevezett, azaz a kulturális
sokféleség „kezelését” célzó kormánypolitikáról.
A multikulturális politika a szó valódi értelmében azt jelenti, hogy
speciális jogokat adunk a kulturális, nyelvi, vallási vagy etnikai identitásuk
alapján meghatározott csoportoknak, annak érdekében, hogy megóvjuk őket
a többségi csoportok asszimilációs törekvéseitől. Ez a differencialista
multikulturalizmus korábban nem volt jellemző a politikára Nagy-Britanniában
(és Nyugat-Európa legnagyobb részén sem). A brit politika mindenekelőtt
arra fókuszált, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségeket biztosítson, megfelelő
rasszizmus- és diszkriminációellenes törvényeket hozzon, garantálja a hozzáférést
mindenki számára az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, vagyis következetesen
arra törekedett, hogy a kisebbségeket integrálja a brit társadalomba.
Tény, hogy a brit kormányok más kormányoknál nagyobb mértékben törekedtek
arra, hogy támaszkodjanak a helyi közösségi vezetőkre, növeljék ezek hatalmát
annak érdekében, hogy erősítsék a közösségi kohéziót és a társadalmi békét.
Az is tény, hogy állandóan hangsúlyozták a kulturális és vallási érzékenység
tiszteletben tartását, ha ezt sokszor ügyetlenül és nem megfelelő eszközök
alkalmazásával tették (mint például a faji és vallási gyűlöletről szóló,
2006-ben elfogadott törvény esetében). Mindazonáltal a brit politika a
különbségekre érzékeny, multikulturális retorika és a megosztott nemzetiségi
és állampolgársági vizsga között ingadozva, egészében többé-kevésbé sikeres
volt a kultúrára is érzékeny integráció terén. Az ember nem a kulturális
asszimiláció vagy a hazafias elkötelezettségről szóló nyilatkozatok révén
válik britté, hanem hogy másokkal együtt helye van a munkaerőpiacon, a
helyi iskolák, a lakókörnyezet, a civil társadalmi egyesületek életében,
a helyi és az országos politikában. Amikor a dolgok rendben vannak, akkor
az ember attól lesz brit, hogy a hétköznapi életben elvegyül a különböző
származású más britek között.
Ha Cameron ezt érti multikulturalizmuson, akkor minden rendben van.
Viszont egyáltalán nincs rendben, hogy az állam legfelső szintjein
megjelent a valóban diszkriminatív, potenciálisan szegregacionalista multikulturalizmus.
Ezt a multikulturalizmust először az új Munkáspárt karolta föl, majd jelenlegi
koalíciós kormány is teljes mértékben magává tette és továbbfejlesztette.
Ez az új „állami multikulturalizmus” jelenti a legnagyobb veszélyt a kisebbségek
integrációjára és a társadalmi kohézióra. Ez a politika két pilléren nyugszik.
Az egyik a muzulmán kisebbség kérdésének biztonságpolitikai felfogása.
Semmit sem jelent, hogy Cameron retorikai szinten különbséget tesz „jó”
és „rossz” muzulmánok között. Amikor egyazon beszédben az integrációs politika
sikereinek és kudarcainak általános értékelése cinikus módon összemosódik
a nemzetbiztonsági és terrorizmus-ellenes politika feladataival, akkor
az eredmény nem lehet más, mint hogy valamennyi muzulmán „belső ellenségnek”
számít.
A biztonságpolitikai megközelítésen alapuló multikulturalizmus azzal
jár, hogy az állampolgárok egy csoportját feltételezett származásuk vagy
vallásuk alapján határozzák meg, majd vélelmezik, hogy a csoport összeütközésben
van a „mi” értékeinkkel, így – a 2006-os terrorizmusellenes törvény értelmében
– meggyanúsítható, megfigyelés alá helyezhető és üldözhető.
Az iszlám radikalizmusnak komplex okai vannak, de az amerikai külpolitikával
kapcsolatos sérelmek és a nagy társadalmi egyenlőtlenségek közismerten
jelentős szerepet játszanak benne.
Márpedig a Cameron-féle állami multikulturalizmus másik pillére sajnos
nem képes megoldani ezeket a problémákat. A kormányfő Nagy Társadalom programja
értelmében az állami funkciókat úgynevezett „szabadiskoláknak”, vallási
csoportoknak, helyi közösségeknek és cégeknek adják át, és a magánerőből
finanszírozott, helyi irányítás alatt álló, csoportspecifikus programokat
részben államilag finanszírozott, egyenlőségre törekvő, mindenki számára
hozzáférhető szolgáltatásokkal váltják fel. Az állampolgárok így nem tudnak
keveredni egymással, ehelyett saját kis magánközösségeket hoznak létre,
amelyek saját magukról gondoskodnak, helyi identitásukat ápolják, helyi
prioritásaikat követik, legyenek ezek fehér középosztálybeli, muzulmán,
keresztény, vagy akármilyen közösségek. És az állam ösztönzi és bőkezűen
támogatja ezeket az erőfeszítéseket.
Paradox módon mind a terrorista-ellenes program, mint a Nagy Társadalom
program, ha különböző módon is, azzal jár, hogy az állam különböző kiváltságokat
vagy terheket állapít meg az egyes osztályokhoz, identitáshoz vagy valláshoz
tartozás alapján meghatározott közösségek vagy csoportok számára, amivel
valójában elszigeteli őket a szélesebb társadalomtól. Ez a politika radikálisabban
multikulturalista, mint amit a miniszterelnök müncheni beszédében célul
tűzött. Kormányzása alatt várhatóan módunk lesz teljes mértékben kitapasztalni
az állami multikulturalizmus centrifugális és destruktív jellegét.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|