Konrád György
A SZABADSÁGRÓL Komor tűnődéseimet, amelyek számot vetettek azzal, hogy ez a mi legnagyobb kincsünk elpárolog közülünk, volt nincs, megszakítom egy kis fejtegetéssel a szabadság hangulatáról. Szabadságok: a mozgás, a kifejezés, a helyváltoztatás, a szerelem, a
beszéd, a humor, a magány, a teli tüdővel lélegzés, a félrehúzódás, az
elhallgatás, a távozás, a közeledés, a tanítás, a játék, a kérdezés, a
beszélgetés szabadsága. És még mi minden! De feladhatjuk magunknak
a z önuralom a leckéjét is. Mint szabadságunk tornáját. Feltünedezik a
kapni akaró ember izgatottsága helyett az adni akaró és tudó ember derűs
etikája.
Vessünk egy pillantást a magunktól való szabadságra, ami az önuralom,
az autonómia, vagy akár a segítés velejárója. Ahogy öregszünk, egyre több
a fájdalom, a fogyatkozás, a kiszorulás, a hiány, a megaláztatás, és annak
észrevétele, hogy hátra maradunk. És akkor, ha összeszedjük magunkat, napirendre
kerül a szabadságunk a kellemetlen és megszégyenítő élményektől.
A színpadot betöltötték a szabadság én – te viszonylatai, az ego és az alter viszonya. Szabadságunk legnagyobb akadálya a másik volt, az idegen, a szomszéd, a megszálló, az, aki fölöttünk van, vagy az, aki alattunk van, az, akitől meg akarunk szabadulni, és az, aki meg akar tőlünk szabadulni. Újabban, a paradoxonokra fogékony modern korban ocsúdunk rá a belső harcra, énünk harcára a belé épült elvekkel és elfogultságokkal, tulajdonképpen önmagával. Több fény irányul az én-én viszonylatra. A bennünk rejtőző, elnyomott ösztön, a nemi vágy nagyobb megértésben részesül, ezzel szemben ellenszenv ébred a kritikus okosság iránt. Gyanú a fent iránt, bizalom a lent iránt. A szabadságról többet tudok, ha nélkülözöm, ha a szabadsághiány állapotában
vagyok? Elnyomatásban az ember tud valamit a hátsó gondolatok bonyolult
szövevényéről. De mégis, mintha többet tudna róla az, aki hozzászokott,
akinek természetes, hogy van. A szabadság nem állandó adottság, hanem gyarapodás
vagy fogyatkozás, és közben sok munka, hogy legyen, hogy ne vesszen el.
Mivelhogy a butaság mindig túlnyomó, a szellem önállósodása vég nélküli
folyamat. Hajlandó-e a bölcs medvetáncot lejteni, miközben a lánc másik
végét és a korbácsot az ostoba tartja a markában? Van, aki a párt kutyájából
a maffiák kutyája lett.
A szabad ember rögtönöz, és derűt áraszt; cselekvésének, gyakorlatának a játék a lényege. Varázskörében kiszínesedik a társaság, várjuk a váratlant. Szabadság: az élet győzelme a folyamatos, megszokott agónia fölött, minden reggel felfrissülő energia, nevetni tudás az akadályokon. 1989. előtt, a közép-európai és benne a magyar demokratikus ellenzék undorodott a diktatúrák minden válfajától, kommunista és fasiszta elnyomástól egyaránt. Az összetartó cement az ízlések és erkölcsök a hasonlósága, és ezen az alapon a barátság volt, meg a szolidaritás egymással. Odafigyeltünk egymás szavára. Nem hiányzott a bátorság, sem a testi, sem a szellemi. Szolidaritás vagy árulás, ez a dichotómia volt a legdrámaibb erkölcsi téma. Úgy hittük, a szabadság büszke és szép, a megalkuvás viszont szánalmas és csúnya. A szabadság az, ami bennünk a legjobb, amit utólag nem fogunk szégyelleni. Mi az emberi méltóság titka? A személyiség függetlensége az uralkodó tendenciától, a feljövő divathullámtól, a szubkulturális közhelyektől. Az egyén szabadsága akkor hiteles, ha állhatatosan megy felé, ha egybeesik életrajzának a tartós útirányával, ha életének ez a tengelye. A nem-szabad ember viszont azt hiszi, hogy ha másképp viselkedik, mint ahogy a korízlés igényeli, akkor mellőzik, megfeledkeznek róla, akkor nem érdekes. Ha nem trendy, akkor nincs. Rejtelmes és sokoldalú fényforrás a szabadság a társadalomtól, a hozzánk tartozóktól és önmagunktól. Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség, mondta egy költő, akit diákkoromban sokra becsültem. Akinek időnként belesuttog a fülébe a szabadság démona, az abban a hitben él, hogy félelemtől mentesen rendelkezhet önmagával. Váratlan ötletek és eszmék megvalósítása foglalkoztatja, még önmagát is szereti meglepni. Nem nehezedik rá ólomsúllyal mindaz, ami volt, nem fél a kelleténél hevesebben semmilyen központi hatalomtól, számára nincs felségsértés, államellenes izgatás, nincs kikezdhetetlen tekintély. Ha felötlik benne egy idea, és átmegy a pontos kérdések vizsgáján, miért ne követné? Gondolt arra is, hogy mi jön utána? Hogy utána mi lesz, ahhoz gyenge a képzelete, és nem is kergeti előre. A játékos szabadsága? Don Juan, vagy nőnemű megfelelője gyerekes, mindenhez hozzá akar nyúlni. Mire kíváncsi? Nemcsak a másikra, nemcsak a megszerzendő zsákmányra, hanem önmagára is az új helyzetben, a vágyott test mellett heverve szerelmi csaták után, vagy unva már a bank jelentéseit tőkéje növekedéséről, vagy a gyászjelentéseket vetélytársairól. Ámde az emberben a játékosnak olykor kedve támad kínozni a másikat. Ha nem a testét, akkor a lelkét. Lehet olyasmit mondani, hogy szenvedjen tőle, és mégis keresse a barátságot velünk, hogy akarja megkapni a maga mindennapi megaláztatását. Lehet és szokás egyszerre bűvölni és kínozni, izgalomba hozni és faképnél hagyni, elétenni a poharat és elvenni előle. Városomban megjelent az újfasiszta, aki nem akar jónak feltűnni, inkább azt akarja, hogy gonosznak és rettenetesnek lássák. Már nem is csak a zsidót vagy a cigányt, a helyben szokásos bűnbakot akarja verni, hanem a jó lelket is, aki a bántalmazottak védelmére kel, ezt a leginkább. Én nem vagyok jó fiú, te nekem ne jöjjél jó fiú dumákkal. Az is egy szabadság – késznek lenni a meghalásra, az öngyilkosságra, és nem rettegni még a halálos ítélettől sem. Akit megszáll ez a fajta közöny, ha akarna, ölhetne is, rajta áll, hogy öl, vagy nem öl, de ha elkövette a bűnt, ám még élni szeretne, attól fogva félni fog, hogy rájönnek, és ettől más ember lesz. Ott marad a bűn elásva a küszöbe előtt. Az embernek együtt kell élnie a történetével, szívesen emlékezik rá, vagy szégyelli, de megfeledkeznie róla nem lehet. A cselekedet előtt vagy mérlegel, vagy nem, talán csak vaktában beleugrik, ez a kaland esszenciája. Belevágunk, és majd meglátjuk. Akarunk ideiglenesen vakon előremenni. A politikai rendőrség álnévtárában elvakult volt a nevem. Mondják, hogy volt egy orosz szabadulóművész, aki mint elsőrangú hipnotizőr elhitette az őrökkel, hogy ő Berija, a sztálini korszak titkosrendőrfőnöke. Vagy gondoljunk a kötéltáncos és a cirkuszi artista szabadságára a testük súlyától, a gravitációtól. A táncosnő a test entrópiáját szívós küzdelemmel kecses formába költi át. Mindezekben feltűnő az incselkedés a halállal, megközelíteni, közel engedni. Csak azért is kibírni! Vagy: nem válaszolni a megaláztatásokra, a hatalmasokon lelkileg felül kerekedni. Az is egy szabadság, hogy kívülről elbeszélésként tudjuk szemlélni az életünket, amelynek eleje, és minden bizonnyal vége is van. Mindenesetre van egy utolsó fejezet, és ha ezt megéljük, akkor kitűnik, hogy ez csak az utolsóelőtti volt. És most vessünk egy pillantást a szeretteinktől való szabadságra. A tartozásaink, kötelességeink zömét mi magunk komponáltuk. Életszokások, napirendek, amelyek készen adódtak, és amelyeket mi alakítottunk ki. Rabjai vagyunk önmagunknak. Függőségek a szeretteinktől, családi életmódunktól. Megyek már, kedveseim, megyek már haza! Szabadság és felelősség? Kiért? A ránk bízottakért. Azokért, akiknél erősebbek vagyunk. A szabadságot tőlük nem küzdhetjük ki. A szabadságharcot az ember a nála erősebbekkel vívja. Felelős vagyok a gyerekeimért, a feleségemért, idős anyámért, azokért, akikről gondoskodnom kell. Azokért, akiknek a létezését biztosítanom, támogatnom kell. Olykor egy vadidegenért, akit a sors elém hoz, vagy éppen a karomba ejt. Mindezek javára korlátoznom kell a szabadságomat, de hogy a szülő alkalomadtán akár az életét is feláldozná a gyerekéért, ez többé-kevésbé természetes, bár nem minden kultúrában van így, és nem is mindig volt így. Mi magunk mérünk magunkra törvényeket, amelyeket attól fogva nem kérdőjelezünk
meg. Ha lenne is módom most rögtön elutazni a világ végére, hogy megtekintsem,
vajon ott is két szeme, két füle, egy orra és egy szája van-e az embereknek,
ezzel a szabadságommal azért nem élnék, mert más hozzám közelállókra lennék
tekintettel. Születésünkkel örököljük a családunkat, aztán csinálunk magunknak
még egyet-kettőt, és a személyes szabadságunkat eleve hozzáigazítjuk már
ehhez a legszűkebb körhöz is.
Szabad vagyok, ha azt teszem, amit valóban meg kívánok tenni. Ha odamegyek, ahol lenni szeretnék, vagy ha úri kedvem szerint ki sem mozdulok a kertemből. Az ember szívesen távozna messzire ettől az ágytól, talán, mert kiskorától fogva halálfélelemmel gondol arra, hogy még ma este muszáj lefeküdnie, és az ágy, akár a sírgödör, elnyeli. Ezért a szívében mindig marad egy zúg, ahol más világra, új életre, vedlésre, költözködésre, könnyű hátizsákkal világcsavargásra vágyik. Annyi mindenfélére lehet vágyakozni, és annyi életfordulatot sugallnak a véletlenek. Sok évvel ezelőtt egy ismerősöm elkapott egy ismeretlen hölgyet, aki az autóbuszról lelépve megbotlott, és ha ő át nem karolja, akkor a könnyű léptű nő elesik. A férfi első szava ez volt: „Legyen a feleségem!” Azóta is átkarolva tartja, és a hölgy ezt nem bánja. Egyik könnyed lépésünkből sok minden következhet, valóban súlyos lépések, amelyek eszünkbe sem jutottak volna. Mi magunk kötjük meg magunkat a vágyainkkal és egész eddigi életünkkel. A leghosszabb ölelés is csak egy pillanat a belőle származó emberi életidőkhöz képest. A kisded gyönyörrel mi mindent ró magára az ember! Örököltünk néhány csapdát, aztán magunk is szerkesztettünk néhányat magunknak. Jó-jó! A gének, a szüleim, a kor és a környezet, igen, engem mindez meghatározott, de amit tettem, azt mégiscsak én tettem, és minden bizonnyal azért, mert így tetszett, mert így tartottam helyesnek, akkor is, ha utóbb kiderül, hogy tévedtem. Az ember maga építi-vezeti az életét, és ahogy formázza, azzal jutalmazza és bünteti önmagát. A szabadságnak a felelősség nem a szinonimája, de nem is az ellentéte. Mert az igazi ellentéte a szorongás, a tárgytalan és bénító félelem, amely nem enged a dolgomra figyelni. A szorongásban az a kellemetlen, hogy nem tudom, igazam van-e, vagy nincsen, hogy nem tudom, helyes-e, vagy nem. A szabadságnak inkább a nyugalmas derű az atmoszférája, olyan embereké, akik bármikor nagyjából készen vannak, megtették a magukét, jöhet, aminek jönnie kell. Menjünk tovább szabadság és felelősség viszonyának szemügyre vételében. Tételezzük fel, hogy a felsőbbség valamit elvár tőlünk, és ellenünk fordul, ha másképpen viselkedünk, mint ahogy ő ezt elvárja tőlünk. Az esetek jelentős részében ezek az elvárások értelmesek, megeshet azonban, hogy éppenséggel eszelősek és gonoszak. A szabad ember különbséget tesz közöttük, és megfontolja, hogy mivel jár, ha megteszi, vagy ha nem teszi meg azt, amit elvárnak tőle, ha meghunyászkodik, vagy ha szembeszegül. Mind a szabadsághoz, mind a felelősséghez jókora intelligencia kell. Okos szív, ahogy Tolsztoj mondta Csehovról. Ez az okos szív, ha van ilyen, segít eligazodni a döntésekben. Amihez kell valami őstehetség is, amely előre láttatja a tett nyomán változó helyzetet, de nem árt ismerni a körülményeket. A szabadsághoz tehát tudás is kell, tetteim valószínű következményének a tapasztalati és intuitív ismerete, hogy fölmérhessem a felelősségemet, tudván, hogy minden döntés az egyiknek jó, a másiknak rossz, és semelyikkel sem maradhatok patyolatfehér. Kis és nagy ügyekben szakadatlan döntünk, változatos kompromisszumokkal rangsoroljuk az érdekeinket, amelyek között vannak feltétlen és feltételes érdekek, tehát olyanok, amelyekről nem lehet, és olyanok, amelyekről éppenséggel le is lehet mondani. Szabad vagyok, ha azt teszem, tehetem, amit a legjobbnak tartok. Szabad vagyok, ha módomban áll egyetérteni azzal, amit teszek, ha tetszik nekem a kötelességem, ha azt én magam róttam magamra, ha elfogadtam, ha szerződéssel, ígérettel, aláírással vállaltam, ha szóban és tettben nem hazudok. Hogy mikor fogadjak szót, és mikor szegüljek szembe? Hogy mikor bólintsak, és mikor rázzam tagadólag a fejem? Hogy meddig menjek az alkalmazkodó udvariasságban? Hogy mennyire vonhatom ki magam a szokásokból és szertartásokból, ha azokat nem igényelem? Hogy mikor mit engedek, és mikor mit tiltok meg magamnak? Ez a sok félig öntudatlan döntés egy belső komputerből jön, amit régiesebben jellemnek is nevezhetnék. Arról a valakiről van szó, aki énbennem dönteni szokott. Akire lehet számítani, aki nem csap be. Nemcsak arról, aki gondolkodik, hogy mit kéne cselekedni, hanem arról, aki meg is teszi és helytáll érte. Megesik, hogy az ember olyat tesz, amit bánni fog, és ezt jó előre tudja. Némán szidja, vagy kineveti magát, mégis továbbmegy a megkezdett útján. Megeshet, hogy a szabad ember túlteszi magát a szabadság fogalmán. Megeshet, hogy a felelős ember túlteszi magát a felelősség fogalmán. Sőt, ez a két szó eszébe sem jut, csak úgy egyszerűen szabad és felelős. A létezésmódjával. Ezt csak azért mondom, hogy biztassam az olvasót, ne féljen a legkedvesebb szavaitól sem. Mitől féljen? Semmitől? Talán mégis egyvalamitől. Attól, hogy rá esik a nagy fény, és akkor valami kiderül. Valami élethazugság. Ez vagy az, bizony, hiba volt. De hát megesett. A bűn többnyire baleset. Szembejött az emberrel, és az, szegény, nem tudta kikerülni. Nyeszcsasztnije, szerencsétlenek, boldogtalanok, mondták az orosz parasztok, mikor a megláncolt fegyencek menete áthaladt a falujukon, írja Dosztojevszkij. Nem voltak művészei a kormányzásnak Scylla és Charibdis között. Miért nem hajózott Odisszeusz ügyesebben? Próbálta felfogni az istenek üzenetét, és nem volt közömbös Nausikáa kecsessége iránt. Aztán hazament, és annak rendje-módja szerint elbánt a felesége kérőivel, hogy tisztázza, ki a gazda a házában. Tette, amit a sorsa diktált. Odisszeusz meg van költve, és vele a kíváncsi európai ember is, aki az ő kalandos természetének a rendelése szerint mindenféle kalamajkába gabalyodik. Vándorútra kel, végigéli a nagy próbákat, aztán mikor érzi a fáradtság hatalmát, hazamegy, és maradék erejével rendet rak otthon. Rovod a nap körútját reggeltől éjszakáig, az ágyadtól az ágyadig, kísérletezel még ezzel az egy, soron következő nappal, és ahogy körülnézel, megállapítod, hogy csupa Odisszeusz vesz körül. Akárcsak te, ők is jól-rosszul kísérleteznek az életükkel. Ők is egyensúlyoznak a vágyaik és a körülményeik között, igazodnak, sorakoznak, kibújnak, lelépnek, elhúzódnak, visszatérnek, és cipelik a biográfiájukat, amelyben fogy a jövő, és szaporodik a múlt. Ha majd a túlvilágba szóló vízumért sorakozva oda kell járulnunk a szabadság angyala elé, aki rögtön azzal kezdi, hogy irgalmatlanul keresztüllát rajtunk, nyögve megpillantjuk behódolásaink dicstelen láncolatát. Még egy nyögés a felelősség angyala előtt, borzalom akárcsak végigtekinteni felelőtlenségeink, szeszélyeink, kicsapongásaink, pukkancskodásaink, kislelkűségeink során. Mehetsz egy terembe, ahol a falat, a mennyezetet képernyők borítják, és ott van rajtuk minden elmúlott pillanatod. Nézheted magadat, beleütik magadba az orrodat, mint a kutyáét a saját piszkába. Ezeket a rád tapadt erényeket és bűnöket letennéd már, mint egy átnedvesedett gúnyát. Hát ez meg miféle hely? Mert, hogy ez nem a mennyország, az biztos. Talán a pokol maga? Ó nem, a pokol, az csak egy rémtörténet. Ez te vagy, te magad. Ajtót keresel? Ablakot keresel? Kivágyakozol innen? Kérelmedet az illetékesek majd elbírálják, és döntésükről idejében értesítenek. Szabadság az egyén életében? Az életkor előrehaladása egyre inkább függővé teszi, másokra szorul, támogatásra van szüksége, elbátortalanodik, nagyobb testi mozgásra, helyváltoztatásra nem vállalkozik, nem biztos abban, hogy ha megtámadják, el tudja látni a támadó baját, inkább félrehúzódnék, bezárkózna. Nem vágyik új emberekre, férfiak és nők társaságára, magánykedvelő lesz, odúba húzódik, átjárja a csend gyönyöre. Elnézi hosszan a kisgyerekeket, nem akar beleavatkozni a többiek ügyeibe, nem bír odafigyelni a heves, vitatott ügyek részleteire, szereti nézni a falat és a lombon át az eget. Nem kíván rekordokat felállítani és másokat lepipálni, hosszan tud nézni egy féllábon álló gólyát. Érzékeli az idő lassú múlását, behunyja a szemét. Ki uralkodik a másikon? Te azt akarod, hogy én egészen a tiéd legyek, te meg nem akarsz egészen az enyém lenni? Én jámbor kannibál, megeszlek, lerágom a húsodat egész a csontodig. Kezem a két combod között megfelelően elhelyezkedett, most már alhatunk. Ezzel az énnel, amely rendelkezésemre áll, szembe van helyezve egy sokarcú te. Ebben benne vagy te, a feleségem, a gyerekeim, mindenki, akit szerettem, és ma is szeretek még, az emberek körülöttem itt Budapesten, vagy szerte a világban. Halottakkal is ott folytathatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Egyedül vagyok a kávéházban, elszórakozom a lehetőségekkel, és várlak téged a gyerekekkel. Értelmiségi az, aki kifejezi magát, neki a gondolatszabadság a legfontosabb.
Ha a demokratikus közvélemény cenzúra, akkor a demokratikus közvéleménynek
is ellene vagyok. Bombám nincs, mondataim vannak. Annak, amit írok, ára
van, ezt megtanultam, letartóztathatnak, bolondnak nézhetnek, félreérthetnek,
éhkoppon tarthatnak, és fütyülhetnek is rám azért, amit írok. Az értelmiség
világtörténete: saját befejezhetetlen emancipációjának a története.
A haza az emberiség családiasabb darabkája. Hol túláradóan, hol meg
vonakodva tekintem a magaménak. Aztán megjön egy utcasarkon az emberiségnyi
család sejtelme. Testi ihlet ez, érzed a hasonlóságot és az összetartozást
vadidegenekkel. Az empátia hol van, hol nincs. Apadt kedvünkben elfoglalja
helyét az emberutálat. Kiállhatatlan népség, beteszed magad mögött az ajtót.
Aztán nyújtózkodsz, legyintesz, elneveted magad, visszaballagsz, nekitámaszkodsz
az ajtófélfának, nézed, és megint jól lehordod a bentieket.
Többen mondják, hogy menjünk innen. Nem megyek, bevárom a telő idő hozadékait.
A vereség úgy kezdődik, hogy a tehetetlenségünket keserűen és logikusan
belátjuk, de néhányunknak sarktétele, hogy a szabadság erősebb, ezért a
játékot nem adjuk fel. Azt tesszük, amit meg tudunk tenni, bűnbánatot nem
mutatunk, és nincs kedvünk belenyugodni a dolgok végzetességébe. Kocsink
elé fogjuk az ellentétek vadállatait, és észen túli megátalkodottsággal
tartjuk a gyeplőt.
Emberünk aránylag messze ment az egyéniség és az egyetemesség útján. Arról képzelődött, hogy kiszabadul a testi nehézkességből, és kitárulkozik a szabad légtérben. Megkérdezte magát, miért ne enne a tudás almájából, és a kéj gyümölcskosarából? Kotlani szeret, mint a tyúk. Minél kevesebb megzavartatást. Nem hagyta az eszközöket a fejére nőni, és nem tudták legyőzni a kondíciók, csak a kor, az most az ellenfél. Úgy ír, ahogy jön, majd kiderül, hogy a folyó hol ás medret magának, hagyja kanyarogni, az anyag megmutatja magát, és elmondja, hogy mi akar lenni, hogy mi kell neki. Csak utólag tudhatod meg – pillanatnyi felvillanásokra –, hogy mit akartál. A cikázások, a mozgékonyság, utólag meghálálják magukat, amíg bele nem ejtődünk a gödörbe. A demokratikus folyamatot az ország iskolájának véltem. Iskolákban vannak jó és rossz tanulók, okos és buta diákok. Nem állt készen rendelkezésünkre a demokratikus viselkedés stílusa. Érdekeltek a nagy változatossággal kialakuló rokon- vagy ellenszenves szerepek. A győzelem nem biztos, a jó mulatság azonban valószínű, mondtam. A legjelentősebb magyar színpadi mű utolsó sora így hangzik: Ember küzdj, és bízva bízzál. Ezt az Úr hangja mondja, Ennél okosabbat az Ember hangja sem tudna mondani.
Lettre, 81. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|