Elena Bossi
Risotto alla milanese

Nagyanyám mindig vészjósló ábrázata csak akkor enyhült meg némiképp, amikor átölelt vagy játszani látott engem. Magas, apró szemű, átható tekintetű asszony volt, és haláláig megmaradt büszke, kihívó tartása, főleg anyám előtt, akivel mindig éreztette, hogy sose lesz olyan szép, olyan nemes és elegáns, mint ő.
Figyeltem, amikor a milánói módra rizottót készítette, az volt a specialitása. A családi hagyomány szerint nála jobban senki sem értette, és amikor nekiállt, mindenki csak nézte, ahogy jön-megy a konyha meg a spájz között, hordja a hozzávalókat, a kellékeket, kevély lényével teljesen betölti a teret az egész házban, és akkora szelet csap, mint egy vonat, amely képes elgázolni, aki útjába vetődik. Úgy viselkedett, mint aki életbevágóan fontos tisztet tölt be, akin egy egész nemzet fennmaradása áll vagy bukik. Ő a hadsereg irányítója, s körülötte ez a hasznavehetetlen népség, akik csak akadályozzák, nem állnak a helyzet magaslatán. 
Anyám eleinte nem zavartatta magát, dehogy akart ő versenyezni vagy szembeszállni vele; félreállt az útjából, úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, és kifelé azt mutatta, hogy tehet akármit ez az asszony, őt hidegen hagyja, úgy is boldog, hogy nincsenek magával szemben elvárásai, nincs szüksége rá, hogy másoknak bizonygassa, mennyire jó szakácsné ő, és pontosan tudja, hogy készül egy risotto; külön szerencse hogy valaki felváltja őt a konyhában, legalább jut ideje másra, fontosabb vagy kevésbé macerás dolgokra. Nekiállt a körmeit lakkozni, rendet csinált a komódban, vagy úgy tett, mint aki újságot olvas, aztán időnként odasettenkedett a konyhaajtóajtóhoz, és be-bekukucskált.
A nagymamám szemre mérte ki az adagokat, de garantáltan száz grammot személyenként, plusz egy marékkal ráadásnak (a fazék kedvéért, ahogy mondani szokta). Már egy ideje sült a zsíron a vöröshagyma, azon pirította aztán a rizst, melynek illata ingerelte az ember orrát. Hagymakockázáshoz rendszerint félholdvágót használt. Megfordult a fejemben, amilyen veszélyes eszköz ez a félhold, meg se állna, ha anyám vagy én odatennénk véletlenül az ujjunkat. Járt az éle a vágódeszkán, akár egy gép, a nagyanyám tekintetét meg riasztóan idegennek láttam közben, mintha semmi másra nem gondolna, csak erre az acélpengére, mellyel kísérteties alakzatokat képes összeaprítani.
Mikor a rizs egyforma színűre pirult a hagymával meg a zsírral, nagyanyám beleöntött a fazékba jó háromnegyed pohárnyi fehér bort, melynek sűrű párája felcsapott egész a mennyezetig. Ekkor anyám megkérdezte, nem lesz-e sok ez a bor a rizsmennyiséghez képest, mire a nagyanyám ijesztő pillantást vetett rá: még csak feltételezni sem volt szabad, hogy ilyesmiben ő tévedhetne. Felemelte a fejét, kissé hátracsapta hosszú nyakát, mire a haja, mely már hófehér volt ugyan, akár az erejét fitogtató oroszlán sörénye, szinte önálló életre kelt. Olaszul elhadart néhány sértő megjegyzést, és különbnél különb vádakkal illette anyámat.
A mamám olyan tartást vett föl, mint a bika, amely neki akar menni a viadornak, látszott rajta, hogy bár nem olyan magas, csinos vagy ügyes, ellenben neki van egy imádnivaló férje, aki nem csalja meg.
Időközben a rizs is magába szívta a bort, lassan hozzá lehetett adni a levest, itt az emeltebb hangon zajló vita is félbeszakadt, mihelyt a megfelelő levesmennyiség a fazékba került.
Nagyanyám kevergette a rizst, és fenyegetőn emelgette hozzá a fakanalat, és közben fennhangon szentségelt.
Egyre hangosabban, egyre vérmesebben zajlott a szócsata. Időnként az az érzésem támadt, ezek ketten képesek lennének egymás torkának esni, és eddig erre csak azért nem került sor, mert a rizsre kellett felügyelni, és az másodpercekkel a végzetes cselekmény bekövezte előtt magára vonta a figyelmüket.
Nagyanyám hűvössége, apám egykedvű ambícióhiánya, mindkettejük élete mint a másikért hozott örök áldozat. Hasonló, magukba fojtott mondatok szépen sorban belekerültek a fazékba, melyben lassan főtt a rizs. “Non sei mai contenta!”, “Sei una vipera!”, “Porco Giuda!”  – szidták egymást, és közben figyelték, nehogy túlságosan elfőjön a leve, nehogy nagyon forrjon, ne maradjon kemény a rizs közepe, kívül meg nehogy túlságosan omlós legyen.
Nagyanyám ezután a sáfrányt oldotta fel egy adag levesben, hogy aztán majd azt is hozzáadja, anyám meg addig odaállt a rizst keverni…Mikor a rizs felvette a sárga színét, elzárták alatta a lángot, dobtak bele egy jókora darab zsírt, megszórták parmezán sajttal, lefödték a fazekat, és tálalás előtt néhány percet hagyták pihenni.
Akkor egyszeriben mind a ketten megnyugodtak, és mintha elfelejtették volna, mekkora vitát gerjesztettek az imént. Beültek a nappaliba elszívni egy cigarettát, engem pedig megbíztak a terítéssel.
Mikor senki se látott, felmásztam egy sámlira, hogy felérjem a tűzhelyet, félrehúztam a fazékról a fedőt, kissé féltem ugyan, mert biztos voltam benne, hogy az a sok dühkitörés és az a rengeteg szörnyűség, ami elhangzott közben, fűszer gyanánt belekerült a rizsbe. Lassú mozdulatokkal legyezgetni kezdtem a felszálló párát, nehogy elrontsák az ételt, és arra gondoltam közben, mennyire szeretem én ezt a két asszonyt.
A magam módján, tudtukon kívül, én is mindig közreműködtem a rizottókészítésben.

                   Pávai Patak Márta fordítása
                       



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu