Néhány éve Rómában véletlenül elvetődtem egy politikai vitára, amit a kommunista párt rendezett a bevándorlás témájáról. Ennek során megmutatkozott, milyen fogalmaik vannak az elvtársaknak az olasz tömegek körében dúló idegenellenességről és rasszizmusról: a bevándorlók beözönlése szerintük abszolút pozitív, és ha az egyszerű emberek erről panaszkodnak, akkor ennek csak kulturális előítéletek, a „másikkal”, a „Mássággal” stb. kapcsolatos irracionális, beteges félelem az oka. Röviden, ezeknek a kommunistáknak a szemében az idegenellenesség egyfajta kollektív pszichopatológia, amit mindenestre a tömegek pszichoanalizálásával kell kikúrálni. 
 Nem tudtam türtőztetni magam, és beleszóltam a vitába: „Szeretném előrebocsátani, hogy nem vagyok marxista – bár egyébként Marx is azt mondta magáról, hogy ő nem marxista. Ha hallana benneteket, most megfordulna a sírjában. Marx ugyanis kiismerte magát a politikai gazdaságtanban, ergo tisztában volt vele, hogy teljes foglalkoztatottság esetén emelkednek a bérek, és erősek a bérmunkások tárgyalási pozíciói; de csökkenni kezdenek a bérek és gyengülnek a bérmunkások tárgyalási pozíciói, ha megnyílik a rendszer, azaz nő a bérmunkások tartalékhadserege. A bevándorlók ma megelégszenek olyan bérekkel, amelyek alacsonyabbak az olasz munkások bérénél, következésképpen rontják a bérmunkások tárgyalási pozícióit. Ráadásul a bevándorlók – olyan mértékben, ahogy válság esetén elsőként veszítik el a munkájukat, és  amilyen tömegben az országba beözönlenek – tartalékhadsereget képeznek, amelynek az a hatása a rendszerre, hogy leszorítja a munkavállalók béreit. A bérek ténylegesen csökkenőben vannak Olaszországban húsz éve, miközben a profitok az égig nőnek. Ha tehát egy olasz munkás idegenellenessé válik és a Lega Nordra szavaz, akkor ez azért van, mert ő jobban tudja bármely intellektuelnél, hogy mi a helyzet; a bevándorlás aláássa társadalmi és gazdasági pozícióit. Ha azonban leállítanák a bevándorlást, az olasz vállalkozók a termelést még inkább kihelyeznék olyan országokba, ahol olcsó a munkaerő. A mi munkavállalóinkra nézve ugyanaz volna a végeredmény, pontosabban még rosszabb volna. Nem véletlenül hívei a vállalkozók a szabályozatlan/ korlátlan bevándorlásnak, a munkavállalók pedig többnyire egyáltalán nem.  Az ő idegenellenességüket és a luddizmus egy változatának tartom, az angol takácsok géprombolásáénak a 19. század elejéről.  Ezek a takácsok azt hitték, hogy az új gépek beállítása elveszi a munkájukat, ezért szétverték a gépeket.  A történelem kerekét azonban akkor sem lehetett, ma sem lehet visszaforgatni. Az idegenellenességnek megvannak a maguk strukturális gazdasági okai, nem lehet olyan emberek pszichikai reakcióira redukálni, akik bizalmatlanok az idegenek iránt. Ezt gyakorló pszichoanalitikusként merem nektek állítani.”
 Kis szónoklatom nem volt teljesen hatástalan, ezért aztán a kommunista vitavezető sietett kijelenteni, hogy Marx már elavult… A gazdaság törvényszerűségei sajnos nem avultak el egyáltalán.  Sok „marxista” intellektuel annál inkább.
 A baloldaliság bizonyosan nem egzakt interferenciák matematikai pontossággal kiszámítható végeredménye; sokkal inkább érzelmi beállítottság, szenvedélyes erkölcsi döntés „mindig a gyengébbek oldalán állni”. Az a dologban a bosszantó, hogy egy adott konfliktusban sokszor nehéz megmondani, hogy valójában ki a „gyengébb”. Az a közkeletű felfogás, hogy baloldalinak lenni annyi, mint nagyobb egyenlőségre törekedni.  De az egyenlőség egy kvázi-matematikai fogalom, formálisan levont következtetés: Azért prédikálnak több egyenlőséget, mert a gyengébb pártját fogják. A „nagyobb egyenlőség” követelése a gyengébbek melletti állásfoglalás racionalizálása. De aki ma a radikális balosoknál köt ki, annak a szíve ma már nem az ipari munkásokért, szegényparasztokért és a harmadik világ éhező tömegeiért dobog, hanem a bevándorlókért. Mert ők azok, akik, még ha nem is teljesen szegények, akik a leggyengébb rétegét alkotják a társadalmunknak: állampolgári jogok, választójog nélkül a kitoloncolás állandó fenyegetettségében. Számos kiállításon, avantgárd színdarabban, alternatív filmen és épületes összejöveteleken a bevándorló a jó fej, őt illeti meg a „széplelkek” rokonszenve. És a táborokat, ahol az idegeneket egy ideig fogva tartják, rögtön a náci lágerekhez hasonlítják…

Feketén-fehéren
Évekig idézték Európa-szerte Giorgio Agambent, aki a Homo sacerre emlékeztetett, arra a figurára a római korból, a szent vagy éppen elátkozott emberre, az egyénre, aki törvényen kívüli, kívül áll minden jogi védelmen, akit bárki büntetlenül megölhetett. A mai „szent emberek” mindazok, akik nincsenek beilleszkedve a társadalomba. Olyan emberek, akik nem állampolgárok, csupán a „pőre életükre” redukált emberi lények, nem egyebek, mint eleven, jogfosztott testek. A posztmarxista baloldal egy része lenyűgözőnek találja a bevándorló alakját, annyiban, amennyiben ez a mellettünk élő szenvedő embert, Homo sacer megtestesülése. Őt a tradicionális proletariátustól eltérően egy nagyon posztmodern, gyökértelen határátlépés glóriája övezi.
 De ez a filantrop-filozofikus szimpatizálás – amit erkölcsileg meg tudok érteni – politikai elvakultsághoz is vezethet. Nemrégiben ilyen szélsőbalos európai és amerikai barátaimmal vitatkoztunk a bevándorlásról. Én mondom azt, amit a józan paraszti ész nekem diktál: „Abszurd dolog a bevándorlás ellen fellépni, hiszen a szegényebb országokból az emberek mindig szeretnének a gazdagabbakba költözni. De azt is megértem, hogy majdnem minden nyugati ország – még az is, ahol baloldali a kormányzat – megpróbálja megszűrni a bevándorlást, különösen gazdasági válság idején”. Felháborodás a beszélgetőtársaim körében. Szabályozni a bevándorlást?!  Soha, mert ennek akkor a táborokba zárás a következménye. Én utalok arra, hogy ha megengednék a kontrollálatlan bevándorlást, robbanásveszélyes helyzet jönne létre az országainkban – tömeges munkanélküliség, a bűnözés, szegénység, erőszak szédítő növekedése. A mértéktelen bevándorlás keltette káosz a tömegeket a fasiszta és xenofób pártok soraiba taszítaná (aminek sajnos máris tanúi vagyunk), ahogy a mély gazdasági válság a németeket 1933-ban Hitler karjába hajtotta. Amire egyik beszélgetőtársam olyan megjegyzést tesz, amivel nagy tapsot arat: „Tehát hogy elejét vegyük a fasiszta koncentrációs táboroknak, a bevándorlók számára kellene táborokat felállítanunk?”  Beszélgetőtársam számára nincs semmi különbség a szicíliai partokon a boot people számára felállított menekülttáborok és Auschwitz között?
 Egyes baloldali értelmiségieket egyáltalán nem érdeklik honfitársaik hangulatai, gondolatai, félelmei: egy partizán-morál magasztos elveinek világában élnek, ahol a politikai megfontoltságnak nincs helye. A mindenkor éppen divatban lévő gyengék oldalára kell állni, és kész, ennyi! Hogy milyen problémákat hoz magával a bevándorlás saját társadalmunk leggyengébbjeire nézve, annak nincs jelentősége: ezek csak előítéletek, amelyek a pszichiátriai pedagógia hatáskörébe tartoznak. Aminek az a következménye, hogy polgártársaik egyre inkább a jobboldali politikusok kormányzását választják. 
 A balosoknak az is feltűnhetne, hogy a jobbmódú osztályok egész jól fogadják a bevándorlást. A bevándorlásnak köszönhetően azok számára, akik megengedhetik maguknak, olyan háztartási alkalmazottak, munkások, ápolók, nővérek, napszámosok, prostik, papok stb. állnak rendelkezésre, akikhez különben nem jutnának hozzá, vagy csak sokkal drágábban. Következésképpen sok olyan európai, aki szintén dolgozhatna háztartási alkalmazottként, munkásként, ápolónővérként, ezt nem teheti meg, ezért a bevándorlás megállítását követeli. 
Intelligenciánk egy része a „gyengébbekért” áll ki, de nem vesz tudomást a többiekről, akik szintén gyengék, és hagyja, hogy engedjenek a rasszista és populista szirénhangok csábításainak. 
 A baloldali radikális elemzések egy része, bármennyire híres filozófusok tollából való, feketének vagy fehérnek állít be mindent: az egyik oldalon vannak a jók („a leggyengébbek”), a másikon a rosszak (az imperialisták). A politika ezzel a futballszurkoláshoz hasonló ordibálásra redukálódik. Sok konfliktus esetén az egyetlen etikailag kiegyensúlyozott pozíció az „egyenlő távolságtartás” lesz. De az általános politikai hübrisz nem engedi meg az egyenlő távolságtartást – még akkor sem, ha bevándorlók állnak az egyik, és a szociálisan hátrányos helyzetű helybeliek a másik oldalon.
 A bevándorlás csak egy része Európa súlyos drámájának a globalizált világban: a rendszer jellegéből adódóan az európai bérek hosszú ideje csökkenő tendenciát mutatnak: a sokkal alacsonyabb kínai és indiai bérek irányában. Igaz, a kínai és indiai bérek emelkedőben vannak, ami jó hír az indiaiaknak, kínaiaknak és nekünk is. A gazdagság egy része, aminek Európa a legutóbbi időkig örvendhetett, a BOIK-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) és más, nemrég még szegénynek számító ország szintjére fog lecsúszni. Ezt az eltolódást senki sem tudja megállítani. És ki akarná elzárni emberek sok százmillióit attól a lehetőségtől, hogy ők is profitáljanak abból a jólétből, amit a Nyugat oly hosszú ideig élvezhetett? A leggyengébb osztályok fogják a legsúlyosabb árat fizetni Európa globális meggyengüléséért. 
 Tud-e valami eredetit és meggyőzőt mondani a baloldal ezeknek az európai tömegeknek, akiknek a szociális és gazdasági csapásokat viselniük kell? A mi évszázadunknak ez a tulajdonképpeni problémája. Kétlem, hogy a baloldal nagyrésze tisztában volna ezzel.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA