Balázs Attila
Yellow Submarine

A hatvanas évek vége felé történt, hogy Újvidéknél egy sárga tengeralattjáró bukkant fel a Duna titokzatos mélységéből. Tetején rövidesen felcsapódott a kerek ajtó, s egy szakállas férfi dugta ki a fejét rajta. Távcsövével alaposan körbeszemlélte a vidéket, majd utasította a hajó gyomrában lévő valakiket, hogy simuljanak a rakparthoz. Amikor a manőver befejeződött, eltűnt, és egy darabig nem lehetett tudni, mi következik. Akkorra már kisebb, de gyorsan szaporodó bámész csapat verődött össze a szárazon, mert vonzotta az embereket a nem mindennapi látvány. Bámultak, mint bolond a dombtetőről, találgatták, mi lehet a dologban. Egyesek orosz katonai járműre gyanakodtak, mások viszont rögtön mondták, hogy az lehetetlen, mert abban az esetben vörös lenne a szóban forgó csodagép, vagy legalább egy kis vízhatlan zászló jelezné a büszke hovatartozást. Páran már majdnem hajba kaptak, amikor újra mozgást lehetett észlelni odalenn, s mindenki ámulatára a tengeralattjáróból szép sorjában előmásztak a Beatlesek, mire a szájtáti nép szinte egyként felmorajlott. A Beatlesek fegyelmezetten felsorakoztak és barátságosan integettek egyik kezükkel, míg a másikban gitártokot szorongattak. A dobosnál persze nem volt teljes felszerelés, ő csak a kissé kopott pálcákat hurcolta magával, azokkal azonban akkora bravúrral kezdte püfölni a levegőt nyomban, hogy ott csaknem mindenki rögtön a szívébe fogadta. Milica Dobrovojev tanítónő, aki akkor olyan bakfisféle lehetett, s éppen a fogorvoshoz indult fogszabályozó ügyében, ma is rendesen emlékszik, mekkora erővel tört rá a sikítás, míg legjobb barátnője, aki melléje szegődött volt, ettől a látványtól szabályosan elájult. Ekkor szinte valószerűtlen gyorsasággal szirénázó rendőrök érkeztek valahonnan, majd rögvest utat nyitottak a tömegben valakinek, akiről csakhamar kiderült, nem más, mint Veselin Vukota polgármester, aki egészen helyre kis üdvözlőbeszédet kanyarintott. Közelről látni lehetett rajta, hogy rendesen még megborotválkozni se érkezett, ennek ellenére jól megkapaszkodott a helyzet magaslatán, keze nem remegett, hangja egyetlen egyszer, de annyiszor sem csuklott el. Mondta a szövegét ékes szerbhorvát nyelven, a Beatlesek meg úgy tettek, mintha értenék, sőt, némelyikük bólogatott is. Oh, yeah, yeah! Amikor Vukota befejezte, a legendás gombafejűek az időközben odahelyezett pallón át egymást előzékenyen segítve partra léptek, majd a polgármester halkan gördülő öblös fekete limuzinjába szállva: elenyésztek. Nem lehetett pontosan látni, merre kanyarodtak, úgy tűntek el a még mindig meglepett rajongók szeme elől. Valószínűleg a Mihajlo Pupinról elnevezett utca sarkánál fordultak be, ahová nem lehetett rendesen odalátni a bukszusoktól.
Futótűzként terjedt a városban, hogy itt vannak a Beatlesek, sajnos senki nem kötötte senki orrára, hol szálltak meg. Egyáltalán ki hívta őket, mi célból érkeztek. Merthogy Újvidéken koncerteznének, azt senki épeszű nem hitte volna el. Az ifjúság megszállta a hotelek környékét, állhatatosan lesben állt, sokan még vacsorára se mentek haza, kétségbeesett szülőik váltig szólongatták őket, nem és nem. De mindhiába minden odaadó igyekezet, a Beatleseknek nyoma veszett. 
Másnap hangos koccanással leesett az álla sorra mindenkinek, amikor két órás késéssel ugyan, de a kábelgyár focipályáján arra az emlékezetes, kemény fruskagorai bükkfából ácsolt emelvényre felkapaszkodtak a liverpooli fenegyerekek, és ugyanúgy kedvesen, mint amikor megérkeztek, ugyanolyan lelkesen integettek a sebtében összecsődült újságíróknak. A csarnokokból kiterelt munkások hatalmas csalódására nem muzsikáltak ott sem. Csak meghallgattak megint pár nem túl sokatmondó beszédet, bla-bla, obladi-oblada, ők is szóltak pár jóvendégi szép szót idegenül, aztán ismét kámforrá lettek (hiába próbálta meg követni őket fájdalmasra dagadt kíváncsiságában a pálya gondnoka, egy Risztónak becézett örökké vidám macedón illető, ócska Zastaváját Veselin Vukota polgármester sofőrje röhögve lerázta). Ja, itt annyi történt még, hogy az amúgy kicsit molett Ringo Starr mindenki szeme láttára megivott két pohár pezsgőt, a többiek üdítőt kértek. Élménynek azonban ez sem volt rossz, mesélték sokan otthon. Például Hamarják István magas szakképzettségű kábelcsévélő mester, aki azelőtt a hajógyárban dolgozott, ám ott igazából nem találta a helyét, mert már kicsi kora óta mesebeli mód szertekúszó kábelekkel álmodott, csak édesapjának határozott nyomására került a hajógyárba. Szerinte a bitliszek egészen jól festettek a kábelgyárban, még ha nem is játszottak semmit. Olyan kedvesek voltak, és hogy megjelentek egyáltalán náluk, a kábeleseknél, ráadásul a legnehezebb ötös punkton, azt jelentette, cseppet sem veszik semmibe az egyszerű dolgos embert, nem zárkóznak el a velük való érintkezéstől. Hogy is zárkóznának, hisz jól tudjuk, ők is rendes proletár szülőktől származnak. Őszintén érdeklődtek a gyárban a legutóbbi szakaszban fellendült derekas munka iránt, nem sajnálták erre a drága idejüket, pedig amúgy bokros teendőik lehetnek, mint tudjuk. Őket várja a munka szerte e minőségi dalra vágyó világban, aztán mégis időt tudnak keríteni, hogy elugorjanak ide, kíváncsian megnézzék, mit tudunk nyújtani mi ugyanennek a világnak. Mert legyenek ők százszor is bitliszek, de annyira, hogy a mi telepi Grízer borbélyunk keze önkéntelen mozdul a láttukra, nagyon is okos emberek, jól tudják, mi mindannyian egymásnak dolgozunk, egymásnak vagyunk, és nem lehetünk meg egymás nélkül, miközben mindenki teszi a magáét. Ki itt, ki ott, ki így, ki amúgy, hát nem? Bármely pontján a földkerekségnek, ki-ki a maga szintjén. És bárhogy nézünk is ki, mindannyian emberek vagyunk. Méghozzá a javából, egyszerű, kétkezi, szorgos emberek. Örülök, hogy nem kellett csalódnom bennük. Mer’ aki ennyire híres, lehetne egészt kankó is. Tennap is, ma is.
Hamarják István telepi szomszédja, ifj. Méder Alfréd villanyszerelő ugyanakkor azt hangoztatta, ő kevésbé ad hitelt annak a teóriának, miszerint a bitliszek hajóját éppen Újvidéknél érte volna súlyos rövidzárlat (kurslussz), ezért lettek volna kénytelenek felmerülni. Szerinte akkor sokkal savanyúbb lett volna a mosolyuk, és sokkal kevésbé találták volna helyüket – ellenére a szívélyes fogadtatásnak. És ha úgy lenne, biztosan sokkal többször nézegettek volna az órájukra, meg álldogáltak volna egyik lábukról a másikra. Márpedig ezt nem tették, a vak is láthatta. De hogy mért nem muzsikáltak? Hát… hiába a kábelgyár sikertörténete, ugyanez a vak is láthatja, hogy itt még sincs pénz igazából, csak valaki esztelenül pumpálja beléje a pincében kinyomott bankókat. Mért? Mert valami torz, önös érdeke fűződik hozzá. Ifj. Méder Alfréd felesége szerette volna megtudni, vajon mi lehet ennek az illetőnek a jól felfogott érdeke mégiscsak, de nem sikerült neki, mivel ifj. Méder Alfréd végletekig elcsigázott villanyszerelő, amúgy valóságos Beatles-mániás, az elfogyasztott pálinkákra elköltött nehéz vacsora után egyszerűen lefordult a székről. Csupán annyit tudott még mondani, hogy ahol nincs pénz, ott nincs muzsika. És hagyja békén őt az asszony, mert ő már ezer kilométert vésett a falba, csakhogy az ő neve nem marad fenn soha. Akié meg fennmarad, az vessen magára. – Érdekes gondolatmenet, állapította meg magában ifj. Méder Alfréd felesége, miközben levetkőztette urát, majd bevonszolta az ágyba. 
Közben nem gondolt a Hard Day’s Nightra. 
Vagy ha igen, nem mutatta.
A kábelgyárhoz fűződik az is, hogy a rögtönzött emelvény elbontása után harmadnap barátságos focimeccsre került sor a Kabel és a Jugopetrol csapata között. A mérkőzésen, amelyet nagypályán játszottak meglehetősen kedvező időjárási viszonyok között – csak a Dunáról fújt némi szél, kevéske homokot szitálva, de az nem zavarta a lelkes játékosokat –, a Kabel mutatkozott jobbnak, nyert is kettő-nullra. Az egyik gólszerző egy Milan Agbaba nevű félkezű munkás volt, a másik pedig John Lennon. Agbaba gólja tizenegyesből született, amelyet Jan Kiągeci játékvezető, civil foglalkozására nézve ügyész, ítélt meg egy kivételesen durva fault után a tizenhatoson belül, míg a hórihorgas John Lennoné remekbe szabott fejes gól gyanánt maradt meg a jelenlévők emlékezetében. (De azokéban is, akik csak sztoriból hallották később.) Mondjuk, nem lehetett olyan nehéz neki, Lennonnak, ez a haditett, hiszen majd egy fejjel magaslott ki a többiek közül, de arról nem ő tehetett, hogy a magasak akkoriban ott inkább a kosárlabdát választották. Ugyanakkor úgy sikerült, hogy fejelés közben eltört a legendás kerek szemüvege, amit aztán a pálya már említett gondnoka átmenetileg sebtapasszal ragasztott össze. Mivel Lennon nem lehetett meg pápaszem nélkül, Josip ©iket arany- és finomműves személyében azon mód mestert kerítettek, kinek boltja a régi Duna utcában üzemelt, és ©iket új keretbe foglalta a híres lencséket, míg a töröttet megtartotta emlékbe. Látván a temérdek csillogó aranyat, a közismerten fejlett szociális érzékenységgel rendelkező Lennon egy petákot sem fizetett a maestrónak, csak megköszönte hálás mosollyal. Kisebb összeget csúsztatott viszont a focipálya gondnokának cúgos zsebébe, amikor is visszaröpítették őt a pálya szélére. Ott aztán – mihelyst John Lennon visszajött – behemót tüzet gyújtottak nagy vígan az elbontott tribün darabkáiból a lelkes vendéglátók, majd a keletkezett parázson annyi csevapcsicsát sütöttek, hogy abból bőven jutott mindenkinek. Még a Blökinek is, a pálya öreg, immár jócskán flúgos keverék kutyájának, aki attól a pillanattól kezdve imádta a Beatleseket. 
Következő nap a híres együttes álruhában, turistáknak öltözve, hosszú hajat sapka alá gyűrve, ahol lehetett, jócskán változtatva a külsőn: ellátogatott a Duna utcába, amely Újvidék óvárosának gyöngyszeme. Akkora egy fényes kincs, hogy az újabb kori sajnálatos, hovatovább tragikus események során a NATO bombái is szándékkal kerülték. Ott aztán körülnéztek Beatleseink jól, majd a török cukrászdában megittak egy-egy kávét. Kicsit meglepődtek, mert nem olyan zaccoshoz szoktak, de ha már egyszer török, el lehetett fogadni. George Harrison ugyanitt addig szemezgetett egy csakugyan szemrevaló, magát porcukrosan illegető-kínálgató kis ratlukkal, míg hamm! Be nem kapta. Túl édesnek találván, gyorsan kért rá egy pohár kimondottan savanyú limonádét. Ugyanitt Paul McCartney gabonából erjesztett bózalét ivott, Ringo Starr hatalmas rezgő krémessel igyekezett boldogulni, míg John Lennon, aki töprengve nézett ki az utcára a kicsit maszatos kirakaton át, nem kért a kávé után semmit. Sosem árulta el, akkor épp melyik földkerekséget körbefutó sláger volt kialakulóban a fejében. Talán épp az Imagine? 
Vagy akkor az még távol volt?
Mindegy, mint azt tudjuk, illetve éppenséggel el tudjuk képzelni, nem csupa muzsikaszó és boldogság az édes élet, és hogy minden szépnek és jónak vannak árnyoldalai is, rossz pillanatai. Itt esett meg ugyanis, a Duna utca környékén, hogy Paul McCartneynak eltűnt a pénztárcája, amit ő valóságos sorscsapásként élt meg. Nem volt benne fontos papír, készpénz is kevés, mégis nagyon rosszul esett mindannyiuknak a dolog, amelyet sehogy sem sikerült megfejteni. 
– Biztos kirántottad, puszta véletlenből – vélte George Harrison. 
– Ugyan már, tudod, hogy nem szoktam csak úgy elszórni tárgyakat – bosszankodott Paul McCartney. 
– Bocs’, tényleg nem szoktál, ne haragudj. 
– Nem hagytad a töröknél? – szólt közbe John Lennon.
Mivel a kissé lemaradt, de erre a végszóra őket beérő Ringo Starr (eredeti nevén Richard Starkey) is valószínűnek tartotta, fogták hát magukat, és visszakanyarodtak a török (tkp. albán) cukrászdába, libasorban kelve át a zebrán a templom oldalában, ami rögtön arra késztetett egy arra leskelődő fotóst, hogy gyorsan megörökítse a jelenetet. A cukiban a tulaj zavartan tárta szét két tömzsi karját, gyér idegen nyelvtudásával igyekezvén meggyőzni őket, hogy amennyiben úgy történt volna, most egész biztosan visszakapnák a tárcát, azzal együtt mindent pontosan az utolsó krajcárig. Ebben a patthelyzetben a cukrász, hogy elterelje kedves vendégeinek drága figyelmét a kellemetlenségről, ingyen kört ajánlott fel a Beatleseknek. Ő fizeti, mondta, kérjenek csak, amit akarnak, és a Beatlesek kértek. Amúgy kellemes napjuk volt, melynek részletesebb leírásába most, mivel emitt a finom gőzölgő leves az asztalon, nem mennénk bele. Elég az hozzá, hogy este, midőn nyugovóra térni készültek rejtett, vagy legalábbis nagydobra nem vert szálláshelyükön, valaki bekopogott az éppen a fogkrémmel vacakoló Paul McCartney ajtaján. Egy ismeretlen, könnyű ballonkabátos férfi, udvariasan mosolygott, köszönt is, majd odanyújtotta a sértett félnek az elveszettnek hitt pénztárcát, aztán szempillantás alatt felszívódott a folyosó homályában, Paul McCartneynak jóformán még ideje sem jutott megköszönni. Láss csodát, a bukszából nem hiányzott semmi. Csak valami furcsa flekk volt az egyik oldalán. Vérnek tűnt, de Paul Mc Cartney elhessegette ennek aggasztó, hovatovább visszataszító gondolatát.
A következő délelőttre Veselin Vukota polgármester egy kis kirándulást tervezett a zobnaticai méntelepre, amely nem csak remek formájú és kitűnő képességű arab telivérjeiről volt híres, hanem arról is, hogy egész Jugoszláviában ott lehetett megnézni az egyetlen kétfejű pónit, amelynek valamilyen csoda folytán – valószínűleg konok dupla vagy semmi alapon – sikerült életben maradnia. Mentek is volna mind a négyen, ha George Harrison előzőleg nem szerez tudomást arról, hogy márpedig épp ez a csütörtök az az izgalmas nyári nap, amikor Gombos után Újvidékre érkezik a dunai regatta. Ja, lehet naggyal is írni, persze, hiszen ez a neve! A Dunai regattáról tehát tudni illik, hogy az egy régi, ugyancsak lelkes és népes amatőr rendezvény, amelynek önkéntes részvevői minden évben Németországból indulnak, ha nem is épp a Fekete-erdőtől, s a víz hátán leereszkednek egészen a Fekete-tengerig. Útközben megállnak sok helyen, ahol általában nagy örömmel látják őket, mint szokás a híres vendégeket. Van, ahol valóságos eszem-iszom, dínom-dánom, táncom-máncom alakul ki.  A tábortüzek körül éjfélig szól a nóta az alkalmi kulturális program után, óriási bulizás folyik, míg a szemfülesebbek és gyengébb étvágyúak az éj leple alatt igyekeznek némi előnyre szert tenni a többiekkel szemben. Így aztán gyakorta szétszakadozik a csónakkaraván, ám eléggé gyorsan kialakul a magja, amelyről minden pillanatban tudni lehet, pontosan hol tart, s uszkve mennyi kell neki, hogy az egyik helyről a másikra érkezzen. – Apropó, amennyiben nem csak helyesírási, de terminológiai vizsgálat alá is vetnénk ezt az alakuló, itt csordogáló szöveget, gyorsan megállapíthatnánk, hogy az imént használt csónakkaraván kifejezés aligha fedi a valóságot, ugyanis a regatta mindenféle vízi alkalmatosságból áll, amely gyakorta távolról sem emlékeztet csónakra. Így aztán már az újabb korban ugyan, de – megírta a pesti bulvársajtó – egy óriási krokodil bukkant elő a Margit-sziget takarásából a horgászok rémületére, s tartott feléjük megállíthatatlanul. Persze, csakhamar kiderült, hogy nem látomás az egész, való igaz, csak éppen a sárkányba is beillő állat gumiból van, közepén pedig mélyedés, amelyben egy a regattáról leszakadt, a horgászoknál nem kevésbé illuminált társaság utazik sörrel-borral a kezében, fittyet hányva erre az ócska világra. Mindenesetre eléggé „pszichedellikus” látvány lehetett, mint a Beatlesek Lucyja, példának okáért, odafenn a gyémántos szivárvány derekán. Vagy valami hasonló.
Szóval, Harrisont nem érdekelték se az arab telivérek, se a kétfejű póni, sem Josip Broz jugoszláv köztársasági elnök közeli vadászmezei, ahová Tito elvtársbá’ gyakran kiruccant kicsit vadászni. Nem izgatták fácánjai, nyulai, őzei, vaddisznai (ürgéi, vakondjai), mert George Harrisont a regatta érdekelte, némi fejtörést okozva a vendéglátóknak, de gyorsan megoldották, így aztán a további kötelező fekete napszemüveggel és egy BOB DYLAN feliratú trikóval, meg még pár aprósággal álcázni igyekezett Harrison rövidebb időre elkanyarodhatott a csapattól. Őt az egykori hideg napok második világháborús tömegmészárlásának színhelyére vitték az újvidéki strandhoz, ahol alkalmi tribünt emeltek volt a strand és a Danubius evezőklub között. Minden feltűnést kerülve egy rokkantaknak gyártott, kétszemélyes, háromkerekű kisautón szállították oda. Tarka napernyőt kapott a feje fölé, ürögi könnyű száraz vöröset hoztak tálcán elébe, és onnantól kezdve már csak várni kellett a regatta megjelenésére. George Harrison azzal ütötte agyon az időt, hogy a vadi új fényképezőgépén lévő gombokat csavargatta, próbaképp párszor el is kattintotta a csodás szerkentyűt. Aztán nagyon melege lévén, lehúzta trikóját, s az ölébe tette. Itt tűnt fel a kissé arrébb bámészkodó „őrangyalának”, hogy a képek alapján nem gondolta volna George Harrisont ennyire kigyúrtnak, ennyire bicepszesnek. Ám nem sokat agyalhatott rajta, mert rövidesen befutott a regatta, az emberek lelkesedésükben felugráltak, tapsoltak, füttyögtek és integettek – pont úgy, mint amikor a The Beatles megérkezett Újvidékre –, neki meg arra kellett ügyelnie, nehogy közben valami baj érje a rája bízott személyt. Nem utolsósorban arra, nehogy valamiképp itt is megismétlődjön az a pénztárcás blama.
Amikor a regatta szabálytalan formációban, itt-ott erősen vízikacsázva, bukdácsolva elhaladt a tribün előtt, a nézők gyorsan felszedelőzködtek, és a töltésen követték a versenyzőket – vagy, na jó, inkább felvonulókat – a Horgász-sziget holtágáig. Ott kénytelenek voltak megtorpanni, és onnan már csak integetni, lévén akkor épp eléggé magas a vízállás. Azon az egyébként eléggé fülledt, szúnyogilag viszonylag nehezen viselhető nyáron. George Harrison kifejezett óhajára, aki úgy gondolta, nem fotózott eleget, tüstént belevágták magukat a rokkantkocsiba, aztán felpergetve a durrogó motort, hosszú füstcsíkot húzva maguk után, gyorsan megkerülték a strandot, a Kábel focipályát, a hadihajósok kaszárnyáját, nem utolsósorban a hajógyárat – ahová egyesek szerint a Beatlesek sárga tengeralattjáróját is bevontatták volt hosszabb reparációra –, elébe vágva a hatalmas, csiricsáré karavánnak. Ott George Harrison nagy megelégedésére készített még egy remek sorozatot, mire ismét nagyon megszomjazott. Valahogy úgy esett, hogy a Horgász-sziget víkendtelepén az Újvidéki Rádió nyílt turisztikai egységként működő teraszára kapaszkodtak fel. Itt találkozott George Harrison  Dimitrijevics Bogdánnal és nagyzenekarával. Jó, ha nem is épp az egésszel (például a gitáros Perica Bahun, lévén épp elvonókúrán, igazoltan hiányzott.) 
Dimitrijevicsről tudni illik, hogy kitűnően szaxofonozott, és már hosszú idők óta ő volt a rádió big bandjének ellentmondást nem tűrő főnöke. Príma hallással rendelkezett, ami még csak finomult azáltal, hogy gazdájának látását erősen lerombolta a balkáni abszint egyik formája, amelyet odaát pelinkovácnak, vagy nemes egyszerűséggel csak pelkónak neveznek. Szóval, Bogdan kolléga imádta a pelkót meg a dzsesszt, bandavezérként példaképének Duke Ellingtont tekintette, estére a sziget holdfényes ege alatt rendezett nagy hagyományos nyári koncertjére készült épp, az ő lassacskán gyülekező embereivel, és hiányzott az egyik gitárosa. Valószínűleg a sors vitte oda George Harrisont, akit Dimitrijevics már csak azért sem ismerve fel, mert a dzsessznél tovább nem látott fél centit sem, előbb semmibe vett, de utána – miután George nem tudott nem tanúsítani érdeklődést az arra cipelészett hangszerek meg a közelgő esemény iránt, és tette mindezt ékes angol hablaty kíséretében – határozottan felfigyelt rá, odament, bemutatkozott, leült. Eléggé jól összemelegedhettek, mert rövidesen átbillegtek ők ketten egy távol eső asztalkához, olyannyira messzihez, hogy az őrangyal hiába hegyezte fülét, nem tudta kideríteni, miről diskurálnak. Ennek aztán az lett az eredménye – csaknem minden egyébként, ami gyökeresen eltért a tervtől, szinte gutaütésbe kergette a legnagyobb hőségben is sötét bőrkabátkás angyalt –, hogy még le se ment rendesen a nap és fel sem jött a hold, George Harrison – változatlanul sötét napszemüveggel, de ezúttal egy mélyen a homlokába húzott horgászsapkával is – beállt Bogdan Dimitrijevics zenekarába. Beugrott olyan dallamokat játszani, amelyeket nyilván rég játszott, de nem felejtette el azok különleges technikáját, előadásuk különleges örömét. A koncert ezzel együtt prímán sikerült, csak mintha Harrison eme lélegzetelállító drive&swinges gyönyörzenélésével valamilyen szigorú tiltást szegett volna meg, egyezséget rúgott volna fel. A többiek oly dühösek és sértődöttek lettek, hogy alig akartak szóba állni vele a villásreggelinél. 
Például történt az, hogy hiába kérte Harrison Lennont, ha már arra jár, hozzon neki is még egy kiflit, John Lennon eleresztette a füle mellett. Ringo Starr meg a sótartót nem akarta odaadni. Paul McCartney meg csak hallgatott konokul, miközben tömte magába a sonkás rántottát paradicsomos babbal, ahogy előzőleg kérte. Aztán, miután megitták erős teájukat, úgy elmentek, angolosan, a megfeddett Harrisonnal együtt, mint akik soha többé vissza nem akarnak térni. Aki előzőleg látni vélte a hajógyár falai mögött a legnagyobb folyami járművek számára épült dokkban a szerelés alatt álló sárga tengeralattjárót, rövidesen annak eltűnését jelentette. Valaki meg persze tudni vélte, hatokos, hogy a Beatlesek csak az Adriára ugrottak le egyet fürödni – ők tehetik, mert bár producerük, Brian Epstein öngyilkos lett, van ott dohány bőven –, később még biztos visszajönnek, mert megtetszett nekik ez a különleges atmoszférájú, barátságos városka, és eltökélték, koncertet adnak majd fenn a történelmi várban. (Melyik történelmi bárban? A várban, hülye.) Vajon ki gondolta volna, hogy ennek az őrültnek lesz igaza? Esküszünk, senki. Mert egyszer csak színes, ordítón figyelemkeltő valójukban megjelentek a Beatlesek péterváradi koncertjét hirdető plakátok. Pont arra a helyre szólítván mindenkit, ahol jóval később majd az EXIT nevű pop&rock fesztivál találja meg a maga helyét, ugyanakkor szóbeszédben elterjedt, hogy a hihetetlen esemény fényét és hitelességét olyan illusztris vendég igyekszik majd derekasan mintegy a négyzetére emelni, amilyen maga az ugyancsak kétségbevonhatatlan hírnevű és nagyságú, legendás fasisztaverő partizán és népvezér: csillagszemű és csillaghomlokú Josip Broz Tito. – Mit mondjunk, nem árulunk el titkot, ez is igaz lett.
A Beatlesek tényleg: fergeteges koncertet adtak azon a nyáron a péterváradi várban. A tömeg kitűnően szórakozott. Olyan katartikus és emlékezetes esemény volt ez, mint kevés dolog, ami ebben az életben történhet bárkivel bárhol. És ott, a színpad közelében emelt külön páholyában, mint valami éjjeli vaddisznólesen, ott ült Josip Broz Tito. A kamerák hol a Beatlesekre, hol rája irányultak. Az akkor még természetesen fekete-fehér felvételen – sokan ma is úgy emlékeznek rá, mintha tegnap lett volna – Tito elvtárs jól látható elégedettséggel, sőt, határozott boldogsággal mosolygott. Direkte megifjodva. Mégis némi jól kivehető és elkönyvelhető gúnnyal-fölénnyel, évek terhével. Pár nap múlva aztán a haverok között akadt egy ünneprontó kétkedő Tamás, bizonyos Majoros Csaba, későbbi sikertelen lemezlovas, aki azt állította, két fülével hallotta a koncert szünetében a színfalak mögött egy kis spanglira összejött Beatleseket németül beszélni, de valahogy ezzel az állítással nem jutott semmire. Egy idő múlva már nem erőltette maga sem. A Beatlesek pedig végül tényleg elmentek Újvidékről, és soha többé senki nem látta őket arra. Se ma, se jesztördej. Viszont annyi, az amerikai stúdiókban készült felvételeknél kissé gyengébb, de eredeti angol lemezük érkezett oda, hogy azzal Dunát lehetett volna rekeszteni. Ám semmi gond, vitte a jó nép, mint a cukrot, fennakadás nélkül. Gazdára lelt valamennyi. Gu-gu-gu-dzsub. Csak a Back to the USSR valamiért nem lett siker. Valahogy. Béke poraira.



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu