Tedy Braun tisztán bolgár származású volt. A Duna partján született és nőtt fel, eltékozolta az apja pénzét, és (a híresztelések szerint) akár egy kutya, úgy pusztult el a lomi pályaudvaron. Az igazi nevét kevesen ismerték. Lehet, hogy Todor volt, lehet, hogy Mladen – de a részeges ivócimboráinak változatlanul Tedy Braun maradt.
– Indián anyától és ír apától születtem a Mississippi jobb partján a polgárháború végén – ragaszkodott hozzá sörrel a kezében. Majd e szavak után felállt, megemelte az üveget, mintha a szemközti románokkal koccintott volna, büszkén az asztaltársaira nézett, és ivott egy kicsit. Tedy Braun azt gondolta, hogy hisznek neki.
Ez a hatvanas években, egy nyáron történt a Sirály elnevezésű étterem kerthelységében, amely mellett a Duna mindegyre gondtalanul folydogált. Tedy Braun és asztaltársasága kedvére iszogatott a nyárfák árnyékában, amelyek alatt munkások izegtek-mozogtak a strandon és a vízben körös-körül. A munkások rá se hederítettek az étterem előtt iszogató részegekre, még kevésbé Tedy Braunra és a koholmányaira. Csak egy tízéves fiúcska, aki új kerékpárjára támaszkodott, itta szomjasan minden egyes szavát és gesztusát ennek a különös férfinak, akinek az ereiben indián vér folyt. Egyedül ő hitt neki. Tedy Braun észrevette a fiút, és kurjantott a pincérnek:
– Denko, adj ennek a kölyöknek egy limonádét! – majd felállt, megigazította oldalt két gombbal ellátott, pamut fürdőnadrágját, és (minden valószínűség szerint) elment pisálni.
Amikor visszatért, Tedy Braun rákacsintott új ismerősére, és felszólította, hogy igyon a limonádéból. A fiú már az első korty után megkedvelte ezt a langaléta, girhes bácsit, akinek a jobb kezére egy horgony volt tetoválva, alatta LOM felirattal. Ő is szeretett volna ilyen tetoválást, de tudta, az apja soha nem engedné meg neki.
Sok évvel ezelőtt, mint a kisfiúnak, Tedy Braunnak is volt apja, aki egyáltalán nem ír volt, hanem valahonnan a lom környéki falvakból származó, gazdag vetőmag-kereskedő. Annyira gazdag volt, hogy a kommunista hatalom eljövetelekor élvezettel és meggyőződéssel sajátították ki minden vagyonát.  Pénzt nem találtak, mivel azt a fia, Tedy Braun már korábban elköltötte szórakozásra és ivászatra, és aki éppen néhány szántóföldet és gépet adott el, hogy Lomban, de leginkább Szófiában és Európában mulatozhasson. Ha a kommunisták késlekedtek volna egy-két évet, egyáltalán nem lett volna, mit kisajátítani. Tedy Braun sajnálta a történelmi igazságtalanságot és a népi hatalmat, de csak amennyiben ő gazdag maradhatott volna, és élhette volna az életét, a népi hatalom pedig – egyre csak szegény! Így aztán, miután meghozta a közösség számára hasznos áldozatát az új társadalom előmenetele érdekében, Tedy Braun visszatért Lomba – egyedül, lepusztultan és egy tetovált horgonnyal a jobb kezén. És mivel társadalmilag veszélytelen volt, a népi hatalom hagyta, hogy kocsmákban degradálódjon a szemellenzős sapkás és világos tekintetű, új polgárság szórakoztatására és okulására.
A hatvanas években élő tízéves fiúcska a nem tudta, mit jelent a kisajátítás. Hiszen csak egy szünidejét töltő kisdobos volt, és hidegen hagyta a történelmi igazságtalanság és a szocialista világrendszer. Nézte Tedy Braunt, és minél többet ivott a limonádéból, annál jobban maga elé tudta képzelni, hogyan lovagol szilaj musztángján a prérin, a Mississippi jobb partján. Miért nem indián az ő anyja is, kérdezte magától, és már senki mást nem vett észre a részegek közül körös-körül Tedy Braunon kívül, akinek girhes, inas testét erősnek látta, mint egy igazi cheyenne indiánét.
És Tedy Braun nem hagyta abba a beszédet. Új ismerősének tekintetétől követve visszatért azokba az évekbe, amikor még nyoma sem volt a kommunista hatalomnak, amikor ő és Ramóna nyitott, fekete Packard gépkocsiban utaztak Szófiába, a Dianabad strand felé, ahol legfelül, az ugrótorony felett szolgáltak fel nekik pezsgőt, fekete kaviárt és sült kacsát almával. És kifejezetten az ő számukra szólt halk muzsikaszó. Ők pedig szenvedélyesen, fenségesen és gyönyörűen táncoltak.
– Denko, hozz ennek a fiúnak még egy limonádét!
Amikor ezt is kiitta, a fiú már a nyitott, fekete Packardban ült Tedy Braun mellett. A Mississippi felé repült. „Ramóna, Ramóna” – dúdolta Tedy Braun. „Ki az a Ramóna?” – kérdezte a fiú. „Az én kedvesem. Hollófekete a haja, és zamatos az ajka, mint a szőlő.” „Magunkkal visszük?” „ Nem, ő Amerikában fog várni minket.” „ A Mississippi partján?” „Hát hol másutt, fiacskám!”
De előtte még megállnak Szófiában. Bemennek a Dianabadba, és fekete kaviárt és sült kacsát rendelnek almával. Tedy Braun pezsgőt iszik, a fiú – limonádét. Amerikában Ramóna valóban a Mississippi mellett várja őket. Fehér musztángot vezet maga mögött. Tedy Braun átöleli. Ramóna elengedi a ló gyeplőjét, a fiú megragadja, fölpattan a csődörre, és elvágtat a prérin. Mögötte Tedy Braun és Ramóna csókolóznak, a Mississippi bús spirituáléval kíséri őket.
– Eleget érzelgősködtél, Tedy! – elégedetlenkedett az egyik ivócimbora, akit Tedy Braun a kedvesének képzelt, és gyengéden megsimogatta a fejét. – Nem vagyok a te... Inkább arról mesélj a fiúnak, mit láttál Párizsban, Londonban, ne indiánokkal, lovakkal áltasd!
– Egy olyan ember, mint én, akinek az ereiben indián vér folyik, nem beszélhet ennek a gyereknek az európai fajtalanság fővárosairól – válaszolt degenerált kollégájának Tedy Braun, és rendelt a fiúnak egy harmadik limonádét.
– De éltél ott, ha! Szukák, ez-az, ne tettesd magad! – mondta egy másik cimborája, és egy fél sört öntött magasztos torkába, mintha csak egy kályhacsőbe töltötte volna.
– Párizsban többször pisáltam a Szajnába, Londonban pedig a Temzébe. Nem olyanok, mint a Mississippi. A Duna hasonlít rá egy kicsit, de hol van ez a Mississippitől! Kiskoromban gyakran átúsztam, bizony!
A fiú nem hitt a fülének. Milyen széles volt a Duna Lom partjainál, mekkora lehet akkor a Mississippi? Ő legfeljebb derékig ment be a vízbe. Félt, mivel az apjától azt hallotta, hogy a Duna minden évben áldozatokat szed.
– Átúszta ám a nagyanyád! – mordult fel a harmadik degenerált, cinkosan többi társára pillantva. – Ugyan Tedy, te még a Lom folyót se tudod átúszni, hogy a Dunát ne is említsük.
– Ha, ti szerencsétlenek, ha-ha-ha! – kacagott fel mennydörgően Tedy Braun. – Mit tudtok ti, mit láttatok ti, ti alkoholisták? Ezt a rohadt Lomot és ezt a mocskos Dunát, amelyben egész Európa trágyája sodródik!
Amikor kimondta az Európa szót, Tedy Braun a fiúra nézett, aki már ingadozni kezdett a degeneráltak érveinek hatására. A fiú megharagudott a részegekre, amiért félbeszakították Tedyvel való utazását. Fehér musztáng helyett most az ő saját, habár új biciklijére kellett felszállnia.
– Hé, fiacskám, ne hallgass rájuk! – mondta Tedy Braun. Ezek Orszoja falun túl még nem jártak. Ugyan, ki engedne be ilyen undok pofákat Európába, hogy Amerikáról ne is beszéljünk.
– Ugyan, Tedy! – nyugtatgatta látszólag az első ivócimbora. – Átúsztad azt a Mississippi nőt, hiszünk neked – és a többiekre kacsintott. 
– Mi csak azt kérdezzük, vajon most is át tudnád-e úszni? – folytatta a második.
A fiú meghökkent. Észrevette, hogy ezek az emberek az ő hősén gúnyolódnak, és azt kívánta, bárcsak ne léteznének, bárcsak kettesben maradhatna Tedyvel, hogy újból Ramónához mehessenek.
Ramóna Párizsban várja őket, közel a Szajna parti Pont Neufhöz. Először őt öleli át, aztán Tedyt, és boldogan indulnak el a part menti utcában. Ott állnak meg, ahol csak akarnak, hogy gyümölcslevet és limonádét igyanak, hogy süteményt, bonbont és sok-sok fagyit egyenek. Fiákerrel bejárják a Champs-Élysées-t, felmennek az Eiffel-toronyba, ami olyan szörnyen magas, hogy még a dianabadi ugrótoronynál is magasabb. Csónakkal utaznak a Szajnán, Tedy Braun pedig megállás nélkül énekel: „Ramó-ó-óna, Ramó-ó-óna...”
– Már megint ezzel a Ramónával jössz – szakította félbe a harmadik degenerált. – Mintha nem tudnánk, hogy nem voltál házas.
– Dehogynem voltam, te iszákos! Olyan sok feleségem volt, hogy nincs annyi haj a fejeden! – tört ki Tedyből. – De Ramóna, hej, Ramóna!
Milyen haj, te! Nézd, olyan a feje, mint egy retek! – nevette el magát az első piás asztaltársát fejtetőn veregetve. Aztán folytatta: – Ne beszélj mellé, Tedy! Mondd meg, át tudod-e most is úszni a Lom folyót?
A fiúcska magán kívül volt. Mit akarnak ezek az emberek, miért nem hagyják Tedyt beszélni, csak hergelik és gúnyolják. Őt is azzal ugratták, hogy nincs biciklije, gyötrődött és sírt is miatta minden este. Még jó, hogy az apja megértett mindent, és már az első fizetéséből vett neki biciklit. Ha az ő apja Tedy Braun lenne, biztosan elvinné Párizsba.
– Én a Dunát fél kézzel is átúszom, még hogy a Lomot! Nem igaz, kölyök? – térítette magához Tedy Braun a fiút, de az nem értette, miről is van szó.
Ramóna csöndesen sírdogálva öleli át éppen, ő pedig erősen megszorítja a kezét. Ülnek a Hyde Parkban egy padon, és hiába várják, hogy jöjjön Tedy Braun, és örökre elutazzanak Amerikába. Ramóna tudja, hogy Tedy egy nagy, dunai sziget foglya, és már soha többé nem eresztik Bulgáriából. A gyermek nem tudja, de megérzi anyja szenvedését, és még erősebben szorítja a kezét.
– Ej, Tedy, Tedy! Micsoda maszlag! Teljesen összezavarod a gyereket – a harmadik degenerált nem hagyta annyiban.
A fiú erősen megragadta biciklije kormányát, amelyet kedve lett volna ennek a gonosz embernek a kopasz fejéhez hajítani. Ebben a pillanatban Tedy Braun felállt, fenékig kiitta a sörét, és az asztaltársai felé fordult.
– Ti, kedveseim, buta parasztok vagytok. És mivel nem hisztek nekem, most Tedy Braun megmutatja nektek, hogy nemhiába folyik indián vér az ereiben.
És olyasvalami történt, amire a fiú aztán egész életében emlékezett, és amit soha nem tudott megmagyarázni.
Ez a büszke katona, úszónadrágban és tetoválással a jobb kezén lassan és magasztosan a Duna felé indult. Amikor a munkásemberek észrevették, köréje gyűltek, és leplezetlen megrökönyödéssel bámulták. Nem hittek a szemüknek, vigyorogtak, lökdösődtek. De Tedy Braun, anélkül, hogy figyelmet szentelt volna rájuk, a Duna vizébe gázolt, és nyugodtan lépkedni kezdett a román part felé. És ahogy haladt, nem hagyta abba az éneklést: „Ramó-óna, Ramó-óna... te fogadj be engem!”
A munkások körös-körül csak bámultak, bámultak, amíg Tedy Braun el nem tűnt a szemük elől.
– Vízbe ne fulladjon ez a részeg nőmániás! – kiáltott fel az első ivócimbora, de a harmadik degenerált azt mondta:
– Hagyd! Hadd ússzon, ha úszni akar, majd visszajön. Éppen kijózanodik.
A fiú elkezdte tolni hazafelé az új biciklijét. Erősen szorította a kormányt a Sirály feletti domboldalon, és szívből gyűlölte Tedy Braun asztaltársait. Egyedül ő tudta, hogy az ő hőse Ramónához ment, annak ellenére, hogy a munkások azt híresztelték, Tedy Braun a lomi pályaudvaron halt meg később, akár egy kutya.
A kilencvenes évek egyik tavaszán ez a fiúcska már férfi volt, és bicikli helyett kocsival érkezett a Dunához. A Sirály éttermet kirabolták, lerombolták, a strand lepusztult és gyomos volt, a homokköveket leverték. Semmilyen munkások nem nyüzsögtek körös-körül. A férfi a folyó felé tekintett, és Tedy Braunra gondolt. Szomorúan elmosolyodott, és tovább bámulta a Duna vizét, amely bánatosan hömpölygött mindegyre a világóceán felé.
Egyszer csak a férfi észrevette, hogy nem messze egy másik férfi közeledik, aki nagyon hasonlított rá – ugyanaz a termet, ugyanaz az arc, ugyanolyan, a folyóra meredő szemek. És amíg mindketten egymást nézték, és azon töprengtek, vajon igaziak-e vagy sem, hátulról valaki így szólt:
– Come on, Ted! We’ll miss the ferry. Mum Ramona is too old to wait. (1)
Az újonnan jött férfi biccentett, és a felesége felé indult, aki egy csillogó, fekete, amerikai rendszámú Packard mellett állt. Néhány perc múlva a kocsi elporzott a vidini komp felé.
A magára maradt egykori gyerek nem hitt a szemének. Álldogált még egy darabig, majd elindult. Erősen megszomjazott egy limonádéra.

        IVÁN ANDREA FORDÍTÁA

Jegyzet
  (1) Gyerünk Tedy! Lekéssük a kompot. Ramóna mama túl öreg, hogy várjon.