Tomas Venclova
A költészet nyelv a négyzeten (Litván traumák) Erich Klein és Uldis Tirons interjúja EK&UT: Mit gondol az első világháborúról, ami a litván történelemben is döntő jelentőségű volt? Századok múltán Litvánia újból elnyerte függetlenségét. TOMAS VENCLOVA: Semmi jót. Valaki egyszer azt mondta, hogy az első világháború
nem 1918-ban ért véget, hanem – ha egyáltalán véget ért, akkor – csak 1991-ben.
Egyébként nem tudjuk, hogy tényleg véget ért-e. A 20. század pontosan azzal
végződött, amivel kezdődött – lövésekkel Szarajevóban. Ebben hasonlít ez
a mi évszázadunk a 17. századra a 30 éves háborúval. 1941 1914-nek volt
a közvetlen folytatása, és annak mértéktelen radikalizálódása, ami már
az első világháborúban folyt.
TV: Ez sok tényezőn múlt volna: egyebek között, hogy milyen állapotban
leledztem volna az adott pillanatban. Meg lehettem volna zavarodva, és
egy hülyeségi rohamban még önkéntesnek is jelentkezhettem volna. Alapjában
véve mégis úgy gondolom, hogy nem érdemes önként háborúba vonulni. Lehetnek
ugyan nagyritkán kivételes esetek, mint a finnek téli háborúja a szovjetek
ellen 1939-ben, de még erről sem vagyok teljesen meggyőződve. Ebbe a háborúba
talán elmentem volna nem-finn létemre is.
EK&UT: 1977-es emigrációja után azt mondta, hogy külföldön élni olyan, mint a halál utáni élet. Olyan élet, ahol olyan emberek találkoznak össze, akikről korábban azt hitte, hogy sosem lesz módja velük megismerkedni; mások viszont, akiket Litvániában hátra hagyott, örökre elvesztek az Ön számára, mintha meghaltak volna. TV: Teljesen biztos voltam benne, hogy olyasvalakit, mint Czesław Miłosz,
akit költőként Vilniusból a legtöbbre becsültem, sosem lesz módom szemtől
szembe látni. És mégis találkoztunk. Ami a Litvániában maradtakat illeti,
tényleg meg voltam róla győződve, hogy az életben nem látom őket többet.
Az anyámat például. Elég nehezemre esik erről beszélni – tényleg nem tudom,
ki kit tartott akkoriban halottnak, ki kinek a számára volt eltemetve.
Én neki vagy ő nekem. De alapjában ez így is volt – két különböző
világban éltünk. Három éves lányomat is ott kellett hagynom Litvániában.
Róla is azt hittem, hogy nem látom viszont többé.
TV: Dante le is írta az ilyen találkozásokat. Ezek a beszélgetések Danténál egyébként pokoli fárasztóak. Én most nagyon különös helyzetben vagyok, amiről talán csak valamilyen buddhista könyvekben írnak. Amikor Amerikából, ahol élek és dolgozom, Litvániába utazom, sokszor úgy érzem magam, mint egy szellem, amelyik két különböző világ között jár-kel ide-oda. A másik irányban ugyanígy. Közben azt sem tudom, hol van a túlvilág, itt vagy ott. Ezt a sajátos témát néhány versben is feldolgoztam. Amikor 1977-ben emigráltam, akkor írtam a „Seremetyevo” című versemet. Ahogy az őrség végigkísért a repülőtéren, tele voltam ellentmondásos érzésekkel. Sok mindent észre sem vettem, de arra jól emlékszem, ahogy azt kérdezték tőlem, miért viszem magammal Paszternak és Cvetajeva könyveit. Ezeket Nyugatról szokták behozni – „Ön meg innen viszi magával”. Nem tudtam rá magyarázatot, a határőröknek azt mondtam, hogy ezek a könyvek mindig nálam vannak, éjjel-nappal, és ez így lesz Amerikában is. Azt felelték: „Rendben van, kivinni nem tilos ezeket a könyveket. Vannak valamiféle értéktárgyai?” Azt mondtam: „Igen, egy aranyóra.” – „Jó, azt is magával viheti.” Az órát aztán Amerikában rögtön elveszítettem. Elhaladtam tehát a határőrök előtt, miközben a barátaim és ismerőseim tulajdonképpen arra vártak, hogy végleg elbúcsúzzam tőlük. De ezt a határőrök szeme láttára kellett volna megtennem. Olyan izgatott voltam, hogy átmentem a határőrök előtt, anélkül hogy bárkivel kezet fogtam volna. Úgyhogy sarkon fordultam, és megkérdeztem a katonákat: „Visszamehetnék még arra a két lépésnyire kezet rázni, aztán rögtön visszajövök?” Azt kérdezték: „Milyen útlevele van? Diplomata útlevél?” Azt feleltem: „Nem, teljesen normális.” – „Akkor tilos.” Később egy versben írtam meg ezt a helyzetet – az emberek, ahogy ott állnak és én. A két csoportból az egyik Perszefoné foglya, a holtak világáé. De nem tudom, hogy melyik – ők vagy én. És nem tudom azóta sem. EK&UT: Melyek élete döntő helyszínei?
EK&UT: Érdekli egyáltalán az, ami idegen?
EK&UT: Édesapja mint a litván himnusz szerzője hivatalos szovjet költő volt. Ön gyakorlatilag disszidensnek számított. Milyennek képzeljük el az apjához fűződő viszonyát? Ödipálisnak? TV: Valaki egyszer azt mondta nekem: „Olyan országban élt, ahol a marxisták
győztek, és a marxizmus eszméit átvitték a gyakorlatba. Tudja, hogy ez
mind nagyon rossz volt. De az még rosszabb lett volna, ha a freudisták
győznek, és Freud törvényeit viszik át a gyakorlatba. Egy ilyen országban
mindenkinek meg kellene ölnie az apját és elvenni az anyját. És ez azért
elég nehéz volna.” Megvallom, hogy időnként apámra ismerek magamban. Ez
tényleg elég nehéz kapcsolat volt, de ezzel kapcsolatban nem is Freudra,
inkább a formalistákra kellene gondolnunk. Viktor Sklovszkij arról beszélt,
hogy minden írói generáció elveti az apáit, és inkább a nagyapák vagy nagybácsik
iránt érdeklődik. Sokszor kérdeztek az apámról – alapjában véve nagyon
különböző emberek vagyunk. Ellentétes volt a felfogásunk, teljesen eltérő
a poétikai programunk. De nemcsak az én meglepetésemre, hanem az övére
is, sikerült mégis nemcsak korrekt, hanem nagyon jó kapcsolatot tartanunk
egymással. És ennek nagyon örültem. Litvániában a szememre vetik, hogy
milyen családból származom. Szerintem ez nem tisztességes. Életem legnagyobb
részét azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam, hogy a szó minden értelmében
különbözöm az apámtól. De az apa mégiscsak apa. Egyes vonásait felismerem
magamon, ez nem mindig örvendetes, küzdök is ellene. De akit tényleg felismerek
magamban, az a nagyapám, az anyám apja. A klasszika-filológia professzora
volt. Kaunasban és Vilniusban tanított latint és görögöt. Van egy szép
történet róla. A gimnázium befejezése után Pétervárra utazott, hogy ott
járjon egyetemre. Járta az egyetem hosszú folyosóit, betévedt egy terembe,
ahol diákok százai ültek. Kémia előadás volt, Mengyelejev adott elő, a
híres professzor. Nagyapám azt mondta magában, ha itt ennyi ember van,
akkor az nem lehet jó. A következő előadóterem mg zsúfoltabb volt,
ott Pavlov adott elő, a legendás fiziológus. Nagyapámnak ez is túl népszerű
volt. Ment tehát tovább, ezúttal a filológusokhoz, ahol egy tanárt egyetlen
diákkal talált egy teremben. Oda beült, a professzor megörült neki és azt
mondta: „Ha már hárman vagyunk, nekiláthatunk a munkának”. Ez a tanár volt
az egyik leghíresebb orosz filológus, Tadeusz Szelinszkij. A nagyapám teljes
mértékben különbözött az apámtól. Szkeptikusan viszonyult minden hatalomhoz
és ideológiához. Egyébként ivott is rendesen, ami a legkevésbé sem tartotta
vissza attól, hogy elég sokat dolgozzon, tanítson és fordítson. Platónt,
Lucreciust és Rotterdami Erasmust ő fordította le litvánra. Bizonyos szempontból
ő volt az irányadó az életemben. Ő tanított meg latinul és egy kicsit görögül
is.
TV: Hogy érdekes-e, azt nem tudom, de szükség van rá.
TV: A betegeknek. Ha látunk egy súlyosan beteg embert, szeretnénk rajta
segíteni. És ha egy orvos tud segíteni, akkor ezt meg is kell tennie.
EK&UT: Akkor ezt a terapeutát szeretni is fogják érte. TV: Ezt nevezik túlzásnak. EK&UT: Szeretik Önt Litvániában?
EK&UT: Véleménye szerint miben áll Litvánia traumája, ha van ilyen? TV: Lehet, hogy kissé leegyszerűsítően hangzik, de Litvánia traumája
abban áll, hogy Litvánia már a 16. században elveszítette önálló államiságát.
Ez újra megtörtént a 18. század végén – egyébként éppen ez a különbség
Litvánia valamint Észtország és Lettország között. Ők csak 1940-ben
vesztették el az önálló államiságukat. Litvánia viszont háromszor egymás
után. Ha az ilyesmi háromszor is megtörténik, abból már súlyos trauma lehet.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA Bibliográfia VENCLOVA, Tomas
Litvánok és…
Vilnius. Egy város Európában
Lettre, 80. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|