Nárada, a szent mesemondó, minden óindiai eposz kotnyeles szereplője, azt mondta egyszer a manaszaputráknak, a gondolkodás fiainak: Hogyan tudtok alkotni, ha még semmik sem vagytok? Utazzatok először a világban, alkossatok róla képet magatoknak, aztán tudtok majd kellő ítélőképességgel alkotni. A gondolkodás fiai helyeseltek és útnak eredtek. Azóta nem látta őket senki. 

1. Miféle anyaggyűjtés? 
Amikor James Joyce Triesztben élt, levélben kérte a fivérét, nézzen utána, hogy egy bizonyos kocsma a 16. vagy a 18. házszám alatt van. Meglepő lehet, hogy éppen Joyce, akit nemigen lehet naturalizmussal gyanúsítani, vette a fáradságot egy ilyen apróság kiderítésére. Az ilyen hivatalosnak tűnő pontosság feleslegesnek tűnik, már-már nevetségesnek hat.  Ez egyszer tegyük fel mégis, hogy a dekonstrukció egy olyan mestere is, mint Joyce, aki még a nyelv és az érzékelés egyszerű elfogadását is kérdésessé tette, meg volt győződve arról, hogy használnia kell a létező világ tégláit és köveit ahhoz, hogy kialakíthassa saját alternatív látomását. Tegyük fel, hogy a pontosan megfigyelt és megnevezett részlet szükségességéről való ilyen meggyőződése nélkül narrációjának 12 cilinderes motorja sem tudott volna beindulni. Ha nem tudja, hol található ez a bizonyos kocsma, nem tudott volna ide belépni, nem tudta volna a falán felfedezni a hirdetést „a szilvafáról… a gyászjelentések alá tűzve”. Nem tudott volna belehallgatni Leopold Blum gondolataiba, ahogy a sonkától a kannibálokig, a misszionáriusoktól a vallás tisztaságáig kanyarognak. Mert csak miután az asztal szilárdan áll a négy lábán, és gondosan és figyelmesen meg van terítve, csak azután tudnak az ízlelőbimbók idegei bakugrásokat tenni: „Háború és béke ennek vagy annak az embernek az emésztésétől függ. Vallások. Karácsonyi pulyka és liba. Aprószentek mészárlása. Egyetek, igyatok, vigadjatok. Utána tele a balesetosztály. Bekötött fejek. A sajt mindent emészt, kivéve a sajtot. Ó, sajtok sajtja.” [Szentkuthy Miklós ford. Európa, 1998,  214.o.] Egy trambulin a fantázia legcsodálatosabb ugrásait teszi lehetővé, de ha nem állna szilárd talajon, a dupla csavaros tripla szaltó nyaktöréssel végződne. Kocsmákról nyolcszor történik említés az Ulyssesben. Az egyiknek Davy Byrne’s a neve, az összes többi névtelen marad. És egyetlen egyszer sincs a cím megadva. Ha az imagináció kivirágzott, az információ feleslegessé válik. 

2. Az anyaggyűjtés előnyei
A szerző elszáll
Az irodalomban, akárcsak a kriminológiában, az észrevétlen részletek hozhatják meg a fordulatot. Don DeLillo elmés esszében írta meg, mi adta a kezdő impulzust Underworld című, az amerikai kortörténet egész panorámáját adó regényéhez. Nehéz elhinni, hogy ez a nagyigényű, terjedelmes regény egy rövid újságcikkből indult ki, amely a „World Series” baseball-bajnokság 1951-es drámai döntőjét idézte fel. Néhány héttel később DeLillo elhatározta, hogy igyekszik többet megtudni erről a játékról, amelyhez egy fontos gyerekkori emléke fűződött. Amikor kézbe vette a New York Times 1951. október 4-i számát két egyformán hangsúlyos szalagcímet látott: A baloldalon ez állt: GIANTS CAPTURE PENNANT (ami a New York-i baseball csapat győzelmére utalt), a jobb oldalon pedig: SOVIETS EXPLODE ATOMIC BOMB. Egy helyi könyvtár alagsori helyiségében támadt fel hirtelen az író érdeklődése. Néhány nappal később kiderítette, hogy olyan hírességek, mint Frank Sinatra, Jackie Gleason és Edgar Hoover is jelen voltak a mérkőzésen. DeLillo ebben az összefüggésben „combustibility”-ről beszél, azaz „fellobbanásról”. A prominens nevek különböző életrajzi irányokba mutattak, ez a három férfi „témák és szereplők előhírnöke” lett. Az írókban ötletek, motívumok és szándékok munkálnak, amelyek sokszor homályosak és határozatlanok. Olyanok, mint a metánfelhők – elég egy szikra, hogy berobbanjanak, egy ősrobbanás az alkotásba.  

Hasonlóan volt ez Richard Francis Burton esetében is, aki gyerekkorom óta foglalkoztatott. Évekig töprengtem azon, hogyan lehetne egy regényt írni a kultúrák közötti átjárásról, de csak amikor egy mellékes részletről olvastam Kairóban az egyik életrajzban, akkor vettem észre, hogy a téma és az anyag kezd fikcióvá alakulni…

A brit katonatisztek kint ülnek a verandán. Virágzó kert az úttól távol. Kissé megemelve, kilátással a bazárra. Sört isznak, ami nem habzik. Nincs jobb menedék, mint a Shepheard Hotel. Nem Kairóban. Egyikük ezen az estén fizet mindenkinek. Előléptették. Háromszoros éljen neki. A tiszteknek várniuk kell néhány napot, mielőtt Szuezben felszállnának arra a hajóra, amelyik visszaviszi őket Bombay-ba az ezredükhoz. Nem sokat tudnak erről az országról, de az emberek itt is ugyanolyan tolakodóak, mint Indiában. Ugyanabból a fajtából. Semmi gerinc, semmi erő, csak ha kereskednek vagy koldulnak. A Shepheardban legalább le lehet rázni őket. Gondolná az ember, de ez a csavargó, hogy mer ez az asztal felé közeledni, és az őrség, hol van az őrség? Az utcára mered, mintha nem látott volna semmit. Hihetetlen. Ez meg közeledik, ez a csavargó. Akar valamit tőlük. Hát persze, hogy akar valamit. Összetéveszthetetlen, ez az undorító hanglejtés, siránkozó és alázatos. Tűnj el. Hát ez nem ért angolul. Tűnj el, mielőtt kirúgom a fogaidat. Másképpen kell az értésére adni. Undorító, hogy milyen közel jött hozzájuk ez a koldus. A felemelt kézzel való fenyegetés úgy látszik, nem számít neki. Érdekes, nem is büdös. Ez is valami. Az asztaluk fölé hajol, mit meg nem enged magának! Egyiküknek a szemébe néz. Egészen közelről. Te disznó, a tiszt magán kívül van. Majd megmutatom én neked. És a koldus grabanca után kap. A semmibe. A koldus elkapta a csuklóját. Olyan gyorsan, alig vették észre. Csend támad az asztal körül, néhány pillanatra megfagy a levegő. Míg a koldus el nem neveti magát. Székek csúsznak hátra, az egyik tiszt felugrik, a másik már lendíti az öklét, mikor a koldus valami olyat mond, amit mindnyájan értenek. Az ördögbe, Hawkins, hát így fogadod a két éve nem látott régi cimborát? Ez nem lehet igaz. Hawkins megismeri a hangot, ezt az összetéveszthetetlen hangot. Richard, te csibész. A koldus elengedi a csuklóját, és beleszalutál a felharsanó nevetésbe, mindenki felugrik, és hevesen rázzák a koldus kezét, aki egy bajtársuk, és akit már csaknem elfelejtettek. Hevesen rázzák a kezét, és Hawkins újra meg újra azt ismételgeti, hogy soha, de soha nem ismert volna rá. Jól megvezettél minket, mondja valaki a tisztek közül, és az általános derültség közepette marad valami szemrehányás a levegőben. 

Így történt, szó szerint – állítólag. A tiszt mondata, amit egy másik életrajzíró is megerősít, sehogy sem ment ki a fejemből: „By Jove, Dick. For one moment there I thought you were a nigger.” /Az isten szerelmére, Dick. Egy pillanatig azt hittem, nigger vagy. / A szikra ott volt a levegőben. A drámai fordulat, a kettős identitás, és az egzisztenciális kérdés, ami ebből a mondatból fakad: hogyan tud egy sokrétű, sokoldalú identitás életben maradni a dichotómiák világában? Burton persze kicsalná a társait a szálloda gettójából, mutatni akarna nekik valamit, és ebben van némi rizikó…

Már nem olyan nagy a hőség, mondja a koldus, a cimbora. Sétáljunk egyet. Ne féljetek, jó kezekben vagytok. Kilépnek az utcára, mennek a szakadt bajtársuk után. Most, hogy a feladatát teljesítette, megint fölvehetné az egyenruhát. Azt gyanítják, élvezi, hogy ilyen nevetséges öltözékben császkál. A bazár legmélyére vezeti őket. Vonakodva követik. Egy nyílt terepre érnek, ami egy kereszteződés meghosszabbításában van. Elvadult kert, kerítés nélkül. Férfiakkal van tele, akik üvöltöznek valami primitív ritmusra. A zenéről fogalmuk sincs ezeknek. A férfiak némelyike tekergőzik.. Hirtelen, ahogy ott áll mellettük és nézi a színjátékot, a cimborájuk odalép ezekhez a férfiakhoz, és máris velük együtt mozog, együtt lélegzik, ismételgeti a krákogásukat, és úgy kering, mintha egy volna közülük. Bámulatos. Hihetetlen. Valahogy fenyegető. Kínos. Először úgy látszik, mintha csak utánozná őket, és a többi körülöttük álló elégedetlenül morog, és egy majd még egy lépéssel közelebb jönnek. De a táncolók, legalább is azok, akik még nem estek teljes eksztázisba, látják, hogy ismeri a rítust, tudja azt a technikát, ami csak a beavatottaknak van a birtokában. Hagyják, hadd folytassa, és amikor már nem csattan a tenyerük, köszöntik, mint a testvérüket. Bemutatkozik, azzal hogy beszámol a vándorlásáról és a mursidjáról. Aztán búcsút vesz tőlük, mert sürgeti a feladat, hogy azokat a farandjahokat, akik ott állnak és bámulnak, elvezesse egy szentélyhez. Kíváncsi fickók, akiket az építmény érdekel, nem a fény. A tisztek beszélni kezdenek hozzá, az első kérdéseket elengedi a füle mellett, a többire már reagál, és végül enged a kísértésnek, hogy meséljen.

Hiányoztak a konkrét részletek. Behunyom a szemem, és leírom Kairó óvárosát, mondjuk a Darb el-Ahmart vagy a Sayyida Zeinabot. Megint behunyom a szemem, és leírom, mit lát az, aki hónapokig dervisként, muszlimként élt ott. Harmadszor is behunyom a szemem, és megmutatom neked, mi tűnik fel neki, miközben mindenre elég vak honfitársait kíséri.

A nyelv, az angol, már nem áll a kezére; ide-oda fészkelődik benne, amíg rendesen áll. Körülnéz, annyi mindent lát, és hirtelen rájön, hogy mindabból, ami körülveszi őket, a bajtársai elől mennyi minden örökre rejtve marad. Ott, a kert túloldalán bábjáték folyik. Karagyuzzal, a paprikajancsival, az itteni Vitéz Lászlóval, aki egy nagyúron gúnyolódik, és még az este elmúlta előtt gúnyt fog űzni ezekből az idegenekből is, akik most éppen gőgösen ellépkednek mellette. A publikum jót nevet majd ezen, de ezek az orrukat fennhordó világurai nem fogják észrevenni, hogy kicsúfolják őket. Vagy itt, az utca szélén, amelyikbe most befordulnak, a fiatal emberek, akik olyan harsányan kínálgatják a köhögéscsillapítójukat – vajon ki tudja a bajtársai közül, hogy nem orvosság, hanem raki van az üvegeikben. Semmit nem tudnak leolvasni az őket körülvevő jelekből, ezek az ő joviális cimborái, és ez a felismerés békítőleg hat rá, elszáll a mérge, mire betérnek valahová, nagy nevetéssel és a hátát veregetve. Furcsa szokás ez, fel kéne vele hagyni. Először teát akar rendelni. Aztán mégis mást gondol. Ez túl sok nehéz kérdést váltana ki. Fogja a sört, amit elébe tolnak. Koccintanak. Milyen különös kifejezése ez a barátságosságnak. Ránéz a rózsás arcokra, és ráncok hálójával övezett sötét szemekre vágyik. Körülnéz, ebben a két világ rossz ízlésével berendezett teremben, és a sivatagba vágyik. Tovább mesél, és minden szavánál érzi, hogyan kerül tőle fokozatosan egyre messzebb a sivatag. 

Ez volt az első jelenet, amit leírtam. És amikor kész lett, akkor vettem észre, milyen sok utca nyílik ebből az első, leírt utcából, mennyi piac és karavánszeráj volt a közelben, mennyien haladtak el itt közben, akiket nem zavar, ha a nyomukba eredek. És ahogy a végére értem Hadzsi Abdullah alias Richard Burton Kairója elképzelésének, ez a jelenet már feleslegessé is vált, kivágtam, összehajtottam, és betettem abba a fiókba, ahol egy író mindazokat az indákat és ágakat őrzi, amelyek túl hosszúak voltak,  vagy nagyon keresztbe nőttek.

Az olvasó leszállópályája 
Ha a konkrét részletek az író ideges fantáziája számára kilövőtornyot jelentenek, az olvasó számára ugyanakkor leszállópályák, amelyek azt garantálják, hogy még egy turbulens, viharos repülés után is biztos talaj lesz megint a lábuk alatt. Minden fantáziaszülemény, még a scifi-regények is bíznak a tények stabilizáló erejében. Homályosan emlékszem egy regényre, amit kamaszkoromban olvastam, és amelyik 2314-ben játszódott valami különös nevű galaxisban. Az egyik jelenetben két nem emberi lény a pekingi kacsa elkészítésének finomságairól vitatkozott. Ez a részlet tette lehetővé, hogy olvasóként komolyan vegyem a furcsa környezetet, érdeklődést és még egy bizonyos fokú empátiát is ébresztett bennem. Az olvasónak szüksége van ilyesfajta jól ismert vonatkoztatási pontokra, hogy megértse az írónak a megszokottól eltérő, provokatív vízióját. A felismerhetően helytálló, a konkrétan ellenőrizhető teszi hitelessé az eltérőt is. Írás közben ki lehet kapcsolni a nehézkedési erőt, ki lehet tágítani az univerzumot, de semmiképpen sem szabad rosszul megadni a pekingi kacsa receptjét. A kacsa a biztonsági háló része, a biztonság látszatához tartozik. 

Az ördög bemutatása
Az ördög, a közmondás szerint, a részletekben rejlik. Ez nem csak arra utal, hogy a slamposság katasztrófákhoz vezethet, hanem arra is, hogy a hozzáértésből fakad a kételkedés. Mert az ördög, legalább is a nyugati hagyomány egyik ágában a kételkedés jelképe, az eretnekek és a forradalmárok jó szelleme. A kutatás hozzáférést biztosít a szerzőnek a hivatalos történelem mögötti történetekhez. Gondoljunk csak a szubaltern historiográfiára, az „alulról való” történetírásra, ami sok latin-amerikai, afrikai és ázsiai regényre rányomta bélyegét. Egy másik példa lehetne az események sztálinista verziójának leleplezése két fotó összevetésével. Az egyiken rajta van Gottwald, a cseh külügyminiszter, a másik ugyanez a kép nélküle, ahogy Milan Kundera tette A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében. Ez kétségtelenül közvetlen módja a hivatalos ábrázolás leleplezésének. Az irodalom többnyire finomabb eszközöket alkalmaz, amikor megkérdőjelezi a történelemnek a múlt stabil építményeként uralkodó felfogását. Az irodalom összekapcsolja azt, ami eddig nem volt összekapcsolva egy társadalmon belül, olykor átlépve egyik korszakból a másikba. Ez nyűgözött le a leginkább Salman Rushdie-nál Az éjfél gyermekeiben és a Szégyenben, és azt hiszem, ez volt a sikerük legfőbb titka. A későbbi regényei már nélkülözik ezt a történelmi pontosságot, ettől olyan csillogók és rövidéletűek, mint a tűzijáték. 

A testet beleadni
Az írásnak egész sor fizikai aspektusa van, az írás folyamata maga mégis majdnem egészen negligálni látszik a testet. Vannak írók, akik állva írnak, Goethe, Schiller vagy manapság Günter Grass; mások sétálva figyelik, hogyan formálódnak járás közben a gondolataik. A legtöbbször azonban ott ülnek az írók az íróasztaluknál, és csak akkor jut eszükbe a testük, ha megfájdul a hátuk, vagy elzsibbad a lábuk. Az anyaggyűjtés a test újbóli birtokbavétele, és ezt meg is hálálja önálló felismerésekkel. 
Néhány éve egy barátommal gyalog jártam be Tanzániát az első Burton-expedíció nyomában, három hónapig tartó fárasztó vándorlás volt ez. Bár azt hittem, hogy ismerem Kelet-Afrikát, végül is Kenyában nőttem fel, és több mint tíz évet töltöttem ezen a részén a világnak, most másképp éltem meg a tájat és az embereket, mert ez másfajta tapasztalat volt. Az egész testével másképpen lát az ember, mint csak a szemével. És mint segítségre szoruló vándorokra, a helybeliek is másképpen néztek ránk. Ez is megváltoztatja az idegen dolgok szemléletét – az, hogy ilyennek látják az embert. Egy délután elfogyott a vizünk.  Lefeküdtünk aludni, és kissé kicserepesedett szájjal ébredtünk fel, rögtön fölkerekedtünk abban a reményben, hogy hamarosan találunk egy tavat vagy víztárolót vagy legalábbis találkozunk helybeliekkel, akik útbaigazítanak a legközelebbi ivóhelyhez. Délig nem találtunk vizet, nem találkoztunk senkivel, pánik vett erőt rajtunk. Délután betámolyogtunk egy faluba, és rávetettük magunkat a vízre, amit két asszony nyújtott oda nekünk kérges kézével egy fatálban. Aztán vizet öntöttünk a fejünkre is. A testem még mindig nagyon pontosan érzékeli ezeket az érzéseket, és írás közben nemcsak a szomjúság elszenvedéséről szóló bekezdésnél, hanem sok más jelenetnél is igen erős testi igénybevételt éreztem, mintha a fizikai emlékezés bele akarna íródni a szövegbe.  

3. Tények alakítják a formát
Kezdd az elején
A szöveg eleje az a gyökér, amiből a jövő kinő. Antonio Lobo Antunes, a nagyszerű portugál író mondta azt egyszer egy interjúban, hogy minden automatikusan alakul és illeszkedik, amint megtalálta az első mondatot. Ha eltekintünk a túlzásoktól (és íróknál alapból érdemes ezektől eltekinteni), Antonio Lobo Antunes egyik regényének első mondatánál könnyen beláthatjuk, hogy mire gondolt ezzel a kijelentéssel: „A bíró családja a piac másik felén lakott, túl a magániskola ciprusain, az orvos házán, amelyet kerti szegfű és árnyék övezett, a városkának abban a részében, amely a zsinagóga romja körül terült el, szénakazlak labirintusától fojtogatva, ködbe burkolózva, ami a Caramulo-hegyekről ereszkedett alá.” Az MS word software-je máris figyelmeztet, hogy ez a mondat túl hosszú, bár én jelentősen megkurtítottam, két mondattal, ami zárójelben áll, és egy történelmi dimenziót nyit meg. A regény, amely németül „A lélek szenvedélyei” címmel jelent meg, egy állítólagos terroristának egy bíró általi kihallgatását követő időt írja le, akik régen, az iskolában barátok voltak, most ellenségesség fűzi őket össze. Ahogy halad előre az elbeszélés, úgy uralkodnak el a gyerekkori emlékek az aktuális politikai szembenállás fölött, és a vádlott egy velejéig rothadt, mélységesen „keresztényietlen” társadalom vádlójává válik.  Mindez már elő van készítve az első mondatban, a városi részletek koreográfiája már előrevetíti a nagypolgári világ gyűrődéseiben való vájkálást. 
A regényt meghatározó kölcsönhatások a szociális és az építészeti jelenségek között, már jelezve vannak. Ennek elérése érdekében a szöveg az első mondattól kezdve túl van terhelve egy pedáns tényszerűséggel, ami az ancien régime, és a régimódi merevség érzését kelti/közvetíti. A tereket pontosan leírt ócskaságok népesítik be, amiktől nem lehet megszabadulni, az általuk képviselt rend halomra döntése, kihajítása nélkül.

A Világok gyűjtője első mondata évekig foglalkoztatott – hosszú volt a kihordási ideje. Csak abban voltam biztos, hogy Richard Burton halálával akartam indítani, mert a születés és a halál, akárcsak a forrás és a torkolat, természetes szövetségesei a regényírónak. Az anyaggyűjtés és oknyomozás időszakában egész hosszú listát szedtem össze egyes, össze nem függő mondatokból, szófordulatokból és közmondásokból. Időnként végigolvastam. Az egyik így szólt: „Amint különbséget tudsz tenni fekete és fehér fonal között, nem szabad enned és innod.” A Ramadanra vonatkozó törvényről, vallási előírásról van szó. Valahonnan aztán egy nap végre felbukkant a várva várt kezdőmondat: Korán reggel halt meg, amikor még nem lehet különbséget tenni fekete és fehér fonal között. A metafora a pirkadat muszlim meghatározásához nyúl, de az első jelenet drámaiságát egy vallási erőszaktétel adja, amit a felesége követ el Burtonnel szemben azzal, hogy az eszméletlen embernek feladatja az utolsó kenetet, holott Burton szabadgondolkodó volt, szufi hatások érték, de a szíve mélyén inkább agnosztikus volt. Felesége gondolkodása azonban ideológiailag befolyásolt volt, bináris ellentétek rabja volt. Világosan különbséget tudott tenni fekete és fehér fonal között, de csak miután Richard Burton, árnyak és árnyalatok kutatója, már meghalt. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy kevés olvasó veszi majd észre ezt az asszociációt, különösen első olvasásra nem. De nem ez a fontos. Ez a mondat bensőséges viszonyt teremtett az elbeszélés és a szerző között, megadta a hangot, amelyre ez is, az is rá tudott hangolódni.
 
Perspektíva
„A Thousand Mutinies Now” című India-könyvében Naipaul arra kéri egy bombay-i slum lakóit, hogy írják le a háza előtti utcát. Naipaul kontrasztba állítja ezt a leírást azzal a perspektívával, ahogy ő látja, és ennek irodalmi eredménye megsemmisítő csapást mér a megszokott útleíró irodalomra. Mert a slum lakója egészen más mérték szerint észleli az általa belakott világot, sikert és jómódot és méltóságot lát ott is, ahol a privilegizált világból érkező idegen csak a nélkülözést és a nyomort veszi észre. Ha addig nem, amikor ezt a jelenetet olvastam, akkor mindenképpen világossá vált előttem, hogy a másik perspektívának is szóhoz kell jutnia, ami pedig azt jelentette, hogy ezt a másik perspektívát a magamévá kellett tennem. 
 Milyen jól beleillett Sidi Mubarak Bombay ebbe a tervbe, egy afrikai, aki az imperiális felfedezések legfontosabb alakjai közé tartozik, de mint volt rabszolga majdnem teljesen ismeretlen maradt. Részt vett a négy legnagyobb afrikai expedícióban, részben ő vitte őket keresztül, nemcsak Burton és Speke, hanem Grant és Speke, Henry Morton Stanley expedíciójában és Verney Lovett Cameron első Afrikát átszelő felfedezőútján is. A fehéreknek az expedíciókról készített beszámolóiban Sidi Mubarak Bombay csak árnyként létezik, marginális figura, kissé előtérbe hozott statiszta. De mennyi mesélnivalója lehetett ennek az embernek úgy 1880 körül. Ha valaki megszólaltatta volna. Az ő szemszögéből bizonyára másként festenének a viktoriánus hősök csodás tettei. Ő kínálhatná a jólismert színezett lenyomatok negatívját. Az ő szemével nézve Burton vándorlásai mindeddig feltáratlan megvilágításba kerülnének. 
 A következő lépés, pontosabban csatangoló lépések egész sora, Zanzibár óvárosán vezetett keresztül. Buzgón gyűjtögettem a benyomásokat, amikor hirtelen megpillantottam egy öregembert, aki egy kőpadon ült a háza előtt, és gyermeki örömmel szemlélte az előtte elvonuló események sokaságát. Olyasfajta különleges arca volt, amit csak megszépít az öregség, amelyen a fehér haj övezte barázdák nem mint ráncok, hanem mint ornamensek hatnak. Mi volna, gondoltam magamban a következő pillanatban, ha ez az úr fiatal korában Burtonnel járta volna be ezt a földet, mi volna, ha felkérném, hogy ő tartsa ennek az expedíciónak az évfordulóján az ünnepi beszédet, mi volna, ha egy olyan ember, mint ő, szót kaphatna, egy olyan hangot, amilyen mindeddig nem talált meghallgatásra. Megálltam, és megkérdeztem az öreget, megengedi-e, hogy leüljek mellé. De tulajdonképpen a hangját szerettem volna hallani. Olyan volt a hangja, aminél jobbat el se tudtam volna képzelni, matt volt és rekedtes. Legalább annyira figyelt az emlékeire, mint az életre. Ez az ember tényleg Sidi Mubarak Bombay volt, az eddig nem méltatott hab e történet hullámainak taraján. A Malindi-negyedben lakott, a város legrégibb mecsete, a Barnhara Masjid közelében. Sidi egy jellegzetes, rendkívül funkcionális Ornani-házban lakott. A belső udvar volt a nők privát szférája; a férfiak kint gyűltek össze, a barakán, egy kőpadon. Az ablakok a sok rablás miatt be voltak rácsozva. A főkapu többnyire nyitva volt, a balszárnya legalábbis, a jobb csukva maradt. Ezzel nagyjából elejét vették annak, hogy be lehessen látni a belső udvarba. A földszinten volt a fogadóterem, a konyha, a mosókonyha, a kamra, a fürdő és a szolgák szobái. Az első emeleten voltak a család lakószobái; egy galéria vezetett körbe az egész emeleten. A tetőket mangróve törzsek támasztották meg. Az öreg panaszkodott, hogy a fiatalok, akik a turistaszezont leszámítva nem képesek elég pénzt keresni, kirángatnák és felaprítanák a faoszlopokat, gerendákat, és híres zanzibári ajtók félköríves felső részeit is. A vacsorát korán fogyasztották el, a napnyugtához kapcsolódó ima után, de még az utolsó, késő esti ima előtt. Aztán kezdődött a vendégeskedés. Az alkohol tilos volt, inkább miraa-t vagy khat-ot kínálgattak. És akkor megtudtam a legnagyobb meglepetésemre, amitől persze nagyon lelkes is lettem, hogy ennek az öregembernek a nagyapja 1880-ban  az első szuahélik egyikeként nyitott egy kereskedelmi irodát Zanzibárban. Sidi Mubarak Bombayt már csak elbeszélői autoritással kellett felruháznom. Azzal, hogy hagytam, mesélje el ő az ellentétes történetet, azzal, hogy belehelyezkedtem az alakjába, megtaláltam Burton átváltozásainak, kamuflázsainak, az idegenbe való alámerüléseinek irodalmi megfelelőjét. Egy másik síkon magam is hasonló kockázatot vállaltam. 

A lexikális törlü gyuvecs       
A törlü gyuvecs az angol ragu és a máglyarakás török megfelelője, esetleges adalékokból összetevődő egytálétel. Az égvilágon mindent beledobálnak, az évszaktól és az ember lehetőségeitől, az ételmaradékokkal való gazdálkodástól függően. Ezért aztán minden törlü gyuvecs per definitionem egyedülálló kompozíció. De a jó szakácsok addig kóstolgatják, és gondoskodnak arról, hogy érvényesüljön az elemek összjátéka, hogy ezzel biztosítják, hogy a törlü gyuvecs ne az „anything goes” elven működjön. A Világok gyűjtője az anyaggyűjtés folyamán egy lexikális törlü gyuveccsé alakult. Minél ismerősebbé váltak számomra bizonyos kifejezések, és a perspektívaváltással gyorsan levetkőzték az idegenségüket, legyenek akár hindi, gudzsaráti, arab vagy kiszuahéli kifejezések, annál inkább belekívánkoztak a szövegbe. Nem akartam magyarázatot fűzni hozzájuk, mert abból indultam ki, hogy a jelentéstől elváló síkon a narratív struktúra által kapnák meg a kisugárzásukat, részben titokzatos módon, de a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy szószedetet adjak a könyvhöz, így lett ebből a regényből a hozzávalókat is felsoroló törlü gyuvecs. Az idegen fogalmak ösztönzésül is szolgáltak. Az interneten szindhi neveknek egy átfogó listájára bukkantam. Miközben a megfelelő jeleneteket írtam, amelyek a mai Dél-Pakisztán területén játszódnak, naponta mantraként hangosan felolvasgattam magamnak ezeket a különös neveket, mert sajátos életritmus fakadt belőlük – egy esszenciális atmoszférát teremtettek. 

Advani  Agnani  Ahuja  Aidasani Ajbani    Ajwani
Alimchandani  Alwani  Amarnani Asarpota Asnani  Asrani
 Assomuli Aswani  Atlani Awatramani
Ubrani  Udasi  Udeshy
 Udnani Uttamchandani  Uttamsingh
Vachani Vachnani Valasai Vanjani  Varandani
 Varindani Vasandani Vasandmalani  Vasnani
Vaswani Vatwani Vazarani Vazdani
Wadhwa  Wdhwani  Warde
 

Megszabadulni a szerző autizmusától
Itt az ideje, hogy eláruljam, mit jelent számomra a regény mint olyan. Nem a meditáció vagy az öngyógyítás eszköze, hanem a vizsgálódás eszköze, mégpedig a legjobb, amink erre van.  Egy minden irányban nyitott forma, mélyebben szántó, mint a film vagy az opera, hihetőbb, mint a metafizika, átfogóbb, mint a tudomány. Hogy ennek a magas elvárásnak, eszménynek megfeleljünk, ahhoz kell szerintem az anyaggyűjtés és kutatás, aminek persze nem kell parttalanul szélessé válnia, egyetlen helyen lecövekelve is áshat egyre mélyebbre. A német nyelvterületen azonban ezt az anyaggyűjtő kutatást általában továbbra sem tartják sokra. Bár Leon Feuchtwanger személyében éppen nálunk működött az első, úgyszólván ipari méretekben dolgozó resersőrök egyike. Siker című regényéhez munkatársak egész sorát alkalmazta, akik a választott téma különböző vonatkozásait vették górcső alá. A második világháború után Adorno világtól elforduló, aszkétikus művészeteszménye – ami inkább illik egy korakeresztény oszlopos szenthez, mint egy modern művészhez – egy szubjektív, énközpontú esztéticizmus uralmát erősítette, a lélek saját érzékenységében való tobzódását betonozta be.  Peter Handke ebben egyszer odáig ment el, hogy kijelentette: „Engem íróként nem érdekel, hogy megmutassam vagy meghódítsam a valóságot, nekem csak az a fontos, hogy a saját valóságomat megmutassam” .  Engem meg éppen ez, ami egyre kevésbé érdekel.  Nem tudok önmagam érzékelésénél unalmasabb témát elképzelni.  Az ismeretlennel való viaskodás a villódzó bizonytalanság állapotában tart, ami kiváló állapot az íráshoz, aminek éppen a bizonyosságtól és a megszokottól volna félnivalója. Sok írónak az idegenséggel való viaskodása többnyire azért fullad kudarcba, mert olyan érzékeny megközelítésmódot használnak, ami általában önkényes-ignoráns mindent jobban tudáshoz vezet, vagy a távolabbi összefüggések megértésére és megmagyarázására való törekvés teljes hiányához.  A mai írók többsége sajnos továbbra is fél a társadalmilag átfogó, a közösséget érintő témáktól, megmaradnak az életrajzilag elhelyezhető elemek meghitt, otthonos hátsóudvarában.  Gondoljunk csak bele a regény (roman) szó eredeti jelentésébe – epikai beszámoló, amelynek egy nagy, nyilvános cselekedet a témája, egy közös esemény, ami sok embert érint és foglalkoztat. Igaz lehet, hogy egyetlen gyémántban az egész világ tükröződhet, de ehhez ezt a gyémántot rendkívül mesterien kell csiszolni. Különben csak a puszta mennyezeti égő diffúz fényét veri vissza.
Minél többet kutatok, annál érdektelenebbnek tűnnek a saját érzéseim, az én saját perspektívám. Sosem undorodtál azokon a helyeken, amerre jártál, kérdezik tőlem időnként.  De igen, felelem, de milyen haszontalan érzés ez az undor, mennyire eltávolít azoktól az emberektől, akiket megismerni szeretnék, és akik ennek az undorodásnak a fényűzését nem engedhetik meg maguknak. Minél többet kutatok, annál jobban érdekel a mások valósága. Le vagyok nyűgözve attól, hogyan segít nekem az írás a saját előítéleteim, saját beszűkültségem leküzdésében, hogyan kérdőjeleződöm meg én magam is az alkotás folyamatában. Az írás számomra egyre inkább a saját egóm visszafogásának, tompításának boldogító útja.  Éppen ma, amikor az előretekerés és a három perces kinyilatkoztatások monokultúrája kezd eluralkodni rajtunk, érzem azt, hogy a kérdező, kereső, kételkedő, ellenőrző és kíváncsian bolyongó író szerepe egyszerre politika és spirituális szükséglet a számomra.     

             KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

TROJANOW, Ilija
Világok gyűjtője
Cartaphilus, 2009

„Bombay és a szegénység felszámolása”
Magyar Lettre Internationale, 69