Franca Treur
Konfetti a szérűn

Édes sütemény vajjal 
Az anya panaszkodni kezd, hogy a Davidséék jól elintézték a dolgot, és már megint minden az ő nyakába szakad. Nem emlékszik rá, hogy eredetileg kinek az ötlete volt a lakodalmat a szérűn tartani, és hogy neki ott van a lánya, aki majd segít. Szerinte a minimum az lett volna, ha Petra anyja felajánlja, gondoskodik arról, hogy elég csésze és pohár legyen. De amikor Davidse asszony az esküvő napján telefonál, hogy inkább nem ülne biciklire ebben a nagy szélben – szívesen segítene az előkészületekben, de a férje elvitte az autót –, az anya mézédes hangon csak annyit mond, hogy ezt természetesen megérti.
Még jó, hogy Katelijne előre dolgozott, hiszen evésre is alig jut ideje, nemhogy tovább gyártsa a konfettiket.
– Lemosná valaki a kerti székeket? – kérdi az anya, aki nagyon jól tudja, hogy Katelijne az egyetlen, aki hallótávolságon belül van.
– Ennél nem lesz tisztább – mondja Katelijne, amikor végez velük. – Beleette magát a szél meg az eső, még súrolóval sem jön le.
Aztán elszökik a nagymamához. A ma este az utolsó lehetőség, hogy konfettit gyártson, és ehhez újabb adag régi újságra van szüksége.
A nagymama nagyon örül a látogatásának. Azt meséli, hogy egész nap semmi mást nem hallott, csak ahogy fütyül a szél és csattog a napellenző, amit már nem lehet teljesen felhúzni. Hogy tegnap délután óta egyetlen embert sem látott, és hogy Katelijne csak tudja jól, hogy mindez egyáltalán nincs ínyére.  
A csendet épp olyan nehezen viseli, mint az orvos által előírt napi sétát.
– Egy szelet édes süteményt?
A nagymama egy megszegetlen reggeli süteményt tesz Katelijne elé. – Nem tudom, hogy jó-e még. Már itt áll egy ideje.
– Igen, kérek.
A nagymama egy szeletet tesz a tálkába, és megnyomkodja a mutatóujjával.
– Még jó, azt hiszem. Legfeljebb teszek rá egy kis vajat.

A holnapi előkészületekről beszélgetnek. Mindarról, ami már készen van, és aminek még meg kell történnie. A nagymama mondja, hogy válasszon a két sötétszürke kabátka közül. – Menni fog hozzá a kalapom?
Az otthoni hajszoltsághoz képest a nagymamánál csodálatos nyugalom van, és Katelijnének feltűnik, hogy mennyire élvezi ezt. Ha most kívánhatna valamit, akkor az lenne a kívánsága, hogy minden úgy maradjon, ahogyan most van: ők együtt, az édes sütemény vajjal, a nyirkos kályhameleg, a párás ablakok, a máshonnan nem ismert illat, a házat a sarkainál felemelni készülő szél.
– Az egész birtokot felsöpörték – mondja Katelijne. – De annyira fúj a szél, hogy már semmi sem látszik belőle.
A nagymama azt mondja, hogy nagyon helyes, hogy így tettek. A nagy nap kedvéért.
– Felkészültél rá? – kérdezi.
– Igen – feleli Katelijne.
Lesöpri az ajkáról a sütemény utolsó morzsáit. Felnéz, mert a nagymama nem válaszol, és látja, hogy a másik minden erejével próbálja megakadályozni, hogy a szája sarka remegjen.
– Gyermekem! – mondja sírós hangon. – Milyen kár, hogy a nagyapád ezt már nem érhette meg. Christiaan mindig is a kedvence volt.
Katelijne elgondolkodik. A nagypapának Rogier volt a kedvence, legalábbis mindenki ezt mondta. „Apád kiköpött mása”, mondták az apának, és erre mindhárman büszkék voltak: a nagyapa, az apa és Rogier. A nagypapa a dolgos kezéért dicsérte Rogiert, amivel ő maga is büszkélkedhetett. Christiaan csak a lábát örökölte, ami nem nagy áldás, hiszen alig lehet rá cipőt kapni. Katelijne nem ellenkezik a nagymamával, mert látja az arcán, hogy mennyire küszködik.
– És ha belegondolok, Katelijne – mondja a nagymama –, akkor azon tűnődöm, hogy mi lehet most vele? Hol lehet most? Nem, abba nem merek belegondolni, hogy milyen rossz véget ért. De azt csak nem lehet mondani, hogy rossz ember volt?
Kérdőn Katelijnére néz, aki nem tud mást tenni, mint megrázza a fejét.

– Annyi mindenkivel tett valami jót – folytatja a nagymama. – De ez csak az emberi oldal – figyelmezteti magát. – A fontos az lenne, hogy szüksége volt-e az Úrra.
Hirtelen csorogni kezd a könny a szeméből, mint egy lassan megtelő dézsából. Végigfutnak az orra mentén, a szája körüli pihékig, ahol haboznak egy pillanatig, hogy egyenesen a sötétkék mellényére ugorjanak, vagy a hosszabbik utat válasszák az állán és a gallérján át.
– Ó, Katelijne, ha csak egyetlen jelét láttam volna…
Csak a szomorúság, semmi szemrehányás. Katelijne meglepődik. Az utóbbi időben azt gondolta, hogy a nagymama megszerette a szomorúságot, hogy magában a nagypapa iránti aggodalmat dédelgette, és úgy tűnt, szívesen panaszkodott erről: – Ro túl könnyelműen élt – mondta az embereknek. – Elszalasztotta a kegyelem idejét.

Ezért gondolta Katelijne, hogy a nagymama jobban szerette a szomorúságot, mint amennyire valaha is szerette a nagypapát. Ezek a könnyek azonban mélyről jönnek, azt ő is látja. Katelijne elszégyelli magát. Feláll és kimegy a WC-re.
.
– Nem – mondja, mikor visszajön egy darab papírral a kezében –, azt én sem hiszem, hogy nagyapa nem jó helyre került volna. 
Miközben a nagymama a fehér lapocskákba szipog, Katelijne hallja a saját hangját, amint hozzáfűz valamit, valamit, ami felett egyáltalán nincs hatalma, és még fogalma sincs, hogyan fog végződni.
– Szerintem nagyapa jobb helyen van, mint gondolod – mondja.
Most meg miről beszél? A Bibliában egyértelműen az áll, hogy aki nem tér meg, elkárhozik, és a nagymama semmi mást nem fog tőle elfogadni.
A nagymama kérdőn néz rá, pupillája zavaros a könnyek nedvétől.
– Emlékszel, amikor nem sokkal a baleset előtt nagyapával a városban voltam?
– Arra gondolsz, amikor elvitt a kávéházba? – kérdezi a nagymama hirtelen, egy szemmel láthatóan szomorú embertől meglehetősen élesen.
Katelijne úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg.
– Nyár volt – meséli. – Hoogelandén keresztül jöttünk visszafelé. Azon az úton nagyon gyorsan mennek az autók, ugye, mert jól belátni utat. De a kereszteződésnél ott vannak azok a fák. Emlékszel?
– Igen – mondja a nagymama –, tényleg ott vannak a fák.
– Na, hát, ott bicikliztünk – meséli tovább Katelijne. Azt kívánja, bárcsak több ideje lenne. Pár perc is elég lenne, akkor nem kellene azt mondania, ami először az eszébe jut. – Ott bicikliztünk, és egyszer csak ott termett az út közepén egy idős asszony. Amikor meghallott minket, megfordult és a szemembe nézett. Nagyon ráncos volt az arca, mint egy kiszáradt krumpli. Sokáig nézett, mielőtt lement volna az útszélre. – Ki volt ez? – kérdeztem nagyapát, de ő azt mondta, nem ismeri. Hallottam a hangján, hogy furcsállja az egészet.
 

              MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu