Popielski földbirtokos ideje
Popielski földbirtokos előtt Isten a Játék képében mutatkozott meg, amit a kis rabbitól kapott. A földbirtokos többször is próbálta elkezdeni a Játékot, de nemigen értette a mindenféle fura utasítást. Elővette a könyvecskét, böngészte a szabályokat: már szinte kívülről fújta őket. A kezdéshez egyest kellett dobni, ám a földbirtokos minden alkalommal nullát dobott. Ez ellentmondott a valószínűség minden szabályának, ezért a földbirtokos arra gondolt, becsapták. Talán hamisítva van a furcsa, nyolcoldalú dobókocka. De ha tisztességesen akart játszani, másnapig várnia kellett – így szólt a Játék szabálya –, hogy újra dobhasson. Akkor se járt sikerrel. Ez így ment egész tavasszal. A földbirtokost előbb szórakoztatta a dolog, de egy idő után elfogta a türelmetlenség. Harminckilenc nyugtalan nyarán végre kijött a makacs Egyes, és Popielski földbirtokos fellélegzett. Kezdődött a Játék.
Most sok szabadidőre és nyugalomra volt szüksége – teljesen belemerült a Játékba. Még napközben is, amikor nem játszott, koncentrációt kívánt. Esténként bezárkózott a könyvtárba, kiterítette a táblát, és sokáig simogatta a kezében a nyolcoldalú kockát. Vagy végrehajtotta a Játék utasításait. Idegesítette, hogy annyi időt elveszteget, de nem bírta abbahagyni.
– Háború lesz – mondta a felesége.
– A civilizált világban nincsenek háborúk – válaszolta.
– A civilizált világban lehet, hogy tényleg nincs. De itt háború lesz. Pełskiék kivándorolnak Amerikába.
Az „Amerika” szóra Popielski földbirtokos nyugtalanul megmozdult, de már semminek se volt olyan jelentősége, mint azelőtt. A Játék előtt.
Augusztusban a földbirtokos sorozásra jelentkezett, de egészségi állapotára tekintettel elbocsátották. Szeptemberben rendszeresen hallgatták a rádiót, mielőtt németül kezdett beszélni. A földbirtokosasszony éjjelente az ezüstöket ásta el a kertben. A földbirtokos egész éjszakákat ült a Játék fölött.
– Nem is harcoltak. Hazajöttek. Paweł Boski még fegyvert se kapott a kezébe – zokogott a földbirtokosasszony. – Vesztettünk, Feliks.
A férfi gondolataiba mélyedve bólintott.
– Feliks, elvesztettük a háborút!
– Hagyj békén – mondta a férje, és bement a könyvtárba.
A Játék naponta felfedett előtte valami újat, valamit, amit nem sejtett, nem látott előre. Hogyan lehet?
Az egyik első utasítás az álom volt. Ahhoz, hogy a következő mezőre lépjen, a földbirtokosnak azt kellett álmodnia, hogy kutya. „Fura” – gondolta viszolyogva. De lefeküdt az ágyba, és kutyákra gondolt, meg arra, hogy ő is lehetne kutya. Elképzelte magát ezekben az elalvás előtti látomásokban mint egy kutyát, mint egy agarat, amint vízi szárnyasokat kerget, és réteken nyargalászik. Ám álmai éjjelente a maguk útját járták. Nem volt könnyű bennük megszűnni embernek lenni. Némi előrelépés történt, amikor a tavakról kezdett álmodni. Álmában olajzöld ponty volt. Úszott a zöld vízben, amelyben épp csak elmosódott fény volt a nap. Nem volt felesége, nem volt kastélya, nem birtokolt semmit, és nem érdekelte semmi. Szép álom volt.
Aznap, mikor a németek megjelentek a kastélyban, a földbirtokos hajnalban végre azt álmodta, hogy kutya. Futkos a jeszkotlei főtéren, és keres valamit, maga sem tudja, mit. Kikapar valami koncot, ételmaradékot Szenbert boltja előtt, és jó étvággyal megeszi. Vonzza a lócitrom és az emberi ürülék szaga a bokorban. Finom csemegeként illatozik a friss vér.
A földbirtokos csodálkozva ébredt. „Irracionális, értelmetlen az egész” – gondolta, de örült, hogy folytatódhat a Játék.
A németek nagyon udvariasak voltak. Gropius ezredes meg még valaki. A földbirtokos kiment eléjük a kapuba. Igyekezett tartani a távolságot.
– Megértem magát – kommentálta savanyú ábrázatát Gropius kapitány. – Sajnos agresszorként, megszállóként állunk ön előtt. Pedig civilizált emberek vagyunk.
Sok fát akartak vásárolni. Popielski földbirtokos azt mondta, foglalkozni fog a fa elszállításával, de a lelke mélyén nem kívánt elszakadni a Játéktól. Ezzel véget is ért a beszélgetés a megszálló és a megszállt között. A földbirtokos visszatért a Játékhoz. Örült, hogy volt már kutya, s most előreléphet a következő mezőre.
Másnap éjjel a földbirtokos azt álmodta, hogy a Játék szabályait olvassa. Ugráltak álmos szemei előtt a szavak, a földbirtokosnak az a része ugyanis, amelyik álmodott, nem volt gyakorlott olvasó.

„A Második Világot a fiatal Isten teremtette. Még tapasztalatlan volt, így hát ebben a világban minden fakó és homályos, a tárgyak pedig hamarabb szétporladnak. Örökké tart a háború. Az emberek születnek, kétségbeesetten szeretkeznek, s hamar meghalnak hirtelen halállal, amely mindenhol jelen van. De minél több szenvedést okoz nekik az élet, annál inkább szeretnének élni.
Őskor nem létezik. Létre sem jött, azon a földön ugyanis, ahol megalapíthatta volna valaki, kiéhezett hadak hordái vonulnak szüntelen keletről nyugatra. Semminek nincs neve. A földet bombák luggatják, mindkét beteg, sebesült folyó zavaros vizet görget, alig lehet megkülönböztetni őket. A kövek szétmorzsállnak az éhes gyerekek ujjai között.
Ebben a világban Káin találkozott Ábellel a mezőn, s imígyen szólott: ťNincs törvény, sem bíró! Nincs túlvilág, nincs jutalom az igazaknak és büntetés a gonosztevőknek. Nem kegyben teremtetett ez a világ, nem az együttérzés kormányozza. Hisz miért fogadtatott el a te áldozatod, az enyém pedig utasíttatott el? Mi szüksége Istennek a halott bárányra? Ť Mire Ábel azt felelte: ŤťAz én áldozatom elfogadtatott, mert szeretem Istent, a tiéd elutasíttatott, mert gyűlölöd őt. Jobb lenne, ha az olyanok, mint te, nem is léteznének.Ť És Ábel megölte Káint.”

Kurt ideje
Kurt Őskort a teherautóból pillantotta meg, amellyel a Wehrmacht katonáit ideszállították. Számára Őskor semmiben sem különbözött a többi idegen falutól, ami mellett elrobogtak az idegen, ellenséges országban. A falvak pedig nem sokban különböztek azoktól a falvaktól, amelyeket a nyári szünetekből ismert. Talán keskenyebbek voltak az utcák, szegényesebbek a házak – vicces girbegurba fakerítések, fehérre meszelt falak. Kurt nem ismerte ki magát falun. Nagyvárosban nőtt fel, visszavágyott a városba. Ott hagyta a feleségét és a lányát.
Nem próbálták parasztokhoz bekvártélyozni magukat. Elrekvirálták Cherubin kertjét, és nekiláttak fabarakkokat építeni maguknak. Az egyikben akarták berendezni a konyhát, amelyet Kurt vezetett. Gropius kapitány terepjáróval furikázta Jeszkotléba és a kastélyba, Kotuszówba, a környező falvakba. Fát, tehenet, tojást vásároltak saját maguk által megszabott – igen alacsony – áron, vagy éppen nem fizettek semmit. Ilyenkor Kurt közvetlen közelről látta az ellenséges, leigázott országot, ott állt szemtől-szemben vele. Látta a kamrából kihozott kosár tojást, a tyúkszart a krémszínű tojáshéjon, a parasztasszonyok mogorva, ellenséges pillantását. Látta a bumfordi, sovány teheneket, s csodálkozott, milyen gyengéden gondozzák őket. Látta a trágyakupacban kapirgáló tyúkokat, a padláson szárított almát, a havonta egyszer sütött kerek kenyeret, a mezítlábas, kék szemű gyerekeket, akiknek csipogó hangja felidézte a kislányát. De az egész idegen volt. Talán a primitív, éles nyelv miatt, amelyen beszéltek, talán az arcvonások idegensége miatt. Néha, amikor Gropius kapitány sóhajtozott, hogy legjobb lenne ezt az egész országot a földdel egyenlővé tenni, és új rendet építeni a helyén, Kurt magában igazat adott a kapitánynak. Tisztább, szebb lenne itt minden. Máskor eszébe jutott az elviselhetetlen gondolat, hogy haza kéne menni, és hagyni a csudába ezt a homokos földdarabot, ezeket az embereket, teheneket és tojásos kosarakat. Éjszaka felesége világos, sima testéről álmodott; álmában mindennek ismerős, biztonságos szaga volt, egész más, mint itt.
– Nézd csak, Kurt – mondta Gropius kapitány, amikor újabb bevásárlókörútra indultak. – Nézd, mennyi munkaerő van itt, mennyi tér, mennyi föld. Nézd, Kurt, a kövér folyóikat. Vízierőművekkel cserélhetnénk fel ezeket a primitív malmokat, elektromos vezetékeket húzhatnánk, üzemeket építhetnénk, őket meg elzavarhatnánk végre dolgozni. Nézd meg őket, Kurt, nem is olyan hitványak. Én kifejezetten szeretem a szlávokat. Tudtad, hogy ennek a fajnak a neve a latin sclavus, szolga szóból ered? Ennek a népnek a vérében van a szolgalelkűség…
Kurt alig figyelt rá. Honvágya volt.
Összeszedtek mindent, amit csak találtak. Néha, ha beléptek egy-egy szobába, Kurtnak olyan érzése támadt, mintha a lakók csak az imént végeztek volna az élelem elrejtésével mindenféle titkos zugokba. Ilyenkor Gropius kapitány előhúzta a pisztolyát, és dühösen üvöltötte:
– A Wehrmacht nevében lefoglalom!
Ilyenkor Kurt tolvajnak érezte magát.
Esténként így imádkozott: „Bárcsak ne kéne továbbmennem keletre. Bárcsak itt maradhatnék, aztán meg ugyanazon az úton hazamehetnék. Bárcsak véget érne a háború.”
Kurt lassan megszokta az idegen környezetet. Nagyjából tudta, melyik gazda hol lakik, sőt kedvét lelte mulatságos hangzású neveikben, akárcsak a helyi pontyokban. Mivel szerette az állatokat, az összes konyhamaradékot a szomszéd ház elé hordatta – egy sovány öregasszony lakott itt, több tucat lesoványodott kutyával. Emiatt aztán az öregasszony üdvözlésül mindig rámosolygott fogatlan, néma mosollyal. Gyerekek is jártak Kurthoz az utolsó, új házból az erdő szélén. A fiúcska valamivel idősebb volt a kislánynál. Mindkettőjüknek világos, szinte fehér haja volt, mint a kislányának. A lány mindig felemelte puha kezecskéjét, és alig érthetően köszönt:
– Hajhitla!
Kurt cukorkát adott neki. A posztoló katonák mosolyogtak.
Gropius kapitányt negyvenhárom elején a keleti frontra küldték. Úgy látszik, nem imádkozott esténként. Kurtot előléptették, de egyáltalán nem örült. Az előlépés most veszélyes volt, könnyen távolabbra sodorhatta az embert otthonról. Egyre több gond volt az ellátással, s Kurt mindennap a környező falvakat rótta egy-egy osztaggal. Gropius kapitány hangján dörögte:
– A Wehrmacht nevében lefoglalom! – és vitte, amit lehetett.
Emberei segítettek az SS-osztagnak a jeszkotlei zsidók pacifikálásában. Kurt felügyelte a pakolást a teherautókra. Sajnálta az embereket, bár tudta: jobb helyre mennek. Kínos volt, amikor pincékben és padlásokon kellett kajtatniuk zsidó szökevények után, félelemtől megtébolyodott nőket kergetni a réten, kitépni a kezükből a gyereket. Lövetett rájuk, nem volt más megoldás. Ő maga is lőtt, nem keresett kibúvót. A zsidók nem akartak felszállni a teherautóra, elfutottak és kiabáltak. Nem szívesen gondolt rá. Végül is háború van. Esténként így imádkozott: „Bárcsak ne kéne innen keletre mennem. Bárcsak itt maradhatnék a háború végéig. Uram, add, hogy ne vigyenek a keleti frontra.” És Isten meghallgatta az imádságát.
Negyvennégy tavaszán Kurt parancsot kapott, hogy költöztessen át mindent Kotuszówba, egy faluval nyugatabbra, egy faluval közelebb az otthonához. Azt beszélték, jönnek a bolsevikok, bár Kurt ezt nem tudta elhinni. Aztán, míg pakolták fel minden vagyonukat a teherautókra, átélt egy orosz légitámadást. A taszówi német helyőrségeket bombázták. Néhány bomba a tavakba csapódott. Az egyik a kutyás öregasszony csűrjébe. A megvadult kutyák szétfutottak a Dombon. Kurt katonái lőni kezdtek. Kurt nem próbálta megfékezni őket. Nem ők lőttek. A félelmük lőtt az idegen országban, a hazavágyódásuk. A rettegésük a haláltól, az lőtt. A félelemtől felbőszült kutyák a megrakott teherautóknak rontottak, a gumiabroncsot marcangolták. A katonák egyenesen a szemük közé céloztak. A lövések ereje hátravetette a kutyák testét, olyan volt, mintha bukfencet hánynának. Lassított szaltóik közben szerteszét fröcskölt a sötét vér. Kurt látta, ahogy a házból kirohan az ismerős öregasszony, próbálja elrángatni az életben lévő kutyákat, a sebesülteket pedig a karjába veszi, és beviszi a kertbe. Szürke köténye egykettőre vörös lett. Valamit kiabált, amit Kurt nem értett. Parancsnokként véget kellett volna vetnie az ostoba lövöldözésnek, de egyszerre hatalmába kerítette a gondolat: íme, tanúja a világ végének, egyike az angyaloknak, akiknek meg kell tisztítaniuk a világot a szennytől és bűntől. Hogy valaminek véget kell érnie, hogy elkezdődhessen az új. Hogy rettenetes, de így kell lennie. Hogy nincs visszaút, ez a világ halálra ítéltetett.
Azzal lelőtte az öregasszonyt, aki üdvözlésül mindig rámosolygott fogatlan, néma mosollyal.
Az egész környékről Kotuszówba gyűlt a katonaság. Elfoglalták az összes, a légitámadás után épen maradt épületet, megfigyelőpontot építettek. Kurt feladata most Őskor figyelése volt. Ennek köszönhetően a költözés ellenére továbbra is a faluban maradt.
Most bizonyos távolságból látta Őskort, az erdő és a folyó vonala fölött, mint szétszórt házakból álló települést. Az erdő szélén is elég jól ki tudta venni az új házat, ahol a világosszőke gyerekek laktak.
Késő nyáron látta meg Kurt távcsövével a bolsevikokat. Borsószem nagyságú autóik fenyegetően vonultak a néma csendben. Mákszemként szóródott ki belőlük a megszámlálhatatlan katona. Kurt úgy érezte, aprócska, halálosan veszélyes bogarak invázióját látja. Megborzongott.
Augusztustól a következő év januárjáig naponta többször is figyelte Őskort. Ezalatt megismert minden kis fát, utat, házat. Látta a hársfákat az Országút mentén, a Cserebogár-dombot, a rétet, az erdőt, a csalitokat. Látta, ahogy az emberek szekéren elhagyják a falut, s eltűnnek az erdő fala mögött. Esténként látott egy-egy fosztogatót: messziről farkasemberre hasonlítottak. Látta, ahogy a bolsevikok napról napra, óráról órára több katonát és felszerelést gyűjtenek. Néha lőtték egymást, nem azért, hogy sérülést okozzanak – annak még nem volt itt az ideje –, inkább emlékeztetőül.
Sötétedés után térképeket rajzolt, papírra vitte Őskort. Nagy örömmel csinálta – meglepő módon vágyakozni kezdett Őskorba. Még az is eszébe jutott, hogy ha már megtisztította a világot ettől a kuplerájtól, magával hozhatná a két nőt, és letelepedhetne itt; tenyészthetne pontyot, vezethetné a malmot.
Mivel Isten olvasott a gondolataiban, és általában teljesítette kívánságait, megengedte Kurtnak, hogy örökre Őskorban maradjon. Neki rendelt egyetlen, véletlen golyót, amelynek segítségével, ahogy mondani szokás, Isten végez.
Mire Őskor lakosai vették a bátorságot, és eltemették a januári offenzíva halottait, már beköszöntött a tavasz, így hát senki sem ismerte fel a Kurt nevű német katona oszló hulláját. Az égerligetben temették el, közvetlenül a tisztelendő rétjénél, mai napig ott nyugszik.

        KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

Bibliográfia

TOKARCZUK, Olga
Az Őskönyv nyomában
(Mihályi Zsuzsa ford.)
Európa, 2000

Sok dobon játszani 
(Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos ford.)
Napkút, 2007

Őskor és más idők
(Körner Gábor ford.)
Harmattan, 2011
(megjelenés előtt)

„Bardo. A betlehem”
(Mihályi Zsuzsa ford.)
Magyar Lettre Internationale, 51