Katarína Tholtová
Éjjeli pillangók 

Csak amikor Sára rájött, hogy a héten semmit nem evett, mert lelassult körülötte az idő, ahogy neki tetszett, csak amikor nem fogadta osztálytársnői köszönését, és meg se hallotta kérdéseiket, mert meg volt róla győződve, hogy csak álmodta őket, csak amikor párszor saját magával beszélgetett az utcán, és azt képzelte, hogy a nem valóságos emberek tényleg léteznek, és beszélnek hozzá, csak ekkor kezdett kételkedni, hogy nem fajult-e el a dolog. Minél jobban hagyta magát elragadtatni az álomvilággal, az annál gyakrabban és élénkebben hatolt be az életébe.
A kollégiumi szobában ült az ágyon, Zuzka, a lakótársa a fürdőben készülődött az utolsó vizsgájára. Sárával már nem beszélt pár napja. Egy kicsit már félt is tőle. Mindig furcsának találta, az utóbbi időben azonban olyan képtelenségeknek volt tanúja, hogy habozott, ne kérje-e át magát egy másik szobába. Kikukkantott a fürdőszobából. Sára az ágyon ült és az üvegezett erkélyajtót lengette. Senki sem volt mögötte.
Zuzka felsóhajtott, és inkább visszatért a sminkeléshez. Sára felkelt és kiment az erkélyre, Sebastian ott cigizett. Hamu szállongott a feje körül, mely különféle alakzatokat vett fel. Először halacskák voltak. Úsztak a levegőben, keresztül az egész erkélyen, de amikor észrevették Sárát, megijedtek és elúsztak. Sebastian lehamuzott, és a hamuból egy rózsa nőtt ki. Nemes gesztussal leszakította és átnyújtotta Sárának. Amikor kézbe vette, a virág szertefoszlott. A halacskák visszatértek, varjakká változtak, V-alakba rendeződtek, majd megint elrepültek. Egy pillanatra mindketten ezt a jelenetet figyelték, majd Sára megszólalt.
– Be kéne vásárolnunk.
A közös hűtőben lévő polca kétségbeejtően üres volt, és úgy érezte, ha nem eszik valamit, nemsoká a saját beleit kezdi felemészteni. Sebastian egy fagyi alakú füstfelhőt fújt ki. Elnevette magát.
– Komolyan mondom – Sára nem tágított.
Sebastian egy szót se szólt, elnyomta a cigarettát és bement. A szobatársnő már elment. Sára belebújt a cipőjébe és magára húzta hosszú fekete kabátját.
– Akkor menjünk – mondta, és kiment a szobából.
Sebastian követte. Sára megpróbálta megfogni a kezét, de a fiú még idejében zsebre dugta a mancsát. Sára értetlenül nézett rá.
– Ki hívogat állandóan? – kérdezte a fiú, amikor beléptek a liftbe.
Sára kivette a mobilját a táskájából és megnézte a kijelzőt. Tizennyolc nem fogadott hívás. Hogy lehet, hogy egyáltalán nem hallotta a csöngést? És hogy lehet, hogy Sebastian meg igen? Az összes hívás Sára anyukájától jött. Vissza kellene hívnia, de nem volt kedve hozzá. Visszadobta a telefont a táskájába.
A bolt előtt Sebastian kijelentette, hogy utál vásárolni, kint vár. Sára megkönnyebbült. Attól félt, hogy ha vele beszélget, az előadónők kételkedni kezdenek az ő lelki épségében. Így minden simán ment. Amikor kilépett az üzletből, kint már besötétedett. Ránézett az órájára. Még csak délután volt. Az ég kedvére való sötét türkiz árnyalatot öltött. Sárának a fénynél jobban tetszett a sötét, így hamar megbékélt a váratlan helyzettel.
Sebastiannal elindultak a térre, onnan ment a busz a kollégiumba. A megállóban meglepően sokan voltak. Idegesen föl-le járkáltak, vagy legalábbis toporogtak.
– Mi történik itt? – kérdezte Sára Sebastiantól.
A fiú, aki nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy neki címezték a kérdést, válaszolt: – Korcsolyázók.
Ujjával a megálló mögötti keresztutca felé mutatott. Ebben a pillanatban görkorcsolyázó tömeg zúdult ki onnan. Mindegyikük fényvisszaverő mellényt viselt, és gyorsan közeledtek.
– Leállították miattuk a forgalmat – magyarázta a fiú.
A korcsolyázók csoportokba verődve gurultak el a megálló körül, majd mentek tovább az alagút felé, megelőzték, kergették egymást, és különféle kunsztokat csináltak, csak hogy kitűnjenek a tömegből. Ha az egyik Sára köré karikázott, a többi is megjelent, nem volt se vége, se hossza. Egy percig nézte őket, majd megragadta Sebastian kabátját és elrángatta.
– Mit csináljunk? – kérdezte. – Úgy néz ki, sokáig tart.
– Kajánk van, csapunk egy pikniket – javasolta a fiú.
– Itt? – csodálkozott Sára.
– Persze – válaszolta a fiú, és a kabátja alól egy nagy színes takarót húzott elő. Leterítette a földre a tér közepén. A kezében ott termett egy kosár, és elrendezte benne Sára bevásárlószatyrának a tartalmát. Leültek a pokrócra és nekiláttak az evésnek. Szemük sarkából a korcsolyázókat figyelték, akik mind többen és többen lettek. Fényvisszaverős mellényük csillogott a türkiz-sötétben.
Megszólalt Sára mobilja. Most meghallotta, és kételkedni kezdett benne, hogy tényleg csörög-e. Felvette.
– Halló?
Ahogy a telefonban megszólalt az anyja ideges monológja, hideg ujjak érintését érezte a hátán. Nem Sebastian volt. Hirtelen felállt és elbőgte magát. Gyerekkora szörnyetege állt mögötte. Földhöz vágta a mobilt és el akart futni, de nem volt hová. Az egész teret körülvették a korcsolyázók. Tanácstalanul nézett Sebastianra, azt remélte, hogy segít neki, de köddé vált. A zűrzavarban rálépett a telefonra, mely így bevégezte elektronikus életét.
– Kelj fel… ébredj… ébredj… – suttogta szemtől szembe saját rémálmának.
Sikerült. A szörny eltűnt, a korcsolyázók is, a türkiz ég világoskékre változott. A pokróc és a kosár is eltűnt. Különféle élelmiszerek üres csomagolása közepén állt, és kíváncsiskodók kis csoportja vette körül.
– Kisasszony, kisasszony, jól van? – kérdezte egy idősebb úr.
– Hívom a mentőket – mondta a mellette álló asszony.
– Nem, nem kell, jól vagyok, nem történt semmi, csak… – Sára próbálta menteni a menthetőt, de a világért se jutott volna eszébe semmi használható, amivel megmagyarázta volna a viselkedését. Elkezdte felszedegetni maga körül a szemetet egy nejlonszatyorba, és állandóan ismételgette, hogy semmi baj.
– Jó – mondta a nő a telefonban. – Mentőre van szükségünk, egy hölgynek itt komoly problémája van.
Megnevezte a helyet, hol található a problémás hölgy, és csendben hozzátette: – Azt hiszem, megőrült.

        TÓTH ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu