A Ferro negyed, a város nyugati részén, az öntödékről kapta a nevét, amelyek miatt egyáltalán megszületett, no és mert közel esett a vasúti sínekhez.
 A hajdani üzemekből mára csak rozsdamarta, grafittivel borított épületek maradtak. A tetők beomlottak, és belül, az épületek gyomrában, kuszán össze-vissza dőlt gerendák között macskák ellettek és drogosok szurkálták magukat.
 Az öreg téglaházakat, a hajdani munkásszállásokat, elfoglalták az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók, akiket vonzottak az alacsony bérleti díjak. Egy-egy lakásban akár tizenöten is szorongtak.
 A kerület lassacskán új területeket épített be, nagy, kertes, kékre mázolt ablakú házakkal, de a környék valahogy mégis lepusztult maradt. Úgy nézett ki, mint egy szemétre dobott, kibelezett fotel, ami már nem jó semmire. Azelőtt itt gyarmatáruboltok és vaskereskedések sorakoztak, most csak internet kávézókat és „mindencsakegyszázas” üzleteket lehetett látni. Csak a lakók voltak még mindig ugyanazok, bevásárlókocsit vonszoló öregek, akik egyre panaszkodtak a kábítószeresek meg a betörések miatt, habár egyiküknek se volt még soha baja velük.
 A negyed központja a Fontana volt, egy terecske, közepén lármás kis szökőkúttal. A déli nap kicsalta az öregeket a térre, csapatostul jöttek és ellepték a padokat. Melengették a csontjaikat, és hordozható kisrádiót szorítottak a fülükre. A néhány szabadon maradt padon afrikai asszonyok ültek, tarka ruhájukból kilátszott a mellük, ahogy a csecsemőiket szoptatták. Az öregek gyors pillantásokat vetettek feléjük, mintha csak szórakozottságból tennék, és ezalatt kemény arcvonású, összeesküvő külsejű férfiak halk szavakat váltottak egymással. Néha egy kínai vágott át a téren sietős léptekkel, kezében bevásárló szatyrokat cipelve.
 Robles jól ismerte mindezt. Az akkor még fiatal, de máris megözvegyült nagyanyja telepedett le itt, az ő kamaszkorú apjával meg a három másik testvérével együtt. Miután az apát letartóztatták, elmenekültek északról, a háború által meggyötört kis faluból. Űzte őket az éhség, így hát beköltöztek egy patkányok lakta düledező házba, amelyen még öt másik családdal osztoztak. Nagyanyja cselédként talált munkát. El kellett ugyan viselnie, hogy a ház ura megfogdossa a fenekét, de azért sikerült felnevelnie a gyerekeit, ügyesen beosztva az árpakását és az édesburgonyát, ami a mindennapi megélhetést jelentette, és amit kéthetenként egy tojás vagy némi hús egészített ki, és eközben sikeresen elkerülte a prostitúció egyéb formáit, amelyekre a hozzá hasonlók közül sokan rákényszerültek, ha nem akarták elveszíteni gyermekeiket.
 A falvakból beözönlő legyőzöttek rongyos tömegéből kovácsolódott össze a nyomornak és a morális mélypontnak ezekben az éveiben San Martin, ez a város, ahol a felül lévők meg tudták őrizni előjogaikat a többséggel szemben, amelynek tagjai kénytelenek voltak foggal-körömmel és kevéssé legitim módszerekkel utat nyitni maguk előtt. Itt, ebben a kerületben kezdett el inni az apja akkor, amikor egy üveg bor kevesebbe került, mint a legvékonyabbra vágott szelet hús, és abba sem hagyta az ivást addig, amíg az utolsó fogát is ki nem húzták. A rákövetkező napon, ágyban párnák közt meghalt, mellette a kisasztalon ott hevert a vadonatúj, a celofánból még ki sem bontott műfogsora. Így aztán, szájában a fogsorral, nem látszott beesettnek a halott arca a koporsó üvegfedelén keresztül. Anyja könnyei közt sóhajtotta, „De kár érte, amilyen sokba került”.
 A ház téglából épült, négyemeletes volt. A homlokzatán törülközők és fehér zoknik száradtak. Robles a noteszába pillantott, és megnyomta az utolsó lakáshoz tartozó csengőt. Senki nem jelentkezett, ezért újra csengetett. Egy nyitott ablakon át kihallatszott az utcára a csengő berregése.
- Nincs itt senki.
A kapu alól egy lány lépett ki, a haja rengeteg fonatban állt a fején.
- Ismeri Szaidot? – kérdezte tőle Tomás.
A lány riadt pillantást vetett rá, tagadóan intett, és már ott sem volt.
 Szemben volt egy kopott, mocskos ablakú bár.
- Próbáljuk meg ott – javasolta Robles.
Mosószer és kávé szaga érződött a levegőben. A pult mögött kopasz férfi törölgette a poharakat egy ruhával. Fejbiccentéssel üdvözölte őket, és várta, hogy majd kérnek valamit. Az egyik asztalnál egy párocska bámulta egymást bamba tekintettel, egy alkoholista kinézetű nő pedig már a negyedik pohár boránál tartott. A zenegép mellett egy nagyjából tízfős, marokkóiakból álló csoport itta a kávéját.
 A csaposra ügyet sem vetve, egyenesen ide tartottak. Robles eléjük állt. A szeme sötét volt, nem ígért semmi jót.
- Ismertek egy bizonyos Szaidot?  – kérdezte.
- Én vagyok Szaid – szólalt meg az egyik, akinek ritkásan álltak a fogai.
- Én is hív Szaid – mondta egy másik, farmerdzsekit viselő alak. Nem lehetett több tizenöt évesnél.
- Meg én is – bólogatott egy harmadik.
- És én is – vigyorgott a negyedik.
Robles a noteszéért nyúlt, majd beütött a mobiljába egy számot. Az egyik, magas fickó, ajkai közt kézzel sodrott cigarettával, a mellére tette a kezét.
Sípoló hang hallatszott.
- No lám, már meg is van az igazi Szaid.

A fickó kedvetlenül elvigyorodott, a többiek mereven álltak.
- Mit akartok? – mordult feléjük az első Szaid.
- Beszélni akarunk a barátotokkal. De csak vele.
Robles kinyitotta a tárcáját és rendőrigazolványát kirakta az asztalra.
Annyi ideig tartott nekik eltűnni, amennyi az ajtónyitáshoz kellett. Csak az maradt ott, amelyik elsőnek válaszolt.
- Jobban teszed, ha elmész – tanácsolta neki.
Az első Szaid ránézett az igazira, és pár szót mondott neki arabul. Vitatkoztak, de végül mégis elment.
- Járjunk egyet – javasolta Robles.
A Cervantes park voltaképpen egy darabka kopár gyepfelület, amelyből úgy harminc dércsípte fa nyújtózkodik felfelé. A sárban néhány kacsa totyogott, nevetségesen, ahogy szoktak, a kis tó felé. A piszkos, tollakkal teli víz partján nagy madárkalitka állt, valami környezetvédő szervezet tulajdona. Ide kerültek a gazdáik által megunt madarak. Itt végezte a város minden szárnyakkal ellátott születésnapi ajándéka.
 A hullámos- és törpepapagájok elég nagy lármát csaptak, és néha fejjel ütköztek egymásnak. Egy csoport vörös és zöld tollú papagáj olyan hangokat hallatott, mint egy haldokló, a kanárik pedig, menedéket keresve, behúzódtak az egyik sarokba, és nyugtalanul figyelték a többieket.
 Szemben állt egy pad. Intettek Szaidnak, hogy üljön le.
- Tüze van? – kérdezte, és felemelt egy cigarettát.
- Nincs.
- Beszélj nekünk Szókratészről – szólította fel a felügyelő.
- A filozófusról?
Tomás erre a lábára taposott, és közben mosolygott. A marokkói úgy nézett rá, mintha mindjárt a torkának akarna ugrani.
- Bocsánat, rettentő ügyetlen vagyok.
Ezzel megint rátaposott, ide-oda forgatva, sarkát belemélyesztette a másik tornacipős lábába.
- Jaj, hogy én milyen szórakozott vagyok – sóhajtott Tomás, szemeit forgatva.
 A teaszínű arc sápadt volt a dühtől. Robles a vállára tette a kezét.
- Idehallgass Szaid, vagy akárhogy is hívnak, ha nem segítesz, azzal egy gyilkosságot fedezel, mi pedig dutyiba küldünk, de a te hazádéba. Már ma este Rabatban alhatsz. Azt akarjuk tudni, ki találkozott utoljára Szókratésszel.
A szemei résnyire szűkültek a gyűlölettől, de aztán megvonta a vállát.
- Nem vesztek semmi, ha mondok nevet, de én biztosíték akar, hogy elmehetek.
- Lehetséges.
Megvakarta az állát, sóhajtott.
 - Rendben van. Ismer egy fiú. Megadom az ő cím.

                 Sós Éva fordítása