Három óra tájban igazi nyári nap kerekedett, az első itt. Kikapcsolta a televíziót, széthúzta a függönyöket, a fészerből előtolta az új bicikliket, és elkerekeztek a faluba, ahol a csonka tornyú templom áll. Mögötte, a távolban szántóföldek, erdők és lankás hangamezők. Hollandia kicsi, gondolta az asszony, de itt mégis egészen más minden, mint az általa jól ismert poldervidéken. Nagyobb léptékű, elmosódottabb, titokzatosabb. Nem tudta, mi az, vagy hogyan is nevezze. Aztán meg a keskeny, kanyargós, éles kaviccsal felszórt ösvények, teli mélyedésekkel, persze azért énekelt végig az úton, nehogy defektet kapjanak. Tudta, hogy azért is énekelt, mert a férfi Tiltakozás nélkül kerékpárra szállt, és most sem akart visszamenni, és továbbra is előtte biciklizett, mintha vezetné valahová. Hol a saját biciklijének első kerekét nézte, hol a férfi egyenes, magas hátát, a biztosan rögzített zöld termoszt, és a vádliját, amely szinte úgy fehérlett, mint a fehér teniszzoknija. És azt gondolta, ha még így marad ez a szép idő, holnap is elmennek. És holnapután is. Lassan, de biztosan a férfi is megszokik itt. Hirtelen meredeken lejteni kezdett az út, és egy sötét erdőbe keveredtek, ahol megkövült fák meredeztek a mozdulatlan víztócsákból. Az erdő másik oldalán egy kisfiú csatlakozott hozzájuk, Ajaxos pólóban lépdelt a tarlók mentén, és amikor leszálltak a kerékpárról, szó nélkül egy pajtába vezette őket, ahol egy tolószékes öregember ült, valószínűleg a nagyapja, egy kukoricacsövekkel, tojásokkal, lekváros üvegekkel és régi fajta tejesüvegekbe töltött mézzel teli állvány mögött. (A viharvert, összetákolt tető alatt, egy fémrúdon fej nélküli tetem lógott, egy kecske, egy őz vagy talán egy hatalmas kutya; és amikor az asszony rámutatott, a férfi remegve sarkon fordult, de a kisfiú kézen fogta az asszonyt, mintha óvni akarná vagy meg akarná nyugtatni.) Hat tojást kért, hatot, egy darabbal sem többet. A férfi szó nélkül csúsztatott elé egy kartondobozt tíz tojással. Ő pedig cserébe egy ötös papírpénzt, amivel a férfi elsőre nem akarta beérni, míg végül a kisfiú úgy határozott, hogy jó lesz így. És nem sokkal ezután eltévedtek, és úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, és természetesen mindkettőért az asszony volt a hibás, és természetesen még tíz percbe sem telt, mikor meglátták a turistajelzést, és elállt az eső, és a távolban feltűnt a csonka torony.

Az ajtajukon rózsaszín cetli lógott.

Nem állt módunkban Önt otthon találnunk. Az Ön ételhordója – cégünk kiszállítási feltételeinek megfelelően – átvehető ügyfélszolgálatunkon. Jó étvágyat kíván az Ön ételszállítója: a P.Th. W. Jeurisse Váll. 
Az asztalnál ismét a kívül lévő csavarokról kezdett el beszélni, hogy galvanizálni kellett volna őket, de ez nem történt meg, és hogy ezért rövid időn belül megeszi őket a rozsda, és hogy a kártérítés követelés megindításához már most ügyvédet kellene fogadniuk, különben túl késő lesz. Az asszony, mint általában, bólintott, és utána a férfi, anélkül hogy mondott volna valamit, eltolta magától a joghurtját és felállt, már a nyolc órás híradó előtt elaludt, rövidnadrágban, az ablak melletti kanapén, homlokán félrecsúszott szemüveggel, a szombati rejtvénnyel az ölében. Az asszony összehúzta a függönyöket, és lehalkította a televíziót. Egy dokumentumfilm ment arról, hogyan élik túl a sarki rókák a telet, utána pedig egy félresikerült, amerikai plasztikai műtétekről szóló program. Az asszony szemmel tartotta az időt. Egy másik csatornán bármelyik pillanatban elkezdődhet a Dustin Hoffmanról és a kisfiáról szóló film, a válásuk után.
És aztán hirtelen felébred. És felkiált.
– Hogy kerül oda az a lilaság?
Remegve mutat a háta mögötti tálalóra.
– Hiszen te is tudod, ezek a kardvirágok, amiket Josientól kaptunk. Még a költözésünk előtt.
Az asszony nyugodtan és szinte felületesen ejti ki a szavakat, mintha a férfinak csupán rövid lenne az emlékezete.
– Kardvirágok – suttogja szeretetteli árnyalattal a hangjában, mintha először hallaná a szót.
– Josientól – teszi hozzá az asszony. És miközben kimondja a nevet, már tudja mi fog most következni.
A képernyőn látja, amint két helikopter egy medencéből kiemel egy óriási lepedőt, és az uszoda körül álló emberek először elborzadnak, majd mindannyian üdvrivalgásban törnek ki.
– Bart Josienjától.
Egy pillanatig úgy tűnik, elneveti magát. Aztán megkeményedik a férfi arca, eldobja magától az újságot, feláll és remegő kézzel a plafon sarkába mutat.
– Hallod őket? Vagy nem is akarod hallani? Most négyen vannak.
Az asszony bólint, és azt feleli, hogy hallja. Feláll, hogy a konyhából behozzon egy konyharuhát, mert tudja, mi fog történni. 
A férfi két lépéssel a tálalónál terem, kiemeli a csokrot a vázából, és anélkül hogy odafigyelne a szárakról lecsöpögő vízre, visszamegy a székéhez, ahol a virágokat egytől egyig alaposan megvizsgálja, mielőtt a hüvelyk- és mutatóujja között összemorzsolná őket.
– Titeket nem is Josientól kaptunk – suttogja, hanem a királyi légiforgalmi hatóságtól. Gyertek csak elő a mikrofonjaitokkal! Azokkal az apró, láthatatlan mikrofonokkal, amelyek annyira megbízhatóan tudják kiszámítani a dolgokat, de véletlenül épp akkor vannak a WC-n, amikor valamelyik landol, és mindannyian épp megbeszélésen ülnek, ha valamelyik felszáll.  
Az asszony rezzenéstelenül tartja szemmel a kis konyhából. És a férfi tudja, hogy ezt teszi. Amikor az utolsó szál virág is a szőnyegen landol, ismét leül, és erősen zihálva a rejtvénye után nyúl.
Épp olyan, mint Ko van Dijk a színpadon, gondolja az asszony. És azt is: most mondd meg nekem, hogy mire mész ezzel. De megtanulta, hogy ilyenkor jobb, ha hallgat.
Egy specialista tanácsára az ország másik végébe költöztek egy bungalóba, ahol még a messze távolban sem lehetett egyetlen kifutópályát sem találni, és a gyógyulás legfeljebb néhány hét kérdése volt. De az asszony tudja, hogy a férfi már rég kigyógyult a fejében dübörgő hangokból, és csak azért játssza a beteget, nehogy az asszony ismét megpróbálja. És miközben oly sokadszorra átgondolja, hogy a férfi ezt az őrültséget nem maga találta ki, hanem a pszichiátertől származik, megjelenik a reklám a két csigával egy fatönkön, az egyik kicsit hamarabb halad át a célvonalon, mint a másik, és a csigák gazdája elégedetten emel a szájához egy pohár sört, és akkor látja az asszony, hogy Bart az. Ha a szomorúság ismét hatalmába keríti, arra tanították az asszonyt a kórházi csoportban, legjobb, ha bömbölni kezd, és ha ez nem sikerülne, babusgatni kell az általa megsebzett helyeket. És hogy megmutassa, hogyan kell csinálni, az egyik, sárgára festett kakastaréjú ápoló nyalogatni kezdte az általa filctollal rajzolt sebeket, és először senki nem mert nevetni, egészen addig, míg az asszony el nem nevette magát.

Máthé Veronika fordítása