Drago Jančar
A névtelen fa
(Dugi otok)

Nézte Marijanát, amint készíti a vacsorára a salátát, takaros feleség, egészséges koszt, később bemegy a dolgozószobába, és előkészíti a jegyzeteit a másnapi előadáshoz, megint arra gondolt, hogy ezt a dolgot, ezt a történelem előtti időkből származó, talán lényegtelen felfedezést elhallgatná, átugraná, megpróbálná mielőbb elfelejteni. A dolog azonban erősebb volt nála, és megkérdezte, emlékszik-e, mikor voltak Dugi otokon. Az asszony azt felelte, a horvátországi háború idején, miért kérdezi. Elgondolkodik, vajon kilencvenötben vagy kilencvennégyben. Azt hiszem, kilencvennégyben, mondta és a salátástálat az asztalra tette, hozzál tányérokat, mondta; miért kérdezed? Valami emlékiratokat emleget folyton, kezdett hangosan gondolkodni, ha még arra az évre sem emlékszik, amikor Horvátországban háború tombolt, az íróasztalán, a levéltárban viszont olyan emberek emlékei hevernek, akik emlékeznek minden részletre, minden nőre.
Lipnik azt felelte, emlékszik, időnként távoli dübörgés hallatszott a hegy mögül, a szárazföldről át a szigetre, és ő többször arra gondolt: lám, ott ölik egymást. Mire lett volna a dübörgés, ha nem gyilkolásra, biztos nem csak úgy vaktában lövöldöznek nehéztüzérséggel, miközben mi ketten napozunk, úszunk, sétálunk a szigeten, bort iszunk a langyos estéken, friss halat keresünk, sehol sem lehet kapni, biztosan azért, mert háborús időben senki sem megy halászni. Sehol egy motorcsónak, sehol egy vitorlás. Miért erőltették a tengert a horvát háború idején? Mert le akartak menni a tengerre és nem máshová. Etikai kérdés, mondta Marijana később, nem gondoltak arra, hogy odafent, a szigettől nem messze öldöklés és erőszak tombol. Szerelmesek voltak, nem érdekelte őket a háború, semmit sem akartak tudni, a szerelem a legfőbb etika.
Erre emlékszik, és nem emlékszik az évre, kilencvenöt vagy kilencvennégy, arra emlékszik, hogy augusztus eleje volt, de a szigeten béke honolt, még sohasem volt ilyen csend itt ebben az évszakban, adtak is kicsit a fekete humornak, ide mindig akkor kell jönni, amikor háború van, de mit számít ez, több úgysem lesz. A háború messze volt, habár időnként dübörgés hallatszott a távolból, talán robbantanak, habár a Pagra vezető hídon horvát katonai őrség járőrözött.
Marjana azt mondta, kilencvennégyben volt.
– Jó a memóriád.
Marjana az asztalhoz ült és a tányér fölé hajolt, mintha imádkozna. Sohasem imádkozott, most sem.
– Azért emlékszem, mondta, mert akkor voltam utoljára állapotos.
Lipnik hallgatott. Azt gondolta, most nem kellene tovább folytatni, talán egyszer később. Nem volt gyerekük, pedig akartak. Ez fájdalmas volt.
Sört vett ki a hűtőből, Marjana fölemelte a fejét és a férjét nézte. Az sohasem ivott esténként, egyáltalán nagyon keveset ivott, egy pohárral az ebédhez, valamikor viszont sokat, akkor rengeteget. Éppen ezért nézte, hogyan tölti magának a sört a pohárba, és milyen mohón issza.
– Valami nincs rendben? kérdezte az asszony.

?
Miért van az, hogy azt a háborút szinte észre se vette, most pedig aló megszállottan foglalkozik egy másik, régi háborúból való emlékiratokkal? Talán mert szerelmes volt és egyáltalán nem vett észre semmit – hogy vette volna észre, hogy háború van körülöttük? Nem sokkal az Egyes számú napjuk után történt. A sziget szinte teljesen üres volt, kevés könnyelmű és szerelmes turista, mint ők ketten, napozott az üres öblökben, annyira csendes és békés volt minden, mint a világ teremtése idején.
Janez Lipnik megállt az utcán. A hatalmas reklámot kezdte bámulni egy nagy épület tűzfalán, meglehetősen pucér fürdőruhás lányok hirdették a naptejet és a saját sima, barna bőrüket. Háború volt, gondolta, mi ketten meg esténként bor mellett ülve mélyen egymás szemébe révedtünk. Bejártuk az összes templomot és kápolnát, egy faluban a sziget közepén bárányt ettünk. Egy teljesen csöndes öbölben aztán ebbe a csöndbe belezúgott egy jet-ski, nagy körökben robogott a hullámokon, mérgelődtek, mert elrontotta a meleg délutánjuk csendjét. Nem vették észre a háborút, ott dübörgött a hegy mögött a szárazföldön, időnként összenéztek, Lipnik azt mondta, bizonyosan robbantanak valamit – mit mondhatott volna, mit? Hogy ott embereket ölnek? Habár tudhatta, hogy a háborúban embereket ölnek, ágyúval, lőszerrel meg puskagolyóval, géppuska sorozatokkal, azok nem hallatszanak ilyen messzire. A háborút nem akarták hallani, a lármás jet-ski miatt mérgelődtek. Az újságok híreket közöltek a csataterekről, a rádióhírek a lövöldözésekről és a légiriadókról szóltak a szárazföld belsejében lévő városokban, de az egész több éve tartott már, egyhangúvá és távolivá vált. Egyedül a „szerb házak” juttatták az eszükbe, hogy háború van. A szerb ház összerogyott ház volt. Egy helybeli bor mellett elmagyarázta Lipniknek, mi a különbség a horvát és a szerb ház között. Janez Lipnik eddig azt gondolta, hogy az emberek errefelé nyelvi és kulturális különbségek miatt mentek ölre, vagy az ördög tudja, az emberek között újra és újra megjelenő miféle gonosz és miféle gyűlölet miatt. A föld fölött köröző láthatatlan felhőnek képzelte ezt, amely keresi a helyet, ahol megtelepedhetne, ahol árad a földből a gyűlölet.
A gonosz fellege. Most elgondolta, hogy a különböző építészeti tradíciók miatt harcolnak. De tévedett. A házépítésben nem volt semmi eltérés, még annyi sem, mint a nyelvben, a vallásban és a történelmi tradícióban. Házat a huszadik században a szerbek és a horvátok egyformát építettek, Dalmáciában az utóbbi idők turisztikai fellendülése közepette mindenféle oszlopokkal és ballusztrádokkal ékes fölöslegesen nagyméretű házakat. Különbség nem az építésben volt, hanem a rombolásban. A „szerb ház” teteje csaknem teljesen ép, de ezen kívül semmi más nem az. Azért van így, magyarázták neki a vörösbor, a plavac mellett a kocsmában, mert a mieink az alapokat aknázták alá, az szépen összerogyott, és ha jól végezték a munkát, akkor a teteje szinte teljesen ép maradt. A „horvát ház” viszont fentről volt összerombolva, a teteje volt teljesen szétdúlva. Ez a Zadar felé haladó jugoszláv néphadsereg dicső tüzérségének a műve volt. A lövedékek a horvát házak tetejére potyogtak, a szerb házakat békén hagyták, a jugoszláv hadseregnek jó tüzérei voltak, nem lövöldöztek vaktában. Mégis vissza kellett vonulniuk. Jött a horvát hadsereg a maga kitűnő szakembereivel.
Elnézve a helybelieket a reggeli csevegés és a hangos, vidám üdvözlések közepett valóban nagyon távolinak tűnt, pedig időnként egészen közelről lehetett hallani. Ezt a háborút senki sem veszi komolyan, mondta Marijana.
Ljubljanában úgy élnek, mintha mi sem történne, és még Zágrábban is így van.

?
Mégis a háború miatt hagyták ott a szigetet. Egy különös reggelen mindketten öt óra körül ébredtek, s egy pillanat alatt elhatározták, hogy elmennek megnézni a napfelkeltét. A sziklás sziget ragyogott a vöröses hajnali fényben, a könnyű szellő szétfújta Marijana haját, szép volt. Aztán bementek a városba kávézni, és már útközben sok katonai járművel találkoztak, a városban pedig nyüzsögtek az egyenruhások. Janez bekapcsolta a rádiót. A horvát hadsereg és a rendfenntartó erők akciója a terv szerint halad, adta hírül a rádió, az ellenség védelmi vonalát áttörték a haladás valamennyi taktikai irányában, foglyul ejtettek 760 ellenséges katonát, lefoglaltak nagyszámú fegyvert és technikai felszerelést. Figyelmeztették a lakosságot, ne induljon útnak, hallgassa a rádiót, amely közöl minden szükséges utasítást. Ez már sok volt, a háború közeledett a szigethez, elutaztak. Hirtelen kiderült, hogy a szigeten több a turista, mint gondolták. Minden út tömve volt, úgy látszott, a komp sem indul, mivel találat érheti, Zadarnál már lőtték a komphajókat. Aztán mégis elindult a komp, és amikor a szárazföldre értek, ott már láttak „horvát házakat” is.
Hosszú megállások után megérkeztek a nyugodt ljubljanai délutánba. Végül mégis úgy tűnt, nyaralásból érkeznek, nem háborúból.
Dugi otokot el fogja felejteni. Dugi otok a múlt, köd burkolja be, olyan fátyol, amilyen délelőtt hullott a szemére. A járdán italokkal felszerelt fiúk és lányok hangos csoportját kerülte ki, a gyalogátkelőnél elugrott egy autó elől, amely áthajtott a piroson – egyszerűen felejtsük el? Ami nem tetszik a múltból, ami kényelmetlen, ami esetleg még fáj is, nyomasztja a lelket – azt csak úgy felejtsük el? Ott a dolgozóasztalán visszaemlékezések hevernek, gyötrődik, hogy kitalálja, ki írta ezeket, beleéli magát az anyagba, emberek és események körvonalait állítja össze, és itt van valami, ami az ő élete, egy hazugság, amely belelépett az életébe, ezt feledésre ítéli. A baj az, hogy Marijana is nyilván tudta, aki elhazudja a múltat, az hazudik a jelenben is. Ki tudja, hogyan él Marijana, napokon át nem látják egymást, arra gondolt, hogy átkutatja a fiókjait, talán talál egy telefonszámot, Benóét? Vagy Pepóét, egyáltalán ki ez az alak? Beno azt mondta, a rendőrségen dolgozik, Marijana tehát rendőrökkel találkozik? Bal felől az utcán a gépkocsik reflektorai ragyogtak, jobbról a kivilágított kirakatok, Janez Lipnik ment az esti városon át, egyre gyorsabban ment, egyre erősebben érett benne az elhatározás, hogy még ma este tisztázza ezt a dolgot, nem maradhat kimondatlanul a kérdés, mindig újra visszatér, most már tudja, hogyan fog zajlani a beszélgetés, ő belép a dolgozószobába, nem, leül melléje az ágyra, és ezt mondja: A vacsoránál kérdeztem tőled valamit Dugi otokról, mikor volt a háború Horvátországban – emlékszel, hogy megkérdeztelek? Marijana leteszi a könyvet, ránéz a fekete szembogarával, és ő megkérdezi tőle, miért nem veszi fel már soha azt a pizsamát, amit Dugi otokon viselt. Nem, gondolta, így sohasem jutunk el az igazságig. Egyetlen út van csak. Ő azt kérdezi: Amikor Dugi otokon voltunk, te azt mondtad, először jársz itt. Marijana hallgat. Mivel nem válaszol, ő újra megkérdezi: Voltál már korábban is Dugi otokon, Marijana? Nélkülem? Marijana hallgat, mint aki nem érti a kérdést. Ezért nagyon világosan megkérdezi: Hadd kérdezzem meg teljesen világosan. Voltál már valaha, akármikor Dugi otokon a kettőnk nyaralása előtt, amely kilencvennégyben vagy kilencvenötben történt, mindenesetre a horvátországi háború utolsó évében, voltál ez előtt valamikor Dugi otokon?
Marijana bólint. Ő nem faggatja tovább, minden részlet fölösleges. Köszönöm, ennyit mond. Csak ennyit, és a dolog el van intézve. Habár pont az apró részletek tisztázhatnák ezt a dolgot. Ha magától beszélni kezdene. Ha elmondaná, kivel. Kivel volt Dugi otokon, talán eszébe jutna a barátnőjének a neve, amiről Benónak ma már fogalma sincs, annyian voltak a bárkáján, hogy a nevükre sem emlékszik, Marijanáéra sem emlékezne, ha nem Janez feleségéről volna szó – hát nem érzi ez a nő, hogy micsoda megaláztatás ez a számára, az ő, nemcsak a férje számára? Ezért volna jó, ha maga mondana el mindent, az egész történetet, hogyan ült be egy telefonra a csomagjával egy kocsiba, és hajtott el két pasival vitorlázni, hogyan vacsoráztak, boroztak, nézték a holdvilágot, hogyan úsztak, nem úsztak, tavasz volt, hogyan, de mit tudja Janez Lipnik, mit mindent művelnek egy bárkán, még sosem volt vitorlázni. Azt azonban tudja, és erről már sokat hallott, hogy vannak higiéniai problémák, a mosakodás, a szükség és a többi, hogy vannak éjszakai hangok, horkolás, meg minden egyéb, és ha szeretkeznek, nem is szólva a kopulációról, kínos a fültanúk számára, a férfi lihegés, a női nyögések, igen, meg néha a kiabálás, amit nem lehet elfojtani, akárhogy is szorítja szájára tenyerét a nő, mint Marijana abban a vékonyfalú pohorjei hotelban, Marijana! Róla van szó, Marijanáról, és nem valami nőről, akit úgyszólván az utcáról szedtek össze egy telefonnal, és vitték magukkal a tengerre.
Janez Lipnik megállította rohanó lépteit. Nem fogja kérdezni semmi apróságról. Köszönöm, ezt fogja mondani, még annyit sem fog kérdezni, kivel volt. Pedig minden nap, ahányszor megérkezik a munkahelyére, eszébe fog jutni, kivel volt. És ha nem jut magától az eszébe, akkor majd eszébe juttatja az unott alak az ebédnél, a kávé mellett, amikor a titkárnő, Nedeljka vastagon kisminkeli vastag ajkait, amikor ajka sarkában, ahol vastagon felgyűlik a festék, gúnyos mosollyal megjegyzi: - Ezt persze nem archiváltad, mi? Nem fogja megkérdezni, miért ment el, nem fogja megkérdezni, kivel volt, csak annyit fog kérdezni: - Miért nem mondtad el? Marijana a vitorlát nézte, az egyetlen vitorlás, ami elúszott mellettünk, már pontosan emlékszem, ábrándosan nézte azt a vitorlást.
Akkor semmiféle vitorlásra nem gondoltam, fogja válaszolni, háború volt. Ha gondoltam valamit, akkor azt, hogy mit keresünk mi itt ezen a nyaraláson, háború van, mi meg napozunk. És dühöngtünk a jet-ski miatt, mert berobogott az öblünkbe, nem zavart bennünket a hegy mögül hallatszó ágyúdörgés, a jet-ski zavart bennünket, ezen gondolkodtam. Nem, nem ezt fogja mondani, gondolta Janez Lipnik. Nem tudom, Marijana mire gondolt. Talán arra, hogy még mindig érzi a bokáját. Amit akkor ficamított ki, amikor a vitorlásról kiugrott a partra. Sem a kiöntött olaj, sem a kificamított boka nem szerepel az álmokban vagy a kigondolt történetekben. Bizonyára megcsúszott, mert a kikötőkre jellemzőek a simára koptatott kövek, mintha olajat öntöttek volna ki. Akkor, amikor Marijana először járt ezen a szigeten, ahol állítólag sohasem járt azelőtt. Akkor valaki segített neki, erős férfikarok vitték vissza a bárkába, kötést tettek a bokájára. Még szerencse, hogy kificamította a bokáját, különben azt hihetné, csak álmodott, hogy én talán csak álmodtam, hanem a boka könyörtelen, valóban fáj, emlékeztet a valóságra. Ha legalább ez a bokaficam nem volna, gondolta, akkor az ember akár legyinthetne is. Így meg csak bolyong az éjszakai városban, ahol egyre ritkábbak az emberek és egyre ritkábbak az autók. A vasúti felüljárón lassan átdübörgött egy vonat, látott pár magányos utast, az ablak mellett ülve. Arra gondolt, szívesen elutazna valahová.

?
Amikor a fára mászó hangyákat ettek a kínaiaknál, Lipnik fejében megint beindult a jet-ski. Az a jet-ski Dugi otokon maga volt a furore brevis. A futó őrület. Akkor történt, amikor a Vihar elől menekültek, nem valamifajta meteorológiai jelenség elől, hanem a Viharnak nevezett hadművelet, horvátul Oluja elől. Menekültek? Janez nem szerette ezt a szót, egyáltalán nem menekültek, hazamentek, megszakították a szabadságukat, mivel a rádió egyre kiterjedt hadműveletről beszélt, amit a horvát hadsereg indított a Knin környéki szakadár szerbek ellen. Horvát katonai indulókat közvetítettek. A rádió hírei azonban nem biztos, hogy elűzték volna az Adria és az összes többi tenger békés, úgy tűnt, akkor a legbékésebb szigetéről. Boszniában még mindig tartott a háború, a hírek a különböző városok ágyúzásáról számoltak be, valahol messze szirénák bőgtek, az emberek óvóhelyre futottak. Az erdőkben, amint egy bosnyák menekült elbeszélte, úgy űzték és gyilkolták egymást, mint a vadállatok. Marijana később gyakran kérdezte, miként lehet, hogy e hírek ellenére – Janez minden este és minden reggel meghallgatta a híreket – nyugodtan napoztak, kóboroltak az üres szigeten, úsztak, és egy-egy éjszaka szeretkeztek a csillagok alatt. De hát szerelmesek voltak – mi mást tettek volna? –, friss házasok voltak és szerelmesek, kettesben a sziget közepén, messze a háborútól. De nem messze a jet-skitől. A teljesen üres strandra, az illatos fenyők alatt a sziklához csobbanó víz csendjében mintha az égből pottyant volna oda a jet-ski. Jobban mondva a pokolból, a pokolból robogott elő. Fiatal fiú ülte meg, előre görnyedve, vadul nyomta a gázt, a gépe alól fröccsent a víz, körözni kezdett az öbölben, ellipsziseket írt le, rövid lökésekkel érkezett és hosszú kanyarokat írt le, amikor már nyilván fáradt volt. Amikor először berobogott, Janez épp aludt.
Amikor felnyitotta a szemét, különös mondatot mondott, amit Marijana azután sokszor elismételt: - Kettétörte az álmomat.

?
Másnap megint jött. A jet-ski. Vadul körözött a békés öbölben. Janez azt mondta, megkeresi a kikötőben ezt a disznót, és elrontja a motorját. Azt mondta, egész éjszaka száguldozott a fejében, odabent berregett, és amikor felébredt, csodálkozva észlelte, mekkora csend uralkodik a ház körül. Átmentek egy másik strandra. De ott is megjelent a berregő ördög a vörös fürdőnadrágos, előrehajló fiatalember képében, aki vadul berreg és hullámokat ver maga körül, szűk köröket ró, és a parthoz egészen közel robog. Augusztus volt, Janez közölte, hogy már nem tud aludni, mert egész éjszaka ez az ördög zúg a fejében, felkelt és visszafeküdt, lesétált a partra a csendes éjszakában és lábujjhegyen tért vissza a szobába, mégis mindannyiszor felébresztette Marijanát. A jet-ski, amely zúgásával Janez Lipniket pár napra teljesen kihozta a sodrából, csak előjele volt a sziget felé közeledő nagyobb rossznak, a háborúnak. Egy augusztusi reggelen, amikor Janez visszatért álmatlan sétájából, elhatározták, hogy nyitott szemmel és füllel és orrlyukakkal bevárják a napkeltét, belélegzik, beszippantják a tüdejükbe, mondta Marijana, kiélvezik ezt a friss hajnalt a város felett. Jet-ski nélkül. Ahogy ott álltak odafent, Marijana megszólalt: - Ha az ember elgondolja, hogy a nap így jön fel már ezer éve, több, mint ezer éve, többet nehéz is elképzelni, ha elgondolod, hogy így kel fel a nap minden reggel … pedig az a reggel nem olyan volt, mint az ezer másik. Messze lent az útról gépkocsik százainak a zúgása hangzott fel hozzájuk, nem jet-skik voltak, gépkocsioszlopok vonultak a kikötő felé, ahol több komphajó várt már rájuk. Katonaság, szólalt meg Janez. Valami történt. Beautóztak a városba, az tele volt egyenruhás fiatalemberekkel, nyilván az éjszaka gyűltek össze a sziget minden pontjáról. A kis kávézó, ahova be szoktak térni, a korai óra dacára zsúfolva volt, de csönd volt, nem hallották a hangos mediterrán üdvözléseket és tereferéket. Katonák futottak az utcán a kikötő felé. A napkelte olyan volt, mint sok ezer más augusztusi reggelen, mégis másmilyen. Egyszerre nyomasztó lett a légkör a városkában. A szőke tulajdonosnő kisírt szemmel hozta ki a kávéjukat. Mi történik? Mennek föl, mondta a nő. Az a fiam, mondta és az asztal felé intett, amelynél csendben ültek az egyenruhás fiúk. Mozgósítás van, mondta Janez.
Valósággal elmenekültek a szigetről.
Ez ugyanaz a háború, mondta, amikor áthaladtak a felégetett falvakon. A fejemben zúg az a jet-ski, és a dolog megismétlődik, szédítően, egyre csak ugyanaz a történet, egyre ugyanaz.

?
Felsóhajt.
Most mégis úgy érzi, egy pillanatra megint hallja azt a jet-skit. Ott zúg a fejében. Pár pillanatra felsüvít. Ez Lojze kaszája, ha a napban harmat csillan, a mi kaszánk hetykén villan. Nem is olyan rég a történelem áradó folyó volt, tömegek tódultak az utcákra, és kivonultak a varázslatos nevű régi városok főtereire. Mindegyik névnek titokzatos izzása volt.
Gdansk, Lipcse, Temesvár, Vilnius – micsoda nevek!
Akkor nem érzett fáradtságot, szembefordult az áradattal, a régi kor áradatával, amely egyre folyt volna tovább bűzhödt medrében, szembefordult fenyegető erejével. Gyűlésekre járt. A Kongresszus térre, ahol országok hullottak szét, széthullt még egy. Örült. De látta másképpen is. Keskeny szurdokként, amelyen végig fog vágtatni a történelem, és ő is érezni fogja. Az idő vágtatna keresztül, a vad zuhatag. Most itt van a közömbös és mozdulatlan időben, tekintete fennakadt a bevásárlóközpont villanyórájának lüktető számain. Marijanát várja, hogy megjöjjön a fodrásztól. Vagy a kozmetikustól. Valami megpattant az időben. Pontosan érzi, hogy valami történt, de nem tudja, mi. A fejében képek keletkeznek. Kaszások! Robbanások! Alagutak! Kesztyűs kéz süti el a fegyverét a télben. Tömegek a régi városok terein. Fenyőkről hó hull az alattuk alvó emberekre. Képek, alakok, arcok, a tetőn csorgó eső zúgása. Megállított pillanat, futó képek.
Pár napra megálltak Zadarban, a város tele volt katonával. Valahonnan érkeztek és valahová távoztak a bepiszkolódott egyenruhájú borostás férfiak, esténként légiriadók voltak, a szállodákban menekültek. Alig találtak szobát. Fejében a jet-ski zúgása csak erősödött. Elmondta Marijanának. Itt a háború, mondta Marijana, ölik egymást. Azt sem tudjuk, hogyan érünk haza, te meg azzal az ostoba jet-skivel foglalkozol. Mindig valami részlettel, mindig valami átkozott részlettel. 

           GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

JANČAR, Drago
A névtelen fa
(Gállos Orsolya ford.)
Harmattan, 2011 
(megjelenés előtt)



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu