Számomra az egyik legszórakoztatóbb időtöltés régi falfirfák felderítése a homlokzatok máló rétegei alatt.
A postaépület déli falára, ott ahol a félig zsák sikátorok ágaznak erre-arra, mert nálunk az utcák sehol sem kezdődnek rendesen és nem is végződnek, valaki ezt írta: KAPITULÁCIÓS SZÖGLET. 
Az a fal télen meleg, nyáron kellemesen hűs, s bizonyára ezért támasztják az özvegyasszonyok derekukat és behúzott vállukat, s természetesen a sötét ruha alatt még mindig feszes farukat annak a falfirkának.
Amikor még egészen kisgyerek voltam, dédanyánk is őrködött annál a szegletnél. Vagyis a Nagyétkű Nősténygödény, a világ legvénebb asszonya. Egész életében olyan, de olyan vén volt, mint a saját korának legalább a fele. Azon a napon, amikor az a vénség végleg letette a fegyvert, bevágott még egy teli tányér keserű halat édes fehérkáposztával, emlékszem, s arra is, hogy a hal kesernyés maradt a bennehagyott belső részek miatt, a káposzta pedig vagy a sós talajtól, vagy a naptól volt édes. Aztán meg, remegő állával küszködve – néhány fehér kunkori szőrszál éktelenkedett rajta – már vonszolta is háromlábú zsámolyát maga után az út végéig, oda, ahol az új postaépület sárga fénycsöve alatt fonnyadtszájú özvegyasszonyok üldögélnek és rágják a nyelvüket. Néhányan abban a szögletben húzták ki a hátralévő negyven évüket, mások csak az utolsó negyven napot töltötték ott, de előbb vagy utóbb mindenki ott fog kikötni, a fekete fejkendősök is, meg a vörösgyöngyösök is. Üldögélnek a kispadokon, és a maguk csodálatos nyelvjárásán tulajdonképpen végighallgatják az egész délutánt.
„Cul de sac“, modaná erre a Her Profesor. Zsákutca.
Az idősebb férfiak meg sem állnak azon a sarkon – csak röviden intenek, viszonozva a köszönést és továbbállnak – mert ők bizony a Telep másik végében szoktak gyülekezni, az Ilirija és a stég mögött. Nálunk ugyanis a nyugdíjasok köz-és társadalmi élete szigorúan női és férfi részlegre oszlik, mint a kollégiumban. A férfiak egy hosszú fenyőasztalon sakkoznak vagy tressette-znek, vagy csak körülülik azt és hangosan vitatkoznak. Az asztallapot tartó betonpillérekre valaki már jó régen ráfirkantotta: HAZUGSÁGASZTAL. 
A ma megvetett, kinevetett, másnap pedig vállon veregetett és ünnepelt Hazugságasztal lovagjai, azok a szenilis aggastyánok és műkedvelő politikaértők – mellükben egy-egy infarkutssal – pedig bütykös ujjakkal ugratnak huszárt és futót, veszítenek bástyákat és parasztokat, vagy költik át rendre a háborúk, a halászat és szexturizmus történetét. Hagsúlyozva és bizonyítva, hogy ami volt, az folyamatosan és egyidejűleg él és zajlik egy igazi és egy távoli múltban, s hogy tulajdonképpen az igének csakis egy tökéletes ideje létezik, méghozzá a folyamatos múlt. És persze a feltételes módnak azok a csodálatosan hajszálvékony mezsgyéi: mi lett volna, ha lett volna, s erre már a végsőkig feszül az a bizonyos mezsgye a befejezett múlt idő és a folyamatos-befejezett jövő idő között. Jut eszembe.
A Jugoszláv Néphadseregbe bevonuló régitelepi legények a házak falára nevüket, születési évüket és a sorozás évét, a LEVA-t firkálták. Megfejelve mindezt persze egy-egy közismert, de némileg módosított verssorral. Mint például az a buszmegállóban látható VÁRJ RÁM, SZELENA. 
A firkák pedig idővel helynevekké lettek.
Az emberek ilyesmiket mondogatnak egymásnak: ŤTalizzunk ötkor a Leva 65-nél“, vagy „Láttam mámma regge', hogy vág át a Hazugságasztalon“, vagy „Várj rám, kérlek, a Szelenánál“. A betűket az eső ugyan jócskán kimosta, a nap meg kiszívta, s jószerével ma már senki sem tudja, hogy miért is lett Szelena-ház az a buszmegálló mögötti hirtelen kék zsalugáterű épület.
Messzemenően a legközismertebb régitelepi graffiti a Nagy Móló tejes hosszára került. Emlék- és látkép ez a gyermekkorunkból: zsíros fekete betűk a hosszú fehér hullámtörő gáton:  IDEGEN, TÉGED ITT A TÖRVÉNY NEM VÉD. Az árbóc tetején, a gát végében pedig nem egy keselyű pihent meg ilyenkor féllábon, hanem Martin, a hazai pakurás sirály. Nálunk ugyanis minden megszelídített sirály a Martin néve hallgat. 
A legenda szerint az a falfirka is az Irokéz Testvérek műve, ami ugyan képtelenség, hiszen a felirat a gáton szerintem jóval régebbi, idősebb a legkorosabbnál is közülük. 
Mindenesetre, amikor tízvalahány éve átépítették a mólót, lebontották a hullámtörő gátat is, és elmozdították minden kövét. Később aztán a régi kőtömböket egyenként vissza is rakták eredeti helyükre, s ismét ott állt a gát, csakhogy a betűrészek annyira összekuszálódtak, hogy most már lehetetlen volt kiolvasni belőlük azt, hogy: IDEGEN, TÉGED ITT A TÖRVÉNY NEM VÉD. Ezzel együtt a graffiti most is ott van, és valamilyen szinten örökre fenn is marad. Persze, ezzel még nem lett megmentve, gondoltam.
Néhány szembetűnő helyere ,'biztos ami biztos', felkerült ez is:  NEDA, OLVASOD-E VAJON A KÉK GRAFFITIKET?
Pedig a Telepen mostanság nemcsak egy, hanem három Neda is él. Törtem is a fejem, vajon csak egyikükre gondoltak-e, s ha igen, akkor melyikükre.

Aztán jó ideig semmi új a falakon. Hacsak nem soroljuk ide azt az esetet, amikor valaki a partizánok nevét tartalmazó emléktáblát a szövetkezeti otthon falán fekete festékkel öntötte le és horogkeresztet pingált alája, majd pedig a rákövetkező éjszakán az óvodák és az iskolák elé állított partizánemlékművek maradtak fej nélkül. Ismét mindeki az Irokéz Testvéreket kezdte emlegetni, pedig azt hiszem, hogy a bronzfejek vételének esete inkább a vasútmenti új építésű s még be sem fejezett háromszintes épületek egyik-másik lakójának számlájára írandó. Nővérem őket csak „neóvasutászoknak“ hívta. De lehet, hogy mégsem ők voltak, s az is lehet, hogy tévedek. Egy dologban azért egyáltalán nem foghatok mellé: az Irokéz Testvérek ugyan felnőttként is megmaradtak kártékony tetveknek, de sokkal több eszük van annál, semhogy emlékműveket romboljanak. 

A Telepen nem volt háború, legalábbis ami a lövöldözést illeti, mert a Jugoszláv Néphadsereg hadihajói úgy bő két hétig csak a város nyugati negyedeire tüzeltek, de aztán az is abbamaradt. Időről-időre szirénáztak ugyan, leadtak egy-egy légiriadót. „El voltunk szigetelve“, mondta a Her, „mintha cápák köröztek volna a gumimatracunk körül“.
A nővérem úgy mondta, hogy „érezni lehetett a bűzt“. A félelem ugyanis bűzlik. Leginkább az óvóhelyeken.
Néhány régitelepi fiú, tőlünk alig néhány évvel idősebbek, elesett a háborúban. Sirattuk is őket, egytől egyig.
Másokat pedig csak úgy elhurcoltak a Telepről, el is kallódtak azok csakhamar. Mindenki mélyen hallgatott az ügyről.
Egyik-másik haverunk családostól hagyta el a Telepet egyik napról a másikra, s nem is tért vissza soha. 
Mi pedig, gyerekek, már csak egymást csúfolhattuk rác buzinak. A szerbek is, akik maradtak.
Mindenki a mesterlövészeket emlegette, Marijana Mateljan is – akinek persze volt egy személyes ördöge, aki tartotta a céltáblát a feje felett – amikor ki-kirobogott hozzánk a belvárosból, csapzottan a narancssárga Lada gázpedáljának taposásától, hogy már a kapuból bekiabálja: „Cukrot és vizet, de szaporán! Micsoda kibaszott élet! Mintha levest hajkurásznék egy csekély tányérban!“ Emlékszem. De bizony sokat felejetettem is már.
Abban az időben ugyanis, legalábbis ami a falfirkákat illeti, és leginkább a belső negyedekben, divatos tapétaminta módjára jócskán elszaporodott a füles U, mint usztasa. Egyesek azért firkantották oda, mert jó bulinak hitték, mások meggyőződésből, ismét másoknak felért egy beavatási szeretartással, de valamennyien unalmukban.
Az újságok napokon át cikkeztek a régitelepi móló neve kapcsán azon rágódva, nem kellene-e a Jere Botušić (a népfeszabadító háború harcosa, szül. 1921. – életét egy felrobbant nyeles kézigránát oltotta ki 1943-ban) sétányt átkeresztelni Jere Botušić (a horvát honvédő háború harcosa, szül. 1969. – 1993-ban egy felrobbant gránát roncsolta halálra) sétányra? A végén a mólóra kitettek egy új utcatáblát: Jere Botušić sétány.
Aztán nyugalomban teltek a napok, a falak hallgattak, hallgattak a híg tengerfenékbe süppedt fejek is a régi emlékművekről, ahogyan, biz' isten, az újkeletű emlékművek is hallgattak, mintegy sejtve, hogy csak idő kérdése, meddig lesz még fejük. 
Ami a többi falfirkát illeti, csak egy van még, ami érdekel, ott fenn a vasútnál, abban a lerobbant tákolmányban, amely valaha váró volt, manapság pedig szaróka, vagyis illegális nyilvános vécéként szolgál. Egy fiatal és mosolygós, szeplős kovbojt ábrázol a rajz, aki telivér kanca helyett egy kivénhedt, ötven köbcentis Zik-en lovagol a lemenő nap felé. Alatta pedig ezt írja: R.I.P. DANIJEL, ODA TART MINDEN KOVBOJ.

        XENIA DETONI FORDÍTÁSA