Természetesen visszamentem. Benyitottam. Szép lassan megismerkedtem a klub tagjaival. Szinte kivétel nélkül keleti országokból származtak. Magyarok, lengyelek, románok, kelet-németek, jugoszlávok, csehszlovákok, oroszok – pardon, szovjetek, igazították ki az embert egyesek. Egy kínai és egy görög is akadt. A nagy többség osztozott a sakk szenvedélyében. Ketten-hárman ki nem állhatták, nem játszottak, mégis mindennap ott voltak. Nem volt hová menniük ezen kívül. A magyarok egy olyan kártyajátékot játszottak, amelynek csak ők ismerték a szabályait, és hiába magyarázták el őket, azok egy nem magyar számára még így is érthetetlenek maradtak.
Több közös vonásuk is akadt. Drámai vagy regénybe illő körülmények között menekültek el a hazájukból, nem egyszer üzleti úton vagy diplomáciai küldetésben jártak éppen nyugaton. Egyik-másik soha nem volt kommunista, és éveken át titkolta a véleményét. Mások kezdetektől fogva kommunisták voltak, mélyen meg voltak győződve róla, hogy egy boldogabb világért cselekszenek, míg rá nem döbbentek a rendszer borzalmára, és rá nem jöttek, hogy a saját csapdájukba estek. Némelyek megválaszolhatatlan kérdéseket tettek fel maguknak: Miért siklott félre az egész? Hol hibáztunk? Trockijnak igaza lett volna? Egyedül Sztálin hibája ez, vagy mi is bűnrészesek vagyunk? Ami egyet jelentett azzal: Szörnyetegek vagyunk? Bűnösök vagyunk? És mind közül a legrosszabb: nem a szociáldemokrácia jelentené a megoldást? Mindez heves, feszült, gyűlölettel áthatott és szenvedélyes szócsépléseket szült. Sokszor a hiányos szókincs miatt holtak hamvukba. Igor, a Klub két alapítójának egyike ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a francia legyen a közös nyelv. Nem ismert megalkuvást ebben a kérdésben, és folyton legorombította őket.
– Franciaországban vagyunk, franciául beszélünk. Ha lengyelül akarsz beszélni, akkor menj vissza Lengyelországba. Én orosz vagyok. Érteni akarom, amit mondasz.

Feleségtől, gyerekektől, rokonoktól és barátoktól szakadtak el a szabadságért. Ezért nem voltak nők a Klubban. A hazájukban hagyták őket. Árnyalakok voltak, páriák, félretett pénz és jövedelem nélkül, el nem ismert diplomákkal. A feleségeik, a gyerekeik és a hazáik a fejük és a szívük egy zugában voltak. Hűek maradtak hozzájuk. Keveset beszéltek a múltról, lekötötte őket a pénz- és önigazolás-keresés. Azzal, hogy nyugatra jöttek, kényelmes otthonaikról és kellemes helyzetükről mondtak le. Nem sejtették, hogy ilyen kemény lesz a holnap. Egyesek pár óra leforgása alatt a védettséget élvező magas funkcionárius vagy az elkényeztetett vállalatvezető státusából az állandó lakással nem rendelkező személy státusába kerültek. Ez a lecsúszás éppoly elviselhetetlen volt számukra, mint a magány vagy a kínzó honvágy. Nem egyszer hosszas kóborlás után keveredtek Franciaországba, ahol politikai menedékjogot kaptak. Itt jobb volt, mint azokban az országokban, ahol elutasításra találtak. Ez itt az emberi jogok országa volt, feltéve, hogy befogják a pofájukat, és nem túl követelőzők. Nem volt semmijük, nem voltak semmik, egyszerűen csak életben voltak. Afféle állandóan visszatérő gondolat volt ez náluk: élünk, és szabadok vagyunk.

A csend a Klub lényegéhez tartozott. Valójában nem is annyira a csendet, mint inkább a nyugalmat keresték. Hallani lehetett a sakktáblán tologatott bábukat, a lélegzetvételeket és a mély sóhajokat, a fojtott suttogásokat, az ujjropogtatásokat, a diadalmas vihorászásokat, az újságok lapjainak zizegését és egyszer-másszor valamelyik sakkozó vagy kártyázó szabályos horkolását. Beszélgetés közben olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy összeért a fejük. Csak az ajkak mozgása és a közel tartott fül utalt arra, hogy eszmecserét folytatnak. Egyesek továbbra sem hagytak fel megrögzött szokásukkal, hogy a társalgás leplezése céljából szájuk elé tegyék a kezüket. Hozzá kellett szokni ehhez a sutyorgáshoz, amely összeesküvő kinézetet kölcsönzött nekik. Igor azt mondogatta, hogy még odaát kaptak rá erre, a világ másik felén, ahol minden kis szó miatt börtönbe vagy a temetőbe kerülhetett az embert, ahol az embernek a legjobb barátjától, a testvérétől, a saját árnyékától is óvakodnia kellett.

Bizonyos délutánokon rövidek voltak a néma időszakok és szívfájdítóak a nevetések. Igor, Pavel, Imre és Leonyid vidám cimborák voltak, akik semmit sem vettek komolyan, mindenen csak nevettek, kiváltképp magukon. Elsőként ők rekesztették ki maguk közül a nyugalmat követelő, morgolódó sakkozókat-kártyázókat. Végtelenül sok kommunista viccet ismertek, és fulladoztak a nevetéstől, ha mesélni kezdték őket. Időbe telt, mire megértettem, hogy képtelen vicceik nem állnak távol a valóságtól. A mindennapok sem tették őket szomorúvá vagy búbánatossá. Épp ellenkezőleg, folyamatosan viccelődtek, és gondtalannak tűntek, mintha egyetlen emlék sem rohanta volna meg őket. Jaj volt annak, aki depresszióba esett, és hangot adott az aggodalmainak, mert mindjárt jött a dorgálás:
– Ne fárassz bennünket a gondjaiddal. Használd ki, hogy életben vagy, és élj.

             PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA