Az irodalom jól tűri az utazást, éspedig azért, mert az egyes írók számára az írás, akárcsak maga az élet, utazás, mely kiszabadítja őket öröklött egyéniségük fogságából, és az ismeretlen felé irányítja lépteiket.

Néhány éve Szentpéterváron jártam, ahol Lucca című regényemből olvastam fel diákoknak. A felolvasás után az egyik lány  meglehetősen hitetlenkedve kérdezte tőlem, hogy lehet, hogy a dánok csak úgy otthagyhatják a párjukat, és máshová költözhetnek. Nem az elhagyás része érdekelte a dolognak, hanem az, hogy van, ahol ilyen könnyű lakást találni. Gondolom, ő kénytelen volt együtt lakni a szüleivel, ha tetszett neki, ha nem. Valószínűleg ez volt a legmélyebb értelmezési szakadék, amellyel azóta találkoztam, amióta idegen nyelvekre fordítják műveimet. 
 Az orosz lány arra emlékeztetett, hogy hőseim a privilegizált nyugati középosztályhoz tartoznak, akiknek legnagyobb problémájuk a szabadság, nem szenvednek olyan anyagi szükségletektől, mint hogy például tető legyen bűnös nyugati fejük fölött. Az értelmezési szakadék közöttünk inkább társadalmi volt, semmint kulturális. Egy orosz fiatalnak, ha már egyszer megházasodott, nincs módja csak úgy elköltözni, noha minden bizonnyal vannak néhányan, akik szívesen megtennék. 
 Eltekintve a szentpétervári délutántól, általában ugyanazokat a kérdéseket teszik fel nekem Párizsban, Amszterdamban, New Yorkban, Barcelonában vagy Hamburgban, és nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy új és szellemes válaszokat találjak ki. Ez alighanem általános hiányosságaimat tanusítja a szellemesség terén, ugyanakkor a visszatérő kérdéseket annak a jeleként magyarázom, hogy az emberek képesek valahogy viszonyulni ahhoz, amit írok, függetlenül attól, hogy kicsodák, hol élnek, és mely kultúrához tartoznak. (Habár majd meglátjuk mi lesz, ha egy szép napon Afghanisztánban is kiadják műveimet.)

Lehetséges, hogy azért beszélek így, mert jómagam is e világi, globalizált, könyörtelenül elidegenedett nyugati középosztály kultúrájához tartozom, amelyben gyakorlatilag kultúrának már nyoma sincs. Ámbár talán mégsem. Azt hiszem, ezzel érintem azt a kérdést is, hogy mi is a regény, és mi a dolga. 
 Állandóan azt halljuk, hogy az emberek a kulturális különbözőségeik miatt nem értik meg egymást, de mostanában mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a megértés kevésbé múlik azon, hogy mire képesek az emberek, mint inkább azon, hogy mire hajlandók. Azt hiszem, egy író sincs ezen a földön, aki legalább szándékaiban ne adna esélyt a megértésre, azzal együtt, hogy mennyi mindent kell ehhez tudnunk, és milyen kevés az, aminek valaha is a mélyére hatolhatunk. 

Az írás furcsa művelet, mely úgy járul hozzá a kultúrához, hogy lázad ellene. Legtöbbünk az anyanyelvén ír, ami úgy tűnhet, kényelmes állapot; ámbár ki az, aki úgy képzeli, hogy egész életét el tudná tölteni édesanyja szoknyája mellett? Az író számára a felnövés azt jelenti, hogy megtalálja a saját hangját, közeledik a nyelvhez, melynek révén e hang csaknem úgy hangzik majd, mintha saját találmánya lenne, a régi szavakat olyformán közvetítve, hogy személyes gondolatok és tapasztalatok szólaljanak meg benne. 
 Ez talán elrugaszkodott törekvésnek tűnhet, hiszen másunk sincs, mint a nyelv, melyet az a kulturális közösség hagyott ránk, amelyhez tartozunk, amelyben benne van minden, az is, amit mások írtak előttünk. Amit mi írunk, irodalommá válva végső soron beleolvad ebbe a nemzeti hagyományba, és remélhetőleg gazdagítja azt, talán kicsit meg is változtatja. De ha a kultúra gazdagodik és változik az írók munkája révén, az azért van, mert  szembe szállnak a nyelv társadalmi funkciójával, mely bármilyen kultúra, vagy éppenséggel szubkultúra értékeinek és konvencióinak megerősítése és igazolása. Még a kisebbségi csoportok és az úgynevezett avantgárd mozgalmak sem  mentesek gyakran a konvencióktól, előítéletektől és súlyos dekórumoktól. 
 Az irodalom feladata ennek épp az ellenkezője. Legalábbis  ez az egyetlen igény vele szemben, amelyet a magam részéről elfogadhatónak tartok: megkérdőjelezni azokat az értékeket és konvenciókat, dacolni az általános valahová tartozás kényszerével, átlépni a “mi” és az “ők,” elképzelt határait, és a képzeletet az egyéni szabadság kalandjaként ünnepelni.
 Írás közben elém tárul az emberi tapasztalatok végtelen lehetősége, és miközben látszólag a semmiből szereplőket teremtek, rádöbbenek, hogy én magam is a saját képzeletem terméke vagyok, saját életem folytatásos történetének szereplője. Ez nem azt jelenti, hogy bárki lehetnék; azt jelenti, hogy az identitás szorosan összefügg a történetmondás aktusával, épp úgy, mint ahogy az irodalom arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindnyájan történetmondók vagyunk, sokkal inkább, mint valami közös, de korlátozott kulturális atyafiságnak a képviselői, hogy csakugyan narrátorai vagyunk azoknak az egymásba fonódó meséknek, melyek  az emberi civilizáció örökké változó hálózatát formálják.
 Az irodalomban az a csodálatos, hogy hű marad az egyéni nézőponthoz, miközben elbeszélésekké alakítja azt, ami személyes és magánjellegű, és ezeket az elbeszéléseket az idő és a tér határain átívelve olvashatjuk, megérthetjük és millióféleképpen értelmezhetjük. Ezért tudnak egy másik kor és kultúra történetei megindítani bennünket. Az irodalom jól tűri az utazást, éspedig azért, mert az egyes írók számára az írás, akárcsak maga az élet, utazás, mely kiszabadítja őket öröklött egyéniségük fogságából, és az ismeretlen felé irányítja lépteiket.
 Méltán feltehetik a kérdést, vajon mindennek mi köze van munkám európai aspektusaihoz; de remélem, nem teszik fel, mert amit eddig mondtam, mind csak másfajta kifejezése annak, amit erről a témáról mondhatnék.  
 Európa is épp olyan furcsa, mint az irodalom. A nyelvek bábeli zűrzavara, Ázsia  és a Csendes óceán közötti országok sokszínű szőttese, melyeket egykor egy birodalom, később egy vallás, utoljára pedig, mintegy száz éven keresztül egy eszme fűzött össze — mindegyik az univerzalizmus iránti hajlammal. A  Római Birodalomban törvényekkel érték el ezt az univerzalizmust, de a törvényt az érintettekre távoli kormányzók erőltették rá. A korai kereszténység idején az univerzalizmus ígéret volt, mely Jézus híveit és követőit arra buzdította, hogy hagyják el természetes közösségeiket és identitásukat, hogy az egyenlők mélyebb és szélesebb emberi közösségében osztozzanak. Gianni Vattimo, olasz filozófus, az Emberré vált Istenről alkotott keresztény elképzelést tartja a szekularizácó legelső megnyilvánulásának. A kereszténységet olyan vallásnak tartja, amely lassan szekuralizálta önmagát, lerakva ezáltal a humanizmus és modernitás alapjait.
 A felvilágosodás után a demokrácia már nem maradhatott többé olyan helyi jelenség, mint amilyen a polis eredeti görög változata volt. Vattimo német kollégája, Immanuel Kant a szabad emberek világméretű közösségéről álmodott, akiket a közösen osztott univerzális emberi jogok egyesítenek — nagyvonalúbb látomás mint bármi, amit  napjaink EU-jának bürokratái és politikusai kiötlenek. Noha Kant elképzelése a világközösségről még ma is távoli álom csupán, valamikor mégis elérhetjük. Azt hiszem, Európában nem az a legmeghatározóbb, hogy ez a megosztott földrész milyen temérdek kegyetlenséget látott, melyet egyik ember a másik ellen, a totalitárius hatalmak saját népességük ellen vagy európaiak a harmadik világ lakói ellen elkövettek. A kegyetlenség inkább szabály, semmint kivétel az ember történelmében, a terror univerzalizmusa európai örökségünk része, ám ugyanígy része az a gondolat is, hogy egyéniségek vagyunk, önálló jogokkal endelkező személyiségek, és mindenekelőtt egyenlők.
 Tekintettel a mára már az egész földrészen uralkodó demokráciára, ez kevésbé távoli álom, mint ötven, de még  tíz évvel ezelőtt is volt; ennek ellenére az univerzalizmus és az európai identitás emlegetése fellengzősnek, kissé még naivnak is tűnhet, kivéve, ha irodalomról van szó. 
 A középkori provanszál trubadúroktól a vasfüggöny mögötti ellenzéki írókig az irodalom mindig az egyén érzékenységét, a szellem egyéni életét és a zsarnokság elleni ellenállását fejezte ki. Eredeti koncepciójánál fogva az európai regény egyfelől a magánember és a közösségi lét, az egyéni remény és a félelem, másfelől a társadalmi és történelmi erők konfliktusait állította középpontba. A regény európai találmány, csakúgy, mint a magánember és a magánélet elvitathatatlan jogának fogalma. Semmi okunk az efeletti szégyenkezésre, vagy az  eurocentrizmus vádja miatti félelemre. Ne felejtsük el, hogy mindkét találmányt milyen nagy becsben tartják sok Európán kívüli ország írói, ahol a polgári jogok és a képzelet szabadsága még most is luxus, melyekért harcolni kell. 

Amennyiben a demokrácia története az egyén története is, azé, ahogy az egyéniség kiemelkedett a kulturális identitás meleg, kényelmes, és fojtogató öleléséből, akkor a regény az, ami ezt a történetet el tudja mondani. Sok-sok nagy regény ás le abba a képzeletbeli szakadékba, mely a társadalom nyomása vagy közönye, valamint az egyén gondolatai és érzései között tátonganak. Sok-sok regény szól egyénekről, akik kétségbeesetten vagy lázadva elhagyják otthonukat és övéiket, akiket  száműztek, vagy akik önmegvalósításuk következményeképpen önmagukat száműzték. Szabadság és kétségbeesés, magány és lehetőség sokszor kéretlenül és teljesen valószínűtlenül együtt jár: a regény ezek ellentmondásos perspektíváinak dramatizálásával összeköti a társadalmi szférát a lélek legintimebb életével, a kultúrát az ember legtitkosabb félelmeivel és rögeszméivel.
 Ám a személyes szabadság gondolata a társadalom és a kultúra által felkínált vagy erőltetett identitás elfogadása helyett nem csupán a regénytéma. Ilyen történetet csak az mond el, aki felfedezte, hogy nem illik bele az általános kulturális mintába és viselkedésmódba, melyet őseitől örökölt. Az írás és az írói lét választása azt jelzi, hogy az ember valamiféleképpen idegennek érzi magát még a hazájában is. Mondják, hogy az írás a szellemi száműzetés egy formája  — és azt hiszem, ez igaz. Szerintem az az ártatlanság elvesztése és a sehová sem tartozás mély érzése gerjeszti az írást és ugyanakkor kétségtelenül az írás által jön is létre. 
 Aki írni kezd, idegenné válik, mert rájön, hogy  az önmagává válás egyenértékű azzal, hogy visszautasítja, hogy olyanná váljon, amilyennek mások szeretnék látni. De míg írás közben az író keresgéli személyes hangjának intimitását, eljuthat ahhoz az egyszerre félelmetes és nagyszerű, gőgös és szégyentelen felfedezéshez is, hogy saját énjét nem akarja feltárni  — hogy örökre idegen akar maradni még önmaga számára is. 
 Az írás folyamatában személyes igényeinek megfelelően alakítja a közös nyelvet, szavakat talál magában arra, amit a legnehezebb kifejezni. Mindeközben felfedezi saját, igazi lényének másságát, és végül másokban is képes lesz felfedezni önmagát. Ezt hívják fikciónak, pedig  nem sokban különbözik az ember legalapvetőbb ténykedésétől – aki független és magányos, de képes elmenekülni a magánytól és valóságosabb viszonyba lépni a környező világgal. Az irodalom által közvetített furcsa felismerés az, hogy ami a leginkább közös bennünk, ugyanaz, mint ami elválaszt egymástól bennünket: az, hogy független szellemek és testek vagyunk, akik csak akkor tudjuk megosztani legbelsőbb lényünket, ha független egyénekké válunk és azok is maradunk. 

Mégsem való azonban, hogy egy író túlzott általánosításokat fogalmazzon meg az irodalom áldásairól – és ez itt tökéletesen alkalmas hely arra, hogy megálljt parancsoljak magamnak. A fikciót,  amikor felhasználja valamely személy életét vagy külsejét, a részletek táplálják. A regényeket általában egyes számban írják, és furcsa módon általános igazságokat fogalmaznak meg. 
 Amit egy író mondhat  a Regényről, az általában nem más, mint saját személyes módszere melletti védőbeszéd. Én sem vagyok kivéteI ez alól, írói módszerem a modern hagyományok egyikéből nőtt ki: ez pedig a cselekmény háttérbe szorítása a szemlélődés, emlékezés, megfigyelés és elmélkedés javára, a szellem kalandjainak artikulálása, nem pedig azoké, melyek odakint a Valóságban történnek.
 Minden íróval egyetértek, aki osztja azt a feltételezést, hogy semmi sem valóságosabb, mint a szellem útja, a látszatok áradásának értelmezése és megválaszolása.
 Személyes irodalmi szentségtartóm egész sor, teljesen különböző bálványt rejt, akik talán zúgolódnának a társaság miatt, amelybe kerültek, mivel mindössze az hozza össze őket, hogy a formát előnyben részesítik a tartalommal szemben: Marcel Proust, Patrick Modiano, Thomas Bernhard, Saul Bellow, hogy csak néhányukat említsem. 
 Amiben ezek az írók minden különbözőségük ellenére osztoznak, az a monológ iránti előszeretetük, a mód, ahogyan elérik, hogy maga az írás legyen az a vibráló kötél, mely összeköti a gondolatokat, érzelmeket, benyomásokat és eseményeket a narrátor azon törekvésében, hogy összhangba hozza a világot önmagával.
  Mellesleg legtöbbjük francia író  — egy dán sincs közöttük. Hogy-hogy? Talán könnyebb olyan  ihletforrásokat megnevezni, amelyek erőfeszítést igényelnek. Akárhogy is, az idők során fel kellett ismernem, hogy az inspiráció gyakran termékeny félreértés eredménye. Természetesen vannak dán mesterek, akik agyam mély rétegeiben suttognak, de nem hallom őket, mert olyannyira részei annak a légkörnek, melyben lélegzem. Ott van Hans Christian Andersen halkszavú intimitása, a perspektívát ironikusan megfordító látásmódja és az a képessége, hogy elvesszen a részletekben. Ott van Herman Bang melankolikus érzékenysége, lágy hajékonysága, a csöndes kétségbeesés, mely mindig oly közelről lengi körül alakjait, hogy szinte hallani, ahogy lélegzetet vesznek szobájuk csöndjében, ahol a falióra az örökkévalóságot üti. 
 A szoba a mi színpadunk, nem a világ, hiszen Dánia többnyire a Történelem peremén töltötte napjait. Az elmúlt évszázad tragédiái éppen csak súroltak minket, furcsa érzéketlenségünk miatt a távolság iránt, belső érzelmi világunk és a láthatáron megjelenő villámok között. Ha valami, hát ez az én dán témám az önök számára, mind politikai mind filozófiai értelemben. De csaknem minden regényem játszódhatna bármelyik nyugati társadalomban, ahol a merev kulturális minták utat engedtek a városi élet megtévesztő változékonyságának. 
 Ezért oly megváltó élmény, ha lefordítják az ember műveit. Én nem látom magam jellegzetesen dán írónak – európainak talán, de ez túlzottan elbizakodottan hangzik, különösen egy dán fülében. A címkézéstől minden író szeretne elmenekülni, és én éppen olyan érzékeny vagyok, mint bárki más. Az  „eszképizmus“ talán ez az egyetlen komoly kivétel ez alól; egyszóval kérem, ne egzotikus „dánságom“ rusztikus bájáért olvassanak. Ahogy a meglehetősen kozmopolita, mégis nagyon is dán költő, Henrik Nordbrandt –  szintén nagy eszképista – mondta egyszer: “Mi a baj azzal, ha valaki  elhúz innen, ha egyszer meg tudja venni a jegyét?” 
 Egy másik nagy költő úgy határozta meg a költészetet, hogy az az, ami elvész a fordítás folyamán. De én csak egy történetmondó vagyok, ezért  számomra épp fordított a helyzet.  
Ha nincs a műben semmi, ami egy vacak fordításban is átjön, nem is érdemes foglalkozni vele. Ha az ember egy ilyen kis nyelven ír, mint az enyém, valójában megvalósítja a regény paradoxonját, ha még egy utolsó általánosítást megengednek nekem. Jobbára mindnyájan az anyanyelvünkön írunk, mégis minden regényben, amelyet érdemes megírni vagy elolvasni, él az ambició, hogy átlépje a saját népe, kultúrája, stb. határait, hogy az a mód, ahogyan felfedezi a személyes tapasztalat egyediségét elismerésben részesüljön.
 

        KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA