Tadej Golob
Disznóláb 

Azért kussoltam, mert több helyre volt szükségem. Abban a lyukban, ahol sokáig laktunk, mielőtt Jamára költöztünk volna, nem tudtam dolgozni, mert nem volt hol felállítani az asztalomat. Nálunk nem fért el, csak egy kisasztal középen, az ágy meg a szekrény között, és mindig félre kellett rakni. Ha az ágyhoz akartunk jutni, akkor a szekrényhez kellett rakni és fordítva. Ha, mondjuk, tiszta zoknira volt szükségem. Lehetetlen volt megmozdulni rakodás nélkül, csak egy indiai gumifakír vagy egy orosz akrobata fért volna el. Nekik való volt. Vagy Barbapapának, de normális embernek semmiképp. A dolgozóasztalom kint állt a folyosón a falnak döntve, mintha még nem költöztünk volna be teljesen, vagy mintha egy elhúzódó lomtalanításhoz raktuk volna ki az ajtó elé, és minden normális ember láthatta, hogy nem erről van szó. Egyszerűen nincs hová raknunk. Nekem azonban lényegében mindegy volt egészen mostanáig, de most megkaptam ezt a munkát és kellett az asztal.

Bekopogtam, de nem jött semmi válasz. Vártam kicsit, és aztán még egyszer, de még mindig semmi, erre beléptem, mivel az ajtón kint volt a neve. A szobában nem volt senki, nyilván a titkárnő irodája volt, aki kiment, nem tudom, hová, a szomszéd, vagyis az igazgatói szobában valami zörgést hallottam, hát bekopogtam.
– Igen – dünnyögte valaki, majd – tessék!
Benyitottam, bent egy pasi ült, egy papíron aláhúzogatott valamit, fél könyökével szorította le, a kezében banánt tartott.
– Jó napot – mondtam, és hogy én vagyok Jani Bevk ...
– Ááááá, maga az!
Levetkőztette a banánt, hogy eljusson az elejéig illetve a végéig, mivel a banán abból nő ki, amit a kezünkben tartunk, a tövéből, vagy mi az, amit hámozáskor tartunk. Mint a majmok, mondaná Simon, ha kérné, hogy hámozzam meg neki a banánt, de ne teljesen, hanem alul tartsa még a héja, miközben eszi, mert ezt látta egy rajzfilmben, egy majmot, hogy az így ette. Ha rosszkedvű volt, azt kérte, először hámozzam meg neki teljesen, aztán nyafogott, ha így tettem: „Mint a majom, úgy akarom, mint a majom!” Egyszer, amikor megint így megszívatott, visszadugtam a banánt a héjába és tűvel, cérnával összevarrtam. A kicsi bámult, bámult, ámulatában abbahagyta a sírást, aztán: „Lyukas lett, nem kell lyukasan ...” Ilyen volt, ha rossz napot fogunk ki vagy jobban mondva, rossz pillanatot, mert az ilyesmi egy pillanat alatt lemehetett, de ha ballábbal kelt fel, akkor mindegy volt, egész nap számítani lehetett ilyesmire. Ha álmos volt meg minden. Ez jutott az eszembe, mikor az a pasas tömte magába a banánt,  ami persze nem jött jól, mert megzavart, mégis ez jutott az eszembe.
– Tehát maga az – ismételte, a maradék banánt beletömte a szájába és pardon, mmmm, pardon, lenyeldekelte és beletörölte kezét a papírtörlőbe.
– Üljön le, üljön le. Iszik valamit?
Mondtam, hogy nem kérek, mégis felállt és kikiáltott az ajtóból, Majda, Majdaaa, mire előkerült a titkárnő, és a kezét tördelte zavarában, mintha a lába közé léptem volna. Valószínűleg ő hívott előző nap, amikor ismeretlen számot írt ki a mobilom, és töprengtem, mit tegyek, felvegyem vagy tegyem magam hülyének. Mivel az ismeretlen számok nem túl bíztatóak. Az emberek általában nem azért hívnak, mert adni akarnak valamit. Aztán mégis felvettem, győzött a kíváncsiságom.
– Jó napot, Bevk úr?
–Igen – mondtam, és azon gondolkodtam, mi a fene ez, valóban nem kellett volna fölvennem a telefont, főként, ha a nevem is tudja, ami nem jó jel, ez többnyire a rendőrség vagy olyasvalaki, akinek nem fizettünk be valamit, óvoda vagy könyvtár meg ilyesmi. De azok nem uraznak, vagyis talán még sincs baj.
Az anyja lehetett volna, ez a titkárnő, mármint az igazgatónak, és már a szocializmusban is itt dolgozhatott, az tuti. A többség az újabb időkben megpróbált volna megszabadulni tőle, kinyomni valamelyik osztályra, ahol a kutya se vette volna észre, valami alagsorba, stelázsikat pakolni, dossziékat szortírozni ...
– Esetleg kávét?
Egyszer, még gimiben kötelező gyakorlaton voltunk az osztálytársammal a tanácson, és leküldtek bennünket a pincébe, az irattárba. Dolgozott ott egy csóka, aki mintha Adolffal állt volna rokonságban. Fekete hajában választék, pont olyan bajusz, egy az egyben, akárcsak Hitlernek, és mészfehér volt a képe. Annyi idős is volt, mint az is lehetett vagy a bátyja, és úgy járkált, akár a szellem. Hirtelen odaállt az ember mögé és mutatta az ujjával, mit kellene csinálni. Ez a dosszié oda, amazt a szemétbe meg hasonlók. Ha mondott valamit, nem lehetett megérteni. Száz éves lehet, ha még él, az zicher.
– Kér kávét?
Megvártam, hadd beszéljék meg. A pasit a banánnal láthatólag nem zavarta, hogy egy néni ugrálja körül, és nem egy miniszoknyás, kosztümös, illatfelhős, vonalkapinás, öt nyelvet beszélő csajszi, akinél a látogatók rákérdeznek, megdönti-e, de hát kúlabb, vadabb, ha ilyen titkárnője van az ántiból, a kommunizmusból, akinek olyan a bozontja, mint Marx Károlynak. Ez ebben az esetben persze nem érdekes, mert kit izgat, hogy mondjuk, milyen a nénikédé. Persze lehetséges, hogy ez a főnök nem így gondolkodott, és úgy nézett rá, mint egy titkárnőre, aki a papírokat rakosgatja, fölveszi a telefont, és kávét főz meg ilyesmi, és csak én estem pánikba, mert trémáztam, és ezért siklottak ki a gondolataim.

      GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA    



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu